Még egy nap a paradicsomban 7. fejezet

Szürke sáv fut alattam, és fényfüzér mellettem. Különös, kissé időtlen látvány, mintha elvesznék a térben. A szürke csík alattam az autóút aszfaltja, a fényfüzér mellettem pedig az elsuhanó lámpák fénye. Noha még csak a délutánban járunk benne, a szürke, borongós idő miatt már minden sötét, és fakó, mintha egy gonosz óriás kiszívta volna a színeket a világból.

Megmozdulok, és zavarba ejtően megreccsen az alám terített újságpapír. Kényelmetlen érzés, főképp mert tudom, hogy miért volt erre szükség. Kékszemű ragaszkodott hozzá, hogy csak így üljek be a kocsijába, és meg tudom érteni az indokait. Nem tudom mennyit kóstálhat a járgánya, de gyaníthatóan a bőrülés többe kerül, mint amennyi pénzt én egész eddigi életemben láttam.

Átfogom magam a két karommal, mintha fáznék, pedig megy a fűtés, és kellemes a meleg.  A garázs csontig hatoló hidegét ennek ellenére még nem tudta teljesen kiűzni belőlem. Odakinn álmos eső permetez, megtörik az ablakon, és sejtelmessé, félig láthatatlanná varázsolja a külső világot.

Kékszemű vezet, keze az autórádión babrál, és nemsokára lágy muzsika tölti be az utasteret. Ez kissé ellazít. Szeretem a zenét, nagyon is szeretem. Szerettem annak idején is, amikor.... a fejem megrázva elhessentem a gondolatot. Nem akarok rossz dolgokra emlékezni. Néha egyszerűen csak azért nem, mert a jelenem is egy nagy rakás szar. Ha a múltamban is csak azt látnám - és nem kétséges, hogy azt látnám - talán már sok lenne nekem. Így hát egyszerűen selejtezek. A pillanatnak élek, bár én nem életigénylésből, vagy életörömből, pusztán a túlélés érdekében.

- Nem egy Hilton, ahová viszem, de tűrhető helye lesz - szólal meg hirtelen a Kékszemű, megtörve az elmúlt néhány perc csendjét. - Viszont úgy hiszem, nem ártana tisztáznunk néhány szabályt.

Felé kapom a fejem. Szabályok? Hol vagyok, az iskolában? Vagy a katonai akadémián?

- Amennyiben nem arról szól, hogy tisztelegnem kell, ahányszor meglátom, és nem kell pattogó hangon uramnak szólítani, tárgyalhatunk ilyesmiről - válaszolom aztán vontatottan, mire megrándul a szája sarka. Nocsak, humorérzéke is van.

- Nem várok el ilyesmit - mondja már kissé lágyabb hangon, majd pár pillanatra elhallgat, míg bevesz egy éles kanyart. - Ezek nagyon egyszerű szabályok. Ne verjen át, és ne tűnjön el. Ennyi az egész. Meg persze lesz még néhány apróság, de majd azt csak akkor részletezem, ha helyben leszünk - hajol előre, és némi párát letöröl a szélvédőről.

Biccentek, és megrándulok, mert a kanyar meglódítja a gyomromat. Persze az is lehet, hogy az idegesség tehet róla, vagy a tény, hogy idejét sem tudom, mikor ültem utoljára kocsiban. Érzem, ahogy kiver  a hideg verejték, és az a néhány szendvics, amit megettem déltájban, most erőteljesen utat tör felfelé. Nagyokat nyelek, és igyekszem jókora levegőkkel ura lenni a nem túl kellemes émelygésnek. Vér ciki lenne megállítani, és a szeme láttára lerókázni az út szélét. A kocsija belsejét még inkább.

Nem tudom, látja-e hogy bajban vagyok, vagy csak nagyon jó a beleérző képessége, de megkönnyebbülök, ahogy néhány centire lehúzódik az ablak. Szinte megfürdetem a fejem a becsapó hideg levegőben, és azt hiszem, ez a mentőöv a legjobb pillanatban érkezett. A szédülés és émelygés már elviselhetőbb. A gyomrom szorítása lassan megszűnik, és már meg is merek mozdulni. Most már talán nem okádom telibe a légteret. Annál inkább kezdek rosszul lenni lelkileg mikor rájövök, miért is tette. Nem nagyon fordul felém, nagyokat szippantgat a friss, hűvös, kinti levegőből. Lángba borul a képem. Noha többé-kevésbé tiszta vagyok, és a ruháim is újnak mondhatók – hajléktalan szemszögből persze – az ő számára már nyilván nem túl kellemes illatok szállnak a levegőben. Lopva, hogy ne vegye észre, orromhoz emelem a galléromat. Dohos. Egyértelműen. A hideg, a garázs nyirkos levegője és mocska tett arról, hogy ne épp parfümillatot árasszak magamból.

Végleg megsemmisülök, és úgy tapadok bele az ülésbe, mintha meg akarnék szűnni láthatónak lenni. Addig így is maradok, míg némi kanyargás után meg nem érkezünk egy motel elé.

- Itt vagyunk – dünnyögi a kékszemű, és várakozásteljesen néz rám. Mi van, attól fél, hogy ha ő száll ki hamarabb, elkötöm a kocsiját. Kiröhögne vajon, ha közölném, nem tudok vezetni?

Kinyitom az ajtót, aztán kimászom az ülésből. Jólesett a meleg levegő, de örülök, hogy újra szilárd betont érzek a talpam alatt. Már mellettem is áll ő is, aztán a recepció felé biccent. Mindezt szótlanul. Én meg úgy követem, mint egy kiskutya. Nem tudom, mire jó ez a némajáték, de tőlem ilyet is játszhatunk.

- Maradjon itt – állít meg aztán a porta ajtajában, és miután belépünk, engedelmesen lehorgonyzom, egy-két lépésre az ajtóból. Kicsit úgy fest a dolog, mintha az inasa lennék, vagy a testőre. Kísérgetem fel-alá, és közben parancsokat osztogat. Kedvem lenne felképelni, vagy legalábbis jó alaposan kiosztani, és faképnél hagyni. Viszont a napi ötven dolcsi ígérete még sosem tapasztalt önmérsékletre int. Aztán rájövök, hogy annyira nem is zavar, ha így viselkedik velem. Szoktam már hozzá sokkal rosszabbhoz is.

Türelmetlenül rácsap néhányszor a pulton álló kis csengőre, mire a harmadik csengetésnél megjelenik egy ötvenes évei körül járó pasi. Olyan terebélyes dereka van, hogy alig tudja bevonszolni a fából készült pult mögé. Valamit rágcsál, és az ingén ketchupfolt éktelenkedik. Alighanem étkezés közben zavartuk meg. Tipikus városszéli motel városszéli tulaja. Kezdem magam jól érezni. Valami flancos hely egyszerűen nem nekem való lenne. Az ilyen közegben némileg otthonosabban mozgok.

A Kékszemű valamit magyaráz. Messzebb állok, háttal is van nekem, ráadásul a sarokban, egy állványon tévé szól. Ha akarnám, sem hallanám, hogy mit akar, de felém mutat, majd a kulcsos táblára. Oké, szobát rendel. A tulaj tekintete felém fordul, és igyekszem megnyerő, vidám arcot vágni. A lenéző, megvető tekintet tájékoztat róla, hogy marhára nem jártam sikerrel. A zsíros pasas visszanéz a Kékszeműre, tagadóan megrázza a fejét, és csak a fogain keresztül lök ki néhány szót. Ian viszont nem adja fel, egy bankót csúsztat át a pulton. A tulaj most láthatóan hezitál, aztán – nem túl lelkesen – de a Kékszemű orra alá tolja a bejelentő könyvet, és odacsap a pultra egy kulcsot. A szeme közben ismét engem talál meg. A kínhalál ígéretét hordozza magában a pillantása. Próbálok róla nem tudomást venni, és örülök, hogy nem vagyok gondolatolvasó.

Nem sok időm van tanakodni rajta, vajon milyen cifraságok járnak az agyában, mert a Kékszemű visszalép hozzám, és kikormányoz az épületből. A vállam fölött hátrapillantok. A tulaj tovább nem is foglalkozik velünk. Eldöcög valamerre, nyilván visszatér a félbeszakított vacsorájához.

- Nem volt könnyű menet. Remélem értékeli, hogy kiharcoltam magának egy szobát – mondja a Kékszemű már kedvesebben, és folyamatosan maga előtt irányít. Nem megyünk sokat, talán húsz métert. Takaros, hosszúkás, L alakú épület. A hosszabbik szárán ajtók egymás mellett. Ezek a szobák. Szemben velünk, a rövidebb száron pedig néhány automata, meg egy jeges tartály. A gépekben látható kajáktól hangosan kordul egyet a gyomrom.

- Ez lesz az – áll meg Ian a harmadik ajtó előtt. Belöki a kulcsot a zárba, aztán mikor ő is belép mögöttem, be is zárja. Nincs időm hozzászokni a hirtelen sötéthez, mert villany kattan, és a következő pillanatban tátva marad a szám. Noha egy átlag embernek – vagy mondjuk az átlag felettinek, mint neki – egy kissé szerény környezet lehet, nekem maga a Hotel Paradise.

Ágy. Édes istenem…. IGAZI ágy. Nem matrac, nem kartonpapír, újságtakaróval. Egy valódi ágy, ágyneművel. Idáig érzem a paplan és a párna finom öblítőillatát. A falakon képek, néhány szarvasagancs. Kis éjjeliszekrény, rajta olvasólámpa, és – csaknem felvihogok – egy Biblia. Az ággyal szemben régi típusú tévékészülék. Függöny az ablakon, oldalt pedig egy apró ajtó, alighanem a fürdő rejtőzik mögötte.

Hatalmas levegőt veszek. Legszívesebben azonnal az ágyba vetném magam, a tévét nyomogatnám, és a zuhany alá állnék, mindezt egy időben. De maradok az ajtóban, ahol eddig álltam. Gyanítom túl koszos vagyok ahhoz, hogy egyelőre itt bármihez is hozzáérjek.

- Nos… - köszörüli meg a torkát a Kékszemű. – Azt hiszem, ez meg fog felelni. Kifizettem egy hétre a szobát. A többit utána meglátjuk. Úgy gondoltam, eljövök minden nap. Mesélhet nekem az életéről. Oké, nem úgy értem, hogy pont a magáéról, hanem úgy általában… arról az életről, amit maga él. Tudni akarok minden részletről. Hogy milyen fázni, éhesnek lenni, kóborolni a városban cél és otthon nélkül. Szóval, mindenről, ugye érti? – kérdezi, én pedig csak lesütött szemmel biccentek egyet.

- Na és a további szabályok? – nézek fel rá hirtelen, és újfent megdöbbenek, hogy a kék szemek hogy világítanak felém. Olyanok, mint a napsütéses májusi égbolt.

- Nem sok. Mint mondtam már, ne tűnjön el, és ne kerüljön bajba. Kezességet vállaltam magáért, szóval ne hozzon olyan helyzetbe, hogy ezt megbánjam. Maradjon nyugton. Pihenjen, egyen, ismerkedjen a világgal – mutat a tévére, mire kis fintor fut az arcomra. A világból többet ismerek, mint ahogy ő egyáltalán elképzelné.

- Nos akkor… Connie – tárja szét a karjait a Kékszemű, és most először ejti ki a nevemet a száján. – Pihenjen. Holnap reggel itt leszek… olyan kilencre – fogja meg a kilincset, és távozni készül. Hezitálok egy darabig, utána szóljak-e, de aztán a szükség legyőzi bennem a büszkeséget.

- Éhes vagyok – mondom olyan csendesen, hogy én magam is alig hallom a szavaimat. Nem merek ránézni, a szőnyeg vörös-zöld mintáit bámulom kitartóan. Ég a pofám a szégyentől, és nem akarom, hogy ezt ő is lássa.

- Oh… - dünnyögi meglepetten. Ja persze, fogadok erre nem gondolt. Látom, ahogy megindul a keze a zsebe felé – alighanem a tárcáját akarja kikotorni – aztán meggondolja magát.

- Hozok valamit onnan kintről – bök az automaták irányába. – Útközben idefelé pedig láttam egy pizzériát. Megállok, és küldetek valami kaját. Gondolom, bármi megfelel.

Naná, hogy bármi. Az sem érdekel, ha penészes, vagy maradék, vagy fertőző, csak KÖNYÖRGÖM, hagy egyek valamit. Jelenleg öt évet adnék az életemből bárminemű élelemért.

- Köszönöm – nyögöm ki nagy nehezen. – Úgy értem, hogy…. Az ételt is. Meg azt is, hogy – magyarázom tovább a szőnyegnek, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor az ajtó csattan egyet. A Kékszemű időközben távozott. Valahogy nem volt kíváncsi a monológomra.

Nagy levegőt veszek, és az ablakból óvatosan utána kukucskálok. Máris ott áll az automaták előtt, és épp chipset bányászik ki belőle. Úgy döntök, amikor visszajön, nem akarom, hogy lásson. Zavarban vagyok, furán érzem magam. Kegyelemkenyér, alighanem ezt így hívják azt, amiben részesít. Egész életemben kerültem az ilyet, és nevezheti ő a kettőnk dolgát üzletnek, én mégis kényelmetlenül érzem magam. Eladtam a lelkem, a büszkeségem némi kényelemért.

Látom, hogy a Kékszemű megindul visszafelé, és a menekülés egyetlen szóba jöhető útvonalát választom. Amúgy is időszerű lenne, úgy hiszem…. Bemenekülök a fürdőbe, a zuhany alá.

Folyt. Köv.