Még egy nap a paradicsomban 8. fejezet

Fél kezem a kocsi kormányán nyugtatom, lazán és elegánsan. Élvezem a vezetést, és most, hogy a szemerkélő eső - meg a külvárosi környék miatt - némiképp csökken a forgalom, az autó szinte eszi maga alatt a métereket. A nedves úttesten megcsillan a szembejövő autók lámpájának fénye, és a lassan felgyúló világítás. Noha még csak a délutánban járunk, a vigasztalan időjárás miatt már szinte szürke és sötét az égbolt.

Hallgatom, ahogy dobol az eső a tetőn, és néha be-bekapcsolom az ablaktörlőt. Nem afféle felhőszakadás-szerű zápor ez, sokkal inkább csak szitál az égi áldás. Az viszont egész nap. Szinte beleeszi magát az ember bőrébe, az egész városba, mintha azon mesterkedne, hogy lemossa a világból a színeket.

Jó ez a csend. Ritka alkalom, hogy nem zavar meg senki, vagy épp semmi. Sem telefon, sem más emberek. Ha valamit nehezen értenek meg mások, hát az, hogy egy 10-12 órás, átforgatott nap végén, mikor folyton emberek vesznek körül, mekkora áldás néha a némaság.

Ezt a némaságot csak egy hang töri meg egyszer-kétszer. Az anyósülésről jön. A lány itt kuporog mellettem a kocsiban. Amikor megmoccan, reccsen-zizzen egyet az alá terített újságpapír. Anélkül nem engedtem, hogy beszálljon. Csak az autókárpit szép summába került, lévén tiszta bőr. Ha összekeni a ruháival, vagy beleeszi magát a belőle párolgó szag, hát dobhatom az egészet. Így is, mikor látom, hogy kócos szénaboglya haja a fejtámlához ér, érdekes rángasba kezdenek az idegek az arcomon.

Szerencsére csak ritkán mozdul. Szemem sarkából rásandítok, és látom, hogy szinte teljesen belefeledkezett a saját világába. Fejét most az oldalsó ablaknak hajtja, fél kezével neki is tapad az üvegnek. Úgy bámul ki az esős, nedves világba, mintha nem is ebben a dimenzióban járna. Bár a képe meg vörös, már megint. Hihetetlen, hogy állandóan elpirul valamiért. Sokért nem adnám, ha ebben a pillanatban belelátnék a fejébe.

Az újság csörgése - mivel minden kanyarban mozdul egyet a lány, hát folyton hallom - már némileg kínossá válik, hát felkattintom az autórádiót. Lágy, kellemes zene tölti be az utasteret. Szinte megmártózom a muzsika nyugalmában, mintha csak olajjal kenegetnék szegény űzött idegrendszeremet.

A lány csak a szemét fordítja a hangok felé, majd visszaréved, ki az ablakon. A fejét egy pillanatra megrázza, mintha csak vitatkozna valamiről önmagával. Na tessék. A végén kiderül, hogy nem ápolatlan, hajléktalan és némileg büdös, hanem még kettyós is. Nem vagyok elragadtatva a gondolattól.

- Nem egy Hilton ahová viszem, de tűrhető helye lesz - töröm meg végül a csendet némi torokköszörülés után. - Viszont úgy hiszem, nem ártana tisztáznunk néhány szabályt.

Úgy kapja fel a fejét, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta. Az arcán elképedés tükröződik.

- Amennyiben nem arról szól, hogy tisztelegnem kell, ahányszor meglátom, és nem kell pattogó hangon uramnak szólítani, tárgyalhatunk ilyesmiről - mondja végül vontatottan, mire akaratlanul is megrándul a szám sarka. Lelki szemeim előtt lejátszódott ez a roppant bájos jelenet, ettől pedig nevethetnékem támad.

- Nem várok el ilyesmit - mondom, már kissé kedvesebben. Nehogy már azt higgye, hogy van valamiféle rosszul értelmezett uralkodási hajlamom. - Ezek nagyon egyszerű szabályok. Ne verjen át, és ne tűnjön el. Ennyi az egész. Meg persze lesz még néhány apróság, de majd azt csak akkor részletezem, ha helyben leszünk - zárom le a dolgot. Most jobban elfoglal, hogy letöröljek némi párát a szélvédőről, annak ellenére is, hogy nyomatom a fűtést. Nem szeretek fázni, nagyon nem. És ahogy látom, hát a lánynak sincs kifogása a meleg ellen.

Eltelik újabb néhány percnyi néma csend. Csak egy biccentéssel reagál arra, amit mondtam, és visszasüllyed az előbbi némaságba, ahogy magam is. Csak egy pillantás erejéig fordulok felé, aztán kissé összehúzom a szemeimet. Az előbbi vörössel ellentétben most némi fehérben és zöldben játszik az arca, mindezt felváltva. Ahogy alighanem az enyém is, mikor megérzem a melegben felőle kipárolgó szagot. Mintha egy ezer éves pincéből szabadítottam volna ki éppen. Nyirkos, dohos levegő érkezik felőle. Még mielőtt fulladozni kezdenék elfordulok, és kissé leengedem az ablakokat. A néhány centis résen betóduló friss levegő maga a megváltás nekem.

A továbbiakban egy szó sem hangzik el az alatt a tíz perc alatt, míg a belvárosból kiérve meg nem állok egy motel előtt. Motel Bates. Humoros... és tényleg hasonlít is az épület a filmbelire. Bár itt hiányzik a "mama" nagy háza.

- Itt vagyunk - jegyzem meg, begurulva a porta elé, és leállítom a motort, majd a lány felé fordulok. Hang nélkül nézek a szemébe, jelezve, hogy mozgás, kiszállhat. Ne gondolja, hogy egy percig is egyedül hagyom a kocsimban. Él bennem a gyanú, hogy abban a pillanatban már csak integethetnék a járgányom után, és jó esetben talán Mexikóban találnák meg.

A lány mintha kissé elhúzná a száját, aztán kikászálódik, és megvárja, míg mellé érek. Úgy áll engedelmesen a betonon, a szemerkélő esőben, mintha még sosem mozgott volna az emberek világában. Terelgetni kezdem a porta felé, méghozzá minél gyorsabban. Nem hiányzik még az ázott kutyaszag is az érzékszerveimnek.

- Maradjon itt - morgom neki aztán, mikor belépünk az ajtón, és ő engedelmesen lecövekel a küszöbön. Előresétálok a pultig,  senkit nem látok. A falon, a sarokban egy tévé ontja magából a hangokat, épp valami hatvanas évekbeli sci-fi megy benne. Legalábbis a roppant "élethű" dinoszaurusz, ami épp embereket akar enni, erre enged következtetni. Türelmetlenül rácsapok a pulton hagyott kis csengőre, majd újra és újra. A francba, tolja már ide a fejét valaki!

Mintha csak a gondolataimra reagálna, megjelenik egy nem túl bizalomgerjesztő férfi. Terebélyes pókhas, alig tudja betuszkolni magát a pult mögé. Jókora toka lóg a nyakára, az alapvetően tiszta, bár jobb napokat is látott ingén pedig valami folt éktelenkedik. Remélem csak ketchup, és nem vér.

- Egy szobát kérek - dünnyögöm, előbányászva a tárcámat, és belenézek a zsíros arcban meglapuló apró disznószemekbe.

- Két fő, he? - kérdez vissza a férfi igazi úriember stílusban, miközben folyamatosan rágcsál valamit. Nyilván a vacsorája mellől ugrasztottam ki éppen.

- Csak egy - közlöm vele tömören a tényt. - Neki - bökök aztán vállam felett az ajtó felé. Követi az ujjam nyomát, az arcára meg kiül a megrőkönyödés.

- Szó sem lehet róla. Vigye máshová - hangzik a megfellebbezhetetlen ítélet. Nagyot sóhajtok, nem is gondoltam, hogy túl simán fog menni a dolog.

- Egy szobát kérek - ismétlem meg olyan türelemmel, mintha egy fogyatékoshoz beszélnék, és egy ötven dolláros bankót csúsztatok át a pulton. - Ezt a szoba árán felül adom - teszem hozzá. - Mondjuk azért, mert értékelem a kedvességét és belátását. A vendégszeretetéről már nem is beszélve - emelem meg a szemöldökömet. - Nézze, nem lesz vele semmi gond. Kezeskedem érte. Csak adjon már egy istenverte szobát!

A pasas úgy nézi az ötvenest, mintha tanakodna kidobjon-e vagy sem. Megszívja néhányszor az orrát, majd a pénz elvándorol a zsebébe, ő pedig leakaszt egy kulcsot a falon lógó tábláról. Győzelem.

- Ide írja - tolja elém a bejelentő könyvet. - Harminc dolcsi, per nap.

- Egy hétre kérem. Egyelőre legalábbis - bogarászom ki a bankjegyeket a tárcámból. Némileg most is többet adok, és felemelt kézzel jelzem, hogy nem kérem a visszajárót. A pasas el is teszi mukkanás nélkül, aztán ahogy elfordulok, már tolja is vissza az "áramvonalas" testét oda, ahonnan jött. Alighanem a konyhája irányába.

- Nem volt könnyű menet. Remélem értékeli, hogy kiharcoltam magának egy szobát - morgom oda a lánynak, aztán kiterelem az épületből, át a parkolón, a külön épületben álló szobákhoz. L alakú épület. Nem nagy motel, talán húsz szobája, ha van. De a mi szempontunkból tökéletes.

- Ez lesz az - állok meg a harmadik ajtó előtt, belököm a kulcsot a zárba, és mikor kinyílik az ajtó, a lány felé fordulok. Kinn áll, és a chipses automatát bűvöli. Kissé meglököm, hogy indjuljon már meg végre befelé.

Felkattintom a villanyt, és a szoba sárga-sápadt fényárba borul. Nos... a berendezésben nincs semmi kivetni való, bár tény, hogy az én igényeimnek kissé... khm... túlságosan pórias. Csak a legszükségesebb berendezés. Ágy, éjjeliszekrény, tévé... meg egy oldalt nyíló kis ajtó mögött nyilván a fürdőszoba. A mocskos, büdös és hideg garázs után ennek a lánynak ez maga lehet a földre szállt mennyország, a pillantásából legalábbis ezt látom. Szinte elragadtatva bámulja az ágyat. Ki tudja, mikor aludt utoljára ilyenben...feltéve, ha aludt egyáltalán valaha.

Kissé megdörzsölöm a kezemet. A kinti hideg és esős idő után a szoba melege szinte hívogató. Egyelőre hívogassa csak a lányt, engem a saját házam hívogat. Egy forró fürdő, meg egy jó vacsora, néhány pohár whiskyvel leöblítve. Már most élvezem a kényelmet, amit majd otthon végre megkapok.

- Nos - köszörülöm meg a torkomat, igyekezve rövidre zárni az itt tartózkodásomat. Most, hogy eszembe jutott a saját otthonom, és ami ott vár rám, nagyon gyorsan szeretnék távozni. Főképp a néhány pohárnyi ital gondolata lelkesít. Megkockáztatnám, hogy útközben is bedobok néhány kortyot, de ha a yard lekapcsol, másnap Julie a stáb szeme láttára fog engem elevenen megnyúzni. Nem lelkesedem az ötletért.

– Azt hiszem, ez meg fog felelni. Kifizettem egy hétre a szobát. A többit utána meglátjuk. Úgy gondoltam, eljövök minden nap. Mesélhet nekem az életéről. Oké, nem úgy értem, hogy pont a magáéról, hanem úgy általában… arról az életről, amit maga él. Tudni akarok minden részletről. Hogy milyen fázni, éhesnek lenni, kóborolni a városban cél és otthon nélkül. Szóval, mindenről, ugye érti? - kérdem. A lány csak biccent egyet, és esküszöm hirtelen olyan érzésem támad, mintha valami jól idomított kiskutya lenne mellettem. Akármit mondok neki - gyere erre, gyere arra, maradj - azt maradéktalanul és némán hajtja végre. Kedvem támad eldobni egy botot a parkolóban, hogy lássam, azt is visszahozza-e. A nem túl kedves gondolatok közül az ránt ki, hogy a lány felemeli a fejét, és egyenesen rám néz. A smaradzöld szempár úgy villan meg a szoba lámpájának a fényében, mintha zöldben úszna az egész világ.

- Na és a további szabályok? - teszi fel nekem a kérdést halk, de határozott hangon. Nocsak, ezek szerint mégsem némult meg. Néhány pillanatig tanácstalanul nézek rá, aztán rájövök, hogy azt a gondolatmenetet folytatja, ami a kocsiban félbemaradt. Ettől támad bennem némi jó érzés. Szóval... bármilyen legyen is, felelősségérzet láthatóan szorult belé. Persze az is lehet, hogy csak megjátsza magát, ebben az esetben van olyan jó színész, mint én magam. Elgondolkodom kissé. Most őszintén, milyen szabályokat hozzak? Mondjam neki, hogy vacsora után mosson fogat, és nyolckor feküdjön le aludni? Nevetséges.

- Nem sok. Mint mondtam már, ne tűnjön el, és ne kerüljön bajba. Kezességet vállaltam magáért, szóval ne hozzon olyan helyzetbe, hogy ezt megbánjam. Maradjon nyugton. Pihenjen, egyen, ismerkedjen a világgal - vágom ki a magam a kissé fonákjára fordult helyzetből. - Nos akkor… Connie - teszem hozzá, és most tudatosul bennem, hogy alighanem először mondom ki a nevét. Nem tudom az én torkomból hangzik-e szépen, de... tagadhatatlanul szép neve van. Illik hozzá, a gyönyörű zöld szempárhoz. Mintha csilingelne a név. Újra a napsütötte Louisiana jut az eszembe róla, bár nem tudom, hogy miért. Mintha valami olyasmit pendítene meg bennem, amiről csak a nyárra, és a napsütésre tudok gondolni. Erőszakkal ragadom ki magam a gondolatok közül, még mielőtt túlzottan elméláznék.                    - Pihenjen. Holnap reggel itt leszek… olyan kilencre - fordulok sarkon, hogy végre-valahára távozzam. Innom kell, az isten verje meg! És minnél hamarabb érek végre haza, hát annál hamarabb lesz rá lehetőségem.

- Éhes vagyok - hallom meg magam mondott újra Connie hangját olyan csendesen, hogy egy darabig kételkedem, tényleg megszólalt-e. Sarkon perdülök. Vörös a feje, és kitartóan fixírozza a szőnyeget, mintha csak a fejébe vette volna, hogy minden apró mintát jó alaposan megjegyez. Megvakarom a fejem, és csendben elmorzsolok magamban egy imát. Vagy átkot, attól függ, honnan nézzük.

- Oh - reagálok csak ennyit. Kezem ösztönösen a tárcám felé indul, de a mozdulat félúton megakad. Egyszer már - képletesen persze - de a képembe vágta a pénzemet. Mellesleg annyira azért nem bízom benne, hogy jelen helyzetben készpénzt adjak neki. Vagy eltűnik úgy, hogy bottal üthetem a nyomát, vagy holnap alkohol, esetleg drogmámorban fetrengve találok rá. Egyik lehetőség sem vonz túlzottan.

- Hozok valamit onnan kintről - találom meg a tökéletes megoldást az automaták "személyében". – Útközben idefelé pedig láttam egy pizzériát. Megállok, és küldetek valami kaját. Gondolom, bármi megfelel - teszem hozzá, és legszívesebben vállon veregetném magam az ötletért. Ha élt is benne olyan gondolat, hogy lelécel, a pizza gondolatával egy darabig még nyilván maradásra bírom. Aztán már besötétedik, odakinn pedig - mintha jeladásra történne - az eső még jobban rákezd. Hát, azt hiszem, ma éjjel a kismadár már sehová sem repül. Mondhatom úgy is, egy jól irányzott mozdulattal levágtam az evegőtollait. Bár bolond lenne, ha a mostani kényelmet itt hagyná. A lelkem mélyén valami azt súgja, hogy nem, ez a lány nem fog innen elpucolni.

Connie néhányszor kinyitja-becsukja a száját, mintha csak nagyon nehezen szülné meg a kimondásra ítélt szavakat.

- Köszönöm - nyögi végül.  – Úgy értem, hogy…. Az ételt is. Meg azt is, hogy... - idáig hallom csak a mondandóját. Sarkon fordulok, bevágom magam mögött az ajtót, és ellépdelek az automatákig. Nem akarom hallani a hálálkodását. Képtelen vagyok eldönteni, melyikünk számára kellemetlenebb ez.

Megnézem, mennyi apróm van, aztán néhány zacskó chips, meg édes sütemény mellett döntök. Pár üveg üdítő... és néhány csokit magamnak is veszek az útra. Édesszújú vagyok. Ha valaha meghalnék, nem érdekelne, hol kötök ki. Lehet a Pokol is, de könyörgöm, legalább csoki és whisky legyen. Onnantól már semmi más nem érdekel.

Visszatérek zsákmányommal a szobába, de a lányt már nem látom. A szaga viszont még mindig kissé ott úszik a levegőben. Amit nem is csodálok. Aztán meghallom a fürdő felől a zuhanyrózsa hangját, és biccentek egyet, csak úgy magamnak.

Leszórom a kajákat az ágyra, aztán bűvölni kezdem a fürdő becsukott ajtaját. Bár nem mintha lenne rajta valami érdekes is. Mögötte annál inkább. Ott áll az a smaragdzöld szemű lány a zuhany alatt. Nyilván megszabadult a mocskos gönceitől - ha van esze, azokat is kimossa - és a lágy, meleg vízpermet végigsimogatja a testét, lemosva róla a nélkülözés nyomait.

Amikor rájövök, min jár az eszem úgy fordulok el, levegő után kapkodva, mitha valaki arcon vágott volna. Oké, nekem teljesen elment az eszem. Ideje tényleg nagyon gyorsan hazaérni, és inni egyet. Az majd helyrerántja a gondolataimat.

Kimenekülök a szobából, bevágom magam mögött az ajtaját, és megfürdetem a fejem az ereszről lecsorgó esővízben. Ez némileg kijózanít. Azt hiszem most - és igazán csak most - tudatosul bennem, hogy már megint mibe másztam bele.

Vége.

Folyt. köv.