Még egy nap a paradicsomban 16. fejezet

Vennely Avenue. Ismerős környék, legalábbis autóból sokat látom. Ha forgatni megyek, erre szoktam elhajtani. Takaros, tisztességes házak, parkoló autók az utcán, vagy a nyitott garázsokban. Játszótér, jókora homokozó. Ha nincs ilyen veszekedettül szakadó eső, nyilván a környék összes gyereke ott szokta kitombolni magát.

Fogalmam sincs, miért jövünk erre. A lány csak az utcát mondta meg, én meg úgy döntök, nem fogom faggatni. Előbb-utóbb majd csak fény derül a titkára. Ami - persze lehet, hogy tévedek - talán valahol itt is lapul. Meg ki tudja még hány helyen a városban. Olyan ez, mint valami virtuális mozaik. Itt is találni egy darabot, ott is, amott is, mígnem a végén összeáll a kis képekből a nagy egész.

Lekattintom az autórádiót, és most semmit más hang nincs a kocsiban, csak az eső kopogása a tetőn meg a szélvédőn, és az ablaktörlők egyhangú surrogása és ketyegése. A Lány sem szól, csak egy-egy finom mozdulattal jelzi, merre kanyarodjak tovább. Jó lenne tudni, meddig tart még a némajáték.

- Állj meg kérlek - hallom meg ekkor az alig hallható kis hangot. Na végre. Kissé nyomasztott a szótlanság. Eddig elég sűrűn beszélt, most pedig összeszorítja a száját, és olyan konok keserűség ül az arcán, mint egy öregasszonynak.

Lehúzódom az út szélére, leállítom a motort, aztán kérdőn pislogok Connie-ra.

- Környéket akartál nézni? - kérdezem, mert még mindig nem értem, mi hozott minket ide. Ha most azt mondja, hogy nem hajléktalan, hanem itt lakik, beleverem a hülye fejem a kormánykerékbe. A Lány előtörő szavaira azonban abszolút nem számítok.

- Látod ezt a házat? - mutat egy kicsit távolabb álló, zöld épületre. Biccentek, miközben felmérem a terepet. Pofás kis hely. Látni, hogy nem gazdag emberek lakják, de nem is szegények. Tipikus amerikai polgárok tipikus amerikai háza. Csak a fehér léckerítés hiányzik előle.

- Itt laktam - mondja halkan Connie, és kezével úgy tapad neki az oldalsó ablaknak, mintha meg akarná simogatni a zöld deszkás falat. - Itt születtem.... 25 éve. Ma már persze mások laknak itt - hunyja le a szemét egy pillanatra, mintha csak szégyelnnie kellene a korát. - Nem tudom, ki az apám. Sosem láttam őt. Még egy fényképet sem róla. Talán.... talán anyám sem tudta, ki is ő. De neki nem számított. Szeretett engem. Néha, ha erősen koncentrálok, még ma is hallom a hangját. Volt néhány fényképem, nem is olyan régen. Egy még megvan belőle. Három éves vagyok rajta, és egy nagy torta van az asztalon... anyám pedig átölel. Szeretet, és boldogság van az arcán. Fél évvel később már halott volt - fejezi be a lány, és lehajtja a fejét.

Görcsbe rándul a gyomrom, mintha valaki ököllel vágott volna belém. A döbbenettől meg sem tudok szólalni először, csak tátogok.

- Mi lett vele? - kérdezem aztán, mikor megtalálom a hangom, igaz olyan, mintha nem is az én torkomból szólna. Legalábbis a saját hangomra nem nagyon hasonlít.

- Munkából jött hazafelé este. Ápolónő volt. Rám a szomszéd néni vigyázott addig, míg ő dolgozott. Vártunk, de anyám nem érkezett meg. Helyette jöttek a rendőrök. Esett az eső... csúszott az út. Valami állat elé ugrott, félrekapta a kormányt...és nem jött haza többé - mondja a Lány. - Persze, én minderre nem emlékszem. Csak a felfordulásra... villogó autókra, meg emberekre, akik felöltöztettek, és elvittek valamerre. Egy csomó másik gyerek közé. Intézetbe kerültem, mert nem volt sehol, semmiféle rokonom. Legalábbis olyan nem, aki vállalt volna engem. Később volt "szerencsém" belenézni az aktámba az intézetben. Tudom, hogy él valahogy egy nagyanyám. De neki soha nem kellett egy "zabigyerek" - fejezi be aztán keserűen.

Szúródni kezd a szemem. Nem tudom miért, vagyis pontosan tudom, csak ciki bevallani még önmagamnak is. Szaporán pislogok, hogy úrrá legyek magamon, pedig legszívesebben átkarolnám ezt a lányt, csitítanám, megnyugtatnám. Noha könnytelen a tekintete, a legkisebb porcikámban is érzem a lelkében dúló zűrzavart. Hallgat, és hallgatok én is. És ez a szívszorító csend csak mélyül, egyre mélyül, mintha sosem lenne vége.

- Mutatni szeretnék még valamit - ér hozzá Connie finoman a váltón pihenő kezemhez, és az érintése kiragad ebből a különös állapotból. Megborzongok, de valahogy furán jólesően. A bőre érintése puha és meleg. Mintha ő öntene erőt belém. Holott ennek épp fordítva kéne lennie.

- Merre menjek? - kérdezem ellenvetés nélkül, aztán elindulok a jelzett irányba. Kifelé, a külváros felé. Negyedórás autókázás után az eddigi tisztességes házakat, normális környéket felváltja valamiféle gettó. Nem amolyan igazi - bűnözőkkel, drogokkal, meg hasonló - de itt már érezhetően lepukkantabb házak állnak, és az utcán mászkáló emberek sem annyira bizalomgerjesztőek.

- Itt megállhatsz - mondja aztán a Lány, és mikor a motor hangja újfent elhal, kinyitja a kocsi ajtaját. - Sétálnunk kell... pár percet. Remélem, nincs ellenedre.

Magam is kiszállok, aztán felnézek a sötét, borult égre. Az eső még mindig szitál, mintha sosem akarná abbahagyni. Szerencsére kalap van a fejemen, némileg megvéd az égi áldástól. Connie fejére viszont bőven hullik belőle. Úgy tűnik, őt nem nagyon zavarja. Nyilván hozzászokott már.

Megfogjuk egymás kezét, és nagyon fura módon, ez most olyan természetes. Így indulunk el, kéz a kézben befelé egy kis mellékutcán. Nem szerelmes kézfogás ez, hanem valami más. Én öntök erőt belé, ő pedig énbelém. Szinte érzem az ujjaink között vibráló elektromosságot.

Egyenesen egy romos ház felé tartunk. Sem ajtaja, sem ablaka... falai is alig vannak már.

- Megérkeztünk - áll meg Connie, és elengedi a kezemet. Igazán kár. Azon kapom magam, hogy csaknem én magam nyúlok újra az ujjai után. Aztán erőt veszek magamon, és rábámulok a romhalmazra előttünk.

- Az életem állomásait ismered meg most - néz a szemembe a Lány, és a smaragdzöld szempár szinte túlvilági erővel tartja fogva a tekintetemet. - Az első volt az szülői ház. A második az intézet... igaz, azt nem tudom megmutatni neked. Nem itt volt... hanem másik városban. Mesélek majd arról is, amennyit lehet. Ez pedig a harmadik állomás. A nevelőszüleim háza - kotor arrébb lábbal egy téglát, ami messzebbre hullot a többitől.

- Félúton voltam tehát a három és négy év között, mikor anyám meghalt - veszi fel Connie a történet fonalát. - Intézetbe kerültem, és négy évig éltem ott. Akkor megjelent egy házaspár... akiknek nem lehetett gyereke. És akkor, ott, mikor engem választottak, úgy éreztem, vannak még csodák, és van odafenn valaki, aki vigyáz rám, és szeret engem. És elintézte, hogy lehessen új családom, és új életem. És ez így is volt, csaknem öt évig.

Nagy levegőt veszek. Sejtem, hogy most kezdődik a "de"-vel kezdődő mondat, ami megváltoztat mindent.

- 11 éves korom körül elkezdtem nővé válni - mondja a Lány kissé pirulva. - Gyorsan értem, ez van. És észrevettem, hogy nevelőapám egyre sűrűbben felejti rajtam a szemeit. Néha bejött a fürdőbe, amikor este zuhanyoztam... főleg akkor, ha nevelőanyám nem volt otthon. Nem csinált semmit, még a zuhanyfüggönyt sem húzta el, de.... nagyon féltem tőle. Néha alig mertem lélegezni. Tudtam valahol tudat alatt, hogy ezt nem szabad... hogy valami rossz dolgot jelent. És ahogy telt az idő... és ahogy egyre jobban változott a testem... úgy ment ő egyre messzebb át azon a bizonyos határon. Egészen addig, míg egy este be nem jött a szobámba... és simogatni nem kezdett. Nem mertem szólni soha senkinek erről, mert féltem, hogy visszakerülök az intézetbe. Inkább tűrtem, mert... mert így nekem is lehetett családom. Bármit megtettem volna ezért. A lelkem üdvét is odaadtam volna akár. Aztán... a dolog egyre és egyre rosszabb lett. És a végén már olyat is tett velem, ami nagyon rossz volt, és nagyon fájt. És elég sokszor megtette. Az iskolában... ott vették észre, hogy valami nem stimmel nálam. Orvost hívtak, aztán adtak kézről kézre, mint valami játékbabát. És egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nevelőapám börtönben van, én pedig újra az intézetben. Nem sikerült megőriznem a titkot. Elveszttettem újra a családom. Még akkor is, ha tudom, hogy nem én voltam a hibás, én annak éreztem magam. Mindent megtettem azért, hogy szeressenek. De nem sikerült. Újra nem kellettem senkinek. És ezzel lezárult az életemben egy másik fejezet - fordult az immár felismerhetetlen ház felé, háttal nekem. Én pedig képtelen vagyok mondani bármit is, még moccani sem tudok. A döbbenet, a harag, a borzadó hitetlenkedés szinte görcsbe rántja a testemet.

Vége

folyt. köv.