Ments meg engem! 3. fejezet

- Hát te aztán jól megszívtad – foglalta össze Cora a véleményét, és belökött a fiókba egy tucatnyi papírt. – Én az ereimet is felvágnám, ha berángatnának a szabadságról.

- Nekem sem volt sok híja – sóhajtottam fel, majd kissé türelmetlenül kopogni kezdtem a betegfelvételi pulton. – Igazából semmit nem terveztem a teljes semmittevésen kívül, de ennek ellenére érzékenyen érintett, hogy erről is le kellett mondanom.

- Hagyd abba légy szíves, mert idegesít – fogta le ujjaimat Cora. – Tessék, már érkezik is – mutatott a fax felé, amelyből halk csipogással kezdett előúszni néhány papírlap. Cora összegyűjtötte, és a kezembe nyomta őket.

- Van ennek köze az új betegedhez? – érdeklődött. – Tudod, a szépfiúhoz.

- He? – kaptam fel a fejem kissé bambán. – Miféle szépfiú?

- Jaj istenem – emelte Cora az égnek a szemeit, amik amúgy is szinte világítottak a fekete arcában. – Az a színész pasi, az a Gillies. Jóképű srác, bár eléggé sápadt szegény.

- És tudtommal nős – jegyeztem meg blazírtan. – Tegyél le róla.

- Na és? El is lehet válni – vágta rá Cora kapásból, majd egy lépést távolodott. – Szerinted az esete lennék?

Végigmértem az alakját – nem mintha nem láttam volna nap mint nap – és erősen a számba kellett harapnom, hogy elfojtsam a nevetést. Cora nem igazán volt modellnek nevezhető alkat. Sűrű, rövid, bongyor haja alatt élénk szempár csillogott, széles orral és húsos ajakkal kiegészítve, és összességében inkább hasonlított egy konyhás nénire a menzán, mint valaki álmainak asszonyára.

- Szerintem fix, hogy az esete lennél – nyugtattam meg, bár nyilván ő is tisztában volt az ellenkezőjével. Ha valamit bírtam Corában, az az önirónia volt. – De nem biztos, hogy bukik az idősebb nőkre. Szerintem egy jó tizessel lehetsz több nála. Továbbá ha a felesége rájön, hogy kibontakozik valami köztetek, mindkettőtöket megöl. Szóval légy olyan drága, és ne kockáztasd a betegem életét, ha megkérhetlek – tettem hozzá, mire már Corából is kirobbant a nevetés.

- Az irodámban leszek – szorítottam magamhoz a papírokat. – Megtennéd, hogy rácsipogsz Dr. Mirsa-ra? Konzultálni szeretnék vele.

- Neked bármit – válaszolta Cora. – Küldjem hozzád?

- Igen, ha kérhetem – dünnyögtem már távoztában, beleásva magam a papírokba. Azt már csak fél szemmel láttam, hogy Cora elnéző fejcsóválással néz utánam.

*****

Egyet tudok: egy jó időre megszűnt körülöttem a világ. Az asztalomnál könyököltem az irodámban, fejemet két kezembe támasztva. Halványan érzékeltem, hogy a nap fénye bevilágít az ablakon, megcsillantja a repkedő porszemcséket és jólesően melegíti a hátamat, de többet nem nagyon fogtam fel a külvilágból. A sokadik papírra rótt sorokon futott át éppen a szemem, mikor egy erőteljes kopogtatás kiragadott a merengésből.

- Szabad! – szóltam ki és felkeltem, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent Dr. Mirsa hórihorgas alakja.

- Dr. Novak – biccentett felém, majd kissé félszegen kezet rázott velem. – Hamar visszatért köreinkbe.

- Kénytelen voltam – dünnyögtem. – Egy kávét, Dr. Mirsa?

- Csak egy pohár ásványvizet, ha kérhetem – ült le a kis üvegasztal melletti fotelba, és mivel nem főnök-beosztott, hanem kollegális viszonyban álltunk úgy döntöttem, nem az asztal mögé ülök vissza, hát a másik fotelt terheltem meg.

- Az új betegéről szeretnék beszélni Önnel – kezdtem bele a mondandómba in medias res. – A szombaton felvett betegéről, Mr. Gilliesről.

- Igen, volt ilyen sejtésem – tett Dr. Mirsa az asztalra egy jókora borítékot. – Elhoztam a kórlapját, bár nem tudom, ez mennyiben fog segíteni Önnek. Nem tudok többet mondani, mint amit ezen lát – mutatott a papírra, amit kirángattam a borítékból. – Szombat reggel, a korai órákban érkezett meg. Az állapota… nos, közepes. Kielégítő, de láttam már ennél jobb állapotban lévő betegeket is. Az elsődleges vizsgálatok alapján a test egy részén, főképp a felsőtesten található nagy kiterjedésű ecchymoma, leginkább az acromioscapularis és a cost  környékén. Kisebb mértékű sérülések az alsó végtagokon, illetőleg exoratio a fejen. Illetőleg közepes méretű dehydratio. Véleményem szerint a kiszabadulás előtti néhány napban sem enni, sem inni nem kaphatott.

- Hm…. – vontam össze a szemöldökömet, és átfutottam a gépelt sorokat. – Tehát néhány vérömleny a felsőtesten, egy felszíni fejsérülés és egy közepes kiszáradás. Láttam már rosszabb listát is – adtam aztán vissza a kórlapot. – Mit gondol, ez annak az eredménye, amire én most jelenleg gondolok?

- Alighanem – biccentett Dr. Mirsa. – Erőteljes fizikai bántalmazásra utalnak a sérülések. Méghozzá többszöri alkalommal is. Az sebek és véraláfutások egy része láthatóan régebbi, más részük alig néhány napos. Ennek ellenére úgy számítom, egy-két heti kezelés után Mr. Gillies gyógyultan hagyhatja el a kórházat. Fizikailag legalábbis. Lelkileg nem tudom mennyire viselte meg négy heti fogság, főképp annak a tükrében, hogy nem tudjuk, mi történt vele ezen időtartam alatt. De gondolom doktornő, ez már az ön szakterülete.

- Igen, így van – biccentettem. – És milyen az állapota a többi kiszabadított túsznak?

- Csak érintőlegesen van erről tudomásom – válaszolt Dr. Mirsa. – Nagyjából ugyanolyan állapotban vannak, mint Mr. Gillies. Személyesen nem volt lehetőségem meggyőződni róla, ugyanis mind az öten öt különböző kórházban lettek elhelyezve.

- Ez új információ a számomra – kaptam fel a fejem. – Van ennek valami különösebb oka?

- Nem tudom – jött válaszként egy vállrándítás. – Hacsak az nem, hogy kisebb legyen a zűrzavar. Szombat óta már néhány fotóst és riportert ki kellett hajítania a biztonságiaknak. Dr. Emerson az idegösszeroppanás szélén állt. Egy betegre figyelni nyilván sokkal könnyebb.

Be kellett látnom, ebben bőven volt igazság. Más sem hiányzott ide, csak a komplett atlantai média lihegése.

- Nos, Dr. Mirsa, köszönöm hogy rám szánta az idejét – álltam aztán fel, és kezet ráztunk. – Meg tudja mondani, mikor beszélhetnék személyesen Mr. Gilliessel?

- Nos, a ma délutáni vizit után, ha Önnek is megfelel – válaszolt Dr. Mirsa. – De ne lepődjön meg, ha nem lesz túl közlékeny. Általában nem az.

- Akkor lennék meglepve, ha az lenne – sóhajtottam. – Én azt hiszem, átnézek még néhány iratot, és a vizit után csatlakozom Önhöz – kísértem ki a dokit az ajtóig, majd halk kattanással csattant a kilincs, és néma csend telepedett az irodára.

Visszaültem az asztal mellé, és a faxolt iratokra néztem. Ott feküdt előttem öt másik férfi kórlapjának másolata. Néhányuk gátlás nélkül képes volt elmesélni, mi is történt velük, legalábbis addig, míg el nem választották őket egymástól. Ha másnak nem is, de kiindulási alapnak ez tökéletesen megfelelt.

Vége

Folyt. köv.