Ments meg engem! 4. fejezet

Sűrűn és türelmetlenül pislogtam az órámra, miközben hol a folyosón járkáltam, hol egy kényelmes székbe ültem a kórház folyosóján. A vizitnek már vége volt, újra megteltek a termek látogatókkal, a folyosók pedig sétálgató, köntösbe bújt betegekkel. A járóképesebbek kihasználták állapotukat, hogy bevásároljanak egy kis nyalánkságot vagy épp kávét a kórház büféjében.

Egy kávét jelenleg magam is szívesen megittam volna, de féltem, hogy elkerüljük egymást Dr. Mirsa-val. Itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzam a közös betegünkkel, és amikor erre gondoltam, már nem kellett a kávé. Kellőképp ideges voltam anélkül is.

A folyosón az egyik kórterem ajtaja hirtelen nyílt. Meglehetősen hangos zene hallatszott ki a folyosóra – amit a csapódó ajtó le is vágott néhány másodperc alatt – majd tőlem nem messze egy hosszú barna hajú, meglehetősen feszült arckifejezésű nő rogyott az egyik székbe. Reszkető kezekkel kikotort táskájából egy szál cigarettát, majd rájött hol is van éppen, mert vissza is lökte a bűzrudat a dobozba. Hirtelen felcsendült a „Feeling good” dallama, és a nő felkapta a telefonját.

- Szia – dünnyögte a láthatatlan hívónak. – A kórházban. Szokás szerint – sóhajtott.

Felkeltem, mert valahogy nem tartottam túl etikusnak hogy kihallgassak egy telefonbeszélgetést, amit nem az én fülemnek szántak. A folyosó viszont itt elég keskeny és zárt volt, ezért a hangok úgy pattantak vissza a falakról, hogy még méterekkel arrébb is úgy éreztem, semmit nem távolodtam a hevesen beszélő nőtől.

- Igen, tudom! – csattant fel az említett. – De hidd el, semmi változás. Már nem tudom, mit csináljak. Olyan hűvös, és idegen lett… bár ha az előzményeket nézzük, nyilván nem véletlenül – nevetett fel aztán keserűen. – Nézd, nem telefontéma. Én már úgyis megyek… jó, felnézek hozzád. Fél óra múlva megfelel? – kérdezte, majd elköszönés nélkül letette a telefont. Beletúrt hajába, aztán úgy pattant fel, mint akinek sündisznó nőtt a széke alatt, és rám egy kósza pillantást sem vetve kiviharzott az épületből.

Bámészan és értetlenül néztem utána, csak akkor rezzentem össze, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Bocsásson meg, Dr. Novak – szólalt meg a kéz gazdája, és megigazította fehér köpenyét. – A kórházi liftek néha a legalkalmatlanabb pillanatokban adják meg magukat. Lépcsőn jöttem. Méghozzá sietve.

- Igen, látom – haraptam a számba, elfojtva egy mosolyt. A mindig kínosan pedáns Dr. Mirsa most kissé ziláltnak tűnt. – Semmi baj – nyugtattam aztán meg a késés miatt. – Legalább volt időm felkészülni.

- Ideges egy beteg miatt? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Dr. Mirsa, miközben vezetni kezdett a folyosón. – Ez számomra valami új dolog.

- Szó sincs idegességről – legyintettem. – Csak kb ötvenféle szakvéleményt állítottam fel magamban. Aztán meglátjuk, ezekből mi áll meg, és mi dől majd le, ha beszéltem személyesen Mr. Gilliessel.

- Akkor nem kell tovább várnia. Bár gyanítom, minden előzetes szakvéleményét meg fogja dönteni. Majd Ön is meglátja – állt meg egy ajtó előtt Dr. Mirsa, majd kopogás után kivárt néhány másodpercet, és belépett.

Követtem, és a szemem néhány másodperc alatt információk garmadát szívta magába, és raktározta el az agyamban.

Az ablak előtt állt egy elhúzható kórházi paraván, kissé kiszűrve a kinti világosságot. Mivel a redőny is félig le volt eresztve, meglehetős félhomályba borult a szoba, de ez nem volt nyomasztó. Inkább olyan jelleget öltött, mint mikor az ember egy nyári napon némileg megszelídíti a szobájába hatoló napfényt. Az ablakkal szemben lévő fal mellett kórházi ágy állt, mellette gépek, az ágy fejrésze felett pedig halvány fényű lámpa világított, egyenesen az alatta fekvő férfi arcába.

Néhány másodpercig csak fürkésztük egymást hárman, egyetlen szó nélkül. A csendben csak a tévéből áradó hangos zene volt kissé zavaró. Dr. Mirsa egy kérő mozdulattal intett a készülék felé, mire a fekvő férfi lemondóan felsóhajtott, és kikapcsolta a készüléket.

                   

- Kár. Szeretem ezt a számot – szólalt meg, majd letette a távirányítót. – Mi újság, doki? Alig egy órája, hogy láttam.

- A kötelesség és az Ön iránti aggodalom hozott vissza, Mr. Gillies – válaszolt Dr. Mirsa, és ezúttal semmi más nem hallatszott, csak az ágy melletti gép halk csipogása. – És szeretném Önnek bemutatni a kolléganőmet. Dr. Novak…Mr. Gillies – nézett ránk felváltva.

A férfi rám nézett, végigmért tetőtől talpig, majd biccentett egyet. Kézfogással vagy hasonlóval láthatóan nem is akart próbálkozni. Kissé meghökkentem ezen, de igyekeztem valami mosolyfélét erőszakolni magamra.

Dr. Mirsa közben apró lámpát vett elő, belevilágítva a betege szemeibe, egészen addig, míg az kissé ingerülten el nem húzta a fejét.

- Ezt a vizitnél eljátszottuk. A reflexeim rendben, a koponyám is, és a testem többi része is. Néhány nap múlva fel is kelhetek. Csak Önt idéztem, doktor – tette hozzá aztán. – Higgye el, az elmúlt egy órában sem lettem rosszabbul.

- Biztos ami biztos, Mr. Gillies – dünnyögte a doki, majd aláírta az ágy végében lógó lázlapot. – Nos, akkor én most távozom, és Dr. Novak kezeibe adom Önt. Beszélgessenek. Holnap találkozunk, Mr. Gillies – biccentett még mindkettőnk felé búcsúzóul, és csakhamar záródott is mögötte a kórterem ajtaja.

- Nos, Mr. Gillies – léptem oda az ágyhoz, és közvetlen módon odanyújtottam a kezem. – Kezdjük újra. A nevem Dr. Patrícia Novak. Az Emory Purse kórház pszichiátere vagyok. Mától az Ön orvosa.

A férfi megrázta a kezem, aztán kelletlenül elhúzta a száját.

- És megtudhatom, ez a roppant csodálatos ötlet kitől származik? – érdeklődött, majd kiszabadította ujjait az én ujjaim közül. – Nem kértem pszichiátert. Semmi szükségem rá. Már bocsásson meg, ha így fogalmazok, de ez az igazság.

- A kórház minden olyan alkalommal automatikusan kirendeli, mint amilyen az Ön esete – válaszoltam. Leakasztottam az imént aláírt lázlapot, és végigfutottam a sorokon.

- Koponyasérülés, a test ötven százalékos felületén vérömlenyek, kisebb-nagyobb sérülések és horzsolások. A sebeit a kiszabadulása folyamán szerezte? – kérdeztem.

- Aha – jött a rövid, és roppant kelletlen válasz. Tömören, velősen. Aztán ennyi is volt minden közlendője.

- Nézze, Mr. Gillies. Nyilván a pokolba kíván engem. Látom a tekintetén – tettem hozzá. – Megértem, ha most nyugalomra vágyik, de higgye el, szüksége lesz rám. El sem tudja képzelni, mekkora – tettem vissza a papírt az ágy végébe.

- Kétlem – jött a válasz. – Remekül megvagyok. Eddig is megvoltam.

- Akkor nyilván nem lesz ellenére, ha holnap délután háromkor találkozunk. Normál esetben megkérném, hogy fáradjon az irodámba, de azt hiszem, nincs még teljesen közlekedésre kész állapotban. Úgyhogy én jövök el magához. Így jobb is. Legalább nem lesz lehetősége meglógni előlem – mosolyogtam kedvesen. Ez a férfi, minden zordsága és mogorvasága ellenére szimpatikus volt nekem. És segítségre szorult. Ebben már most százezer százalékig biztos voltam.

- Mr. Gillies, akkor a holnapi viszontlátásra – indultam el kifelé. Válasz nem érkezett. Helyette némi kaparászás után visszakapcsolt a tévé, jókora hangerővel. Mintha láthatatlanná váltam volna.

Kiléptem, és bezártam magam mögött az ajtót. Az üvegen, a leeresztett reluxák között még egy pillanatra visszanéztem, és megdöbbentett, amit láttam.

Gillies, kezében a távirányítóval, némán meredt a plafonra. A szemeiből, és az arckifejezéséből olyan rettegés áradt, aminek a leírásához nem volt elegendő egy átlagember szókincse.

Vége

Folyt. köv.