Ments meg engem! 5. fejezet

A csuklómon lévő karóra mutatója éppen a hármas számon állt meg, mikor bekopogtam a kórterem ajtaján, majd beléptem. Önkéntelenül is megcsóváltam a fejem – persze nem ténylegesen, csak a lelkem mélyén – látva Gillies fintorát. Szemmel láthatóan nem nagyon változott meg a véleménye arról, szüksége van-e rám. A pokolba kívánt.

- Az imáim nem nagyon találtak meghallgatásra – dünnyögte. – Remélem tisztában van vele, hogy ha tudnék, akkor felkeltem volna innen, és vagy megszököm, vagy jó alaposan elbújok.

- Biztosíthatom Mr. Gillies, remek beépített kameráink vannak a kórházban. Egykettőre megtaláltuk volna – biztosítottam kedves mosollyal, majd széket húztam az ágya mellé, és leültem.

- Hogy érzi magát? – tettem fel a kérdést. Nem akartam megnézni a lázlapot, azt szerettem volna, ha ő maga mondja el az igazat.

- Egyben – rántott vállat Gillies. – Jobban, mint szombat reggel voltam. Igazából szeretnék már hazamenni, gondolom otthon is lábadozhatnék. De a kollégája, Dr. Mirsa valahogy nem akar kötélnek állni. Pedig jó fiú lennék. Feküdnék, és bevenném a gyógyszereket. Rachel úgysem engedné, hogy elblicceljem a dolgot.

- Rachel a felesége? – érdeklődtem. – Az a kedves arcú, barna hajú hölgy, aki valamelyik nap kisétált innen?

- Pontosan – jött a biccentés. – Eléggé foglalkoztatja az állapotom, annak tükrében, hogy… - hallgatott aztán el, mint aki rájött arra, hogy majdnem olyan dolog csúszott ki a száján, amit nagyon mélyen titokban szeretne tartani. – Hogyhogy nem jegyzetel?

- Miért, kellene? – dőltem hátra a székben. – Csupán egy beszélgetésre jöttem, Mr. Gillies. Nem vagyok titkárnő, és regényíró sem. Látni, hogy még nem volt dolga pszichiáterrel.

- Nem volt rá szükségem. Ahogy most sem – válaszolta a férfi, de nem ellenségesen, mindössze roppant tárgyilagosan. – Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de tényleg rendben vagyok. Itt is – bökött a homlokára.

- Mr. Gillies, nekem ez a munkám. Én ezért kapom a fizetésemet – sóhajtottam. – Ha most elküld, kiveszi a zsebemből a kenyeret. Tőlem hallgathatunk is mélyen, de egy órát akkor is magánál fogok tölteni minden nap. Valamiből nekem is fizetnem kell a lakást, meg az ételt a hűtőmben – mosolyogtam el magam, majd végigfutott a tekintetem az éjjeliszekrényre kitett olvasnivalókon.

- Remélem tudja, hogy ilyenről egy darabig még ne álmodjon – vettem kézbe egy utazási magazint. Piramisok, pálmafák, a következő oldalakon pedig már hó és jég kellették magukat. Kinek-kinek vágyai szerint.

- Sokat utazik egyébként? – puhatolóztam. Noha látszólag egyik kérdésemnek sem volt köze a történtekhez, mégis minden kérdésre adott válaszból reméltem egy-egy apró információt. Valahogy el kell kezdeni, nem ronthatok ajtóstól a házba.

- Az sok mindentől függ, mit ért utazás alatt. A forgatási helyszínek között igen. Jelenleg két sorozatban is dolgozom és játszom – ült fel lassan Gillies az ágyban. – Kanada és Atlanta között ingázom hetente. Messzebbre nem szoktam. Nem is volt rá vágyam, időm meg végképp nem. Ez volt az első utam messzire. Az utolsó is, azt hiszem.

Szerettem volna megkérdezni, most vajon miféle nyomós indok vette rá az utazásra – ráadásul a család nélkül, egy segélyszervezettel – de befogtam a számat. Gyanítottam, hogy azonnal elrontanék mindent.

- Nyilván nem tévedek ha azt mondom, jobban kultiválja a jó időt, mint a havat és a jeget – raktam le a magazint. – Mehetett volna akár északra is. Svédország és Finnország kimondottan gyönyörű tud lenni. Akárcsak Alaszka.

- Nem én döntöttem el az úticélt – érkezett a válasz, egy olyan arckifejezés kíséretében, amiről lerítt, hogy kezdünk ingoványos talajra tévedni.

- Azért kedves dolog, hogy a felesége elengedte. Én biztos aggódnék, ha messzire menne tőlem az, akit szeretek – jegyeztem meg. – És szemmel láthatóan most is nagyon aggódik önért.

Arra számítottam, hogy elismerő, kedves szavakat hallok. Egy szerelmes férfi szavait a feleségéről. Ehelyett hosszú, és mély hallgatás következett. Nekem pedig azt súgta az ösztön, hogy itt van valami, amit majd – idővel – kissé jobban meg kell kapargatnom.

- Tudja – váltottam témát – sosem volt még híres betegem. Nem is igazán tudom, hogy viselkedjek most. Némileg zavarban vagyok – vigyorogtam. Ez persze nem volt igaz, de azt szándékoztam vele éreztetni, hogy nem az atyaúristen vagyok, akinek a kezébe letették a sorsát. – Remélem ad majd nekem autogrammot is, mielőtt kiengedik innen.

- Kíváncsi vagyok, az vajon mikor lesz – vágta rá Gillies. – Utálom a kórházakat, a gép csipogásától meg már megőrülök. A kötés alatt pedig viszket a fejem. Nem venné le rólam?

- Megtehetném, de félek, Dr. Misha nem lenne túl lelkes a ténytől – sóhajtottam.

- Mondhatná, hogy olyannyira idegesített a kötés, hogy majdnem beleőrültem. Maga, mint a pszichiáterem, ezt nyilván nem hagyhatta – vetette fel az ötletet Gillies, mire felnevettem.

- Igen, ez tényleg nyomós érv. Rendben, leveszem a kötést, és vállalom Dr. Mirsa helytelenítését – álltam fel. – De előbb megvizsgálom. Ne aggódjon. Képzett orvos vagyok – tettem hozzá.

*****

- Nos, jobban érzi magát? – kérdeztem a vizsgálat végeztével, mikor mindent rendben lévőnek találtam, és leszedtem a kötést Gillies fejéről. – Ha megenged egy megjegyzést, valamivel jobban fest így. A seb szépen gyógyul – néztem a forradást a halántékán. – Bár gyanítom, egy halvány nyoma majd mindig marad.

- Nem számít – rántott vállat Gillies. – De tényleg jobb így. Valahogy szabadabbnak érzem a fejem. Olyan volt az a nyomorult kötés, mintha abroncsba lenne fogva a koponyám.

- És tény, hogy így már nem is tűnik olyan sápadtnak – jegyeztem meg. Tényleg, most hogy egy-két napos borosta ütközött ki az arcán, és sűrű barna haja teljes egészében látható volt, mintha egy-két árnyalattal színesebbnek tűnt volna az arca.

- A fehér köztudomásúan sápaszt – jegyezte meg Gillies. – Legalábbis a sminkesem és szerint. Maga viszont roppant lágyszívű – mosolyogta el magát halványan. Nagyon apró, alig látható mosoly volt ez, mégis kissé megváltoztatta a mindig feszült arcot.

- Igen, ezt már mások is mondták – nevettem fel. – Csak ne nagyon használja ki, és főképp ne terjessze, Mr. Gillies. Félő, sokan élnének vissza vele – mondtam, mire ő felemelte két ujját, mintha épp esküt tenne.

A tervem bevált, legalábbis egyelőre. Mindegy volt, mit mondott, vagy épp miről hallgatott. Egy volt a lényeg: nagyon halványan, nagyon vékony szálon függve ugyan, de bízni kezdett bennem.

Vége

Folyt. köv.