Ments meg engem! 6. fejezet

Délután volt már, könnyű, tavaszi illatú délután. A ház előtt álló akácok illata édesítette meg a levegőt, a nap pedig már-már lassan búcsúzni készült, ennek ellenére még mindig világosság volt odakinn. A tél utolsó nyoma is már régen eltűnt, igazi május uralkodott a tájon, és lassan ígérte a kíméletlenül forró, mégis olyannyira vágyott nyarat. Az utcákat lassan ellepték a mind rövidebb ruhás lányok, a feszülős pólóban rohangáló fiúk, és a nevetve játszó gyerekek.

Egyedül én voltam besavanyodva a lakásba, mint egy adag ecetes uborka. Ám ennek jelenleg nem a szerelmi bánat vagy keserűség volt az oka, hanem a munka. A ma este ugyanis – ahogy a többi is mostanában - az íróasztalomnál talált a szobámban. Papírokkal körültornyozva üldögéltem, és még az sem tűnt fel, hogy lassan kihűlt a vacsorára rendelt pizzám.

Négy papírtorony. Mind a négy egy-egy embert jelentett. Mind a négy a betegem társa volt az utazása folytán, mind a négy önkéntes volt egy segélyközpontnál. Mind a négy megjárta Mianmart, és az elmúlt hónapban magát az életre kelt poklot is. Mellette négy orvosi jelentés, amiben az állt, hogy az emberek akár életre szóló lelki sérüléseket is szerezhettek ezekben a hetekben. Négy faxolt papír, a négy kiszabadult túsz egy-egy rövid vallomásával. Volt, aki a megkeresésemre mindössze néhány mondatot mesélt. Volt, akinek a „vallomása” két oldalra rúgott. Az elmúlt napjaimat – főként az estéimet – ezeknek a papíroknak a beszerzésével töltöttem. Beszéltem a másik négy volt túsz orvosaival, és – mint említettem – magukkal a páciensekkel is. Ők valahogy közlékenyebbek voltak, mint az én betegem. Gillies az elmúlt néhány napban még mindig olyan volt, mint egy lakattal bezárt, titkos napló. El lehetett beszélgetni vele bármiről, a munkájáról, könyvekről, a baseball ligáról, de amint kérdéseimmel ingoványos talajra tévedtem azonnal elhallgatott, és az érdeklődésemet következetesen néhány órás totális némasággal honorálta.

Olyannyira belemerültem a munkába, hogy csak akkor kaptam fel a fejemet, mikor a falióra méltóságteljes kongással elütötte az este hetet. Hátralöktem magam a gurulós székkel, és úgy döntöttem, mára elég volt. Egy kád forró vízre vágytam, és arra, meg megegyem végre a vacsorámat. Épp jólesően nyújtóztam, mikor felberregett a bejárati ajtó csengője.

Csodálkozva siettem ki az ajtóhoz. Greta ma Derekkel volt vacsorázni, más vendéget meg nem vártam. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a váratlan látogató. Amikor viszont kinyitottam az ajtót, leesett az állam.

- Dr. Patrícia Novak? – kérdezte a hosszú, barna hajú nő a küszöbömön. Azonnal felismertem. Őt láttam telefonálni a kórházban. Ő jött ki a betegem szobájából. Ő Daniel Gillies felesége. Hogy is hívják?

- Nyilván nem ismer engem… Rachael Leigh Cook vagyok – nyújtott kezet még mindig a küszöbön állva.  - Bocsásson meg, hogy csak így önre törtem, de…

- Üdv – ráztam meg a kezét, ügyesen eltitkolva, hogy nem épp a legjobbkor zavar, majd félreálltam az ajtóból.  A kíváncsiságom a végén felülkerekedett, legyőzve a vágyat, hogy közöljem, ma már nincs szándékomban vendégeket fogadni. – Nem számít. Épp végeztem a munkámmal. Fáradjon be – tessékeltem beljebb, és bevezettem a szobába.

- Egy kávét? Üdítőt? Vagy erősebbet? – kérdeztem meg jó vendéglátó módjára, közben már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért jött el hozzám ez a nő. – Remélem nem zavarja, hogy nem orvosi köpenyben lát – mutattam végig önmagamon, a kényelmes melegítőnadrágomon és a rajtam lötyögő túlméretezett Kiss pólón.

- Én tartozom bocsánatkéréssel, hogy csak így ideállítottam. És köszönöm, de nem kérek semmit – rázta meg a fejét Rachael, majd leült a kanapéra mikor hellyel kínáltam. – Nem fogom sokáig rabolni az idejét, ígérem. De szerettem volna beszélni Önnel, amilyen gyorsan lehet. Méghozzá személyesen. A kórházban napok óta nem érem el.

- Általában az Ön férje mellett vagyok. Ha végeztem, hazahozom a papírmunkát – adtam választ. – Miben lehetek a segítségére? A férje állapotára kíváncsi nyilván – dőltem hátra a fotelban.

- Nos, részben igen – biccentett Rachael, és nem tudtam nem észrevenni, hogy meglehetősen idegesen gyűrögeti a kezében tartott táska fülét. – Ugyanakkor úgy érzem, segítek Önnek azzal, ha elmondok valamit, amit Dan nyilván nem tett meg. Vagy mégis? – fürkészte az arcomat kíváncsian, ugyanakkor látható zavarban.

- Miről beszél? – vontam össze a szemöldökömet. – Nézze, az igazság az, hogy túl sok témát nem tudok érinteni Mr. Gilliessel. Autók, sport, a munkája, és teljesen átlagos, hétköznapi témák. Ennyire szorítkozik társalgás terén – tártam szét a karjaimat. – De ha Ön tud számomra bármilyen információval szolgálni, ami segíthet, akkor szívesen hallgatom.

- Megengedné, hogy előbb én tegyek fel egy kérdést? – kérdezte Rachael, miközben már csaknem szétszaggatta a táskája fülét, pedig nem volt könnyű, lévén hogy az bőrből készült.

- Természetesen – biccentettem. – Amennyiben a válaszom nem sérti az orvosi titoktartás kötelességét.

- Előttem is? A férjemről van szó!  – kérdezett vissza Rachael, és kissé mintha felhúzta volna finom metszésű orrát.

- Bocsásson meg, de igen – mosolyogtam kedvesen. – Szóval, mit szeretett volna kérdezni?

- Kérem, legyen velem teljesen őszinte. Milyen állapotban van a férjem? – hangzott el a rövid mondat, egy tornádóra való sóhajtás kíséretében.

Megvakargattam az orrom hegyét. Erre a kérdésre aztán végképp nem létezett könnyű válasz. Olyan pedig, ami könnyű és egyben őszinte is, végképp nem létezett.

- Tudja Mrs. Gillies, mi az poszttraumás stressz szindróma? – mondtam végül vontatottan, elgondolkodva. Lehet, hogy egyszerűbb ha a magyarázat felől, és a legelejéről közelítem meg a témát.

- Hallottam már róla, de konkrét orvosi értelemben nem tudom, miben nyilvánul meg – nézte az arcomat merően Rachael. A feszültség egyre jobban ült ki a vonásaira.

- Nos, a poszttraumás stressz szindrómát a súlyos stressz által okozott szorongásos kórképek közé soroljuk. A súlyos stressz szorongást, rettegést és a tehetetlenség érzését okozza. A lelki traumát a beteg gyakran átéli, van, hogy főképp álmaiban. Jellemző a szelektív emlékezetkiesés, a beteg nem tud, és nem is akar visszaemlékezni a történtekre. Vagy legalábbis teljesen magába fojtja, és nem beszél róla, amivel önkéntelenül is akadályozza önnön gyógyulását. Továbbá előfordulhatnak dührohamok, sírógörcsök, és teljes szexuális impotencia is – fejeztem be a rögtönzött kiselőadást.

- Impotencia? – kerekedett ki Rachael szeme, és ijedtében szája elé kapta a kezét. Jellemző. Az egészből egyedül ezt volt képes felfogni?

- Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy Dan… nem tud majd…? – nyekeregte szaggatottan, mire megráztam a fejem.

- Azt jelenti, hogy akár ez a tünet is felléphet. Nem törvényszerű, minden ember máshogy és máshogy reagál. De még ha fel is lép, a gondos kezelés megszünteti. Ezért vagyok én Mr. Gillies mellett. A testi értelemben vett gyógyulás csak az érme egyik oldala, ez a látványosabb. A kevésbé látványos oldalt én képviselem. Nyugodjon meg. Mindent meg fogok tenni a férjéért, asszonyom.

Beállt némi csend, míg hosszan néztem a nő finom vonású arcát. Ezzel jeleztem, hogy ezúttal rajta a sor. Halljuk, miért is jött ide, mi volt az a fontos mondandója, amiről mindenképpen tudnom kell?

- Ha így áll a dolog, és Dan tényleg nem beszél túl sok mindenről, akkor alighanem arról sem beszélt, amit most el szeretnék mondani Önnek – nézte Rachael a mögöttem lévő falat, majd kínjában a szájába harapott. – Nem is tudom igazán, melyik lenne a jobb verzió. Ha tudna már az igazságról, vagy ha nem. A tény az, Miss Novak, hogy Dan miattam került ilyen helyzetbe. Miattam járta meg a poklot. Dant én űztem el Mianmarba.

Vége

Folyt. köv.