Ments meg engem! 17-18. fejezet

Sziasztok!

Ismét dupla fejezettel jelentkezem, ugyanakkor a blog oldalára felkerült egy felhívás, Életre keltett fantáziák címmel. Remélem tetszik nektek az ötlet, és várom a jelentkezéseket. Ugyanúgy, ahogy a kommenteket is a mostani fejezetekhez. :)


17. fejezet

Bekanyarodtam Daniel háza elé, és leállítottam a motort. Az éjszaka itt a belvárosban nem volt olyan csendes, mit fenn a hegy tetején, de még így is csak távolról hallottuk az elsuhanó autók, és a sötétség utáni élet zajait.

- Nos, kimerítő, de tartalmas beszélgetés volt – állapítottam meg. - Örülök, hogy egy apró lépéssel közelebb kerültem magához – fordultam Daniel felé az ülésen, aki kicsattintotta a biztonsági övet. – Morbid lenne megkérdeznem, jól érezte-e magát?

- Morbid lenne, ha azt válaszolnám, hogy igen? – kérdezett ő vissza kapásból. – Tudod, annak ellenére, hogy ma kissé lejjebb ástál a lelkembe, mint ahogy szerettem volna, mondhatom, hogy jól éreztem magam. Nyilván a környezet is sokat tehetett róla. Na meg a társaság is – tette hozzá.

- Köszönöm – jöttem némileg zavarba. Fogalmam sem volt, ehhez még mit lehetne hozzáfűzni. Az a mondat, miszerint „feltűnt, hogy élvezted a társaságomat, mert a hajammal játszottál” érezhetően rontotta volna a helyzetet.

- Patrícia, nagyon nagy kérés lenne, hogy felejtsük el a magázódást végre? – sóhajtott fel Daniel. – Igen tudom, orvos-beteg kapcsolat… nem kell részletezned. De hogy várod, hogy közelebb kerülj a lelkemhez, hogy a magázódással távolságot tartunk? Odafenn a hegyen letegeztelek, és nem volt ellene kifogásod. Mi lenne, ha viszonoznád is?

Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Noha énem egyik része kézzel-lábbal tiltakozott a javaslata ellen, énem másik része lelkes bólogatással jelezte, hogy mélyen egyetért az ötlettel.

- Oké – jutottam végül döntésre, és csak magamban imádkoztam, hogy a tény, miszerint közelebb engedem magamhoz, nem fog vészes közelségbe taszítani hozzá. Nem annyira közel, hogy kettőnk közül én legyek a végén, aki elveszíti a fejét, meg az ép eszét. – Akkor jó éjt, Daniel. Holnap délután érted jövök – nyúltam a kulcsért, hogy beindítsam a motort, de egy kéz a csuklómra kulcsolódott.

- Máris itt akarsz hagyni? – kérdezte az ujjak tulajdonosa, továbbra is a kezem markolászva. – Sötét van, de nincs még késő. Azt gondoltam, talán megihatnánk nálam valamit, feltéve, ha nincs ellene kifogásod.

- Autóval vagyok – emlékeztettem a nyilvánvaló tényre. – Nem hiányzik egy rendőrségi büntetés, mert ittasan ülök utána volánhoz.

- Ebben megértelek. Viszont isteni alkoholmentes koktélokat tudok keverni – hajolt közelebb Daniel, mint a kísértés élő szobra. – Csak egy ital. Kérlek. Azt mondtam, élveztem ma a társaságodat. Hagy legyen még így egy kis ideig. Vagy vár valaki otthon?

- Nem. Nincs, aki várjon – adtam választ csendesen, de határozottan. – Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mint az orvosodnak, elhibázott lépés lenne leülnöm iszogatni veled. Nyilván megérted. Legalábbis remélem.

- Nem nagyon – mormogta Daniel. – De elfogadom. Akkor hát… holnap délután, Patrícia?

- Holnap délután, Daniel – bólintottam. –Aludj jól ma éjjel. Megérdemled az éjszakai nyugalmat.

Daniel kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akarna, de időközben meggondolhatta magát, mert néma maradt. Csak a tekintete sötétült el kissé, de nem értettem az okát. Remélhetőleg nem sértettem vérig azzal, hogy elutasítottam a meghívását.

- Jó éjt, Patrícia – mozdult végre meg, szemmel láthatóan nem szívesen, és kiszállt a kocsiból. Mikor rákanyarodtam a főútra, a visszapillantó tükörben még láttam a magányosan álldogáló alakját. Egy tapodtat sem mozdult a ház felé, mintha arra várt volna, hogy meggondolva magam visszafordulok hozzá.

*****

Az esti fürdő után olyan fáradtság zuhant rám, hogy azt hittem, képtelen leszek kiszállni a kádból. Igazából persze nem fizikailag voltam fáradt. Ez az este Daniellel sokat kivett belőlem is. Nekem ugyanúgy meg kellett harcolnom minden érzésemmel, és az övéivel is, ahogyan neki. Át kellett vennem a terhe egy részét, éreznem kellett azt, ami ő érez. Ha nem így lett volna, hogyan segíthettem volna neki? Nem küzdhet egyedül a démonjaival. Velem együtt kell harcolnia. De ehhez ismernem kell a lidérceit, még akkor is, ha néha magam jobban félek tőlük, mint ő.

Leültem a vacsorámhoz, és megpróbáltam egy könyvre összepontosítani, vajmi kevés sikerrel. Egyfolytában a gondolataimba furakodott a kép, ahogy ma este utoljára láttam őt a ház előtt állni. Magányosan, szomorúan. Vajon mit akarhatott előtte mondani a kocsiban? Unszolni, hogy fogadjam el a meghívását? Vagy valami mást? Lehet, hogy fontos közlendője lett volna, de önző módon nem figyeltem? Lehet, hogy most rontottam el mindent?

Lecsaptam a villámat, és kezembe temettem a fejem. A gondolataim fel-alá cikáztak. Mit tegyek? Hívjam fel, és kérdezzem meg? Ez nem éppen telefontéma. Vagy rohanjak vissza hozzá, és addig üssem a vasat, amíg meleg? Ismerem már annyira, hogy azóta újra magába zárkózott. Nem kényszeríthetem őt vallomásra erővel, mint egy hóhér az inkvizíció áldozatát. És egyébként is, órák óta eljöttem tőle. Azóta nyilván az igazak álmát alussza már.

Az étvágyam sikeresen elment, bemásztam hát az ágyba, és magamra húztam a takarót. Éreztem, hogy gondolatok ide vagy oda, viharos sebességgel fogok elaludni. Az utolsó, amire emlékszem az az elhatározás volt, hogy holnap finoman kipuhatolom, ma vajon mit hallgatott el előlem.

Halk berregés hatolt el a tudatomig, és valahol az álom és ébrenlét határán eszembe jutott egy emlék. Mikor még kislány voltam, apa a házunk mögötti udvarban vágta fel elektromos fűrésszel a téli tüzelőt, míg én önfeledt örömmel játszottam a bokáig érő fűrészporban. Ez a hang a fűrész zümmögésére emlékeztetett, de aztán a félig álmomban látott kép elillant, hogy kábán felemeljem a fejem.

A berregés folytatódott, szabályos időközönként, és a hang a párnám alól érkezett. Az álomtól bedagadt szemekkel tapogatóztam, és miközben előhúztam a mobilomat, szemem a kijelzőre tévedt. Hajnali fél négy. Remek. A szám ismeretlen volt, ahonnan a hívás érkezett. Fogalmam sem volt, ki hívhat az éjszaka közepén, és mit akar tőlem.

- Tessék… - krákogtam néhányat, mire sikerült emberi hangon megszólalnom. – Halló. Ki beszél? Szórakozik velem valaki? – dünnyögtem mérgesen, mikor síri csend fogadott a vonal túlsó végén, csak hangos, kapkodó lélegzetvételét hallottam valakinek.

- Menj a francba, barom! – káromkodtam el magam, és már csaknem kinyomtam a telefont, mikor a ziháló hang tulajdonosa megszólalt.

- Patrícia… - mormogta, mire azonnal kireppent az álom maradéka is a szememből.

- Daniel? – tápászkodtam fel nagy nehezen ülő helyzetbe. – Daniel, hajnalok hajnala van – nyögtem.

- Sajnálom… nyilván aludtál – hallottam Daniel hangját, mire némán ásítottam egy hatalmasat. Na igen. Az átlagemberek ebben az időpontban általában ezt szokták csinálni.

- Nem számít – válaszoltam végül, a szemem dörgölve, de közben már a legkülönfélébb verziók futottak át az agyamon. Mi történhetett, hogy képes volt felcsörögni az éjszaka közepén? – Baj van, Daniel?

- Nem, nem éppen – jött a válasz. – De megtennél nekem valamit? Patrícia, kérlek, beszélj hozzám.

- Micsoda? – értetlenkedtem, és örültem, hogy nincs szemben tükör. A világ legbambább ábrázatát vághattam jelenleg. – Beszéljek hozzád? Most?

- Sejtem, ez nagyjából hogyan hangzik, de kérlek… muszáj hallanom a hangodat. Muszáj hallanom egy emberi hangot, ma éjjel.

- Ma éjjel? Mi van ma éjjel? – dugtam ki a lábam a takaró alól, és megkerestem a papucsomat. – És hogyhogy te nem alszol?

- Ha látnád az álmaimat, nem kérdeznéd ezt – nevetett fel Daniel keserűen és sötéten. – Patrícia, ne haragudj rám. De elhallgattam ma előled az igazat.

- Mivel kapcsolatban? – ráncoltam a szemöldökömet, és megtorpantam az ágy mellett. – Daniel, válaszolnál? Itt állok egy szál pizsamában, papucsban, és kócosan. Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled.

- Holnap elmondok mindent. Esküszöm – jött meg Daniel hangja. – Most az is megnyugtató volt, hogy hallottam a hangodat. És bocsáss meg, ha felébresztettelek.

- De hát… - próbáltam kérdezősködni, de a telefon kattant egyet, és a hívás megszakadt. Úgy bámultam a kis készülékre, mintha még soha életemben nem láttam volna ilyen isten csodáját, és lerogytam az ágy szélére. Mi az ördög volt ez az egész? Felhív, az éjszaka közepén, csak hogy hallja a hangomat? És ráadásul, meglehetősen zaklatottan telefonál. Mi lelte ezt a pasast? Részeg talán?

Üldögéltem még egy darabig, tipródva a gondolatok, illetve a „lehet-nem lehet” között variálva, de tisztában voltam vele, hogy az én éjszakai nyugalmamnak ezzel ennyi. És valami nagyon azt súgta, hogy bármit is akart nekem mondani, ne várjam meg a meghallgatásával a délutánt.

Gyorsan határoztam, még mielőtt meggondoltam volna magam. Kiszórtam a ruháimat a szekrényből, és sebesen öltözködni kezdtem. Itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

*****

Felkészültem rá, hogy ha kell, akár egész hajnalig nyomom majd a csengőt, de nem volt rá szükség. Mivel többszöri kopogatásra sem érkezett válasz, a bejárati ajtó kilincsét lenyomva viszont szerencsére nyitva találtam, úgy siettem be rajta, mintha üldöznének.

- Daniel! – kiáltottam el magam, keresve az utat a vaksötétségben, mígnem egy nagyobb térségben a nappalit sejtettem felfedezni. Nem ismertem a járást, hát vaktában tapogatóztam villanykapcsoló után, és közben sikeresen belevertem a sípcsontomat valami szekrényfélébe.

- Bassza meg! – sziszegtem dühösen, majd nekimentem egy állólámpának. Megnyomtam a kapcsolót, és attól, amit megláttam, azonnal elpárolgott minden dühöm, hogy az ijedtségnek adja át a helyét.

A nappaliban, a kanapén a ház gazdája ücsörgött, és olyan rémülten nézett rám, mintha egy egész kísértetcsorda ütött volna rajta. A haja kócos volt, és egészében sem tett valami megnyugtató benyomást.

- Jesszus - dobtam le a táskámat a székre, majd odasiettem, és leültem mellé. – Az isten szerelmére, mi történt? – faggattam, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a pizsama felsője átizzadva tapad a mellkasára.

- Patrícia? – nézett rám hitetlenkedve, majd kinyújtott ujjával megbökte a karomat, mintha arról akarna meggyőződni, nem foszlok-e légneművé érintése nyomán. – Hogy kerülsz te ide?

- A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva – böktem fejemmel kifelé. – Szóval csak simán besétáltam.

- Oké, de nem egészen erre gondoltam – jött a válasz, szapora pislogással kísérve, mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy teljes valómban itt vagyok a házában.

- Daniel, felhívtál hajnal fél négykor. Nem tudom, mi ütött beléd, de két lehetséges verziót állítottam fel. Az első, hogy berúgtál, és ebben az állapotodban nem vagy ura a cselekedeteidnek. Ha ez a verzió áll fenn, számíts egy kiadós veszekedésre tőlem. Dr. Mirsa nyilván elmondta, hogy ezekre a gyógyszerekre szigorúan tilos alkoholt fogyasztani. A másik verzióm, hogy valami baj van, másként nem keltettél volna fel az éjszaka kellős közepén – néztem végig verejtéktől nyirkos ruháján, aztán döntöttem. – Valahogy hajlok a második verzió felé.

Daniel bólintott egyet, olyan összeszorított fogakkal, mintha némasági fogadalmat esküdött volna az elmúlt néhány másodpercben.

- Az isten szerelmére, elmondanád, mégis mi ez az egész? – kérdeztem kissé mérgesen. – Hazaérve meghívtál egy italra, de nemet mondtam. Nagyon remélem, nem az e feletti sértettség dolgozik benned. És mi az a szöveg, hogy nem mondtál nekem igazat? Elhallgattál valamit, amit tudnom kellett volna? Micsodát?

Daniel két kezébe temette a fejét, de nem adtam neki alkalmat a rejtőzködésre. Lehúztam az ujjait az arcáról, és némán, csak a tekintetemmel unszoltam, hogy beszéljen.

- Azt kérdezted, vannak-e rémálmaim – morogta. – Azt mondtam, csak egyszer-kétszer fordult elő. Nem mondtam igazat. Minden éjjel előfordul – nézett aztán rám. – A kórházban kezdődött. Azt hittem, jobb lesz idővel, de semmi nem változott. Amikor tegnapelőtt ágyba dugtál, és átaludtam az éjszakát, különleges alkalom volt. Előtte szinte napokig nem aludtam, és azóta sem tudok. Egyszerűen félek aludni. És ez rohadtul nem lesz jobb attól, hogy minden éjjel egyedül vagyok.

- Oh… - préseltem ki magamból ennyit. Legszívesebben hangosan kiabálni kezdtem volna vele, amiért elhallgatott egy ilyen információt, de ugyanakkor az aggodalom is dolgozott már bennem. – És minden éjjel a történtekről álmodsz? Vagy van más is? Mondjuk… Rachael? – nyögtem ki a volt felesége nevét némi hezitálás után. Nem is tudom, melyik verzióját hallottam volna kevésbé szívesen a lidércnyomásainak.

- Rachaelnek ehhez semmi köze – rázta meg a fejét Daniel. – Minden éjjel a fogságról álmodom. De nem tűnik álomszerűnek. Olyan, mint a valóság. Mintha még mindig ott lennék… látom, ahogy körbevesznek… ahogy lendül a kezük, hogy megüssenek. Vagy ahogy a földön fekszem, összegörnyedve a fájdalomtól, miközben rugdosnak... Szinte újra érzem a saját vérem ízét a számban – emelkedett a mellkasa egyre gyorsuló ütemben fel-le.

- Hééé… - csitítottam finoman, mert láttam, hogyan válik egyre zaklatottabbá, ugyanakkor a gyomrom elszántan tiltakozott a történtek puszta hallatán is.  – Ez már nem történhet meg újra. Amerikában vagy, a saját házadban. Biztonságban – fogtam meg a kezét, de ezúttal finoman, és megszorítottam, mintha csak erőt akarnék önteni belé.

Daniel viszonozta a szorításomat, aztán hosszan, remegve kifújta a levegőt.

- Igen, tudom, hogy igazad van. Csak az álmaim nem tudják – mondta keserűen. – És tudd, hogy nem azért nem mondtam el, mert nem akarok őszinte lenni veled. Azért nem beszéltem róla, mert félek, hogy olyan alaknak fogsz tartani, aki gyenge, vagy épp csak nyavalyogni képes.

- Nem tartalak ilyennek – tiltakoztam azonnal. – Tudom, min mentél keresztül. És néhány mélyponttól eltekintve, hidd el, jól kezeled. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz majd. Várakozáson felül jól teljesítesz – mosolyogtam, igyekezve lelket önteni belé. – Túl fogsz jutni rajta. Csak épp nem lesz túlságosan könnyű. De azért vagyok itt, hogy segítsek.

- Tudom – bólintott Daniel, és arcához emelte a kezemet. – Tudom. És amikor mellettem vagy, olyan, mintha a démonok eltűnnének innen – bökött aztán a fejére, majd elhallgatott, én pedig kiejtettem a számon egy olyan mondatot, amit negyed órával ezelőtt még nem tartottam lehetségesnek.

- Ha ez bármiben is segít neked, szívesen itt töltöm veled, ami még az éjszakából hátravan.

18. fejezet

- Biztos, hogy ne adjak egy pizsamát? – állt meg az apró szoba ajtajában Daniel, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Röviden felnevettem a kérdésén, majd magamra mutattam.

- Köszönöm, de azt hiszem, nem hordunk egy méretet. Alacsonyabb és törékenyebb vagyok nálad – mosolyogtam. – Ami már csak azért is normális, mert nő vagyok. Nem néznék ki olyan jól széles vállakkal, keskeny csípővel, és borostásan, ahogy te. Vagyis… - kaptam a szám elé a kezem, és éreztem, hogy fülig pirulok – úgy értem, hogy… azt hiszem, sehogy. Sajnálom, hülyeséget mondtam. A korai ébredés következménye lehet – tettem hozzá, mire Daniel széles mosollyal beljebb sétált, és megállt az ágyam előtt.

 - Szóval kedveled a borostámat és a széles vállaimat? – vigyorgott teli szájjal, és ez a mondat gyorsan visszaadta a lelki egyensúlyomat.

- Ha most szemétkedni próbálsz, azonnal sarkon fordulok, és hazamegyek. Te meg tipródhatsz egyedül ma éjszaka is – vágtam csípőre a kezem, mire azonnal a megadás pózába emelte a kezét, de a kaján csillogás továbbra sem tűnt el a szemeiből.

- Rachael hagyott itt néhány holmit. Választhatsz valamit éjszakára az ő cuccai közül is – ajánlotta aztán fel, és mély hálát adtam a sorsnak, hogy nem tért vissza az előző témára.

- Nem, azt nem! – tiltakoztam élénken. Még csak az hiányzik, hogy a volt feleségei ruháit húzzam magamra. Szó sem lehet róla. Akkor már inkább meztelenül mászom ágyba, bár ezt az utóbbi gondolatot nem kötöttem az orrára. – Egyébként sem hiszem, hogy fogok aludni. Kettőnk közül te vagy, akire ráfér a pihenés.

- Patrícia, ha nem tűnt volna még fel, lelkifurdalásom van, amiért felébresztettelek – sóhajtott Daniel. – Legalább azzal hagy engeszteljelek ki, hogy alszol valamennyit itt, nálam is. Nem túl nagy szoba – hordozta aztán végig a tekintetét a kis helységen – de az ágy kényelmes. És az a tény, hogy csupán egy fal választ el tőlem, eleve megnyugtat engem is.

- Ez majd elválik – bólintottam. – De először azt hiszem, neked kéne ágyba másznod, és megpróbálnod aludni. Rémesen festesz – ráztam a fejem.

- Az előbb még tetszettem. Most meg már rémes vagyok? Gyorsan változik az ízlésed, ha még nem mondtam volna – jegyezte meg Daniel, mire már tényleg felszikráztak a szemeim.

- Kifelé! – sziszegtem. – Különben esküszöm, ezt hozzád vágom – ragadtam meg a párnát, mire ő azonnal hátrálni kezdett az ajtó irányába.

 - Megteszel nekem még valamit, ha szépen kérlek? – fordult aztán vissza a küszöbről.

- Nem gondolod, hogy mára már eléggé kimerítetted a szívesség-táramat? – mormogtam. – Na jól van, halljam. Meglátom, mit tehetek érted.

- Ne menj haza addig, míg reggel fel nem ébredek. Ennyi az egész. Teljesíthető kérés?

- Ööö… azt hiszem, igen – mondtam tétován. – Van bármiféle különös oka annak, hogy ezt szeretnéd?

- Nincs – válaszolt Daniel. – Csak egyszerűen szeretnélek látni, ha felébredek. Azt hiszem, a napom is szebben kezdődne így – zárta be maga után finoman az ajtót, én pedig egyedül maradtam a szobában.

Leültem az ágyra, majd ledőltem, és a takaró alá tornáztam magam. Az utolsó mondata, és a tény, hogy nem messze tőlem, a szomszéd szobában hajtja pihenésre a fejét, felkavart. Olyannyira, hogy tisztában voltam vele, ma éjjel nekem már nem jön a szememre álom.

*****

Nem tévedtem. Noha éreztem magamon az ólmos fáradtságot, az összevissza kavargó gondolataim egy perc megnyugvást és pihenést sem engedélyeztek nekem. Csak forogtam némán az ágyban, és néztem, hogyan válik a kinti sötétség először szürkületté, majd halvány világossággá. Nem sok választott már el minket a reggeltől.

Kezem a fejem alá téve hanyatt fordultam, és azon tűnődtem, óhatatlanul is mennyire közel kerültünk egymáshoz Daniellel. Vajon ha a főnököm tudná ezt, és azt, hogy ma éjjel a páciensem házában töltöm az éjszakát, hogyan nyelne le? Egyben, vagy volna olyan kíméletlen, hogy előtte darabokra vagdalna? A hátárán táncolok annak a vonalnak, ami az orvos-beteg közti kapcsolatot jelenti. És nagyon eszemnél kell lennem, ha ezen a határon nem akarok átlépni. Beláthatatlan következményei lennének.

Ennél a pontnál kiragadott a nem túl derűs gondolatok közül egy halk nyögés. Azonnal felültem az ágyban, és hegyezni kezdtem a füleimet. Nem volt biztos abban, hogy jól hallottam, de tanácsosnak láttam nem elereszteni magam mellett az apró hangot, hanem megbizonyosodni róla, nem csal-e a fülem, vagy a fantáziám.

Kikászálódtam a takaró alól, és óvatosan lenyomtam az ajtó kilincsét. Kidugtam a fejem a résen, mint egy teknősbéka a páncéljából, és belebámultam a folyosó félhomályába. A nyögés megismétlődött, de ezúttal már hangosabban és hosszabban. Magánszféra ide vagy oda, jobbnak láttam utánanézni a történéseknek.

Lassan eltapogatóztam a másik szoba nyitott ajtajáig, és bepislogtam. A függöny félig be volt húzva, így a kinti alig- világosság csak halványan szökött be az ablaküvegen. Mindössze ennyit sikerült megállapítanom, mert a következő pillanatban felfedeztem a párnán Daniel kócos fejét, és a torkából újra kitört egy kontrollálhatatlan hang.

Lábujjhegyen lépkedtem beljebb, a vastag szőnyeg szinte maradéktalanul elnyelte mezítlábas lépteim neszét. Megálltam az ágya felett, és lebámultam rá, ahogy épp heves mozdulattal egyik oldaláról a másikra dobta magát álmában. Mivel így pont szembe került velem, megfigyelhettem, milyen vadul mozognak szemgolyói lezárt szemhéja alatt. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, nyilván ismét nem túl kellemes álmok kínozzák.

Az első gondolatom az volt, hogy felébresztem. Már kinyújtottam a karom, hogy finoman megrázzam a vállát, de a mozdulat félúton megakadt. Ha most felriasztom, megint nem fog pihenni. Tekintve, hogy tegnapelőtt aludt utoljára rendesen, ez nem tűnt túl jó ötletnek. Ha így folytatja, előbb-utóbb kimerül. És inkább előbb, mint utóbb. Így hát még idejekorán változtattam a mozdulaton. Leültem az ágy szélére, és összefűztem ujjaimat az övével.

- Cssss… – suttogtam halkan, és noha nem hallotta, reménykedtem benne, hogy valahogy tudat alatt is megérzi a jelenlétemet. – Itt vagyok veled. Nem vagy egyedül – ismételgettem, mint egy mantrát, a megnyugtatónak szánt mondatokat. Hogy ez tette-e, vagy valami más, nyilván nem derült ki, de néhány perc elteltével abbamaradt a nyöszörgéssel kevert zihálása. Immár ismét nyugodtan aludt, de az ujjaimat egy percre sem engedte ki a markából. Álmában is úgy szorított, mintha én lettem volna a kapaszkodó a józan eszébe.

*****

Akkor kaptam csak fel a fejem, mikor egy nyilvánvalóan korán kelő madár úgy döntött, egyenesen az ablakpárkányon ad reggeli koncertet. A fütyüléssel kevert csivitelés minden más reggelen örömmel töltött volna el, most azonban csak egy bosszús morgást sikerült kierőltetnem a torkomon.

- Hess már… - dünnyögtem, bár nem mintha a tollas jószág bármit is hallott volna belőle. Rendületlenül fújta tovább a maga dalát, mire megadóan felsóhajtottam. Csak ezek után jutottam el arra a pontra, hogy elgondolkozzam, hol is vagyok, és mit csinálok éppen.

Egy ágyon fekszem. Remek, eddig pipa. Normális emberek így szokták. A környezet viszont nem ismerős. Kis időbe telt mire kitisztultak annyira az emlékeim, hogy rájöjjek, nem a saját házamban vagyok. Ez viszont egy olyan felismerést hozott magával, amitől úgy pattantam fel ülő helyzetbe, mintha bomba robbant volna alattam.

Ugyanis Daniel ágyában feküdtem, méghozzá az említettel egyetemben. Alig fél méterre tőlem szuszogott mélyen, és szemmel láthatóan végtelen nyugalommal. Ettől a képtől pedig a kirakós utolsó darabja is a helyére került. Felrémlett, ahogy átsétáltam hozzá az éjszaka közepén, és jó ideig ültem az ágya szélén, a kezét szorongatva. Innen viszont az emlékek homályba vesztek. Kínos volt önmagam számára is beismernem, hogy alighanem elnyomott az álom, és ennek hatására – félig öntudatlanul – nemes egyszerűséggel behanyatlottam az ágyba, egyenesen mellé.

- Irgalmas isten – nyögtem pirosra színeződve, és kiszabadítottam a kezemet az ökle fogságából, aztán óvatosan, mintha lopni mennék, felkeltem. Szerencsére nem ébredt rá a mozgolódásomra, így némileg megkönnyebbülten sóhajthattam fel mikor már talpammal a szőnyegen álltam. Ha nem vette észre, hogy mellette aludtam, megúsztam. Ellenkező esetben hallgathatom a kétes megjegyzéseit, és olyankor óhatatlanul is elfog a vágy, hogy hozzá vágjak valamit. Lehetőleg úgy, hogy fájjon neki.

Beletúrtam a hajamba, aztán ismét Daniel párnán fekvő fejére vándorolt a pillantásom. Most hogy nyugodtan és mélyen aludt, az arca olyan békés és ártatlan volt, mint egy kisgyereké.

Önkéntelenül is elmosolyogtam magam a látványon, aztán – még mielőtt végiggondoltam volna, megint mekkora őrültséget csinálok – lágyan végigsimítottam az arcán, majd finom mozdulatokkal a haján. Rövid tincsei csiklandozták az ujjaim közét, és félresöpörtem néhány kósza hajszálat a homlokából. Közben átvillant az agyamon, hogy azok után, amiken keresztülment, piszkosul nem fair a sorstól, hogy még álmában is rémek és szörnyek randalírozzanak e mögött a homlokcsont mögött.

Daniel szeme megrebbent, én meg úgy rántottam vissza a kezem, mint valami lopáson rajtakapott tolvaj, és igyekeztem olyan ártatlan képet vágni, mintha épp most érkeztem volna meg a szobájába.

- Ez nagyon jó érzés – dünnyögte Daniel reggeli rekedt hangon, és azonnal kitaláltam, hogy lebuktam. A jelek szerint már ébren volt, miközben jólesően tapiztam. – Tényleg jó. Az elmúlt négy hétben, ha hozzám értek, nem simogatási célzattal tették – tette még hozzá, majd jólesően nyújtózott egy hatalmasat, felült, és némileg éberebb szemekkel bámult rám. – Jó reggelt, Patrícia.

- Jó reggelt, Daniel – motyogtam, és próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt egy percben lezajlott közjáték meg sem történt volna. – Hogy aludtál?

- Felemásan – támasztotta a kérdezett a hátát az ágy támlájának. – Eleinte elég rosszul. Aztán hajnal felé már nyugodtabban. Nyilván annak köszönhető, hogy itt voltál. Remélem rendesen elfértél mellettem – bökött a matrac másik felére. – Felébredtem egyszer, és itt szuszogtál az ágyban. Mondták már, hogy édes vagy, miközben alszol? – mosolygott, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

- Nos, ha már felébredtél, akkor gondolom hazamehetek – váltottam gyorsan témát, és az ajtó felé indultam, pánikszerűen menekülőre fogva a dolgot.

- Várj már! – rúgta le a takarót Daniel, és gyorsan utánam talpalt, hogy a vállamnál fogva visszafordítson. – Tényleg ilyen hirtelen akarsz lelépni tőlem?

- Miért, mit kellene még csinálnom? – pislogtam. – Azt kérted, addig maradjak, míg felkelsz. Megtörtént.

- Patrícia, azok után, hogy feláldoztad miattam az éjszakai nyugalmadat, és tettél róla, hogy a rémálmaim legalább ma éjjel háttérbe szoruljanak, hálátlan féreg lennék, ha elengednélek csak így. Azt hiszem, minimum egy jó nagy adag kávéval, és egy tisztességes reggelivel jövök neked.

Szívem szerint tiltakoztam volna, de a gyomrom olyat korgott, mint a távoli mennydörgés, mire Daniel elnevette magát.

- A kérdés azt hiszem, el van döntve. Adj nekem két percet, hogy átöltözzem. Addig is,  ha gondolod, ott szemben találod a fürdőszobát – mutatott a folyosó másik oldalára. – Tiszta törülköző és fogkefe van a szekrényben.

Kaptam a felajánlott lehetőségen, és kifelé indultam, de a küszöbön állva még egy pillanat erejéig visszanéztem. Nagy hiba volt. Daniel ugyanis az elmúlt néhány másodpercben lerángatta a pizsama felsőjét, és meztelen felsőteste látványától a lábaim úgy kezdtek el reszketni, mintha legalábbis kocsonyává váltak volna.

                                       

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem 15-16. fejezet

Mint láthatjátok, most is dupla fejezettel érkeztem. :) Kérlek benneteket, ha tetszik a történet, elolvasás után tiszteljetek meg egy kommenttel hogy tudjam, érdemes csinálnom. Köszönöm szépen!


15. fejezet

Megálltam Daniel háza előtt, és hosszasan megnyomtam a dudát, hogy tudassam vele a jelenlétemet. Nem is kellett sokat várnom, hogy megjelenjen az ajtóban a jól ismert alak. Ezúttal sima farmert, egy egyszerű pólót, könnyű dzsekit viselt, sportcipővel. Bevágta maga mögött az ajtót, majd eltrappolt a kocsimig, és mielőtt beült, bedugta a fejét a letekert ablakon.

- Szép estét, Patrícia – mosolygott rám, aztán beszállt, és nemsokára halkan csattant a biztonsági öv zárja.

- Szép estét, Daniel – válaszoltam hasonló mosollyal, és végigmértem. Láthatóan tényleg rendben volt. Semmi zavart, kába tekintet, vagy sápadtság. Hál istennek nem láttam jelét, hogy az elkövetkezendő időszakban össze szándékozna esni. Megnyugtató volt a tudat.

- Valahogy jobban néz ki, mint tegnap, mikor itt hagytam – tettem hozzá, és óvatosan kikanyarodtam a háza elől. – Az alvás és a rendszeres étkezés láthatóan meghozza az eredményét.

- Nekem mondja? – nevetett Daniel. – Dr. Mirsa gyógyszere egy lovat is kiütne. Még délután is alig bírtam kikecmeregni az ágyból. Igazából úgy hittem, a mai találkozásunkat nálam töltjük el. Amíg maga beszél, én fekszem a kanapén, tudja, mire gondolok – pislogott rám. – Szerencsére nem vagyok horkolós típus, szóval akár nyugodtan aludhattam volna is közben.

- Roppant kedves – nevettem el magam én is. – De ki kell, hogy ábrándítsam. A pszichiáterekről alkotott kép ellenére, nem mindig fektetjük le a betegeket – kanyarodtam rá a főútra, és csak ekkor eszméltem rá, mi csúszott ki a számon. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és fohászkodtam, hogy ne kapjak az anyósülésről kétértelmű választ. Azt mindenesetre éreztem, hogy már nem is vörösben, hanem bíborban kezdett pompázni a fejem.

Óvatosan oldalra sandítottam, és láttam, hogy Daniel a szemében kaján jókedvvel fürkészi az arcomat. Az ajkába harapott közben, nyilván hogy elfojtsa a vigyorát. Remek. Ezek szerint eljutott a tudatáig mi csúszott ki a számon az előbb. Ennek ellenére nem kommentálta hangosan a dolgot, én pedig roppant hálás voltam ezért.

- És elárulja nekem, hová is tartunk éppen? – tette fel a kérdést alig egy perccel később, mikor már a fejem visszanyerte az eredeti színét, és ő is képes volt megszólalni normális hangon, a nevetés leghalványabb jelen nélkül.

- Legyen ez meglepetés, Daniel – válaszoltam. – Nem szereti a meglepetéseket?

- Ahogy vesszük. A születésnapomon igen – dörmögte. – Az élet más területén nem. A meglepetések nem biztos, hogy mindig jó irányban sülnek el. A kiszámíthatóságot valahogy jobban preferálom.

- Spontaneitás. Néha az is kell az élethez – vettem éles bal kanyart, és magunk mögött hagytuk a várost. – Meg némi zöldövezet.

- Szóval piknik. Nincs ahhoz már késő? – fordult vissza Daniel az ülésen, és visszanézett a magunk mögött hagyott városra, miközben az autó kapaszkodni kezdett hegynek felfelé. Nemsokára már tényleg csak a tavaszi virágok illatát, meg a tücskök és madarak hangját lehetett hallani körülöttünk.

- Majdnem. Nem hoztam piknikkosarat. Ez egy kicsit más jellegű kikapcsolódás lesz – kattintottam le az autórádiót, és ezek után már addig nem is hangzott el szó közöttünk, míg fel nem értünk a város fölötti hegy tetejére, és le nem állítottam az autót.

- Hogy tetszik a látvány? – kérdeztem Danielt, mikor már kiszálltam, és ő is csatlakozott hozzám, majd együtt tekintettünk le a lassan fényárba burkolózó Atlanta városára.

- Ez gyönyörű! – álmélkodott Daniel. – Hihetetlen. Már hosszú évek óta lakom Atlantában, de még sosem láttam így, ebből a perspektívából – fordult felém, és a szürkületben is láttam, hogyan ragyognak a szemei. – De még mindig nem értem, Patrícia. Tény, hogy utolérhetetlen látvány a fényárban úszó város. De miért épp itt, és miért este? – ült aztán le nemes egyszerűséggel a fűbe, én pedig úgy döntöttem, követem a példáját.

- Mert szerettem volna jelképesen megmutatni önnek valamit – válaszoltam. – Daniel, tettem egy ígéretet. Hogy nem fogok úgy viselkedni, mint egy fehér köpenyes orvos. Megtehetném, hogy a rendelőmbe hívom, ahol maga beszél, én hallgatok. De ebben az esetben gyanítom, pont fordítva sülne el a dolog. De ettől függetlenül az orvosa vagyok, és feltettem rá az elkövetkezendő két hetem, hogy egyensúlyba hozzam magát. És az egyensúly szerves része ez is – mutattam le a városra, majd széles, mindent felölelő mozdulattal a minket körülvevő tájra is.

- Lehet, hogy az én értelmi képességeimmel van gond, Patrícia, de még mindig nem teljes értem – pislogott Daniel felém.

- Ki fogom fejteni – érintettem meg a karját egy pillanatra. – De előbb szeretnék feltenni egy kérdést. Tudom, a háta közepére kívánja, hogy – a maga szavaival élve – az agyában turkáljak, de kérem, válaszoljon most nekem olyan őszintén, ahogy csak tud. A történtek után, hogy érzi magát a világban?

Néma csend következett. Daniel kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán elfordította rólam a tekintetét.

Nem törtem meg a csendet. Tisztában voltam vele, hogy ha unszolni kezdem, még jobban bezárkózik. Hagynom kell ezúttal, hogy rendszerezze a gondolatait, és kimondja, amit ki kell.

- Zavartan – jött aztán a válasz olyan halkan, hogy a természet zajai közepette alig hallottam. – Mintha nem a régi életembe tértem volna vissza. Minden olyan törékenynek tűnik – tette hozzá, és az istenért sem nézett volna ezúttal rám.

- Folytassa, Daniel. Kérem… - suttogtam, és újfent megérintettem a karját, de ezúttal nem húztam vissza a kezemet. Mintha csak ezzel az érintéssel akartam volna erőt adni neki.

- Mindig úgy éltem, hogy erős voltam, és magabiztos – vett nagy levegőt Daniel, és szinte éreztem, hogyan tépi fel lelke legmélyéről a szavakat és érzéseket. – Ismert voltam, jómódú, egyensúlyban volt a világom. Az ember néha azt hiszi, a saját sorsa felett áll, és irányítja azt. Aztán hirtelen, összeomlik minden – nyelt nagyot, és hevesebben kezdte venni a levegőt. – Az élete mások kezébe kerül, és rájön, hogy ő senki, és semmi. Mintha hirtelen kirántanák a lába alól a talajt. És… és most, hogy visszatértem Atlantába, a régi életem is semmivé lett. Olyan, mintha a szakadék szélén állnék. És nem tudom, mikor zuhanok bele – hallgatott aztán el, majd felemelte a másik kezét, és megszorította vele a karján nyugvó tenyeremet. Mintha csak én lettem volna a kapaszkodó, ami visszatartja a zuhanástól.

Halálos csendbe merültünk mindketten. Ő szemmel láthatóan küzdött az érzéseivel, én pedig igyekeztem feldolgozni a történteket. A hallottakat is, és azt a tényt is, hogy ez volt az első alkalom, hogy betekintést engedett nekem a lelke legmélyére. Ugyanakkor beigazolódott a sejtésem, és legszívesebben táncra perdültem volna mellette. Ezek szerint tényleg a legjobb helyet választottam ma estére.

- Daniel… kérem, figyeljen rám – húzódtam közelebb, és ujjammal finoman magam felé fordítottam az arcát. – Akkor elmondom, miért hoztam ma magát ide. De előbb tegyen meg valamit. Nézzen oda le- mutattam a városra, ahol immár lassan tényleg beállt az éjszakai sötétség – aztán nézzen fel oda – böktem az ég irányába, ahol feltűntek már a csillagok.

- Ha lenéz a városra innen, a hegy tetejéről, olyan, mintha uralná azt. Hiszen felette áll… mintha csak a markába vehetné az egészet. Akár fel is emelhetné, vagy összeroppanthatná – folytattam, és hevesen imádkoztam, hogy megértse azt, amit mondani akarok. Ha ez sikerül, megtettük az első, és legfontosabb lépést a gyógyulása felé.

- De ugyanakkor, ha felnéz az égre, elfogja az érzés, mennyire esendőek vagyunk mi emberek. Mennyire aprók, és törékenyek – fűztem tovább a szavakat halkan. – A város számára óriások. A csillagos ég számára szinte nem is létezünk. És mi itt vagyunk, Daniel. A kettő között. Egyszerre vagyunk óriások, és törpék. Pontosan a két világ határvonalán. A legtökéletesebb helyen. Nem kell uralnunk semmit, de törpékké sem kell válnunk. A mi helyünk pontosan itt van. Az egyensúlyban, Daniel. Nem kell irányítani az életet, de ne hagyja azt sem, hogy az tapossa el magát, mint egy óriás – hallgattam el. Elmondtam, amit akartam, és amit érzékeltetni szerettem volna vele. Most már rajta múlik, képes-e megérteni, és magáévá tenni a gondolatot.

Percek teltek el, mire Daniel végre megmozdult. Nagyot sóhajtott, és rám nézett.

- Maga egy csodálatos nő, Patrícia – suttogta a szavakat felém. – És tökéletesen értem, mit akart nekem megmutatni. A város a volt életem. Az ég pedig a mostani életem. Igen, tökéletesen értem.  És ígérem, nem leszek törpe. Nem hagyom magam eltaposni… de nem leszek óriás sem. Csak… csak egyszerűen ember leszek, Patrícia. Csak ember – hajolt oda hirtelen hozzám, és homlokomnak döntötte a sajátját. Nem kellett megszólalnia egyikünknek sem. Vannak pillanatok, mikor minden szó felesleges.

16. fejezet

Néhány pillanatig így maradtunk, egymásnak döntött homlokkal. Nem tudom, ő vajon hogy volt vele, de az én agyamból mintha kiszippantottak volna minden gondolatot, és bűnös módon élveztem ezt a meghitt közelséget. Egészen addig, míg egy késve aludni igyekvő varjú csúnya recsegésbe nem fogott a fejünk fölött, ez a hang pedig mintha kirántott volna bennünket a békés hangulatból.

A torkomat köszörülgetve húztam el a fejemet, és igyekeztem közömbös arcot magamra erőltetni. Nem ment könnyen, és ha sejtéseim nem csalnak, hát Danielnek sem.  Viszont szemmel láthatóan egyikünk sem igazán tudta, mit is mondjon, így a csend egy perc elteltével kezdett némileg kínossá válni. Végül Daniel mentette meg a helyzetet, mert újra letekintett az immár teljes fényárban úszó városra.

- Nos… - szólalt meg, immár teljesen magabiztos hangon – Atlanta mindenesetre tényleg gyönyörű innen fentről. Azt hiszem, néhanapján ki fogok ide jönni. Csak úgy, minden különösebb ok nélkül is – jegyezte meg, és a hanghordozásából meg a témaváltásból világosan értettem, hogy mára már mondjak le arról a luxusról, hogy további betekintést enged önmagába. Jobbnak láttam nem erőltetni a dolgot, hanem örülni az eddig elért apró eredménynek is.

- Csak rajta – biztattam. – Néha velem is előfordul, hogy kocsiba pattanok, és leparkolok itt a hegytetőn. Ha már túl sok a saját problémám, vagy épp másoké, én is mindig itt keresek megnyugvást. Talán egyszer majd össze is találkozunk idefenn, ki tudja.

- Vagy épp jöhetünk együtt – vetette fel az ötletet Daniel, én pedig némán csuklottam egyet, majd erőteljesen emlékeztetnem kellett magam, hogy maradjak a realitás talaján, ahol ilyen kaliberű férfiak nem mutatnak érdeklődést egy olyan kis szürke veréb iránt, mint amilyen én is vagyok. Ez a gondolat pedig egyszerre volt kijózanító és elszomorítóan életszagú.

- Daniel, tudom, hogy nem fog örülni, de van néhány kérdés, amit mindenképpen szeretnék feltenni. És ha már itt vagyunk, kerítsünk rá sort – rángattam ki aztán magam a melankóliából. – Csak általános orvosi kérdések, hogy lássuk, hogyan is állunk. Mondjuk, amolyan útmutatásként.

- Rendben – bólintott Daniel, szemmel láthatóan beletörődve a ténybe, hogy most valami morbid kérdezz-feleleket játszunk. – Már ismerem magát annyira, hogy addig úgysem hagy békén, míg el nem mondja, amit akar. Essünk túl rajta!

- Kedves vélemény – dünnyögtem, majd előszedtem a táskámból a kis noteszomat, és veszett jegyzetelésbe kezdtem.  – Jól van, kezdjük. Mondja, előfordultak mostanában rosszullétei? Leszámítva a tegnapi alkalmat.

- Nem, nem tűnt fel – csóválta a fejét Daniel.

- Hányinger, fejfájás, szédülés, homályos látás?

- Leszámítva a tegnapi alkalmat? – vonta fel a szemöldökét Daniel, aztán mikor bólintottam, megrázta a fejét. – Nem, és nem.

- Hall néha különös hangokat? Mint például egy muzsikáló ajtócsengő? Vagy érez fura illatokat, narancsillatot, vagy mintha valami rohadna?

- Nem, semmi ilyesmi. Nem, nem, és nem.

- Tapasztalt magán szexuális jellegű problémákat? Mint például merevedési zavar? - hallgattam el, viszont legbelül roppant büszke voltam magamra, hogy képes voltam feltenni ezt a meglehetősen indiszkrét kérdést arcrándulás nélkül.

Daniel felém fordította a fejét, és szája sarka megmozdult, mintha egy széles mosolyt készülne épp visszafogni.

- Az érdeklődése kizárólag orvosi jellegű, vagy mint magánembert érdekli a szexuális állapotom? – kérdezett vissza olyan kajánsággal a hangjában, hogy erősen emlékeztetnem kellett magam, az elmúlt hetekben hányszor verték puhára. Félő volt, ha ezt a tényt nem tartom szem előtt, én magam is kiosztok most neki egy jókora nyaklevest.

- Megnyugtathatom, az érdeklődésem pusztán orvosi jellegű – válaszoltam a tőlem telhető leghűvösebb hangon. – Ugyanis az elmúlt négy hétben történtek kiválthatnak olyan idegi elváltozásokat is, amelyek eddig nem tapasztalt betegségekben csapódhatnak le. Gondolok itt konkrétan az epilepsziára.

- Értem – hümmögött Daniel. – Megnyugtathatom doktornő, a feltett kérdéseire mindre „nem” a válaszom. Főképp az utolsóra. Teljesen tökéletes működöm – hunyorított rám, én pedig gyorsan lapoztam egyet a noteszban, és feltettem az utolsó kérdést, még mielőtt a „működése” vizuálisan is megjelenne lelki szemeim előtt. Tartottam tőle, ez esetben nem lettem volna ura sem a szavaimnak, sem a tetteimnek.

- Előfordul éjszakai nyugtalanság? Heves szívdobogás, verejtékezés, rémálmok? – kérdeztem, és felkaptam a fejem, mikor nem érkezett válasz, csak a síri csend.

- Vehetem a hallgatását igennek? – faggattam óvatosan, mire ő felsóhajtott.

- Néha vannak rémálmaim. Az egészről… ahogy elvisznek…vagy ahogy épp ütnek – dünnyögte halkan. – De talán csak egyszer-kétszer fordult elő, szóval nem számít. Szerencsére jól és mélyen alszom. Nem érdemes beszélni sem róla.

- Egészen biztos? – tapogatóztam tovább kissé kíméletlenül. – Mert ha úgy gondolja, akkor…

- Mint mondtam, felesleges róla ennyit beszélni – vágott a szavamba Daniel. – Kérem Patrícia. Beszéljünk valami másról, rendben?

- Iiiigen, rendben – válaszoltam vonakodva, de beláttam, nem erőltethetem rá az akaratomat. Főképp azért nem, mert csak rontanék a helyzeten. Mindenesetre apró jelet tettem a noteszba ehhez a kérdéshez, majd becsaptam a jegyzettömböt, és visszasüllyesztettem a táskába.

- Na és miről szeretne beszélgetni? – érdeklődtem, aztán néztem, ahogy Daniel levette a dzsekijét, majd eldőlt a füvön, és a könnyű kis kabátot a feje alá gyűrte.

- Nem is tudom. Igazából bármiről. Mondjuk, mesélhetne magáról. Nem épp fair, hogy az én életemet nyitott könyvvé szeretné tenni, míg én magáról nem tudok az égvilágon semmit.

- Azt hittem, én vagyok az orvos, és én kérdezek – mondtam halvány mosollyal. – És egyébként is, nem sok mindent érdemes tudni rólam.

- Azért egy-két dolog nyilván akad – mozdult meg Daniel, az oldalára fordult, és felkönyökölt. – Mindegy, mit mesél, csak mondjon valamit.

- Szóval, valamit valamiért? – kérdeztem vissza, én elnyúltam a füvön, ugyanolyan testhelyzetben, ahogy ő is. – Akkor mesél magáról, ha én is megteszem? – faggattam, mire egy pimasz vigyor jött válaszul. – Jól van, legyen. De előbb még nekem lenne egy kérdésem.

- Ez nem ér! – tiltakozott Daniel azonnal. – Maga már jó néhány dolgot tud rólam. Most rajtam a kérdezősködés sora.

- Kössünk alkut – ajánlottam fel. – Ha válaszol a mostani kérdésemre, én is mesélek magamról. Kérdezhet bármit rólam. Bármit, ami nem túl intim – tettem hozzá gyorsan.

Néhány pillanatig némán fürkésztük egymás tekintetét, mintha azt próbáltuk volna kiolvasni, vajon a másik adja-e fel hamarabb. Daniel talán megsejtette, hogy ezúttal nem engedek, mert fektében megvonta a vállát.

- Jól van, kérdezzen. Hihetetlen, mennyire kíváncsi – tette még hozzá, bár ez utóbbit már csak magának.

- Amikor hazavittem, és kiszálltunk a ház előtt – eresztettem el a fülem mellett az apró megjegyzést – azt mondta, a családja nem túl boldog, hogy maga színész lett.

- Hát ez így is van – morgott közbe Daniel rosszkedvűen. – És ez volt az évszázad legfinomabb véleménye.

- Azt akarja mondani, hogy kicsit sem büszkék magára? – ráncoltam össze a szemöldökömet. – De hát miért?

- Mert nem követtem a Gillies tradíciót – válaszolta Daniel. – Jobb, ha tudja Patrícia, hogy az egész családom az orvosi pályát választotta. Apám gyerekorvos. Anyám ápolónő, a nővérem is az egészségügyben dolgozik. Akár csak a nagybátyám, nagynéném, az unokatestvéreim, és ahogy tették ezt annak idején a nagyszüleim is. Én pedig felrúgtam a hagyományt, mert színészetre adtam a fejem. Apám a mai napig képtelen elfogadni ezt a döntésemet. Most a két gyereke közül csak az egyik illesztheti a neve elé a „doktor” jelzőt. A családom számára ez felér egy hátba döféssel.

- Hát ez kemény – pislogtam meglepve. – Sosem érzett kedvet az orvosi pályához?

- Nem én – jelentette ki Daniel határozottan. – Igaz, jártam egy évet az orvosira. A családom miatt, tudja… De már egy fél év után rájöttem, hogy ez nem az én világom. A színészet sokkal jobban vonzott. Így hát, az első év végén, mikor a többiek épp vizsgáztak, én szépen elblicceltem az egészet, helyette elmentem egy meghallgatásra. Sikerem volt, megkaptam a szerepet, persze ezzel le is buktam a szüleim előtt.

- Mikor volt ez? – puhatolóztam kíváncsian.

- 1998-ban. 22 éves voltam ekkor – jött a felelet. – Ez volt életem első szerepe. Ekkor éreztem úgy, hogy megtaláltam a célom az életben.

- Én épp a tizenhatot tapostam akkor. Azóta viszont eltelt tizenhat év – rázogattam a fejem értetlenül. – Azt akarja mondani, hogy a szülei azóta sem tudták ezt megemészteni?

- Anyám igen. Apám már keményebb dió. Ritkán találkozunk, de még most sem felejti el egy alkalommal sem az orrom alá dörgölni, hogy csalódást okoztam neki.

- Ezért nem akarta látni őket a kórházban? – tudakoltam, és valahol mélyen kezdtem megérteni Danielt. Hasonló esetben én sem láttam volna szívesen az én famíliámat.

- Pontosan. A történtek után semmi más nem hiányzik nekem, csak hogy azt hallgassam, hogy ők megmondták, és ha annak idején orvosnak megyek, nem színésznek, most nem kerültem volna ilyen kellemetlen helyzetbe. Ezek után nyilván megérti, miért húzódoztam a családi látogatás gondolatától.

- Sajnos azt kell mondjam, tökéletesen megértem – sóhajtottam. Magamban megállapítottam, hogy fel nem foghatom, miért kell valakire ekkora terhet tenni azért, mert másban találta meg a boldogulását, mint ahogy elképzelték, vagy előírták neki.

- Akkor most már maga jön, Patrícia – fogott aztán szavamon Daniel. – Halljuk, mondjon valamit magáról.

Testhelyzetet változtattam, elfeküdtem hanyatt a fűben, és így egyenesen a csillagokra nyílt a kilátásom. Valamiért könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem láttam magam előtt kb fél méterre Daniel szemeit, ahogy felém ragyogtak a sötétben.

- Tudja, azért értem meg a helyzetét, mert én is hasonló cipőben jártam – kezdtem bele a mondandómba. – Bár az én családom nem orvosnak szánt engem, épp ellenkezőleg. A családom ma is New Yorkban él, és én is ott töltöttem az egész gyerekkoromat, meg a kamasz éveimet. A szüleimnek boltja van, és úgy gondolták, én viszem majd tovább az üzletet, ha ők már kiöregszenek, és a nyugdíjasok békés életét élik. Én sem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. A különbség csak annyi, hogy az én szüleim elfogadták a döntésemet, és büszkék rám azért, ami lettem.

- Na és miért épp az orvosi pálya? – faggatott Daniel, és magamban mulatva megállapítottam, hogy ezúttal fordított helyzetben vagyunk. Ő kérdezősködik, én engedelmesen válaszolok.

- Amikor középiskolás voltam, történt egy hatalmas baleset – idéztem fel emlékét a szörnyű napoknak. – Az egyik iskolabuszba belerohant egy kamion az úton. Volt néhány halott gyerek… és rengeteg sérült. Az egész iskola gyászolt… - sóhajtottam. – Én szerencsére kimaradtam a történetből, de láttam, min mennek keresztül a baleset túlélői, és azt is láttam, mennyit segítettek nekik az iskolai pszichiáterek. Ekkor döntöttem el, hogy én is ilyesmit akarok csinálni. Másokon segíteni. Kacérkodtam az általános sebészet gondolatával, de a vér látványát nem túlzottan bírom. Ez a szakma viszont vérmentes, és noha nem olyan látványos, mint egy sztársebészé, a magam módján én is segítek. Hát, azt hiszem, ennyi a történet – mozdítottam meg a fejem, de egy finom húzás mintha nem igazán engedett volna nekem mozgásteret. Legalábbis néhány másodpercig.

Felültem a füvön, és még láttam, ahogy Daniel visszaejti maga mellé a kezét, és értetlen bambásággal pislogtam rá. Atyaég, mit művelt, amíg beszéltem? A hajammal játszott? És a pláne, hogy még csak észre sem vettem.

Nem igazán tudtam, mit is mondjak, így hát hallgattam. Daniel, aki szemmel láthatóan attól tartott, hogy ha kinyitom a számat, akkor leordítom a fejét, szintén némaságba burkolózott, de ugyanúgy felült, ahogyan én. Fura csendben gubbasztottunk egymás mellett, és csak akkor mozdultam meg, mikor kissé feltámadt a szél.

- Indulhatnánk. Fázom – fontam össze magamon a karjaimat, mire Daniel kibontotta a dzsekijét, és gyengéden a vállamra terítette.

- Így jobb lesz – suttogta, és közelebb araszolt. Olyan közelre, hogy a testünk szinte már összeért.

- Még mielőtt megyünk, valamit el kell mondanom – nézett rám, és az éjszakai sötétségben különösen csengett mély hangja. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy a te gondjaidra bíztak engem. Minden más pszichiáter elől már régen megszöktem volna. Te vagy az egyetlen, akivel ezt nem tenném meg. Csodálatos nő vagy, Patrícia – váltott tegezésbe, és végigsimított a karomon. – És nem ígérek neked a világon semmit… nem mondom azt, hogy képes leszek majd beszélni veled teljesen őszintén arról, mi minden történt velem ott, Mianmarban… de ha valaki kioldhatja a lelkemben a lakatot, az egyedül te lehetsz. Csak adj nekem időt ehhez. Megteszed?

Nem voltam képes megszólalni, csak nyeltem egy hatalmasat, és bólintottam. Hogy megteszem-e? Ebben a pillanatban megtettem volna bármit, amire kér.

Vége

Folyt. köv.  

Ments meg engem! 13-14. fejezet

A zuhanyrózsa halk, de kitartó sistergéssel permetezte a vizet, alatta pedig, a kádban Daniel üldögélt, és szemmel láthatóan semmit nem szándékozott tenni ennek az állapotnak a megszüntetésére. Ahogy az arcába néztem rájöttem, talán ha akarna, sem tudna…

- Jézusom! – hápogtam még mindig a küszöbön állva, némileg kétségbeesve, és tanácstalanul. Énem egyik fele azonnal odarontott volna hozzá, másik fele viszont egyikünket sem akarta kitenni annak a kínos pillanatnak, mikor szembesülnöm kell meztelenségével. Tettem hát egy-két tétova lépést előre is, meg hátra is, majd győzött bennem az orvos, és közelebb merészkedtem. Igaz, résnyire nyitott szemekkel, és csak akkor sóhajtottam fel némileg megkönnyebbülten, mikor láttam, hogy a bokszer rajta maradt. Valószínűleg eddig jutott el a vetkőzésben.

- Daniel… - érintettem meg finoman a karját, másik kezemmel közben kitapogattam a zuhany csapját, és elzártam a vizet. Ahogy a folyadék a karomhoz ért, felszisszentem. Jéghideg. Mi van ezzel a pasassal, nincs elég gondja, még egy tüdőgyulladást is össze akar szedni mellé?

- Daniel! – ráztam meg aztán kissé erősebben a karját, de csak a harmadik alkalom után rebbent meg a szeme, és emelte rám tekintetét, amelyből szinte ordított a fáradt kiégettség.

- Minden rendben? – faggattam, aztán elhallgattam. Hát persze kisanyám, pont úgy néz ki a szerencsétlen, mint akinél minden, de minden rendben.

- Én… - mozdult meg végre Daniel szája, én meg magamban hálát adtam az égnek – nem is tudom… mit csinálok én itt?

A kétségbeesett hitetlenkedés határán nevettem fel, némileg hisztérikusan.

- Fogalmam sincs… több mint fél órája, hogy bejött – húztam le a szemhéját, mire elrántotta a fejét. – Nem akarna esetleg kiszállni? Ki bír egyáltalán?

- Persze. Azt hiszem – bólintott, aztán talpra küzdötte magát, én pedig leakasztottam a lepedő méretű törülközőt a fogasról, és ahogy a kád szélére ült, finoman a hátára terítettem. Mindeközben lázasan járt az agyam, hogy talán vissza kellene fordulnom vele a kórházba, egy alapos kivizsgálásra. Lehet, hogy van valami, amit Dr. Mirsa nem fedezett fel?

- Azt hiszem, egy kicsit elszédültem mikor a kádba másztam – emelte fel a fejét Daniel, ahogy ott tipródtam előtte. – De már rendben vagyok. Tényleg – bizonygatta, és magam is láttam, hogyan tér vissza az élet egyre jobban a szemeibe, meg némi szín az arcára.

- Mondja, mi történt? – biccentettem félre a fejem, úgy méregetve, mintha élő röntgen lenne a szemeim helyén, és a belsejébe látnék. – Bevett valamit, amiről nem tudok?

- Dehogyis! – méltatlankodott Daniel. – Csak hogy őszinte legyek, már iszonyú éhes voltam. És napok óta nem igazán megy az alvás sem. Ráadásul a gyógyszerek, amiket Dr. Mirsa adott, kissé szokatlanok és erősek nekem.

- Várjon! – jutott eszembe egy gondolat. Ott hagytam a kád szélén ücsörögni, kitrappoltam a konyhába, és momentán rohadtul nem érdekelt, mit szól majd hozzá, ha feltúrva találja a fiókokat, addig kutattam, míg nem bukkantam néhány szem kockacukorra.

- Tessék. Ezt rágja meg, most azonnal! – adtam ki az utasítást ellentmondást nem tűrően a fürdőbe visszaérkezve, és kezébe pottyantottam a fehér kockákat. Kinyitotta a száját, hogy tegyen valami megjegyzést, de szigorú tekintetem láttán feladta az eleve reménytelen próbálkozást, és engedelmeskedett.

- Azt azért közölhette volna az autóban, hogy a kelleténél fáradtabb és éhesebb – korholtam finoman, mikor egy kézmozdulattal jelezte, hogy már tényleg rendben van, és felkelve dörgölni kezdte magát a flotírral.  – A vércukorszint ilyenkor hajlamos rá, hogy hirtelen lezuhanjon, rosszullétet okozva. Fejfájás, remegés, hányinger és szédülés lehetnek a tünetei.

- Akkor stimmel – dobta le a törülközőt Daniel, majd beletúrt hajába, mert úgy álltak a tincsei, mint egy sündisznó tüskéi. – Nagyjából ezt éreztem.

- Most mondja meg, mit kezdjek magával – sóhajtottam, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy még mindig egy szál fekete bokszerben ácsorog előttem. Félő volt, hogy ha figyelembe veszem ezt a tényt, én leszek a következő, aki szédülni és remegni kezd. – Nagyon nem szívesen hagynám itt egyedül ilyen állapotban – tettem hozzá, mikor már biztosra vettem, hogy úrrá tudtam lenni magamon, az összevissza csapongó gondolataimmal egyetemben.

- Doktornő, ha akarja, a Bibliára is megesküszöm, hogy már tényleg rendben vagyok – bizonygatta Daniel, és most tényleg láttam rajta, hogy nem állít valótlant. – Futó rosszullét volt, ennyi az egész. Csak szeretnék lefeküdni, és pihenni, ha nem bánja.

- Evés nélkül, maga eszetlen? – csattantam fel már tényleg mérgesen. – Ha nem tűnt volna fel, az előbb ecseteltem a hosszú távú éhezés hátrányait.

- Valahogy nem kívánok most semmit – hökkent meg kissé Daniel a harciasságomtól. – Elment minden étvágyam. Csak iszonyú fáradt vagyok, Patrícia – ejtette ki a nevem kedvesen.

- Jó – adtam meg magam egy tornádóra való sóhajtás kíséretében. – Menjen. Ha nem bánja, pár perc és megnézem, tényleg minden rendben van-e, mielőtt elmegyek – tettem hozzá, és ahogy lassan kisétált a fürdőből, nagy levegőt vettem. Legszívesebben itt maradtam volna vele, másrészt tudtam, hogy nem akaszkodhatom rá, mint egy kolonc. Az lesz a legokosabb, ha hazamegyek, és imádkozom, hogy holnapig tényleg ne legyen semmi baja.

Helyére akasztottam a nedves törülközőt, aztán vártam keveset, mielőtt utána indultam, időt adva neki egy esetleges öltözködésre. Útba ejtettem a konyhát is, így hát beletelt néhány percbe, mire megtaláltam az emeletre vivő lépcső melletti kis szobácskában.

- Egy magányos ágy? – vontam fel kérdően a szemöldökömet, aztán amikor rájöttem, hogy olyan dolog csúszott ki a számon, amihez rohadtul semmi közöm, szerettem volna a keményfa ajtóba verni a fejem párszor.

- Ez a vendégszoba – adta meg a választ Daniel, miközben épp a takaró alá tornázta magát.

- Valahogy nincs kedvem abban a hálóban aludni, ahol minden a volt feleségemre emlékeztet – tette aztán hozzá, és hátát az ágytámlának döntötte.

Némán egyetértettem vele. Ami engem illet, hasonló helyzetben én alighanem a nászi ágyat is felgyújtanám, biztos, ami biztos alapon.

- Tessék. Igya meg, kérem – mondtam neki váratlanul gyengéden, és a kezébe nyomtam egy pohár tejet. – Muszáj valaminek lennie a gyomrában.

- Addig úgysem hagy békén, amíg ezt le nem húzom, ugye? – mosolygott rám Daniel, majd megitta a pohár tartalmát, és lekoccantotta az üveget az éjjeliszekrényre. – Maga tényleg kiállhatatlan – jegyezte még meg, de közben elnézően csóválta a fejét.

- Maga meg makacs, mint az öszvér – válaszoltam az övéhez hasonló mosollyal. - Hagyom pihenni – mértem végig még egyszer tetőtől talpig, de szemmel láthatóan nem készült elhalálozni az elkövetkezendő órákban. – Tessék, a telefonszámom. Ha bármi gond van, hívjon, rendben? Holnap reggel mindenképpen. Aludjon jól, Daniel – suttogtam, aztán megigazítottam rajta a takarót, és mikor lehunyta a szemeit – magam sem tudom honnan véve a bátorságot ehhez –  beletúrtam lágyan a hajába. Aztán elfordultam, hogy távozzak, de egy kéz, ami a csuklómra kulcsolódott, visszatartott.

- Patrícia… - nyíltak ki Daniel szemei, és noha már félig aludt, szinte ragyogott felém a tekintete. – Köszönök mindent – engedett aztán el, és mire a küszöbről még visszanéztem, már szemmel láthatóan mélyen húzta a lóbőrt. Tényleg iszonyú fáradt lehetett.

Lesétáltam a lépcsőn, aztán behúztam magam mögött a bejárati ajtót, és hallottam, ahogy helyére kattan a zár. Míg elértem a kocsimhoz, csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb haza kellene érnem. Ezúttal én vagyok az, akinek egy jéghideg zuhanyt kell vennie.

14. fejezet

- Na, mesélj! – adta ki Greta a határozott felszólítást, majd lehuppant a fotelba, és maga alá húzta a lábait. – De szóról szóra mondd ám!

- Atyaég – emeltem a szemem a plafon felé, látva heves lelkesedését. – Most ugye nem várod el, hogy elmondjak olyat is, amit nem lehet?

- Tudom, az orvosi titoktartás, blablabla – legyintett Greta. – De most komolyan, milyen a pasi?

- Piszkosul jóképű, kissé nehezen kezelhető, makacs, mint egy öszvér. És lelkileg sérült – sommáztam, aztán a számba tuszkoltam egy csokis perecet. – Elég nehéz dolgom van vele. És lesz is még, azt hiszem. De valahogy nem bánom.

- Nocsak? – vigyorgott Greta immár úgy, hogy fültől fülig ért a szája. – Bejön nálad, mi? Fogd meg, úgyis elvált. Vagy válik éppen. Vagy a jövőben. Mindegy – intett – ha okos vagy, te lehetsz a következő Mrs. Gillies.

- Greta, fejezd be – csóváltam a fejem. – Ez nem erről szó. Fogalmad nincs, ez a fiú min ment keresztül – borzongtam meg, ahogy eszembe jutottak a Coslow-nál látott képek. – Egyszerűen segítenem kell rajta. Fél, és ki van billenve a talaj a lába alól. Ráadásul magányos, és egyedül kell szembenéznie a démonjaival.

- Nem teljesen egyedül. Te ott vagy neki – világított rá Greta, és beleturkált bongyor hajába.

- Hiába, ha képtelen nekem megnyílni – sóhajtottam. – Nem tudom, miféle titkot őriz magában, de egy biztos. Két hét múlva dr. Mirsa gyógyultnak fogja nyilvánítani, legalábbis fizikailag, Daniel pedig visszamegy dolgozni. Két hetem van arra, hogy ezt a kemény diót valahogy feltörjem. Persze, nem szó szerint. Inkább finoman, és kíméletesen. Ha láttad volna tegnap is… – ráztam a fejem, ahogy eszembe jutott a kádban heverő, meglehetősen kába arckifejezésű Daniel.

- Mi volt tegnap? – csapott le Greta a sólyom gyorsaságával és kegyetlenségével. – Jaj, ne kelljen már minden szót kihúzni belőled!

- Kiengedték a kórházból – szólaltam meg óvatosan, megválogatva a szavaimat. Ismertem a barátnőmet, egyetlen mondatból is képes volt egy egész romantikus regényt kreálni. – Hazavittem, ő meg rosszul lett a fürdőszobában, fürdés közben. Nekem kellett kirángatnom a kádból, és ágyba dugnom. Ijesztően festett, az tény.

- Jesszus! – sikoltott fel hirtelen Greta, kisebbfajta szívrohamot hozva rám. – Ezt nem hiszem el! – visongott aztán tovább, majd mellém ült, és lelkesen megragadt a vállamat. – Szóval láttad minden porcikáját? – unszolt információra éhesen. – Na és milyen? Szép? Mekkora?

- Greta! – kiáltottam el magam tényleg felháborodva. – A legjobb barátnőm vagy, de esküszöm, tényleg nehezen tudlak néha elviselni! Komolyan azt hiszed, hogy nekem jelenleg ez a legfontosabb? Amúgy sem volt meztelen.

- Jójó, azért ne szedd le a fejem – húzta Greta kissé el az orrát, majd a kezeit rólam. – Szóval ezért estél haza későn, ugye? Mert nála voltál.

- Megvártam, míg elalszik. Olyan esendő volt… olyan törődésre vágyó… mint egy kisfiú – emlékeztem vissza a momentumra, ahogy betakartam. – Fel nem foghatom, hogyan lehettek képesek azt tenni vele, amit.

- Tényleg nem mondhatod el? – tapogatózott Greta óvatosan, félve nehogy újra ráripakodjak. – Egy apró információt sem? Minden újság tele volt vele, hogy elrabolták ötüket, aztán meg azzal, hogy kiszabadultak. De azóta semmi. Egyikük sem beszél róla, mi mindent tettek velük. Nekem elmondhatod – kapta el aztán a felé vetett pillantásomat. – Ígérem, nem mondom el senkinek. Tudom, hogy néha kissé lelkes vagyok, de még egyik titkodat sem adtam tovább másoknak. Még Dereknek sem.

Hallgattam kis ideig, mérlegelve magamban a dolgokat. Aztán úgy döntöttem, miért is ne? Elvégre nem a jelenlegi állapotáról teszek részletes beszámolót, vagyis nem sértem az orvosi titoktartás törvényét… legalábbis nem olyan nagyon.

- Tessék – tettem le Greta elé a Coslow-tól kapott képet. – Ezek alapján azt hiszem, lehet elképzelésed.

Vártam a reakciót, nem hiába. Barátnőm először döbbenten meredt a fotóra, majd olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Úristen – tűnt el minden viccelődő kedve. – Megverték?

- Nem is egyszer – támadt fel bennem a harag. Ezúttal nem Greta volt a célpontja, hanem a távoli messzeségben lévő néhány szemétláda. – Először információért. Aztán mikor rájöttek, hogy semmit nem tud, már csak szórakozásból. Érted? Hogy nyomást gyakoroljanak vele a szervezetre a váltságdíj kifizetése miatt. És mint láthatod, remekül szórakoztak a szenvedésén. Annyira, hogy még fényképeket is csináltak róla.

- Oké, visszavonok mindent, amit mondtam – suttogta Greta, és visszatette a képet az asztalra. – Na és akkor most mit kezdesz a sráccal?

- Bevetek mindent, hogy rájöjjek, mit titkol el előlem – tártam szét a kezeimet. – És ha két hét alatt sem jutok eredményre, szétverem a világot, és visszaadom a diplomámat. Momentán ennyit tehetek. Holnap este találkozom vele. Szigorúan szakmai alapon – tettem gyorsan hozzá, mielőtt barátnőm fantáziája – a döbbenetet legyűrve – újra csapongani kezdene. - Meglátjuk, most mire jutok.

- Sok sikert – szorította meg őszintén a kezem Greta. – Azt hiszem, szükséged lesz rá.

Nem válaszoltam. Nem igazán volt kedvem beismerni, hogy történetesen teljes mértékben osztom a véleményét.

*****

Miután Greta távozott – két mozijegyet, illatfelhőt és csokis perec-morzsákat hagyva maga után – nem volt sok dolgom. Az óramutatók lassan átkúsztak a kora délutánba, én pedig épp az ebédem romjait takarítottam el, erősen töprengve közben. Daniellel megígértettem, hogy felhív, amint felébredt. A reggel régen elmúlt, de azóta sem érkezett telefon. Kezdtem aggódni, hogy talán a futó rosszulléte mégsem volt olyan futó, és számba vettem a lehetőséget, hogy mosogatás után beülök a kocsiba, és nemes egyszerűséggel addig dörömbölök az ajtaján, míg meg nem jelenik. Feltéve persze, ha képes lesz rá, és nem nekem kell betörnöm majd az ajtót.

Épp azon tanakodtam, vajon a hússzeletelő bárd megfelelő lenne-e a második eshetőséghez, mikor megszólalt a mobilom.

- Halló – szóltam bele gyorsan, és imádkoztam, hogy a jól ismert hangot halljam meg a vonal másik végén.

- Üdvözlöm, Patrícia – szólalt meg Daniel kissé rekedten, én pedig – némán ugyan – de egy jókora sóhajjal eresztettem ki a felgyűlt feszültséget. – Hogy érzi magát?

- Azt hiszem Daniel, ezt a kérdést inkább nekem kellene feltennem – szorítottam fülemre a telefont a vállam segítségével, míg megtöröltem vizes kezeimet. – Már épp aggódni kezdtem.

- Ne haragudjon, de csak nemrég ébredtem. Nem tudom, a fáradtság lehetett-e benne ludas, vagy dr. Mirsa gyógyszerei, de néhány ébredéstől eltekintve végigaludtam az éjszakát. Meg a délelőttöt is. Igazából nem is tudom, mikor aludtam ennyit utoljára – nevetett fel.

- Aludni mindig jó, Daniel – mosolyogtam, meghallva őszinte nevetését. – És a közérzete? Bármiféle rosszullét?

- Nem, teljesen rendben vagyok. Épp ebédet készítek, hála a gyorskaja feltalálójának – válaszolta, és meghallottam az éteren át is mikró halk csilingelését. – Na meg persze magának is, hogy gondolkodott helyettem. Ha maga nincs, most nézegetném az üres hűtőt.

- Ugyan… - rebegtem, és kissé zavartan gyűrögetni kezdtem a terítőt az asztalon. Hálát adva az égnek, amiért ezt ő nem látja. – Vegyük úgy, hogy ez bónusz ajándék volt az orvosától, aki nem szeretné, ha maga visszakerülne a kórházba.

- Akkor ebben egyetértünk, mert én sem szeretném – dünnyögte Daniel, majd megköszörülte a torkát. – Nos, akkor Patrícia, mikorra álljak teljes készültségben ahhoz, hogy belekaparjon kissé az agyamba? Gondolom, ma még sort szeretne keríteni rá.

- A ma este tökéletes lesz, úgy hiszem. Naplemente előtt a házánál leszek – vidámodtam fel kissé. – Kitaláltam valamit, ami tetszeni fog önnek. Legalábbis nagyon remélem.

Valami felismerhetetlen mormogást hallottam a telefonban. Nem értettem ugyan kristálytisztán, de éltem a gyanúperrel, hogy Daniel épp efölötti kétkedésének adott hangot a maga módján.

- Bízzon bennem, Daniel – mondtam kedvesen és biztatóan. – Csak arra kérem, bízzon bennem. Képes rá?

Némi csönd következett, majd olyan lágy, és bársonyos hangon jött a válasz, mintha csak a hang gazdája itt állna mellettem a szobában.

- Bízom magában, Patrícia. Maga az egyetlen, akiben képes vagyok bízni.

Vége

Folyt. köv.

Duplázás a jövő hétvégén

Úgy döntöttem, megköszönve jelképesen az eddigi támogatásokat és kommenteket, a jövő héten egyszerre két fejezettel is jelentkezem. :)

Ments meg engem! 12. fejezet

- Sikerült? – kérdezte Daniel, és úgy lecsúszott az ülésen, hogy még a feje búbját is alig láttam. A biztonsági öv már szinte a torkát fojtogatta, de láthatólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy most levegőt vegyen.

- Azt hiszem, igen – vizslattam pár pillanatig a visszapillantó tükröt, de egyetlen autó sem indult utánunk. A tömeg még mindig a kórház előtt állt és várt a csodára. – Most már felülhet, még mielőtt elhalálozik. Nehezen tudnám megmagyarázni miért fulladt meg egy páciensem pont az én autómban.

Daniel elvigyorodott, majd visszatornázta magát az ülésbe, és megigazította az övet a mellkasán.

- Értem aggódik ennyire, vagy magáért? – kérdezte, majd választ sem várva hátrafordult, és csúf fintort vágott. – Hogy én néha mennyire utálom a riportereket és paparazzikat – dünnyögte aztán. – Honnan az ördögből tudták, hogy ma hagyom el a kórházat?

- Sejtésem sincs. De ha az egyik hiéna megszimatolja az információt, úgy terjed utána köztük, mint a bozóttűz – adtam meg a választ.

- Mindenesetre hálás vagyok a mélygarázs építőjének – dőlt hátra Daniel kényelmesen, majd jobbjával a nyitott kocsiablakba könyökölt, élvezve az immár ismét beköszöntött jó időt.

- Inkább Mark-nak legyen hálás, a biztonsági őrnek – mormogtam, és rádudáltam egy elém hirtelen bevágó autóra. – A mélygarázst kizárólag a kórházi dolgozók használhatják, a látogatók számára a nyitott parkolók vannak fenntartva. Elvileg mondhatott volna nemet is, mikor arra kértem, hunyja be a szemét, amíg átsétálok odalenn egy beteggel.

- És hogy vette rá hogy szabályt szegjen? – érdeklődött Daniel. – Ismerek jó néhány biztonsági őrt. A legtöbbjük nem a rugalmasságáról híres.

- Lefizettem. Egy mozi ígéretével – köszörültem meg a torkomat, és a szemem sarkából is láttam, ahogy Daniel meglepve néz rám.

- Szóval úgy tudott engem láthatatlanul kicsempészni a kórházból, hogy az öreg biztonsági őrnek megígérte, hogy moziba megy vele? – pislogott. – Nem akarok beleszólni, de nem gondolja, hogy akár az apja is lehetne?

- Mi? – hökkentem meg, Danielre kapva a tekintetemet, aztán felnevettem. – Félreértett. Nem én megyek vele moziba. De Mark és a felesége már régen meg szeretnék nézni az egyik filmet, a legjobb barátnőm partnere pedig moziban dolgozik. Megígértem nekik két jegyet, méghozzá a páholyba. Ez volt a szabadulása ára, Mr. Gillies.

- Daniel – javított ki a hang az anyósülésről, majd balra mutatott. – Erre menjünk.

Engedelmesen rákanyarodtam a Peachtree drive-ra, majd a rádióval kezdtem babrálni. – Nem zavarja a zene?

- Nem, csak halk legyen. Nem szeretem, ha úgy bömböl a muzsika, hogy az ember a saját szavát sem hallja tőle.

- A kórházban nem épp ezt vettem észre – mutattam rá. – Már a folyosó végén is hallani lehetett, melyik a maga szobája. Azt hiszem, még senki nem hallgatta a zenecsatornákat olyan hangerővel az épületben.

- Akkor muszáj volt… hogy elnyomjon minden mást. Rachaelt is, meg a hangokat is a fejemben – dörmögte Daniel, és ahogy kitágult szemekkel felé kaptam a fejem, megadóan az égnek emelte a pillantását. – Tessék, máris adtam magának egy új témát. Nem, nem hallok konkrét hangokat a fejemben, szóval legyen olyan kedves, és ez irányban ne turkáljon majd az agyamban, rendben?

- Megpróbálom – tettem őszinte és becsületes ígéretet, majd megköszörültem a torkomat. – Daniel, tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak a puszta aggodalom beszél belőlem jelenleg, de a felesége elmondta, hogy elköltözött Öntől – pislogtam oldalra, hogy egy nem tetsző reakció esetén azonnal befejezzem a témát, de Daniel arcán izom sem rezdült. – Mondja, tényleg egyedül akar maradni? Van valaki, aki gondoskodni fog magáról?

- Mit ért gondoskodás alatt, Patrícia? – kérdezte Daniel meglepően lágyan és kedvesen. – Higgye el, képes vagyok egyedül fürödni, öltözködni, étkezni, sőt még a gyógyszereimet is be tudom venni egyedül. Nagyfiú vagyok már.

Erre nem tudtam mit válaszolni, lévén hogy az utolsó mondata tagadhatatlan tény volt, aztán az első mellékutcánál szó nélkül lekanyarodtam jobbra.

- Mit művel? – csodálkozott Daniel. – Nem errefelé lakom. Most mégis hová…?

- Nagyon egyszerű – vágtam a szavába, levágva a kérdésének végét. – Daniel, maga két hete kórházban van. Rachael bő egy hete járt nálam, és bejelentette, hogy már elköltözött magától. Logikus, hogy van néhány dolog, amit be kell szereznünk.

- Például? – vakarta meg a fejét Daniel, és szemöldökét összevonva nézett rám, ahogy kerestem a jókora parkolóban egy helyet, ahol leállítottam a kocsit.

- Mondjuk élelmiszert – kapcsoltam ki a biztonsági övet, hogy kiszálljak. – Erősen kétlem, hogy ennyi idő alatt bármi is ehető állapotban lenne a hűtőjében, feltéve, ha van benne valami egyáltalán. Maga pedig nem mehet boltba, mivel a két hetes felfüggesztése vezetés tekintetében még mindig érvényes – mosolyogtam rá, ahogy ő is kiszállt, majd megkerülte az autót, és a plázára emelte a tekintetét.

- Egy-null magának – ismerte el. – Bevallom, erre végképp nem gondoltam. És azt hiszem, ráadásul igaza van.

- Látja, ebben vagyunk gyakorlatiasabbak mi nők – nevettem. – De önös érdek is beszél belőlem. Nem szeretném egyszer úgy felkeresni, hogy a küszöbön haldoklik, és az arra járóktól koldul egy szendvicset – indultam el, majd néhány lépés után hátrafordultam. – Nos, akkor jön vagy sem? – kérdeztem, mire Daniel mosolyogva megrázta a fejét, aztán megindult utánam.

*****

- Ez az az utca – mutatott jobbra Daniel, és engedelmes fordultam a megadott irányba. Ez már igazi elit környék volt. Mindenfelé jókora házak, ápolt kertek, gondozott medencék, a fák pedig úgy álltak az út két oldalán, mint a díszőrség.

- Sosem jártam még ezen a környéken – mondtam, és azt magamban tettem hozzá, hogy hál istennek. Elég sokat lendített volna negatív irányba az önbecsülésemen, pláne ha összehasonlítottam a házakat a magam két szobás, hatodik emeleti lakásával.

- Az… az ott a házam – mutatott előre Daniel, és mikor megálltam az épület előtt, kissé leesett az állam. – Ejha! – jegyeztem meg elismerően. Noha az utcabeli kép alapján nagyjából sejtettem, mire számítsak, a valóság mégis felülmúlta az elképzeléseimet.

- Azt hiszem, pályát tévesztettem – sóhajtottam fel. – Nem orvosnak kellett volna mennem, hanem színésznek – állítottam le a motort, majd kikászálódtam, és utasom is így tett a másik oldalon.

- Ezt próbálja elmagyarázni a szüleimnek – morogta, aztán felnyitotta a csomagtartót, kibányászva belőle a táskáját, meg két szatyrot. – Mondja, muszáj volt a fél boltot megvennünk?

- Csak a negyed lett volna, ha maga nem táraz be egy hónapra való csokoládét – vigyorogtam, de az elejtett mondatát jól megjegyeztem magamnak. Valami azt súgja, alkalomadtán erre rá fogok kérdezni…

- Imádom a csokoládét! – vágta rá Daniel. – Minden formáját. Szerencsés alkat vagyok, akármennyit ehetek elhízás nélkül.

- Mázlista – fogtam meg az egyik szatyrot, aztán addig nem hangzott el köztünk egy szó sem, míg be nem léptünk a küszöbön, és mindent le nem tettünk a konyhában.

- Akkor most segítek kipakolni – motyogtam némileg zavarban, mert egyrészt a belső berendezés is kibillentett az egyensúlyomból, másrészt nem tudtam, mihez is kéne kezdenem. Egy gyors „viszlát” nem tűnt helyénvalónak, ugyanakkor nem akartam, hogy úgy érezze, máris túl otthonosan mozgok nála.

- Ráér – legyintett Daniel. – Inkább megkérném valami másra. Persze megértem, ha elutasít.

- Halljam – biccentettem, és igent intettem az ásványvízre, amit Daniel kérdő mozdulattal megemelt felém.

- Alig várom, hogy lemossam magamról a kórházi szagot – tolt elém Daniel az üveget és egy poharat. – Ugyanakkor kilyukad a gyomrom. Napok óta ennék már egy jó pizzát, szóval, ha most rendelek, megtenné, hogy megvárja, amíg én a fürdőben leszek?

- Igen, azt hiszem, belefér az időmbe – bólogattam.

- De ha mennie kell… - szabadkozott vendéglátóm, és láthatóan ő némileg ugyanúgy zavarban volt kissé a helyzettől, ahogyan én – akkor megértem. Nyilván magát is várják már otthon.

- Nem vár senki, Mr. Gillies… Daniel – javítottam aztán gyorsan. – Szóval rendeljen, és megvárom a pizzáját.

- Hálás leszek érte – mosolygott rám Daniel, majd felragadta a telefont, és leadta a rendelést. – Fél óra, és itt lesz. Addig én… - mutogatott egy irányba, amerre a fürdőt sejtettem.

Szó nélkül biccentettem, és ahogy elsétált, elég nehezen tudtam levenni a szemem széles válláról és keskeny csípőjéről. Aztán – jobb ötlet híján – kinyitottam a hűtőt, és nemes egyszerűséggel bedugtam a fejem, hogy lehűtsem magam, a nem épp orvos-beteg gondolataimmal egyetemben.

A bevásárlás viszont mindenképp jó döntés volt. Némi – nem pont friss – szagot árasztó kaján kívül semmi más nem volt a jégszekrényben, hát kidobtam, ami bűzlött, és berámoltam a friss ételeket. Eltelt tíz perc, majd húsz… fel-alá jártam a konyhában, de Danielnek nyoma sem volt.

Egy csengetés jelezte, hogy megérkezett a rendelt pizza, de még mindig egyedül voltam. Mintha Danielt a föld nyelte volna el.

- Mi az isten tart ennyi ideig egy zuhanyzáson? – dünnyögtem magam elé, aztán valami szöget ütött a fejembe. És ez a valami nem volt épp megnyugtató gondolat.

Elsiettem arrafelé, amerre ő is távozott, és némi keresgélés után rátaláltam a fürdőszobára. Kissé szégyenkezve kopogtam be az ajtón, de válasz nem érkezett.

- Daniel… megérkezett a pizzája – szóltam be hangosan. Vártam egy dörmögést, vagy egy „azonnal jövök” mondatot, de semmi. Semmi, csak a zuhany vizének surrogását hallottam ki.

- Daniel… minden rendben? – kopogtam újra. Semmi válasz, néma csend.

- A fenébe is… – topogtam a küszöbön, vegyítve a tanácstalanságomat némi női hisztivel, aztán ismét bedörömböltem, de ezúttal már ököllel.

- Daniel, minden rendben? Jól van? – kiabáltam be, de érezhetően emelkedett a pulzusom, és kezdett görcsbe rándulni a gyomrom. – Az isten szerelmére, szólaljon már meg!

Sehol egyetlen hang. Még mindig a síri csend, én pedig döntöttem.

- Daniel… most bemegyek – vettem nagy levegőt, aztán berontottam az ajtón.

Egy gyors pillantással felmértem az illemhelyet, a mosdókagylót, majd megtalálta tekintetem a fürdőkádat… és attól, amit ott láttam, meghűlt bennem a vér.

Vége

Folyt. köv.