Ments meg engem 15-16. fejezet

Mint láthatjátok, most is dupla fejezettel érkeztem. :) Kérlek benneteket, ha tetszik a történet, elolvasás után tiszteljetek meg egy kommenttel hogy tudjam, érdemes csinálnom. Köszönöm szépen!


15. fejezet

Megálltam Daniel háza előtt, és hosszasan megnyomtam a dudát, hogy tudassam vele a jelenlétemet. Nem is kellett sokat várnom, hogy megjelenjen az ajtóban a jól ismert alak. Ezúttal sima farmert, egy egyszerű pólót, könnyű dzsekit viselt, sportcipővel. Bevágta maga mögött az ajtót, majd eltrappolt a kocsimig, és mielőtt beült, bedugta a fejét a letekert ablakon.

- Szép estét, Patrícia – mosolygott rám, aztán beszállt, és nemsokára halkan csattant a biztonsági öv zárja.

- Szép estét, Daniel – válaszoltam hasonló mosollyal, és végigmértem. Láthatóan tényleg rendben volt. Semmi zavart, kába tekintet, vagy sápadtság. Hál istennek nem láttam jelét, hogy az elkövetkezendő időszakban össze szándékozna esni. Megnyugtató volt a tudat.

- Valahogy jobban néz ki, mint tegnap, mikor itt hagytam – tettem hozzá, és óvatosan kikanyarodtam a háza elől. – Az alvás és a rendszeres étkezés láthatóan meghozza az eredményét.

- Nekem mondja? – nevetett Daniel. – Dr. Mirsa gyógyszere egy lovat is kiütne. Még délután is alig bírtam kikecmeregni az ágyból. Igazából úgy hittem, a mai találkozásunkat nálam töltjük el. Amíg maga beszél, én fekszem a kanapén, tudja, mire gondolok – pislogott rám. – Szerencsére nem vagyok horkolós típus, szóval akár nyugodtan aludhattam volna is közben.

- Roppant kedves – nevettem el magam én is. – De ki kell, hogy ábrándítsam. A pszichiáterekről alkotott kép ellenére, nem mindig fektetjük le a betegeket – kanyarodtam rá a főútra, és csak ekkor eszméltem rá, mi csúszott ki a számon. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és fohászkodtam, hogy ne kapjak az anyósülésről kétértelmű választ. Azt mindenesetre éreztem, hogy már nem is vörösben, hanem bíborban kezdett pompázni a fejem.

Óvatosan oldalra sandítottam, és láttam, hogy Daniel a szemében kaján jókedvvel fürkészi az arcomat. Az ajkába harapott közben, nyilván hogy elfojtsa a vigyorát. Remek. Ezek szerint eljutott a tudatáig mi csúszott ki a számon az előbb. Ennek ellenére nem kommentálta hangosan a dolgot, én pedig roppant hálás voltam ezért.

- És elárulja nekem, hová is tartunk éppen? – tette fel a kérdést alig egy perccel később, mikor már a fejem visszanyerte az eredeti színét, és ő is képes volt megszólalni normális hangon, a nevetés leghalványabb jelen nélkül.

- Legyen ez meglepetés, Daniel – válaszoltam. – Nem szereti a meglepetéseket?

- Ahogy vesszük. A születésnapomon igen – dörmögte. – Az élet más területén nem. A meglepetések nem biztos, hogy mindig jó irányban sülnek el. A kiszámíthatóságot valahogy jobban preferálom.

- Spontaneitás. Néha az is kell az élethez – vettem éles bal kanyart, és magunk mögött hagytuk a várost. – Meg némi zöldövezet.

- Szóval piknik. Nincs ahhoz már késő? – fordult vissza Daniel az ülésen, és visszanézett a magunk mögött hagyott városra, miközben az autó kapaszkodni kezdett hegynek felfelé. Nemsokára már tényleg csak a tavaszi virágok illatát, meg a tücskök és madarak hangját lehetett hallani körülöttünk.

- Majdnem. Nem hoztam piknikkosarat. Ez egy kicsit más jellegű kikapcsolódás lesz – kattintottam le az autórádiót, és ezek után már addig nem is hangzott el szó közöttünk, míg fel nem értünk a város fölötti hegy tetejére, és le nem állítottam az autót.

- Hogy tetszik a látvány? – kérdeztem Danielt, mikor már kiszálltam, és ő is csatlakozott hozzám, majd együtt tekintettünk le a lassan fényárba burkolózó Atlanta városára.

- Ez gyönyörű! – álmélkodott Daniel. – Hihetetlen. Már hosszú évek óta lakom Atlantában, de még sosem láttam így, ebből a perspektívából – fordult felém, és a szürkületben is láttam, hogyan ragyognak a szemei. – De még mindig nem értem, Patrícia. Tény, hogy utolérhetetlen látvány a fényárban úszó város. De miért épp itt, és miért este? – ült aztán le nemes egyszerűséggel a fűbe, én pedig úgy döntöttem, követem a példáját.

- Mert szerettem volna jelképesen megmutatni önnek valamit – válaszoltam. – Daniel, tettem egy ígéretet. Hogy nem fogok úgy viselkedni, mint egy fehér köpenyes orvos. Megtehetném, hogy a rendelőmbe hívom, ahol maga beszél, én hallgatok. De ebben az esetben gyanítom, pont fordítva sülne el a dolog. De ettől függetlenül az orvosa vagyok, és feltettem rá az elkövetkezendő két hetem, hogy egyensúlyba hozzam magát. És az egyensúly szerves része ez is – mutattam le a városra, majd széles, mindent felölelő mozdulattal a minket körülvevő tájra is.

- Lehet, hogy az én értelmi képességeimmel van gond, Patrícia, de még mindig nem teljes értem – pislogott Daniel felém.

- Ki fogom fejteni – érintettem meg a karját egy pillanatra. – De előbb szeretnék feltenni egy kérdést. Tudom, a háta közepére kívánja, hogy – a maga szavaival élve – az agyában turkáljak, de kérem, válaszoljon most nekem olyan őszintén, ahogy csak tud. A történtek után, hogy érzi magát a világban?

Néma csend következett. Daniel kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán elfordította rólam a tekintetét.

Nem törtem meg a csendet. Tisztában voltam vele, hogy ha unszolni kezdem, még jobban bezárkózik. Hagynom kell ezúttal, hogy rendszerezze a gondolatait, és kimondja, amit ki kell.

- Zavartan – jött aztán a válasz olyan halkan, hogy a természet zajai közepette alig hallottam. – Mintha nem a régi életembe tértem volna vissza. Minden olyan törékenynek tűnik – tette hozzá, és az istenért sem nézett volna ezúttal rám.

- Folytassa, Daniel. Kérem… - suttogtam, és újfent megérintettem a karját, de ezúttal nem húztam vissza a kezemet. Mintha csak ezzel az érintéssel akartam volna erőt adni neki.

- Mindig úgy éltem, hogy erős voltam, és magabiztos – vett nagy levegőt Daniel, és szinte éreztem, hogyan tépi fel lelke legmélyéről a szavakat és érzéseket. – Ismert voltam, jómódú, egyensúlyban volt a világom. Az ember néha azt hiszi, a saját sorsa felett áll, és irányítja azt. Aztán hirtelen, összeomlik minden – nyelt nagyot, és hevesebben kezdte venni a levegőt. – Az élete mások kezébe kerül, és rájön, hogy ő senki, és semmi. Mintha hirtelen kirántanák a lába alól a talajt. És… és most, hogy visszatértem Atlantába, a régi életem is semmivé lett. Olyan, mintha a szakadék szélén állnék. És nem tudom, mikor zuhanok bele – hallgatott aztán el, majd felemelte a másik kezét, és megszorította vele a karján nyugvó tenyeremet. Mintha csak én lettem volna a kapaszkodó, ami visszatartja a zuhanástól.

Halálos csendbe merültünk mindketten. Ő szemmel láthatóan küzdött az érzéseivel, én pedig igyekeztem feldolgozni a történteket. A hallottakat is, és azt a tényt is, hogy ez volt az első alkalom, hogy betekintést engedett nekem a lelke legmélyére. Ugyanakkor beigazolódott a sejtésem, és legszívesebben táncra perdültem volna mellette. Ezek szerint tényleg a legjobb helyet választottam ma estére.

- Daniel… kérem, figyeljen rám – húzódtam közelebb, és ujjammal finoman magam felé fordítottam az arcát. – Akkor elmondom, miért hoztam ma magát ide. De előbb tegyen meg valamit. Nézzen oda le- mutattam a városra, ahol immár lassan tényleg beállt az éjszakai sötétség – aztán nézzen fel oda – böktem az ég irányába, ahol feltűntek már a csillagok.

- Ha lenéz a városra innen, a hegy tetejéről, olyan, mintha uralná azt. Hiszen felette áll… mintha csak a markába vehetné az egészet. Akár fel is emelhetné, vagy összeroppanthatná – folytattam, és hevesen imádkoztam, hogy megértse azt, amit mondani akarok. Ha ez sikerül, megtettük az első, és legfontosabb lépést a gyógyulása felé.

- De ugyanakkor, ha felnéz az égre, elfogja az érzés, mennyire esendőek vagyunk mi emberek. Mennyire aprók, és törékenyek – fűztem tovább a szavakat halkan. – A város számára óriások. A csillagos ég számára szinte nem is létezünk. És mi itt vagyunk, Daniel. A kettő között. Egyszerre vagyunk óriások, és törpék. Pontosan a két világ határvonalán. A legtökéletesebb helyen. Nem kell uralnunk semmit, de törpékké sem kell válnunk. A mi helyünk pontosan itt van. Az egyensúlyban, Daniel. Nem kell irányítani az életet, de ne hagyja azt sem, hogy az tapossa el magát, mint egy óriás – hallgattam el. Elmondtam, amit akartam, és amit érzékeltetni szerettem volna vele. Most már rajta múlik, képes-e megérteni, és magáévá tenni a gondolatot.

Percek teltek el, mire Daniel végre megmozdult. Nagyot sóhajtott, és rám nézett.

- Maga egy csodálatos nő, Patrícia – suttogta a szavakat felém. – És tökéletesen értem, mit akart nekem megmutatni. A város a volt életem. Az ég pedig a mostani életem. Igen, tökéletesen értem.  És ígérem, nem leszek törpe. Nem hagyom magam eltaposni… de nem leszek óriás sem. Csak… csak egyszerűen ember leszek, Patrícia. Csak ember – hajolt oda hirtelen hozzám, és homlokomnak döntötte a sajátját. Nem kellett megszólalnia egyikünknek sem. Vannak pillanatok, mikor minden szó felesleges.

16. fejezet

Néhány pillanatig így maradtunk, egymásnak döntött homlokkal. Nem tudom, ő vajon hogy volt vele, de az én agyamból mintha kiszippantottak volna minden gondolatot, és bűnös módon élveztem ezt a meghitt közelséget. Egészen addig, míg egy késve aludni igyekvő varjú csúnya recsegésbe nem fogott a fejünk fölött, ez a hang pedig mintha kirántott volna bennünket a békés hangulatból.

A torkomat köszörülgetve húztam el a fejemet, és igyekeztem közömbös arcot magamra erőltetni. Nem ment könnyen, és ha sejtéseim nem csalnak, hát Danielnek sem.  Viszont szemmel láthatóan egyikünk sem igazán tudta, mit is mondjon, így a csend egy perc elteltével kezdett némileg kínossá válni. Végül Daniel mentette meg a helyzetet, mert újra letekintett az immár teljes fényárban úszó városra.

- Nos… - szólalt meg, immár teljesen magabiztos hangon – Atlanta mindenesetre tényleg gyönyörű innen fentről. Azt hiszem, néhanapján ki fogok ide jönni. Csak úgy, minden különösebb ok nélkül is – jegyezte meg, és a hanghordozásából meg a témaváltásból világosan értettem, hogy mára már mondjak le arról a luxusról, hogy további betekintést enged önmagába. Jobbnak láttam nem erőltetni a dolgot, hanem örülni az eddig elért apró eredménynek is.

- Csak rajta – biztattam. – Néha velem is előfordul, hogy kocsiba pattanok, és leparkolok itt a hegytetőn. Ha már túl sok a saját problémám, vagy épp másoké, én is mindig itt keresek megnyugvást. Talán egyszer majd össze is találkozunk idefenn, ki tudja.

- Vagy épp jöhetünk együtt – vetette fel az ötletet Daniel, én pedig némán csuklottam egyet, majd erőteljesen emlékeztetnem kellett magam, hogy maradjak a realitás talaján, ahol ilyen kaliberű férfiak nem mutatnak érdeklődést egy olyan kis szürke veréb iránt, mint amilyen én is vagyok. Ez a gondolat pedig egyszerre volt kijózanító és elszomorítóan életszagú.

- Daniel, tudom, hogy nem fog örülni, de van néhány kérdés, amit mindenképpen szeretnék feltenni. És ha már itt vagyunk, kerítsünk rá sort – rángattam ki aztán magam a melankóliából. – Csak általános orvosi kérdések, hogy lássuk, hogyan is állunk. Mondjuk, amolyan útmutatásként.

- Rendben – bólintott Daniel, szemmel láthatóan beletörődve a ténybe, hogy most valami morbid kérdezz-feleleket játszunk. – Már ismerem magát annyira, hogy addig úgysem hagy békén, míg el nem mondja, amit akar. Essünk túl rajta!

- Kedves vélemény – dünnyögtem, majd előszedtem a táskámból a kis noteszomat, és veszett jegyzetelésbe kezdtem.  – Jól van, kezdjük. Mondja, előfordultak mostanában rosszullétei? Leszámítva a tegnapi alkalmat.

- Nem, nem tűnt fel – csóválta a fejét Daniel.

- Hányinger, fejfájás, szédülés, homályos látás?

- Leszámítva a tegnapi alkalmat? – vonta fel a szemöldökét Daniel, aztán mikor bólintottam, megrázta a fejét. – Nem, és nem.

- Hall néha különös hangokat? Mint például egy muzsikáló ajtócsengő? Vagy érez fura illatokat, narancsillatot, vagy mintha valami rohadna?

- Nem, semmi ilyesmi. Nem, nem, és nem.

- Tapasztalt magán szexuális jellegű problémákat? Mint például merevedési zavar? - hallgattam el, viszont legbelül roppant büszke voltam magamra, hogy képes voltam feltenni ezt a meglehetősen indiszkrét kérdést arcrándulás nélkül.

Daniel felém fordította a fejét, és szája sarka megmozdult, mintha egy széles mosolyt készülne épp visszafogni.

- Az érdeklődése kizárólag orvosi jellegű, vagy mint magánembert érdekli a szexuális állapotom? – kérdezett vissza olyan kajánsággal a hangjában, hogy erősen emlékeztetnem kellett magam, az elmúlt hetekben hányszor verték puhára. Félő volt, ha ezt a tényt nem tartom szem előtt, én magam is kiosztok most neki egy jókora nyaklevest.

- Megnyugtathatom, az érdeklődésem pusztán orvosi jellegű – válaszoltam a tőlem telhető leghűvösebb hangon. – Ugyanis az elmúlt négy hétben történtek kiválthatnak olyan idegi elváltozásokat is, amelyek eddig nem tapasztalt betegségekben csapódhatnak le. Gondolok itt konkrétan az epilepsziára.

- Értem – hümmögött Daniel. – Megnyugtathatom doktornő, a feltett kérdéseire mindre „nem” a válaszom. Főképp az utolsóra. Teljesen tökéletes működöm – hunyorított rám, én pedig gyorsan lapoztam egyet a noteszban, és feltettem az utolsó kérdést, még mielőtt a „működése” vizuálisan is megjelenne lelki szemeim előtt. Tartottam tőle, ez esetben nem lettem volna ura sem a szavaimnak, sem a tetteimnek.

- Előfordul éjszakai nyugtalanság? Heves szívdobogás, verejtékezés, rémálmok? – kérdeztem, és felkaptam a fejem, mikor nem érkezett válasz, csak a síri csend.

- Vehetem a hallgatását igennek? – faggattam óvatosan, mire ő felsóhajtott.

- Néha vannak rémálmaim. Az egészről… ahogy elvisznek…vagy ahogy épp ütnek – dünnyögte halkan. – De talán csak egyszer-kétszer fordult elő, szóval nem számít. Szerencsére jól és mélyen alszom. Nem érdemes beszélni sem róla.

- Egészen biztos? – tapogatóztam tovább kissé kíméletlenül. – Mert ha úgy gondolja, akkor…

- Mint mondtam, felesleges róla ennyit beszélni – vágott a szavamba Daniel. – Kérem Patrícia. Beszéljünk valami másról, rendben?

- Iiiigen, rendben – válaszoltam vonakodva, de beláttam, nem erőltethetem rá az akaratomat. Főképp azért nem, mert csak rontanék a helyzeten. Mindenesetre apró jelet tettem a noteszba ehhez a kérdéshez, majd becsaptam a jegyzettömböt, és visszasüllyesztettem a táskába.

- Na és miről szeretne beszélgetni? – érdeklődtem, aztán néztem, ahogy Daniel levette a dzsekijét, majd eldőlt a füvön, és a könnyű kis kabátot a feje alá gyűrte.

- Nem is tudom. Igazából bármiről. Mondjuk, mesélhetne magáról. Nem épp fair, hogy az én életemet nyitott könyvvé szeretné tenni, míg én magáról nem tudok az égvilágon semmit.

- Azt hittem, én vagyok az orvos, és én kérdezek – mondtam halvány mosollyal. – És egyébként is, nem sok mindent érdemes tudni rólam.

- Azért egy-két dolog nyilván akad – mozdult meg Daniel, az oldalára fordult, és felkönyökölt. – Mindegy, mit mesél, csak mondjon valamit.

- Szóval, valamit valamiért? – kérdeztem vissza, én elnyúltam a füvön, ugyanolyan testhelyzetben, ahogy ő is. – Akkor mesél magáról, ha én is megteszem? – faggattam, mire egy pimasz vigyor jött válaszul. – Jól van, legyen. De előbb még nekem lenne egy kérdésem.

- Ez nem ér! – tiltakozott Daniel azonnal. – Maga már jó néhány dolgot tud rólam. Most rajtam a kérdezősködés sora.

- Kössünk alkut – ajánlottam fel. – Ha válaszol a mostani kérdésemre, én is mesélek magamról. Kérdezhet bármit rólam. Bármit, ami nem túl intim – tettem hozzá gyorsan.

Néhány pillanatig némán fürkésztük egymás tekintetét, mintha azt próbáltuk volna kiolvasni, vajon a másik adja-e fel hamarabb. Daniel talán megsejtette, hogy ezúttal nem engedek, mert fektében megvonta a vállát.

- Jól van, kérdezzen. Hihetetlen, mennyire kíváncsi – tette még hozzá, bár ez utóbbit már csak magának.

- Amikor hazavittem, és kiszálltunk a ház előtt – eresztettem el a fülem mellett az apró megjegyzést – azt mondta, a családja nem túl boldog, hogy maga színész lett.

- Hát ez így is van – morgott közbe Daniel rosszkedvűen. – És ez volt az évszázad legfinomabb véleménye.

- Azt akarja mondani, hogy kicsit sem büszkék magára? – ráncoltam össze a szemöldökömet. – De hát miért?

- Mert nem követtem a Gillies tradíciót – válaszolta Daniel. – Jobb, ha tudja Patrícia, hogy az egész családom az orvosi pályát választotta. Apám gyerekorvos. Anyám ápolónő, a nővérem is az egészségügyben dolgozik. Akár csak a nagybátyám, nagynéném, az unokatestvéreim, és ahogy tették ezt annak idején a nagyszüleim is. Én pedig felrúgtam a hagyományt, mert színészetre adtam a fejem. Apám a mai napig képtelen elfogadni ezt a döntésemet. Most a két gyereke közül csak az egyik illesztheti a neve elé a „doktor” jelzőt. A családom számára ez felér egy hátba döféssel.

- Hát ez kemény – pislogtam meglepve. – Sosem érzett kedvet az orvosi pályához?

- Nem én – jelentette ki Daniel határozottan. – Igaz, jártam egy évet az orvosira. A családom miatt, tudja… De már egy fél év után rájöttem, hogy ez nem az én világom. A színészet sokkal jobban vonzott. Így hát, az első év végén, mikor a többiek épp vizsgáztak, én szépen elblicceltem az egészet, helyette elmentem egy meghallgatásra. Sikerem volt, megkaptam a szerepet, persze ezzel le is buktam a szüleim előtt.

- Mikor volt ez? – puhatolóztam kíváncsian.

- 1998-ban. 22 éves voltam ekkor – jött a felelet. – Ez volt életem első szerepe. Ekkor éreztem úgy, hogy megtaláltam a célom az életben.

- Én épp a tizenhatot tapostam akkor. Azóta viszont eltelt tizenhat év – rázogattam a fejem értetlenül. – Azt akarja mondani, hogy a szülei azóta sem tudták ezt megemészteni?

- Anyám igen. Apám már keményebb dió. Ritkán találkozunk, de még most sem felejti el egy alkalommal sem az orrom alá dörgölni, hogy csalódást okoztam neki.

- Ezért nem akarta látni őket a kórházban? – tudakoltam, és valahol mélyen kezdtem megérteni Danielt. Hasonló esetben én sem láttam volna szívesen az én famíliámat.

- Pontosan. A történtek után semmi más nem hiányzik nekem, csak hogy azt hallgassam, hogy ők megmondták, és ha annak idején orvosnak megyek, nem színésznek, most nem kerültem volna ilyen kellemetlen helyzetbe. Ezek után nyilván megérti, miért húzódoztam a családi látogatás gondolatától.

- Sajnos azt kell mondjam, tökéletesen megértem – sóhajtottam. Magamban megállapítottam, hogy fel nem foghatom, miért kell valakire ekkora terhet tenni azért, mert másban találta meg a boldogulását, mint ahogy elképzelték, vagy előírták neki.

- Akkor most már maga jön, Patrícia – fogott aztán szavamon Daniel. – Halljuk, mondjon valamit magáról.

Testhelyzetet változtattam, elfeküdtem hanyatt a fűben, és így egyenesen a csillagokra nyílt a kilátásom. Valamiért könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem láttam magam előtt kb fél méterre Daniel szemeit, ahogy felém ragyogtak a sötétben.

- Tudja, azért értem meg a helyzetét, mert én is hasonló cipőben jártam – kezdtem bele a mondandómba. – Bár az én családom nem orvosnak szánt engem, épp ellenkezőleg. A családom ma is New Yorkban él, és én is ott töltöttem az egész gyerekkoromat, meg a kamasz éveimet. A szüleimnek boltja van, és úgy gondolták, én viszem majd tovább az üzletet, ha ők már kiöregszenek, és a nyugdíjasok békés életét élik. Én sem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. A különbség csak annyi, hogy az én szüleim elfogadták a döntésemet, és büszkék rám azért, ami lettem.

- Na és miért épp az orvosi pálya? – faggatott Daniel, és magamban mulatva megállapítottam, hogy ezúttal fordított helyzetben vagyunk. Ő kérdezősködik, én engedelmesen válaszolok.

- Amikor középiskolás voltam, történt egy hatalmas baleset – idéztem fel emlékét a szörnyű napoknak. – Az egyik iskolabuszba belerohant egy kamion az úton. Volt néhány halott gyerek… és rengeteg sérült. Az egész iskola gyászolt… - sóhajtottam. – Én szerencsére kimaradtam a történetből, de láttam, min mennek keresztül a baleset túlélői, és azt is láttam, mennyit segítettek nekik az iskolai pszichiáterek. Ekkor döntöttem el, hogy én is ilyesmit akarok csinálni. Másokon segíteni. Kacérkodtam az általános sebészet gondolatával, de a vér látványát nem túlzottan bírom. Ez a szakma viszont vérmentes, és noha nem olyan látványos, mint egy sztársebészé, a magam módján én is segítek. Hát, azt hiszem, ennyi a történet – mozdítottam meg a fejem, de egy finom húzás mintha nem igazán engedett volna nekem mozgásteret. Legalábbis néhány másodpercig.

Felültem a füvön, és még láttam, ahogy Daniel visszaejti maga mellé a kezét, és értetlen bambásággal pislogtam rá. Atyaég, mit művelt, amíg beszéltem? A hajammal játszott? És a pláne, hogy még csak észre sem vettem.

Nem igazán tudtam, mit is mondjak, így hát hallgattam. Daniel, aki szemmel láthatóan attól tartott, hogy ha kinyitom a számat, akkor leordítom a fejét, szintén némaságba burkolózott, de ugyanúgy felült, ahogyan én. Fura csendben gubbasztottunk egymás mellett, és csak akkor mozdultam meg, mikor kissé feltámadt a szél.

- Indulhatnánk. Fázom – fontam össze magamon a karjaimat, mire Daniel kibontotta a dzsekijét, és gyengéden a vállamra terítette.

- Így jobb lesz – suttogta, és közelebb araszolt. Olyan közelre, hogy a testünk szinte már összeért.

- Még mielőtt megyünk, valamit el kell mondanom – nézett rám, és az éjszakai sötétségben különösen csengett mély hangja. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy a te gondjaidra bíztak engem. Minden más pszichiáter elől már régen megszöktem volna. Te vagy az egyetlen, akivel ezt nem tenném meg. Csodálatos nő vagy, Patrícia – váltott tegezésbe, és végigsimított a karomon. – És nem ígérek neked a világon semmit… nem mondom azt, hogy képes leszek majd beszélni veled teljesen őszintén arról, mi minden történt velem ott, Mianmarban… de ha valaki kioldhatja a lelkemben a lakatot, az egyedül te lehetsz. Csak adj nekem időt ehhez. Megteszed?

Nem voltam képes megszólalni, csak nyeltem egy hatalmasat, és bólintottam. Hogy megteszem-e? Ebben a pillanatban megtettem volna bármit, amire kér.

Vége

Folyt. köv.