Ments meg engem! 13-14. fejezet

A zuhanyrózsa halk, de kitartó sistergéssel permetezte a vizet, alatta pedig, a kádban Daniel üldögélt, és szemmel láthatóan semmit nem szándékozott tenni ennek az állapotnak a megszüntetésére. Ahogy az arcába néztem rájöttem, talán ha akarna, sem tudna…

- Jézusom! – hápogtam még mindig a küszöbön állva, némileg kétségbeesve, és tanácstalanul. Énem egyik fele azonnal odarontott volna hozzá, másik fele viszont egyikünket sem akarta kitenni annak a kínos pillanatnak, mikor szembesülnöm kell meztelenségével. Tettem hát egy-két tétova lépést előre is, meg hátra is, majd győzött bennem az orvos, és közelebb merészkedtem. Igaz, résnyire nyitott szemekkel, és csak akkor sóhajtottam fel némileg megkönnyebbülten, mikor láttam, hogy a bokszer rajta maradt. Valószínűleg eddig jutott el a vetkőzésben.

- Daniel… - érintettem meg finoman a karját, másik kezemmel közben kitapogattam a zuhany csapját, és elzártam a vizet. Ahogy a folyadék a karomhoz ért, felszisszentem. Jéghideg. Mi van ezzel a pasassal, nincs elég gondja, még egy tüdőgyulladást is össze akar szedni mellé?

- Daniel! – ráztam meg aztán kissé erősebben a karját, de csak a harmadik alkalom után rebbent meg a szeme, és emelte rám tekintetét, amelyből szinte ordított a fáradt kiégettség.

- Minden rendben? – faggattam, aztán elhallgattam. Hát persze kisanyám, pont úgy néz ki a szerencsétlen, mint akinél minden, de minden rendben.

- Én… - mozdult meg végre Daniel szája, én meg magamban hálát adtam az égnek – nem is tudom… mit csinálok én itt?

A kétségbeesett hitetlenkedés határán nevettem fel, némileg hisztérikusan.

- Fogalmam sincs… több mint fél órája, hogy bejött – húztam le a szemhéját, mire elrántotta a fejét. – Nem akarna esetleg kiszállni? Ki bír egyáltalán?

- Persze. Azt hiszem – bólintott, aztán talpra küzdötte magát, én pedig leakasztottam a lepedő méretű törülközőt a fogasról, és ahogy a kád szélére ült, finoman a hátára terítettem. Mindeközben lázasan járt az agyam, hogy talán vissza kellene fordulnom vele a kórházba, egy alapos kivizsgálásra. Lehet, hogy van valami, amit Dr. Mirsa nem fedezett fel?

- Azt hiszem, egy kicsit elszédültem mikor a kádba másztam – emelte fel a fejét Daniel, ahogy ott tipródtam előtte. – De már rendben vagyok. Tényleg – bizonygatta, és magam is láttam, hogyan tér vissza az élet egyre jobban a szemeibe, meg némi szín az arcára.

- Mondja, mi történt? – biccentettem félre a fejem, úgy méregetve, mintha élő röntgen lenne a szemeim helyén, és a belsejébe látnék. – Bevett valamit, amiről nem tudok?

- Dehogyis! – méltatlankodott Daniel. – Csak hogy őszinte legyek, már iszonyú éhes voltam. És napok óta nem igazán megy az alvás sem. Ráadásul a gyógyszerek, amiket Dr. Mirsa adott, kissé szokatlanok és erősek nekem.

- Várjon! – jutott eszembe egy gondolat. Ott hagytam a kád szélén ücsörögni, kitrappoltam a konyhába, és momentán rohadtul nem érdekelt, mit szól majd hozzá, ha feltúrva találja a fiókokat, addig kutattam, míg nem bukkantam néhány szem kockacukorra.

- Tessék. Ezt rágja meg, most azonnal! – adtam ki az utasítást ellentmondást nem tűrően a fürdőbe visszaérkezve, és kezébe pottyantottam a fehér kockákat. Kinyitotta a száját, hogy tegyen valami megjegyzést, de szigorú tekintetem láttán feladta az eleve reménytelen próbálkozást, és engedelmeskedett.

- Azt azért közölhette volna az autóban, hogy a kelleténél fáradtabb és éhesebb – korholtam finoman, mikor egy kézmozdulattal jelezte, hogy már tényleg rendben van, és felkelve dörgölni kezdte magát a flotírral.  – A vércukorszint ilyenkor hajlamos rá, hogy hirtelen lezuhanjon, rosszullétet okozva. Fejfájás, remegés, hányinger és szédülés lehetnek a tünetei.

- Akkor stimmel – dobta le a törülközőt Daniel, majd beletúrt hajába, mert úgy álltak a tincsei, mint egy sündisznó tüskéi. – Nagyjából ezt éreztem.

- Most mondja meg, mit kezdjek magával – sóhajtottam, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy még mindig egy szál fekete bokszerben ácsorog előttem. Félő volt, hogy ha figyelembe veszem ezt a tényt, én leszek a következő, aki szédülni és remegni kezd. – Nagyon nem szívesen hagynám itt egyedül ilyen állapotban – tettem hozzá, mikor már biztosra vettem, hogy úrrá tudtam lenni magamon, az összevissza csapongó gondolataimmal egyetemben.

- Doktornő, ha akarja, a Bibliára is megesküszöm, hogy már tényleg rendben vagyok – bizonygatta Daniel, és most tényleg láttam rajta, hogy nem állít valótlant. – Futó rosszullét volt, ennyi az egész. Csak szeretnék lefeküdni, és pihenni, ha nem bánja.

- Evés nélkül, maga eszetlen? – csattantam fel már tényleg mérgesen. – Ha nem tűnt volna fel, az előbb ecseteltem a hosszú távú éhezés hátrányait.

- Valahogy nem kívánok most semmit – hökkent meg kissé Daniel a harciasságomtól. – Elment minden étvágyam. Csak iszonyú fáradt vagyok, Patrícia – ejtette ki a nevem kedvesen.

- Jó – adtam meg magam egy tornádóra való sóhajtás kíséretében. – Menjen. Ha nem bánja, pár perc és megnézem, tényleg minden rendben van-e, mielőtt elmegyek – tettem hozzá, és ahogy lassan kisétált a fürdőből, nagy levegőt vettem. Legszívesebben itt maradtam volna vele, másrészt tudtam, hogy nem akaszkodhatom rá, mint egy kolonc. Az lesz a legokosabb, ha hazamegyek, és imádkozom, hogy holnapig tényleg ne legyen semmi baja.

Helyére akasztottam a nedves törülközőt, aztán vártam keveset, mielőtt utána indultam, időt adva neki egy esetleges öltözködésre. Útba ejtettem a konyhát is, így hát beletelt néhány percbe, mire megtaláltam az emeletre vivő lépcső melletti kis szobácskában.

- Egy magányos ágy? – vontam fel kérdően a szemöldökömet, aztán amikor rájöttem, hogy olyan dolog csúszott ki a számon, amihez rohadtul semmi közöm, szerettem volna a keményfa ajtóba verni a fejem párszor.

- Ez a vendégszoba – adta meg a választ Daniel, miközben épp a takaró alá tornázta magát.

- Valahogy nincs kedvem abban a hálóban aludni, ahol minden a volt feleségemre emlékeztet – tette aztán hozzá, és hátát az ágytámlának döntötte.

Némán egyetértettem vele. Ami engem illet, hasonló helyzetben én alighanem a nászi ágyat is felgyújtanám, biztos, ami biztos alapon.

- Tessék. Igya meg, kérem – mondtam neki váratlanul gyengéden, és a kezébe nyomtam egy pohár tejet. – Muszáj valaminek lennie a gyomrában.

- Addig úgysem hagy békén, amíg ezt le nem húzom, ugye? – mosolygott rám Daniel, majd megitta a pohár tartalmát, és lekoccantotta az üveget az éjjeliszekrényre. – Maga tényleg kiállhatatlan – jegyezte még meg, de közben elnézően csóválta a fejét.

- Maga meg makacs, mint az öszvér – válaszoltam az övéhez hasonló mosollyal. - Hagyom pihenni – mértem végig még egyszer tetőtől talpig, de szemmel láthatóan nem készült elhalálozni az elkövetkezendő órákban. – Tessék, a telefonszámom. Ha bármi gond van, hívjon, rendben? Holnap reggel mindenképpen. Aludjon jól, Daniel – suttogtam, aztán megigazítottam rajta a takarót, és mikor lehunyta a szemeit – magam sem tudom honnan véve a bátorságot ehhez –  beletúrtam lágyan a hajába. Aztán elfordultam, hogy távozzak, de egy kéz, ami a csuklómra kulcsolódott, visszatartott.

- Patrícia… - nyíltak ki Daniel szemei, és noha már félig aludt, szinte ragyogott felém a tekintete. – Köszönök mindent – engedett aztán el, és mire a küszöbről még visszanéztem, már szemmel láthatóan mélyen húzta a lóbőrt. Tényleg iszonyú fáradt lehetett.

Lesétáltam a lépcsőn, aztán behúztam magam mögött a bejárati ajtót, és hallottam, ahogy helyére kattan a zár. Míg elértem a kocsimhoz, csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb haza kellene érnem. Ezúttal én vagyok az, akinek egy jéghideg zuhanyt kell vennie.

14. fejezet

- Na, mesélj! – adta ki Greta a határozott felszólítást, majd lehuppant a fotelba, és maga alá húzta a lábait. – De szóról szóra mondd ám!

- Atyaég – emeltem a szemem a plafon felé, látva heves lelkesedését. – Most ugye nem várod el, hogy elmondjak olyat is, amit nem lehet?

- Tudom, az orvosi titoktartás, blablabla – legyintett Greta. – De most komolyan, milyen a pasi?

- Piszkosul jóképű, kissé nehezen kezelhető, makacs, mint egy öszvér. És lelkileg sérült – sommáztam, aztán a számba tuszkoltam egy csokis perecet. – Elég nehéz dolgom van vele. És lesz is még, azt hiszem. De valahogy nem bánom.

- Nocsak? – vigyorgott Greta immár úgy, hogy fültől fülig ért a szája. – Bejön nálad, mi? Fogd meg, úgyis elvált. Vagy válik éppen. Vagy a jövőben. Mindegy – intett – ha okos vagy, te lehetsz a következő Mrs. Gillies.

- Greta, fejezd be – csóváltam a fejem. – Ez nem erről szó. Fogalmad nincs, ez a fiú min ment keresztül – borzongtam meg, ahogy eszembe jutottak a Coslow-nál látott képek. – Egyszerűen segítenem kell rajta. Fél, és ki van billenve a talaj a lába alól. Ráadásul magányos, és egyedül kell szembenéznie a démonjaival.

- Nem teljesen egyedül. Te ott vagy neki – világított rá Greta, és beleturkált bongyor hajába.

- Hiába, ha képtelen nekem megnyílni – sóhajtottam. – Nem tudom, miféle titkot őriz magában, de egy biztos. Két hét múlva dr. Mirsa gyógyultnak fogja nyilvánítani, legalábbis fizikailag, Daniel pedig visszamegy dolgozni. Két hetem van arra, hogy ezt a kemény diót valahogy feltörjem. Persze, nem szó szerint. Inkább finoman, és kíméletesen. Ha láttad volna tegnap is… – ráztam a fejem, ahogy eszembe jutott a kádban heverő, meglehetősen kába arckifejezésű Daniel.

- Mi volt tegnap? – csapott le Greta a sólyom gyorsaságával és kegyetlenségével. – Jaj, ne kelljen már minden szót kihúzni belőled!

- Kiengedték a kórházból – szólaltam meg óvatosan, megválogatva a szavaimat. Ismertem a barátnőmet, egyetlen mondatból is képes volt egy egész romantikus regényt kreálni. – Hazavittem, ő meg rosszul lett a fürdőszobában, fürdés közben. Nekem kellett kirángatnom a kádból, és ágyba dugnom. Ijesztően festett, az tény.

- Jesszus! – sikoltott fel hirtelen Greta, kisebbfajta szívrohamot hozva rám. – Ezt nem hiszem el! – visongott aztán tovább, majd mellém ült, és lelkesen megragadt a vállamat. – Szóval láttad minden porcikáját? – unszolt információra éhesen. – Na és milyen? Szép? Mekkora?

- Greta! – kiáltottam el magam tényleg felháborodva. – A legjobb barátnőm vagy, de esküszöm, tényleg nehezen tudlak néha elviselni! Komolyan azt hiszed, hogy nekem jelenleg ez a legfontosabb? Amúgy sem volt meztelen.

- Jójó, azért ne szedd le a fejem – húzta Greta kissé el az orrát, majd a kezeit rólam. – Szóval ezért estél haza későn, ugye? Mert nála voltál.

- Megvártam, míg elalszik. Olyan esendő volt… olyan törődésre vágyó… mint egy kisfiú – emlékeztem vissza a momentumra, ahogy betakartam. – Fel nem foghatom, hogyan lehettek képesek azt tenni vele, amit.

- Tényleg nem mondhatod el? – tapogatózott Greta óvatosan, félve nehogy újra ráripakodjak. – Egy apró információt sem? Minden újság tele volt vele, hogy elrabolták ötüket, aztán meg azzal, hogy kiszabadultak. De azóta semmi. Egyikük sem beszél róla, mi mindent tettek velük. Nekem elmondhatod – kapta el aztán a felé vetett pillantásomat. – Ígérem, nem mondom el senkinek. Tudom, hogy néha kissé lelkes vagyok, de még egyik titkodat sem adtam tovább másoknak. Még Dereknek sem.

Hallgattam kis ideig, mérlegelve magamban a dolgokat. Aztán úgy döntöttem, miért is ne? Elvégre nem a jelenlegi állapotáról teszek részletes beszámolót, vagyis nem sértem az orvosi titoktartás törvényét… legalábbis nem olyan nagyon.

- Tessék – tettem le Greta elé a Coslow-tól kapott képet. – Ezek alapján azt hiszem, lehet elképzelésed.

Vártam a reakciót, nem hiába. Barátnőm először döbbenten meredt a fotóra, majd olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Úristen – tűnt el minden viccelődő kedve. – Megverték?

- Nem is egyszer – támadt fel bennem a harag. Ezúttal nem Greta volt a célpontja, hanem a távoli messzeségben lévő néhány szemétláda. – Először információért. Aztán mikor rájöttek, hogy semmit nem tud, már csak szórakozásból. Érted? Hogy nyomást gyakoroljanak vele a szervezetre a váltságdíj kifizetése miatt. És mint láthatod, remekül szórakoztak a szenvedésén. Annyira, hogy még fényképeket is csináltak róla.

- Oké, visszavonok mindent, amit mondtam – suttogta Greta, és visszatette a képet az asztalra. – Na és akkor most mit kezdesz a sráccal?

- Bevetek mindent, hogy rájöjjek, mit titkol el előlem – tártam szét a kezeimet. – És ha két hét alatt sem jutok eredményre, szétverem a világot, és visszaadom a diplomámat. Momentán ennyit tehetek. Holnap este találkozom vele. Szigorúan szakmai alapon – tettem gyorsan hozzá, mielőtt barátnőm fantáziája – a döbbenetet legyűrve – újra csapongani kezdene. - Meglátjuk, most mire jutok.

- Sok sikert – szorította meg őszintén a kezem Greta. – Azt hiszem, szükséged lesz rá.

Nem válaszoltam. Nem igazán volt kedvem beismerni, hogy történetesen teljes mértékben osztom a véleményét.

*****

Miután Greta távozott – két mozijegyet, illatfelhőt és csokis perec-morzsákat hagyva maga után – nem volt sok dolgom. Az óramutatók lassan átkúsztak a kora délutánba, én pedig épp az ebédem romjait takarítottam el, erősen töprengve közben. Daniellel megígértettem, hogy felhív, amint felébredt. A reggel régen elmúlt, de azóta sem érkezett telefon. Kezdtem aggódni, hogy talán a futó rosszulléte mégsem volt olyan futó, és számba vettem a lehetőséget, hogy mosogatás után beülök a kocsiba, és nemes egyszerűséggel addig dörömbölök az ajtaján, míg meg nem jelenik. Feltéve persze, ha képes lesz rá, és nem nekem kell betörnöm majd az ajtót.

Épp azon tanakodtam, vajon a hússzeletelő bárd megfelelő lenne-e a második eshetőséghez, mikor megszólalt a mobilom.

- Halló – szóltam bele gyorsan, és imádkoztam, hogy a jól ismert hangot halljam meg a vonal másik végén.

- Üdvözlöm, Patrícia – szólalt meg Daniel kissé rekedten, én pedig – némán ugyan – de egy jókora sóhajjal eresztettem ki a felgyűlt feszültséget. – Hogy érzi magát?

- Azt hiszem Daniel, ezt a kérdést inkább nekem kellene feltennem – szorítottam fülemre a telefont a vállam segítségével, míg megtöröltem vizes kezeimet. – Már épp aggódni kezdtem.

- Ne haragudjon, de csak nemrég ébredtem. Nem tudom, a fáradtság lehetett-e benne ludas, vagy dr. Mirsa gyógyszerei, de néhány ébredéstől eltekintve végigaludtam az éjszakát. Meg a délelőttöt is. Igazából nem is tudom, mikor aludtam ennyit utoljára – nevetett fel.

- Aludni mindig jó, Daniel – mosolyogtam, meghallva őszinte nevetését. – És a közérzete? Bármiféle rosszullét?

- Nem, teljesen rendben vagyok. Épp ebédet készítek, hála a gyorskaja feltalálójának – válaszolta, és meghallottam az éteren át is mikró halk csilingelését. – Na meg persze magának is, hogy gondolkodott helyettem. Ha maga nincs, most nézegetném az üres hűtőt.

- Ugyan… - rebegtem, és kissé zavartan gyűrögetni kezdtem a terítőt az asztalon. Hálát adva az égnek, amiért ezt ő nem látja. – Vegyük úgy, hogy ez bónusz ajándék volt az orvosától, aki nem szeretné, ha maga visszakerülne a kórházba.

- Akkor ebben egyetértünk, mert én sem szeretném – dünnyögte Daniel, majd megköszörülte a torkát. – Nos, akkor Patrícia, mikorra álljak teljes készültségben ahhoz, hogy belekaparjon kissé az agyamba? Gondolom, ma még sort szeretne keríteni rá.

- A ma este tökéletes lesz, úgy hiszem. Naplemente előtt a házánál leszek – vidámodtam fel kissé. – Kitaláltam valamit, ami tetszeni fog önnek. Legalábbis nagyon remélem.

Valami felismerhetetlen mormogást hallottam a telefonban. Nem értettem ugyan kristálytisztán, de éltem a gyanúperrel, hogy Daniel épp efölötti kétkedésének adott hangot a maga módján.

- Bízzon bennem, Daniel – mondtam kedvesen és biztatóan. – Csak arra kérem, bízzon bennem. Képes rá?

Némi csönd következett, majd olyan lágy, és bársonyos hangon jött a válasz, mintha csak a hang gazdája itt állna mellettem a szobában.

- Bízom magában, Patrícia. Maga az egyetlen, akiben képes vagyok bízni.

Vége

Folyt. köv.