Ments meg engem! 12. fejezet

- Sikerült? – kérdezte Daniel, és úgy lecsúszott az ülésen, hogy még a feje búbját is alig láttam. A biztonsági öv már szinte a torkát fojtogatta, de láthatólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy most levegőt vegyen.

- Azt hiszem, igen – vizslattam pár pillanatig a visszapillantó tükröt, de egyetlen autó sem indult utánunk. A tömeg még mindig a kórház előtt állt és várt a csodára. – Most már felülhet, még mielőtt elhalálozik. Nehezen tudnám megmagyarázni miért fulladt meg egy páciensem pont az én autómban.

Daniel elvigyorodott, majd visszatornázta magát az ülésbe, és megigazította az övet a mellkasán.

- Értem aggódik ennyire, vagy magáért? – kérdezte, majd választ sem várva hátrafordult, és csúf fintort vágott. – Hogy én néha mennyire utálom a riportereket és paparazzikat – dünnyögte aztán. – Honnan az ördögből tudták, hogy ma hagyom el a kórházat?

- Sejtésem sincs. De ha az egyik hiéna megszimatolja az információt, úgy terjed utána köztük, mint a bozóttűz – adtam meg a választ.

- Mindenesetre hálás vagyok a mélygarázs építőjének – dőlt hátra Daniel kényelmesen, majd jobbjával a nyitott kocsiablakba könyökölt, élvezve az immár ismét beköszöntött jó időt.

- Inkább Mark-nak legyen hálás, a biztonsági őrnek – mormogtam, és rádudáltam egy elém hirtelen bevágó autóra. – A mélygarázst kizárólag a kórházi dolgozók használhatják, a látogatók számára a nyitott parkolók vannak fenntartva. Elvileg mondhatott volna nemet is, mikor arra kértem, hunyja be a szemét, amíg átsétálok odalenn egy beteggel.

- És hogy vette rá hogy szabályt szegjen? – érdeklődött Daniel. – Ismerek jó néhány biztonsági őrt. A legtöbbjük nem a rugalmasságáról híres.

- Lefizettem. Egy mozi ígéretével – köszörültem meg a torkomat, és a szemem sarkából is láttam, ahogy Daniel meglepve néz rám.

- Szóval úgy tudott engem láthatatlanul kicsempészni a kórházból, hogy az öreg biztonsági őrnek megígérte, hogy moziba megy vele? – pislogott. – Nem akarok beleszólni, de nem gondolja, hogy akár az apja is lehetne?

- Mi? – hökkentem meg, Danielre kapva a tekintetemet, aztán felnevettem. – Félreértett. Nem én megyek vele moziba. De Mark és a felesége már régen meg szeretnék nézni az egyik filmet, a legjobb barátnőm partnere pedig moziban dolgozik. Megígértem nekik két jegyet, méghozzá a páholyba. Ez volt a szabadulása ára, Mr. Gillies.

- Daniel – javított ki a hang az anyósülésről, majd balra mutatott. – Erre menjünk.

Engedelmesen rákanyarodtam a Peachtree drive-ra, majd a rádióval kezdtem babrálni. – Nem zavarja a zene?

- Nem, csak halk legyen. Nem szeretem, ha úgy bömböl a muzsika, hogy az ember a saját szavát sem hallja tőle.

- A kórházban nem épp ezt vettem észre – mutattam rá. – Már a folyosó végén is hallani lehetett, melyik a maga szobája. Azt hiszem, még senki nem hallgatta a zenecsatornákat olyan hangerővel az épületben.

- Akkor muszáj volt… hogy elnyomjon minden mást. Rachaelt is, meg a hangokat is a fejemben – dörmögte Daniel, és ahogy kitágult szemekkel felé kaptam a fejem, megadóan az égnek emelte a pillantását. – Tessék, máris adtam magának egy új témát. Nem, nem hallok konkrét hangokat a fejemben, szóval legyen olyan kedves, és ez irányban ne turkáljon majd az agyamban, rendben?

- Megpróbálom – tettem őszinte és becsületes ígéretet, majd megköszörültem a torkomat. – Daniel, tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak a puszta aggodalom beszél belőlem jelenleg, de a felesége elmondta, hogy elköltözött Öntől – pislogtam oldalra, hogy egy nem tetsző reakció esetén azonnal befejezzem a témát, de Daniel arcán izom sem rezdült. – Mondja, tényleg egyedül akar maradni? Van valaki, aki gondoskodni fog magáról?

- Mit ért gondoskodás alatt, Patrícia? – kérdezte Daniel meglepően lágyan és kedvesen. – Higgye el, képes vagyok egyedül fürödni, öltözködni, étkezni, sőt még a gyógyszereimet is be tudom venni egyedül. Nagyfiú vagyok már.

Erre nem tudtam mit válaszolni, lévén hogy az utolsó mondata tagadhatatlan tény volt, aztán az első mellékutcánál szó nélkül lekanyarodtam jobbra.

- Mit művel? – csodálkozott Daniel. – Nem errefelé lakom. Most mégis hová…?

- Nagyon egyszerű – vágtam a szavába, levágva a kérdésének végét. – Daniel, maga két hete kórházban van. Rachael bő egy hete járt nálam, és bejelentette, hogy már elköltözött magától. Logikus, hogy van néhány dolog, amit be kell szereznünk.

- Például? – vakarta meg a fejét Daniel, és szemöldökét összevonva nézett rám, ahogy kerestem a jókora parkolóban egy helyet, ahol leállítottam a kocsit.

- Mondjuk élelmiszert – kapcsoltam ki a biztonsági övet, hogy kiszálljak. – Erősen kétlem, hogy ennyi idő alatt bármi is ehető állapotban lenne a hűtőjében, feltéve, ha van benne valami egyáltalán. Maga pedig nem mehet boltba, mivel a két hetes felfüggesztése vezetés tekintetében még mindig érvényes – mosolyogtam rá, ahogy ő is kiszállt, majd megkerülte az autót, és a plázára emelte a tekintetét.

- Egy-null magának – ismerte el. – Bevallom, erre végképp nem gondoltam. És azt hiszem, ráadásul igaza van.

- Látja, ebben vagyunk gyakorlatiasabbak mi nők – nevettem. – De önös érdek is beszél belőlem. Nem szeretném egyszer úgy felkeresni, hogy a küszöbön haldoklik, és az arra járóktól koldul egy szendvicset – indultam el, majd néhány lépés után hátrafordultam. – Nos, akkor jön vagy sem? – kérdeztem, mire Daniel mosolyogva megrázta a fejét, aztán megindult utánam.

*****

- Ez az az utca – mutatott jobbra Daniel, és engedelmes fordultam a megadott irányba. Ez már igazi elit környék volt. Mindenfelé jókora házak, ápolt kertek, gondozott medencék, a fák pedig úgy álltak az út két oldalán, mint a díszőrség.

- Sosem jártam még ezen a környéken – mondtam, és azt magamban tettem hozzá, hogy hál istennek. Elég sokat lendített volna negatív irányba az önbecsülésemen, pláne ha összehasonlítottam a házakat a magam két szobás, hatodik emeleti lakásával.

- Az… az ott a házam – mutatott előre Daniel, és mikor megálltam az épület előtt, kissé leesett az állam. – Ejha! – jegyeztem meg elismerően. Noha az utcabeli kép alapján nagyjából sejtettem, mire számítsak, a valóság mégis felülmúlta az elképzeléseimet.

- Azt hiszem, pályát tévesztettem – sóhajtottam fel. – Nem orvosnak kellett volna mennem, hanem színésznek – állítottam le a motort, majd kikászálódtam, és utasom is így tett a másik oldalon.

- Ezt próbálja elmagyarázni a szüleimnek – morogta, aztán felnyitotta a csomagtartót, kibányászva belőle a táskáját, meg két szatyrot. – Mondja, muszáj volt a fél boltot megvennünk?

- Csak a negyed lett volna, ha maga nem táraz be egy hónapra való csokoládét – vigyorogtam, de az elejtett mondatát jól megjegyeztem magamnak. Valami azt súgja, alkalomadtán erre rá fogok kérdezni…

- Imádom a csokoládét! – vágta rá Daniel. – Minden formáját. Szerencsés alkat vagyok, akármennyit ehetek elhízás nélkül.

- Mázlista – fogtam meg az egyik szatyrot, aztán addig nem hangzott el köztünk egy szó sem, míg be nem léptünk a küszöbön, és mindent le nem tettünk a konyhában.

- Akkor most segítek kipakolni – motyogtam némileg zavarban, mert egyrészt a belső berendezés is kibillentett az egyensúlyomból, másrészt nem tudtam, mihez is kéne kezdenem. Egy gyors „viszlát” nem tűnt helyénvalónak, ugyanakkor nem akartam, hogy úgy érezze, máris túl otthonosan mozgok nála.

- Ráér – legyintett Daniel. – Inkább megkérném valami másra. Persze megértem, ha elutasít.

- Halljam – biccentettem, és igent intettem az ásványvízre, amit Daniel kérdő mozdulattal megemelt felém.

- Alig várom, hogy lemossam magamról a kórházi szagot – tolt elém Daniel az üveget és egy poharat. – Ugyanakkor kilyukad a gyomrom. Napok óta ennék már egy jó pizzát, szóval, ha most rendelek, megtenné, hogy megvárja, amíg én a fürdőben leszek?

- Igen, azt hiszem, belefér az időmbe – bólogattam.

- De ha mennie kell… - szabadkozott vendéglátóm, és láthatóan ő némileg ugyanúgy zavarban volt kissé a helyzettől, ahogyan én – akkor megértem. Nyilván magát is várják már otthon.

- Nem vár senki, Mr. Gillies… Daniel – javítottam aztán gyorsan. – Szóval rendeljen, és megvárom a pizzáját.

- Hálás leszek érte – mosolygott rám Daniel, majd felragadta a telefont, és leadta a rendelést. – Fél óra, és itt lesz. Addig én… - mutogatott egy irányba, amerre a fürdőt sejtettem.

Szó nélkül biccentettem, és ahogy elsétált, elég nehezen tudtam levenni a szemem széles válláról és keskeny csípőjéről. Aztán – jobb ötlet híján – kinyitottam a hűtőt, és nemes egyszerűséggel bedugtam a fejem, hogy lehűtsem magam, a nem épp orvos-beteg gondolataimmal egyetemben.

A bevásárlás viszont mindenképp jó döntés volt. Némi – nem pont friss – szagot árasztó kaján kívül semmi más nem volt a jégszekrényben, hát kidobtam, ami bűzlött, és berámoltam a friss ételeket. Eltelt tíz perc, majd húsz… fel-alá jártam a konyhában, de Danielnek nyoma sem volt.

Egy csengetés jelezte, hogy megérkezett a rendelt pizza, de még mindig egyedül voltam. Mintha Danielt a föld nyelte volna el.

- Mi az isten tart ennyi ideig egy zuhanyzáson? – dünnyögtem magam elé, aztán valami szöget ütött a fejembe. És ez a valami nem volt épp megnyugtató gondolat.

Elsiettem arrafelé, amerre ő is távozott, és némi keresgélés után rátaláltam a fürdőszobára. Kissé szégyenkezve kopogtam be az ajtón, de válasz nem érkezett.

- Daniel… megérkezett a pizzája – szóltam be hangosan. Vártam egy dörmögést, vagy egy „azonnal jövök” mondatot, de semmi. Semmi, csak a zuhany vizének surrogását hallottam ki.

- Daniel… minden rendben? – kopogtam újra. Semmi válasz, néma csend.

- A fenébe is… – topogtam a küszöbön, vegyítve a tanácstalanságomat némi női hisztivel, aztán ismét bedörömböltem, de ezúttal már ököllel.

- Daniel, minden rendben? Jól van? – kiabáltam be, de érezhetően emelkedett a pulzusom, és kezdett görcsbe rándulni a gyomrom. – Az isten szerelmére, szólaljon már meg!

Sehol egyetlen hang. Még mindig a síri csend, én pedig döntöttem.

- Daniel… most bemegyek – vettem nagy levegőt, aztán berontottam az ajtón.

Egy gyors pillantással felmértem az illemhelyet, a mosdókagylót, majd megtalálta tekintetem a fürdőkádat… és attól, amit ott láttam, meghűlt bennem a vér.

Vége

Folyt. köv.