Ments meg engem! 17-18. fejezet

Sziasztok!

Ismét dupla fejezettel jelentkezem, ugyanakkor a blog oldalára felkerült egy felhívás, Életre keltett fantáziák címmel. Remélem tetszik nektek az ötlet, és várom a jelentkezéseket. Ugyanúgy, ahogy a kommenteket is a mostani fejezetekhez. :)


17. fejezet

Bekanyarodtam Daniel háza elé, és leállítottam a motort. Az éjszaka itt a belvárosban nem volt olyan csendes, mit fenn a hegy tetején, de még így is csak távolról hallottuk az elsuhanó autók, és a sötétség utáni élet zajait.

- Nos, kimerítő, de tartalmas beszélgetés volt – állapítottam meg. - Örülök, hogy egy apró lépéssel közelebb kerültem magához – fordultam Daniel felé az ülésen, aki kicsattintotta a biztonsági övet. – Morbid lenne megkérdeznem, jól érezte-e magát?

- Morbid lenne, ha azt válaszolnám, hogy igen? – kérdezett ő vissza kapásból. – Tudod, annak ellenére, hogy ma kissé lejjebb ástál a lelkembe, mint ahogy szerettem volna, mondhatom, hogy jól éreztem magam. Nyilván a környezet is sokat tehetett róla. Na meg a társaság is – tette hozzá.

- Köszönöm – jöttem némileg zavarba. Fogalmam sem volt, ehhez még mit lehetne hozzáfűzni. Az a mondat, miszerint „feltűnt, hogy élvezted a társaságomat, mert a hajammal játszottál” érezhetően rontotta volna a helyzetet.

- Patrícia, nagyon nagy kérés lenne, hogy felejtsük el a magázódást végre? – sóhajtott fel Daniel. – Igen tudom, orvos-beteg kapcsolat… nem kell részletezned. De hogy várod, hogy közelebb kerülj a lelkemhez, hogy a magázódással távolságot tartunk? Odafenn a hegyen letegeztelek, és nem volt ellene kifogásod. Mi lenne, ha viszonoznád is?

Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Noha énem egyik része kézzel-lábbal tiltakozott a javaslata ellen, énem másik része lelkes bólogatással jelezte, hogy mélyen egyetért az ötlettel.

- Oké – jutottam végül döntésre, és csak magamban imádkoztam, hogy a tény, miszerint közelebb engedem magamhoz, nem fog vészes közelségbe taszítani hozzá. Nem annyira közel, hogy kettőnk közül én legyek a végén, aki elveszíti a fejét, meg az ép eszét. – Akkor jó éjt, Daniel. Holnap délután érted jövök – nyúltam a kulcsért, hogy beindítsam a motort, de egy kéz a csuklómra kulcsolódott.

- Máris itt akarsz hagyni? – kérdezte az ujjak tulajdonosa, továbbra is a kezem markolászva. – Sötét van, de nincs még késő. Azt gondoltam, talán megihatnánk nálam valamit, feltéve, ha nincs ellene kifogásod.

- Autóval vagyok – emlékeztettem a nyilvánvaló tényre. – Nem hiányzik egy rendőrségi büntetés, mert ittasan ülök utána volánhoz.

- Ebben megértelek. Viszont isteni alkoholmentes koktélokat tudok keverni – hajolt közelebb Daniel, mint a kísértés élő szobra. – Csak egy ital. Kérlek. Azt mondtam, élveztem ma a társaságodat. Hagy legyen még így egy kis ideig. Vagy vár valaki otthon?

- Nem. Nincs, aki várjon – adtam választ csendesen, de határozottan. – Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mint az orvosodnak, elhibázott lépés lenne leülnöm iszogatni veled. Nyilván megérted. Legalábbis remélem.

- Nem nagyon – mormogta Daniel. – De elfogadom. Akkor hát… holnap délután, Patrícia?

- Holnap délután, Daniel – bólintottam. –Aludj jól ma éjjel. Megérdemled az éjszakai nyugalmat.

Daniel kinyitotta a száját, mintha valamit mondani akarna, de időközben meggondolhatta magát, mert néma maradt. Csak a tekintete sötétült el kissé, de nem értettem az okát. Remélhetőleg nem sértettem vérig azzal, hogy elutasítottam a meghívását.

- Jó éjt, Patrícia – mozdult végre meg, szemmel láthatóan nem szívesen, és kiszállt a kocsiból. Mikor rákanyarodtam a főútra, a visszapillantó tükörben még láttam a magányosan álldogáló alakját. Egy tapodtat sem mozdult a ház felé, mintha arra várt volna, hogy meggondolva magam visszafordulok hozzá.

*****

Az esti fürdő után olyan fáradtság zuhant rám, hogy azt hittem, képtelen leszek kiszállni a kádból. Igazából persze nem fizikailag voltam fáradt. Ez az este Daniellel sokat kivett belőlem is. Nekem ugyanúgy meg kellett harcolnom minden érzésemmel, és az övéivel is, ahogyan neki. Át kellett vennem a terhe egy részét, éreznem kellett azt, ami ő érez. Ha nem így lett volna, hogyan segíthettem volna neki? Nem küzdhet egyedül a démonjaival. Velem együtt kell harcolnia. De ehhez ismernem kell a lidérceit, még akkor is, ha néha magam jobban félek tőlük, mint ő.

Leültem a vacsorámhoz, és megpróbáltam egy könyvre összepontosítani, vajmi kevés sikerrel. Egyfolytában a gondolataimba furakodott a kép, ahogy ma este utoljára láttam őt a ház előtt állni. Magányosan, szomorúan. Vajon mit akarhatott előtte mondani a kocsiban? Unszolni, hogy fogadjam el a meghívását? Vagy valami mást? Lehet, hogy fontos közlendője lett volna, de önző módon nem figyeltem? Lehet, hogy most rontottam el mindent?

Lecsaptam a villámat, és kezembe temettem a fejem. A gondolataim fel-alá cikáztak. Mit tegyek? Hívjam fel, és kérdezzem meg? Ez nem éppen telefontéma. Vagy rohanjak vissza hozzá, és addig üssem a vasat, amíg meleg? Ismerem már annyira, hogy azóta újra magába zárkózott. Nem kényszeríthetem őt vallomásra erővel, mint egy hóhér az inkvizíció áldozatát. És egyébként is, órák óta eljöttem tőle. Azóta nyilván az igazak álmát alussza már.

Az étvágyam sikeresen elment, bemásztam hát az ágyba, és magamra húztam a takarót. Éreztem, hogy gondolatok ide vagy oda, viharos sebességgel fogok elaludni. Az utolsó, amire emlékszem az az elhatározás volt, hogy holnap finoman kipuhatolom, ma vajon mit hallgatott el előlem.

Halk berregés hatolt el a tudatomig, és valahol az álom és ébrenlét határán eszembe jutott egy emlék. Mikor még kislány voltam, apa a házunk mögötti udvarban vágta fel elektromos fűrésszel a téli tüzelőt, míg én önfeledt örömmel játszottam a bokáig érő fűrészporban. Ez a hang a fűrész zümmögésére emlékeztetett, de aztán a félig álmomban látott kép elillant, hogy kábán felemeljem a fejem.

A berregés folytatódott, szabályos időközönként, és a hang a párnám alól érkezett. Az álomtól bedagadt szemekkel tapogatóztam, és miközben előhúztam a mobilomat, szemem a kijelzőre tévedt. Hajnali fél négy. Remek. A szám ismeretlen volt, ahonnan a hívás érkezett. Fogalmam sem volt, ki hívhat az éjszaka közepén, és mit akar tőlem.

- Tessék… - krákogtam néhányat, mire sikerült emberi hangon megszólalnom. – Halló. Ki beszél? Szórakozik velem valaki? – dünnyögtem mérgesen, mikor síri csend fogadott a vonal túlsó végén, csak hangos, kapkodó lélegzetvételét hallottam valakinek.

- Menj a francba, barom! – káromkodtam el magam, és már csaknem kinyomtam a telefont, mikor a ziháló hang tulajdonosa megszólalt.

- Patrícia… - mormogta, mire azonnal kireppent az álom maradéka is a szememből.

- Daniel? – tápászkodtam fel nagy nehezen ülő helyzetbe. – Daniel, hajnalok hajnala van – nyögtem.

- Sajnálom… nyilván aludtál – hallottam Daniel hangját, mire némán ásítottam egy hatalmasat. Na igen. Az átlagemberek ebben az időpontban általában ezt szokták csinálni.

- Nem számít – válaszoltam végül, a szemem dörgölve, de közben már a legkülönfélébb verziók futottak át az agyamon. Mi történhetett, hogy képes volt felcsörögni az éjszaka közepén? – Baj van, Daniel?

- Nem, nem éppen – jött a válasz. – De megtennél nekem valamit? Patrícia, kérlek, beszélj hozzám.

- Micsoda? – értetlenkedtem, és örültem, hogy nincs szemben tükör. A világ legbambább ábrázatát vághattam jelenleg. – Beszéljek hozzád? Most?

- Sejtem, ez nagyjából hogyan hangzik, de kérlek… muszáj hallanom a hangodat. Muszáj hallanom egy emberi hangot, ma éjjel.

- Ma éjjel? Mi van ma éjjel? – dugtam ki a lábam a takaró alól, és megkerestem a papucsomat. – És hogyhogy te nem alszol?

- Ha látnád az álmaimat, nem kérdeznéd ezt – nevetett fel Daniel keserűen és sötéten. – Patrícia, ne haragudj rám. De elhallgattam ma előled az igazat.

- Mivel kapcsolatban? – ráncoltam a szemöldökömet, és megtorpantam az ágy mellett. – Daniel, válaszolnál? Itt állok egy szál pizsamában, papucsban, és kócosan. Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled.

- Holnap elmondok mindent. Esküszöm – jött meg Daniel hangja. – Most az is megnyugtató volt, hogy hallottam a hangodat. És bocsáss meg, ha felébresztettelek.

- De hát… - próbáltam kérdezősködni, de a telefon kattant egyet, és a hívás megszakadt. Úgy bámultam a kis készülékre, mintha még soha életemben nem láttam volna ilyen isten csodáját, és lerogytam az ágy szélére. Mi az ördög volt ez az egész? Felhív, az éjszaka közepén, csak hogy hallja a hangomat? És ráadásul, meglehetősen zaklatottan telefonál. Mi lelte ezt a pasast? Részeg talán?

Üldögéltem még egy darabig, tipródva a gondolatok, illetve a „lehet-nem lehet” között variálva, de tisztában voltam vele, hogy az én éjszakai nyugalmamnak ezzel ennyi. És valami nagyon azt súgta, hogy bármit is akart nekem mondani, ne várjam meg a meghallgatásával a délutánt.

Gyorsan határoztam, még mielőtt meggondoltam volna magam. Kiszórtam a ruháimat a szekrényből, és sebesen öltözködni kezdtem. Itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

*****

Felkészültem rá, hogy ha kell, akár egész hajnalig nyomom majd a csengőt, de nem volt rá szükség. Mivel többszöri kopogatásra sem érkezett válasz, a bejárati ajtó kilincsét lenyomva viszont szerencsére nyitva találtam, úgy siettem be rajta, mintha üldöznének.

- Daniel! – kiáltottam el magam, keresve az utat a vaksötétségben, mígnem egy nagyobb térségben a nappalit sejtettem felfedezni. Nem ismertem a járást, hát vaktában tapogatóztam villanykapcsoló után, és közben sikeresen belevertem a sípcsontomat valami szekrényfélébe.

- Bassza meg! – sziszegtem dühösen, majd nekimentem egy állólámpának. Megnyomtam a kapcsolót, és attól, amit megláttam, azonnal elpárolgott minden dühöm, hogy az ijedtségnek adja át a helyét.

A nappaliban, a kanapén a ház gazdája ücsörgött, és olyan rémülten nézett rám, mintha egy egész kísértetcsorda ütött volna rajta. A haja kócos volt, és egészében sem tett valami megnyugtató benyomást.

- Jesszus - dobtam le a táskámat a székre, majd odasiettem, és leültem mellé. – Az isten szerelmére, mi történt? – faggattam, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a pizsama felsője átizzadva tapad a mellkasára.

- Patrícia? – nézett rám hitetlenkedve, majd kinyújtott ujjával megbökte a karomat, mintha arról akarna meggyőződni, nem foszlok-e légneművé érintése nyomán. – Hogy kerülsz te ide?

- A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva – böktem fejemmel kifelé. – Szóval csak simán besétáltam.

- Oké, de nem egészen erre gondoltam – jött a válasz, szapora pislogással kísérve, mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy teljes valómban itt vagyok a házában.

- Daniel, felhívtál hajnal fél négykor. Nem tudom, mi ütött beléd, de két lehetséges verziót állítottam fel. Az első, hogy berúgtál, és ebben az állapotodban nem vagy ura a cselekedeteidnek. Ha ez a verzió áll fenn, számíts egy kiadós veszekedésre tőlem. Dr. Mirsa nyilván elmondta, hogy ezekre a gyógyszerekre szigorúan tilos alkoholt fogyasztani. A másik verzióm, hogy valami baj van, másként nem keltettél volna fel az éjszaka kellős közepén – néztem végig verejtéktől nyirkos ruháján, aztán döntöttem. – Valahogy hajlok a második verzió felé.

Daniel bólintott egyet, olyan összeszorított fogakkal, mintha némasági fogadalmat esküdött volna az elmúlt néhány másodpercben.

- Az isten szerelmére, elmondanád, mégis mi ez az egész? – kérdeztem kissé mérgesen. – Hazaérve meghívtál egy italra, de nemet mondtam. Nagyon remélem, nem az e feletti sértettség dolgozik benned. És mi az a szöveg, hogy nem mondtál nekem igazat? Elhallgattál valamit, amit tudnom kellett volna? Micsodát?

Daniel két kezébe temette a fejét, de nem adtam neki alkalmat a rejtőzködésre. Lehúztam az ujjait az arcáról, és némán, csak a tekintetemmel unszoltam, hogy beszéljen.

- Azt kérdezted, vannak-e rémálmaim – morogta. – Azt mondtam, csak egyszer-kétszer fordult elő. Nem mondtam igazat. Minden éjjel előfordul – nézett aztán rám. – A kórházban kezdődött. Azt hittem, jobb lesz idővel, de semmi nem változott. Amikor tegnapelőtt ágyba dugtál, és átaludtam az éjszakát, különleges alkalom volt. Előtte szinte napokig nem aludtam, és azóta sem tudok. Egyszerűen félek aludni. És ez rohadtul nem lesz jobb attól, hogy minden éjjel egyedül vagyok.

- Oh… - préseltem ki magamból ennyit. Legszívesebben hangosan kiabálni kezdtem volna vele, amiért elhallgatott egy ilyen információt, de ugyanakkor az aggodalom is dolgozott már bennem. – És minden éjjel a történtekről álmodsz? Vagy van más is? Mondjuk… Rachael? – nyögtem ki a volt felesége nevét némi hezitálás után. Nem is tudom, melyik verzióját hallottam volna kevésbé szívesen a lidércnyomásainak.

- Rachaelnek ehhez semmi köze – rázta meg a fejét Daniel. – Minden éjjel a fogságról álmodom. De nem tűnik álomszerűnek. Olyan, mint a valóság. Mintha még mindig ott lennék… látom, ahogy körbevesznek… ahogy lendül a kezük, hogy megüssenek. Vagy ahogy a földön fekszem, összegörnyedve a fájdalomtól, miközben rugdosnak... Szinte újra érzem a saját vérem ízét a számban – emelkedett a mellkasa egyre gyorsuló ütemben fel-le.

- Hééé… - csitítottam finoman, mert láttam, hogyan válik egyre zaklatottabbá, ugyanakkor a gyomrom elszántan tiltakozott a történtek puszta hallatán is.  – Ez már nem történhet meg újra. Amerikában vagy, a saját házadban. Biztonságban – fogtam meg a kezét, de ezúttal finoman, és megszorítottam, mintha csak erőt akarnék önteni belé.

Daniel viszonozta a szorításomat, aztán hosszan, remegve kifújta a levegőt.

- Igen, tudom, hogy igazad van. Csak az álmaim nem tudják – mondta keserűen. – És tudd, hogy nem azért nem mondtam el, mert nem akarok őszinte lenni veled. Azért nem beszéltem róla, mert félek, hogy olyan alaknak fogsz tartani, aki gyenge, vagy épp csak nyavalyogni képes.

- Nem tartalak ilyennek – tiltakoztam azonnal. – Tudom, min mentél keresztül. És néhány mélyponttól eltekintve, hidd el, jól kezeled. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz majd. Várakozáson felül jól teljesítesz – mosolyogtam, igyekezve lelket önteni belé. – Túl fogsz jutni rajta. Csak épp nem lesz túlságosan könnyű. De azért vagyok itt, hogy segítsek.

- Tudom – bólintott Daniel, és arcához emelte a kezemet. – Tudom. És amikor mellettem vagy, olyan, mintha a démonok eltűnnének innen – bökött aztán a fejére, majd elhallgatott, én pedig kiejtettem a számon egy olyan mondatot, amit negyed órával ezelőtt még nem tartottam lehetségesnek.

- Ha ez bármiben is segít neked, szívesen itt töltöm veled, ami még az éjszakából hátravan.

18. fejezet

- Biztos, hogy ne adjak egy pizsamát? – állt meg az apró szoba ajtajában Daniel, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Röviden felnevettem a kérdésén, majd magamra mutattam.

- Köszönöm, de azt hiszem, nem hordunk egy méretet. Alacsonyabb és törékenyebb vagyok nálad – mosolyogtam. – Ami már csak azért is normális, mert nő vagyok. Nem néznék ki olyan jól széles vállakkal, keskeny csípővel, és borostásan, ahogy te. Vagyis… - kaptam a szám elé a kezem, és éreztem, hogy fülig pirulok – úgy értem, hogy… azt hiszem, sehogy. Sajnálom, hülyeséget mondtam. A korai ébredés következménye lehet – tettem hozzá, mire Daniel széles mosollyal beljebb sétált, és megállt az ágyam előtt.

 - Szóval kedveled a borostámat és a széles vállaimat? – vigyorgott teli szájjal, és ez a mondat gyorsan visszaadta a lelki egyensúlyomat.

- Ha most szemétkedni próbálsz, azonnal sarkon fordulok, és hazamegyek. Te meg tipródhatsz egyedül ma éjszaka is – vágtam csípőre a kezem, mire azonnal a megadás pózába emelte a kezét, de a kaján csillogás továbbra sem tűnt el a szemeiből.

- Rachael hagyott itt néhány holmit. Választhatsz valamit éjszakára az ő cuccai közül is – ajánlotta aztán fel, és mély hálát adtam a sorsnak, hogy nem tért vissza az előző témára.

- Nem, azt nem! – tiltakoztam élénken. Még csak az hiányzik, hogy a volt feleségei ruháit húzzam magamra. Szó sem lehet róla. Akkor már inkább meztelenül mászom ágyba, bár ezt az utóbbi gondolatot nem kötöttem az orrára. – Egyébként sem hiszem, hogy fogok aludni. Kettőnk közül te vagy, akire ráfér a pihenés.

- Patrícia, ha nem tűnt volna még fel, lelkifurdalásom van, amiért felébresztettelek – sóhajtott Daniel. – Legalább azzal hagy engeszteljelek ki, hogy alszol valamennyit itt, nálam is. Nem túl nagy szoba – hordozta aztán végig a tekintetét a kis helységen – de az ágy kényelmes. És az a tény, hogy csupán egy fal választ el tőlem, eleve megnyugtat engem is.

- Ez majd elválik – bólintottam. – De először azt hiszem, neked kéne ágyba másznod, és megpróbálnod aludni. Rémesen festesz – ráztam a fejem.

- Az előbb még tetszettem. Most meg már rémes vagyok? Gyorsan változik az ízlésed, ha még nem mondtam volna – jegyezte meg Daniel, mire már tényleg felszikráztak a szemeim.

- Kifelé! – sziszegtem. – Különben esküszöm, ezt hozzád vágom – ragadtam meg a párnát, mire ő azonnal hátrálni kezdett az ajtó irányába.

 - Megteszel nekem még valamit, ha szépen kérlek? – fordult aztán vissza a küszöbről.

- Nem gondolod, hogy mára már eléggé kimerítetted a szívesség-táramat? – mormogtam. – Na jól van, halljam. Meglátom, mit tehetek érted.

- Ne menj haza addig, míg reggel fel nem ébredek. Ennyi az egész. Teljesíthető kérés?

- Ööö… azt hiszem, igen – mondtam tétován. – Van bármiféle különös oka annak, hogy ezt szeretnéd?

- Nincs – válaszolt Daniel. – Csak egyszerűen szeretnélek látni, ha felébredek. Azt hiszem, a napom is szebben kezdődne így – zárta be maga után finoman az ajtót, én pedig egyedül maradtam a szobában.

Leültem az ágyra, majd ledőltem, és a takaró alá tornáztam magam. Az utolsó mondata, és a tény, hogy nem messze tőlem, a szomszéd szobában hajtja pihenésre a fejét, felkavart. Olyannyira, hogy tisztában voltam vele, ma éjjel nekem már nem jön a szememre álom.

*****

Nem tévedtem. Noha éreztem magamon az ólmos fáradtságot, az összevissza kavargó gondolataim egy perc megnyugvást és pihenést sem engedélyeztek nekem. Csak forogtam némán az ágyban, és néztem, hogyan válik a kinti sötétség először szürkületté, majd halvány világossággá. Nem sok választott már el minket a reggeltől.

Kezem a fejem alá téve hanyatt fordultam, és azon tűnődtem, óhatatlanul is mennyire közel kerültünk egymáshoz Daniellel. Vajon ha a főnököm tudná ezt, és azt, hogy ma éjjel a páciensem házában töltöm az éjszakát, hogyan nyelne le? Egyben, vagy volna olyan kíméletlen, hogy előtte darabokra vagdalna? A hátárán táncolok annak a vonalnak, ami az orvos-beteg közti kapcsolatot jelenti. És nagyon eszemnél kell lennem, ha ezen a határon nem akarok átlépni. Beláthatatlan következményei lennének.

Ennél a pontnál kiragadott a nem túl derűs gondolatok közül egy halk nyögés. Azonnal felültem az ágyban, és hegyezni kezdtem a füleimet. Nem volt biztos abban, hogy jól hallottam, de tanácsosnak láttam nem elereszteni magam mellett az apró hangot, hanem megbizonyosodni róla, nem csal-e a fülem, vagy a fantáziám.

Kikászálódtam a takaró alól, és óvatosan lenyomtam az ajtó kilincsét. Kidugtam a fejem a résen, mint egy teknősbéka a páncéljából, és belebámultam a folyosó félhomályába. A nyögés megismétlődött, de ezúttal már hangosabban és hosszabban. Magánszféra ide vagy oda, jobbnak láttam utánanézni a történéseknek.

Lassan eltapogatóztam a másik szoba nyitott ajtajáig, és bepislogtam. A függöny félig be volt húzva, így a kinti alig- világosság csak halványan szökött be az ablaküvegen. Mindössze ennyit sikerült megállapítanom, mert a következő pillanatban felfedeztem a párnán Daniel kócos fejét, és a torkából újra kitört egy kontrollálhatatlan hang.

Lábujjhegyen lépkedtem beljebb, a vastag szőnyeg szinte maradéktalanul elnyelte mezítlábas lépteim neszét. Megálltam az ágya felett, és lebámultam rá, ahogy épp heves mozdulattal egyik oldaláról a másikra dobta magát álmában. Mivel így pont szembe került velem, megfigyelhettem, milyen vadul mozognak szemgolyói lezárt szemhéja alatt. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, nyilván ismét nem túl kellemes álmok kínozzák.

Az első gondolatom az volt, hogy felébresztem. Már kinyújtottam a karom, hogy finoman megrázzam a vállát, de a mozdulat félúton megakadt. Ha most felriasztom, megint nem fog pihenni. Tekintve, hogy tegnapelőtt aludt utoljára rendesen, ez nem tűnt túl jó ötletnek. Ha így folytatja, előbb-utóbb kimerül. És inkább előbb, mint utóbb. Így hát még idejekorán változtattam a mozdulaton. Leültem az ágy szélére, és összefűztem ujjaimat az övével.

- Cssss… – suttogtam halkan, és noha nem hallotta, reménykedtem benne, hogy valahogy tudat alatt is megérzi a jelenlétemet. – Itt vagyok veled. Nem vagy egyedül – ismételgettem, mint egy mantrát, a megnyugtatónak szánt mondatokat. Hogy ez tette-e, vagy valami más, nyilván nem derült ki, de néhány perc elteltével abbamaradt a nyöszörgéssel kevert zihálása. Immár ismét nyugodtan aludt, de az ujjaimat egy percre sem engedte ki a markából. Álmában is úgy szorított, mintha én lettem volna a kapaszkodó a józan eszébe.

*****

Akkor kaptam csak fel a fejem, mikor egy nyilvánvalóan korán kelő madár úgy döntött, egyenesen az ablakpárkányon ad reggeli koncertet. A fütyüléssel kevert csivitelés minden más reggelen örömmel töltött volna el, most azonban csak egy bosszús morgást sikerült kierőltetnem a torkomon.

- Hess már… - dünnyögtem, bár nem mintha a tollas jószág bármit is hallott volna belőle. Rendületlenül fújta tovább a maga dalát, mire megadóan felsóhajtottam. Csak ezek után jutottam el arra a pontra, hogy elgondolkozzam, hol is vagyok, és mit csinálok éppen.

Egy ágyon fekszem. Remek, eddig pipa. Normális emberek így szokták. A környezet viszont nem ismerős. Kis időbe telt mire kitisztultak annyira az emlékeim, hogy rájöjjek, nem a saját házamban vagyok. Ez viszont egy olyan felismerést hozott magával, amitől úgy pattantam fel ülő helyzetbe, mintha bomba robbant volna alattam.

Ugyanis Daniel ágyában feküdtem, méghozzá az említettel egyetemben. Alig fél méterre tőlem szuszogott mélyen, és szemmel láthatóan végtelen nyugalommal. Ettől a képtől pedig a kirakós utolsó darabja is a helyére került. Felrémlett, ahogy átsétáltam hozzá az éjszaka közepén, és jó ideig ültem az ágya szélén, a kezét szorongatva. Innen viszont az emlékek homályba vesztek. Kínos volt önmagam számára is beismernem, hogy alighanem elnyomott az álom, és ennek hatására – félig öntudatlanul – nemes egyszerűséggel behanyatlottam az ágyba, egyenesen mellé.

- Irgalmas isten – nyögtem pirosra színeződve, és kiszabadítottam a kezemet az ökle fogságából, aztán óvatosan, mintha lopni mennék, felkeltem. Szerencsére nem ébredt rá a mozgolódásomra, így némileg megkönnyebbülten sóhajthattam fel mikor már talpammal a szőnyegen álltam. Ha nem vette észre, hogy mellette aludtam, megúsztam. Ellenkező esetben hallgathatom a kétes megjegyzéseit, és olyankor óhatatlanul is elfog a vágy, hogy hozzá vágjak valamit. Lehetőleg úgy, hogy fájjon neki.

Beletúrtam a hajamba, aztán ismét Daniel párnán fekvő fejére vándorolt a pillantásom. Most hogy nyugodtan és mélyen aludt, az arca olyan békés és ártatlan volt, mint egy kisgyereké.

Önkéntelenül is elmosolyogtam magam a látványon, aztán – még mielőtt végiggondoltam volna, megint mekkora őrültséget csinálok – lágyan végigsimítottam az arcán, majd finom mozdulatokkal a haján. Rövid tincsei csiklandozták az ujjaim közét, és félresöpörtem néhány kósza hajszálat a homlokából. Közben átvillant az agyamon, hogy azok után, amiken keresztülment, piszkosul nem fair a sorstól, hogy még álmában is rémek és szörnyek randalírozzanak e mögött a homlokcsont mögött.

Daniel szeme megrebbent, én meg úgy rántottam vissza a kezem, mint valami lopáson rajtakapott tolvaj, és igyekeztem olyan ártatlan képet vágni, mintha épp most érkeztem volna meg a szobájába.

- Ez nagyon jó érzés – dünnyögte Daniel reggeli rekedt hangon, és azonnal kitaláltam, hogy lebuktam. A jelek szerint már ébren volt, miközben jólesően tapiztam. – Tényleg jó. Az elmúlt négy hétben, ha hozzám értek, nem simogatási célzattal tették – tette még hozzá, majd jólesően nyújtózott egy hatalmasat, felült, és némileg éberebb szemekkel bámult rám. – Jó reggelt, Patrícia.

- Jó reggelt, Daniel – motyogtam, és próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt egy percben lezajlott közjáték meg sem történt volna. – Hogy aludtál?

- Felemásan – támasztotta a kérdezett a hátát az ágy támlájának. – Eleinte elég rosszul. Aztán hajnal felé már nyugodtabban. Nyilván annak köszönhető, hogy itt voltál. Remélem rendesen elfértél mellettem – bökött a matrac másik felére. – Felébredtem egyszer, és itt szuszogtál az ágyban. Mondták már, hogy édes vagy, miközben alszol? – mosolygott, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

- Nos, ha már felébredtél, akkor gondolom hazamehetek – váltottam gyorsan témát, és az ajtó felé indultam, pánikszerűen menekülőre fogva a dolgot.

- Várj már! – rúgta le a takarót Daniel, és gyorsan utánam talpalt, hogy a vállamnál fogva visszafordítson. – Tényleg ilyen hirtelen akarsz lelépni tőlem?

- Miért, mit kellene még csinálnom? – pislogtam. – Azt kérted, addig maradjak, míg felkelsz. Megtörtént.

- Patrícia, azok után, hogy feláldoztad miattam az éjszakai nyugalmadat, és tettél róla, hogy a rémálmaim legalább ma éjjel háttérbe szoruljanak, hálátlan féreg lennék, ha elengednélek csak így. Azt hiszem, minimum egy jó nagy adag kávéval, és egy tisztességes reggelivel jövök neked.

Szívem szerint tiltakoztam volna, de a gyomrom olyat korgott, mint a távoli mennydörgés, mire Daniel elnevette magát.

- A kérdés azt hiszem, el van döntve. Adj nekem két percet, hogy átöltözzem. Addig is,  ha gondolod, ott szemben találod a fürdőszobát – mutatott a folyosó másik oldalára. – Tiszta törülköző és fogkefe van a szekrényben.

Kaptam a felajánlott lehetőségen, és kifelé indultam, de a küszöbön állva még egy pillanat erejéig visszanéztem. Nagy hiba volt. Daniel ugyanis az elmúlt néhány másodpercben lerángatta a pizsama felsőjét, és meztelen felsőteste látványától a lábaim úgy kezdtek el reszketni, mintha legalábbis kocsonyává váltak volna.

                                       

Vége

Folyt. köv.