Ments meg engem! 33. fejezet

A forró arizonai nap még javában fenn járt az égen, ezer fokos sugarakkal bombázva a világot, és minket is. A benzinkút pihenőjének betonburkolata felerősítette a meleget, és reméltem, hogy Danielt még az előtt be tudom vonszolni a motelbe, mielőtt helyben kapnék hőgutát. Viszont jelenleg ahogy ránéztem, kisebbfajta csodaként éltem volna meg, ha sikerül, amit elterveztem.

- Nem… - hebegte Daniel újra, nagyot nyelve, szeme pedig idegesen ugrált az autó és a motel között. Szinte olvastam a gondolataiban, hogy ha kell, akkor gyalog fog visszaindulni a városba.

- Daniel, kérlek – fogtam meg a kezét óvatosan, de kirántotta ujjait a markomból, és megéreztem, hogy finoman reszket.

- Nem, nem és nem… - suttogta Daniel még egy lépést hátrálva, míg háta a kocsinak nem ütközött. – Ne kérd ezt tőlem. Én képtelen vagyok bemenni oda… Patrícia, értsd meg, én nem…

- Daniel, hallgass ide! – keményítettem meg kicsit a hangomat, aztán közvetlenül elé léptem úgy, hogy egyik oldalról én, másik oldalról a kocsi zárta satuba a testét. – Tudom, hogy nem kényszeríthetlek olyasmire, amit nem akarsz megtenni, ezért elmondom, hogy két választás áll előtted. Az egyik, hogy bemegyünk a hotelba, és itt töltjük az éjszakát. Őszinte leszek, nehéz lesz. Nagyon nehéz, de ha sikerül újraélned, ami akkor történt veled, reggel talán más emberként távozhatsz innen. Kockázatos, de talán megéri, nem? – fogtam két kezem közé az arcát, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – A másik lehetőséged az, hogy visszaülünk a kocsiba, és visszamegyünk a városba dolgavégezetlenül. Ebben az esetben életed végéig retteghetsz, és futhatsz a démonjaid elől, amik örökké üldözni fognak. Most neked kell döntened a könnyebbik és nehezebbik, a helyes és rossz út között. Hát válassz… és bármi is legyen a végeredmény, tiszteletben fogom tartani – simítottam végig az arcán, aztán hátraléptem, és vártam. Ami rajtam múlt, megtettem… a többit már neki kell végiggondolnia magában.

Egy percig nem történt semmi, csak Daniel szinte ziháló lélegzetvételét hallgattam. Szinte érzékeltem a félelmét, és tudtam, hogy a döntés most nagyon nem lehet egyszerű a számára. Aztán megmozdult, ellépett a kocsi mellől, és egy pillanatig azt hittem, úgy megharagudott rám, hogy a saját lábán indul el Atlanta felé. Aztán egy apró, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem mikor láttam, hogy tesz néhány lépést a hotel felé.

- Bemegyek – fordult felém hirtelen, és nem volt nehéz észrevenni, milyen rekedten cseng a hangja. – De csak egy feltétellel. Ígérd meg, hogy végig ott leszel velem.

- Hát persze, hogy ott leszek – léptem utána, és ahogy láttam, hogy kinyújtja felém a kezét, automatikusan fogtam meg az ujjait. – Nem foglak egyetlen percre sem magadra hagyni. Bízz bennem, Daniel.

- Bízom – jött egy biccentés válaszul. Ideges, elkínzott mozdulat volt, ordított róla a feszültség. – De félek, Patrícia. Fogalmad sincs róla, mennyire félek.

Szótlanul megöleltem, és ahogy mellkasára hajtottam a fejem, hallottam, milyen őrült módon zakatol a szíve. Nem osztottam meg vele az információt, hogy pontosan tudom, mennyire retteg attól, ami most vár rá. És azt sem, hogy nem ő az egyetlen, aki fél.

*****

Elforgattam a kulcsot a zárban, aztán belöktem az ajtót, ami nyikorogva tárult ki. Kísérteties, horrorfilmbe illő hang volt, tökéletesen illett a jelenlegi helyzethez, csak az éjszakai sötétség hiányzott még a repertoárból.

- Egész pofás, nem? – kérdeztem belépve, és letettem az egyik ágyra a táskámat, majd Daniel felé fordultam. Ő még mindig úgy állt a küszöbön, mintha odaragasztották volna a lábát, vagy mintha az csakugyan vámpír lenne, aki hívás nélkül be sem léphetne. Végül vett egy nagy levegőt, és úgy lendítette át lábait a küszöbön, mint a toronyugró, aki a mélybe veti magát, és fogalma sincs róla, a medencében alatta éppen van-e víz.

-Remélem nem baj, ha már ágyat foglaltam – mondtam. – De ha gondolod, cserélhetünk is. Szeretek az ablak közelében aludni – tettem hozzá, mire Daniel lerakta a másik ágyra a táskáját, és megrázta a fejét, majd lerogyott a matracra. Mindezt néma csendben, és hang nélkül.

- Hoztam pár szendvicset, ha esetleg…

- Nem vagyok éhes – nyílt végre szóra a szája, olyan nehezen, mintha vésővel kellene szétfeszíteni a fogsorát. – Piszkosul nem vagyok éhes.

- Értem… - veszítettem el egy pillanatra a talajt a lábam alól. Oké, tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy ennyire nehéz lesz.

- És most mi lesz? – motyogta Daniel, aztán eldőlt az ágyon, és karját a szemére tette. – Most mit fogunk csinálni?

- Várunk – adtam meg a választ, majd leültem mellé. – Nézd, nem akarom, hogy úgy érezd, mély vízbe dobtalak, anélkül, hogy tudnám, tudsz-e úszni vagy sem. Tudom, hogy képes vagy rá, hogy végigcsináld.

- Akkor kettőnk közül legalább te bízol ebben – morogta Daniel, elvéve a karját az arca elől, és a barna szempár őszinte riadalommal tekintett rám.

- Bízom benne, mert ismerlek. Eddig sokkal erősebb voltál, mint ahogy hittem. Talán te magad sem vagy vele tisztában, hogy mások mennyivel rosszabbul kezelnék ezt az egész helyzetet. Amikor először találkoztam veled – révedtem vissza a két héttel ezelőtti múltba – azt vártam, amit kaptam. Egy testileg-lelkileg megtört férfit. Tisztában voltam vele, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de kellemes meglepetés ért, mikor néhány nap után azt láttam, hogy sokkal együttműködőbb vagy velem, mint mások lennének a helyedben. És sokkal nagyobb tartalékokkal rendelkezel itt – böktem a mellkasa tájékára – mint ahogy azt valaha is reméltem. Nem tudom, honnan meríted az erőt, de van benned, ezt világosan tudom.

- Tényleg nem tudod, honnan merítek erőt? – kérdezte Daniel, és lágyan megcirógatta hüvelykujjával a kézfejemet, majd egymásba kulcsolta az ujjainkat. – Még csak nem is sejted?

Akkorát nyeltem, hogy azt hiszem, nem a benzinkúton, hanem az egész államban hallani lehetett. Szívem szerint kifaggattam volna erről a rejtélyes kis utalásról, mélyebbre ásva a mondatában, aztán egy sóhajjal elnapoltam az egészet. Most más miatt vagyunk itt.

- Szó…szóval... – dadogtam, visszakanyarodva az előző témához, majd kotorászni kezdtem a zsebemben, és előhúztam egyetlen szem tablettát. – Ma ezt vedd be a nyugtatód helyett. És ha lehet, ne járjon el róla a szád.

Daniel felült, és érdeklődve forgatta tenyerén a számára ismeretlen, piros pirulát.

- Mi ez? – kérdezte, mire a kezébe nyomtam egy pohár vizet, és intettem, hogy nyelje már le végre.

- Olyan gyógyszer, ami az izgalmi állapot felfokozására szolgál – válaszoltam végül. – Nem, nem Viagra – forgattam meg a szemeimet, mert már ismertem annyira, hogy mi lenne a következő gondolata. – Tulajdonképpen a nyugtató ellentéte. Katatóniás betegeknek szokták adni. Elvileg neked nem kéne, de… szükség törvényt bont – győzködtem saját magamat is, és igyekeztem elhessenteni a lelkifurdalást. – Izgatottságot fog nálad kiváltani… eléri azt az állapotot, hogy képes legyél visszamenni az időben… odabenn – néztem a halántékára, aztán elvettem tőle a poharat.

- Olyan lesz az egész, mint a szellemvasút a vidámparkban – tettem hozzá még ami hirtelenjében eszembe jutott. – Ijesztő, félelmetes, borzongató… de nem lesz valóságos.

Daniel némán bólintott, aztán odahúzott magához.

- Patrícia, ugye…? – kezdett bele, én pedig kimondatlanul is tudtam, mire akar célozni.

- Itt leszek. Egy percre sem mozdulok el mellőled. Hiszen megígértem, nem?

*****

Az idő mintha fel lett volna pörgetve ebben a kis motelszobában, olyan gyorsan járt. Alig egy-két óra elteltével az arizonai nap lebukott a látóhatáron túlra, átengedve a teret először a szürkületnek, aztán az éjszakai sötétségnek. Mikor már odakinn feketeség borult az utcákra, behúztam a függönyöket, aztán visszatértem ahhoz az elfoglaltsághoz, amivel az elmúlt pár órában lekötöttük magunkat. Konkrétan a tévénézéshez.

Úgy tettem, mint aki teljes átéléssel belemerül Jerry Springer show műsorába, de fél szememmel Danielt néztem, aki egyre furcsább tüneteit mutatta a feszültségnek. A hajába turkált, a száját törölgette, és úgy járkált fel-alá a szobában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Szeme minduntalan a falióra felé tévedt, és ahogy a kismutató elhagyta a kilences számot, úgy vált egyre idegesebbé. Üvöltött a feszültség minden mozdulatából, és úgy ömlött róla a verejték, hogy átáztatta a felsőjét is.

Kezdtem tartani tőle, hogy a Hypnosellel túllőttem a célon, és már épp azon tanakodtam, hogy beadom a nyugtatóját, és lefújom a műsort, mikor az óra mutatója a tizes számra fordult, és a falióra méltóságteljesen ugyanennyit kezdett kongatni.

Daniel lába úgy ragadt a földhöz hirtelen, mintha falnak ütközött volna. Szeme folyamatosan az ajtóra tapadt, torkából rekedt sípolással tört fel a levegő, és úgy reszketett, hogy még az ágyról, szabad szemmel is látni lehetett. Minden jel arra mutatott, hogy alig néhány másodpercre áll egy tökéletes pánikrohamtól.

Felpattantam, behúztam az ágyba magam mellé, majd leültem törökülésbe. Ő egy hang nélkül ölembe hajtotta a fejét, és noha egyenesen rám nézett, a tekintete messze járt. Már nem engem látott maga előtt… hanem a saját, külön bejáratú rémképeit.

- Patrícia… - nyöszörögte kérlelően, és felnyújtotta karját, hogy a könyökömet megfogva támaszt találjon bennem.

- Csss… - csitítottam halkan. – Itt vagyok, Daniel. Itt vagyok, és vigyázok rád. Nem lesz semmi baj.

- De igen… lesz – zihált Daniel, elrévedve valahová a messzeségbe. – Tíz óra… és jönnek. Most jönnek…

Végigsimítottam a homlokán, és hiába szerettem volna megnyugtatni, tudtam, hogy ezúttal nem tehetem.

- Eljött az idő… - suttogtam halkan. – Mondd el, mit látsz. Mesélj… és ne feledd, nincs mitől félned.

Daniel torkából egy elfojtott nyögés tört fel, aztán belém kapaszkodott úgy, hogy össze kellett szorítanom a számat, hogy ne szisszenjek fel a fájdalomtól. Aztán vett egy akkora levegőt, mintha magába akarná szippantani a szoba összes oxigénjét, és a következő pillanatban megtörtént az, amiben az elmúlt két hétben reménykedtem.

Daniel Gillies beszélni kezdett.

Vége

Folyt. köv.