Aki bújt, aki nem 13. fejezet

Néma csend borult az Ócenáriumra, nem hallatszott semmi más, csak kettőnk lélegzete Bill irodájában, és néha egy-egy autó zaja az utcafront felől.

- Ijesztő, nem? – suttogtam, és a hangomba önkéntelenül is némi félelem vegyült.

- A sötétség? – nézett rám Ian csodálkozóan. – Csak nem félsz? Nem fognak mumusok előugrani egyik sarokból sem – kacsintott rám.

- Jaj, menj már – legyintettem. – Nem a sötéttől félek. Hanem… hogy baj lehet. Itt lehet majd az, aki… szóval tudod. És mi is itt vagyunk. És ha fegyver lesz nála? Ha baja esik egyikünknek? – kezdett finoman pánikolni.

- Nyugi már… - fogta meg Ian a vállamat kedvesen. – Nem lesz a világon semmi, de semmi baj. Ha ma éjjel elfogjuk azt a szemetet, holnaptól nyugodtan alhatunk.

- Jól van – sóhajtottam hatalmasat. – De addig mit csinálunk itt?

- Talán lenne rá ötletem – vigyorgott Ian, és tekintete látványosan elidőzött a mellem vonalánál.

- Meg ne próbáld! – fenyegettem meg felemelt ujjal, de valahogy nem tudtam haragudni rá. Olyan volt, mint egy cukorkáért ácsingózó kisfiú. – Ha ilyesmi jár a fejedben, te lehetsz az, aki megsérül – tettem azért hozzá.

- Oké, értettem – mosolygott rám Ian, aztán leült a szőnyegre, a résnyire nyitott ajtó előtt. – De azért csatlakozol hozzám, nem? – csapkodta meg halkan a földet maga mellett.

- Abba még senki nem halt bele – helyeseltem, és mellé ültem.

- Biztosíthatlak, a másik verzióba sem – jegyezte meg ő kajánul, mire megforgattam a szemeimet. – Vagyis ha jobban meggondoljuk bele lehet halni. Igaz, kellemes módon, néhány másodpercre… - magyarázta közben Ian, és nem álltam meg, hogy ne csapjak egy aprót a karjára.

- Elég már! – szóltam rá. – Nem vagyok tapasztalatlan kislány, hogy mesélni kelljen róla.

- Igen, de velem még nincs tapasztalatod – vont vállat Ian, és pimaszul meredt a szemembe. – És most itt lenne a remek alkalom. Csak mi ketten, a sötétben…

- Még egy szót szólsz, és belöklek a cápák közé – ígértem meg neki vészjósló ábrázattal, mire felnevetett.

- Jaj Del… csak viccelek veled. Tényleg azt hiszed, hogy így szoktam lerohanni bárkit is? – mosolygott rám.

- Nem, nem pont így. Azt is kinézem belőled, hogy simán letepered – motyogtam halkan, és a vigyora láttán legszívesebben kipattintottam volna a körmeimet mint egy macska, de jobbnak láttam, ha csak simán lehervasztom valamivel a mosolyt a képéről.

- Árulj el inkább valamit – helyezkedtem el kényelmesen. – És mondj igazat! Azt mondtad nekem mikor hazavittél, hogy nem te jelentettél fel. Tényleg így van? De akkor mi történt?

- Tényleg tudni akarod? – sóhajtott Ian, és láttam, hogy elkomorult az ábrázata.

- Igen. Szeretek tisztán látni, és nem szeretem a rejtélyeket. Szóval, ki vele – biztattam. – Ígérem, hogy ha kiderül, miszerint mégis te voltál, nem foglak megölni érte.

- Nem én voltam – ingatta a fejét Ian. – Meg is esküszöm, ha kell.

- Hiszek neked anélkül is – biztosítottam. – De hát akkor…..?

- Az ügynököm – tárta szét Ian a kezeit. – Elmentem a forgatásra. Nem is árultam el senkinek, mi történt velem. Csak annyit, hogy volt egy kis balesetem. Elküldtek egy orvoshoz, aki rögtön látta, miféle sérülés ez. Tetanusz, kötözés, stb… - legyintett. – És egy hét leállás a munkámban. Az ügynököm megtudta, és kitalálta, hogy milyen remek alkalom hogy valakit besározzon a bíróságon. Ő perelt be téged, és az Állatrendőrséget is.

- Miért nem akadályoztad meg? – kérdeztem csendesen, a szőnyeg mintáit fürkészve.

- Mert fogalmam sem volt róla – vallotta be Ian töredelmesen. – Egy nappal előtte szólt, hogy másnap bíróság. Hiába ágáltam, hiába érveltem, ki volt tűzve a tárgyalás. Meg kellett jelennem.

- De… - vetettem ellen, és lázasan igyekeztem visszaemlékezni az ott lezajlott jelenetre – ítélethirdetés után veszekedtél a bíróval. Te is, meg az ügynököd is. Vagy ügyvéded, vagy ki volt az – vontam vállat. – Láttam már filmeket, ilyenkor mi megy ott. Nem tetszett, hogy téged is elítéltek, és nem tetszett, hogy én csak ennyit kaptam. Súlyosbítást szoktak kérni. Ezért balhéztatok a bíróval, ugye? – motyogtam.

- Tévedsz, Del – fogta meg Ian a kezem kedvesen, és hüvelykujjával végigsimította a kézfejemet. – Az ügynököm igen, erről vitázott. De én nem. Én azt akartam, hogy semmisítsék meg az ítéletet. Nem jelentettelek fel, nem kívántam a megbüntetésed. Ezért tiltakoztam olyan hevesen. Bár tény, hogy nem hallhattad miről volt szó, mert akkor te már az ajtóban álltál… és olyan megvetően néztél rám, ami még most is rosszul esik – sóhajtott Ian. – Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem – fejezte be végül. – De ez a teljes igazság.

- De ha nem kívántad, hogy megbüntessenek, miért vagyunk mégis itt mindketten? – préseltem ki a kérdést magamból.

- Mert nem én voltam a magánvádló, hanem az ügynököm. Ergo kizárólag ő kérhette a vád megszüntetését. Neki meg esze ágában sem volt – fintorgott Ian. – Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy azóta nem az ügynököm – próbálkozott meg aztán egy halvány mosollyal, de a simogatása a kezemen egy másodpercre sem maradt abba.

- Értem – bólintottam, miután megemésztettem a mondandóját. – Nem haragszom. Rád nem – biztosítottam aztán, és tényleg semmi neheztelés nem volt bennem irányába. – De ha az ügynököd valaha a szemem elé kerül, megtépem – ígértem komoly ábrázattal. – Te a magad ura vagy…  úgy értem, diktálhatsz feltételeket a munkád során. Én nem… nekem el kell fogadnom a munkám és az életem körülményeit úgy, ahogy vannak. Ha nem… a körülmények nem változnak az én kedvemért. A te világodban te alakítod a törvényeidet. Megteheted, mert nem átlagember vagy! Az én világomban vagy alkalmazkodom a törvényekhez, vagy végem. És ezek a törvények engem orrba vágtak a per, a főnököm, a pénzbírság, és a munka képében – mutattam körbe. – Fogalmad sem volt, milyen időszakot álltam ki. És ha az a szemét ex-ügynököd tudná, talán legközelebb meggondolná ő is, hogy megtegye-e ezt még másokkal valaha – suttogtam, és elhallgattam mikor éreztem, hogy egy könnycsepp erősen csípni kezdi a szememet. Nem akartam Ian szeme láttára elbőgni magam, hát szapora nyelésekkel igyekeztem uralkodni magamon.

- Hé… - húzódott Ian közelebb, mint aki kitalálja, mi zajlik le bennem. – Most már nincs semmi baj. Vagyis… - nézett a pillanatra az ajtó felé – remélem hamarosan nem lesz. Hallod? Na, gyere ide – húzott a vállára, és míg én nekidöntöttem a fejem a felsőjének, ő lágyan simogatni kezdte a hátamat.

- Csak nyugi, oké? – motyogta a fülembe halkan, és felemeltem a fejem. Hatalmas hiba volt. Mert a kék szemek szinte reflektorként világítottak felém, a szája pedig alig néhány centire volt az enyémtől.

- Van más módszerem is rá, hogy megnyugodj – nézte Ian a számat gyengéden, és szinte hallottam, hogyan nehezedik el a légzése.

- Hogy aztán a szőnyegre dönthess? – jött meg a hangom, bár a rebegésnél több nem nagyon jött ki a számon.

- Egyáltalán nem – mosolygott rám Ian, és kezét felemelve megsimogatta az arcomat. – Akár hiszed, akár nem… bármilyen dühös is voltam akkor rád… de már ott az úton, ahol a kutyát kergetted… már akkor is meg akartam tenni ezt – motyogta, és hozzám hajolva ajkamra nyomta a sajátját.

A csók lelkem mélyéig felkavart. Elsöprő volt, csodálatos és érzéki. Észre sem vettem, mikor kezdtem magam is viszonozni, szinte önfeledt mámorban, de kellett néhány másodperc, hogy felfogjam mit is teszek éppen.

- Mi a baj? – kérdezte Ian értetlenül, ahogy elszakadtam tőle, és elfordítottam a fejemet. – Del… ne haragudj, nem akartam rosszat – magyarázkodott.

- Nem… nem csináltál rosszat – suttogtam. – Nagyon jó volt. Csak azt hiszem, hogy hihetetlenül össze vagyok zavarodva – makogtam. – Eddig utáltalak… most már nem… és megcsókoltál… és nem tudom, hogy én mit akarok. És különben is… három hét múlva vége ennek az egésznek… és lehet, hogy soha többé nem látlak… és…. – magyaráztam kapkodva, összefüggéstelenül.

- Oké, értem én – szorította meg Ian a kezemet. – A döntés a tiéd, Del. Mindig is a tiéd lesz – engedett ki aztán az öleléséből, amit határozottan bántam. Most, hogy már nem fontak át a karjai, olyan volt, mintha a világ két felére sodródtunk volna el egymástól.

- Viszont van valami, amit megtehetsz, ha már az a vacak nálad van – böktem a fényképezőgép felé. – Csinálj egy képet. Egy emléknek… hogy egyszer itt voltunk, te és én, együtt. Bármily kalandos úton is jutottunk ide… már nem bánom – mosolyogtam vidámabban. – De ne, ne engem – tiltakoztam aztán, mikor Ian felém fordította a gépet. – Fotózd le azt ott kinn – mutattam az ajtó résén át az éjszakai világításban kékesen fénylő akváriumra. – Csináltatok belőle egy posztert… és ahányszor ránézek majd, mindig eszembe jutnak az emlékek – mondtam csendesen, Ian pedig engedelmesen arrafelé fordította a gépet.

A zárhang ebben a szinte síri csöndben olyan volt, mint egy puskalövés. Megvillant a vaku…és ebben a pillanatban valami hangos zaj hallatszott a folyosó felől. Olyan csörömpölés, mint mikor valaki hirtelen és véletlenül felrúg egy vödröt.

Ian döbbenten rám nézett, és kék szemében ugyanaz tükröződött, ami az enyémben is.

- Nem vagyunk egyedül – leheltem döbbenten. – Akárki is a tettes… itt van az épületben. És alighanem észrevett minket.

Vége

Folyt. Köv.