Aki bújt, aki nem 8. fejezet

Lassan beóvakodtam az Ócenáriumba, mintha éppen lopni jönnék, és nagy sóhajjal megálltam a medencék előtt, amit tegnap este olyan gyönyörű tisztára sikáltam.

- De kár, hogy ti nem tudtok beszélni – tapasztottam kezem az üvegre, ami mögött a színes halak úszkáltak. – Ti talán láttatok valamit… valamit, amit mi nem.

- Magunkban beszélünk? – hangzott fel a hátam mögött egy hang, és megjelent Bill és Ian kettőse.

- Inkább, mint vele – mormogtam az orrom alatt a mosolyogó Somerhalderre pillantva, aztán vállat vontam – mintegy közérthető válasz gyanánt – és nekivetettem a hátam a falnak.

- Tessék, magáé a terep – intettem Billnek. – Most jön nyilván, hogy gyanúsak vagyunk, mert alig betesszük ide a lábunkat, azonnal kész a baj, blablabla.

- Félig – meddig – bólogatott Bill meglehetősen komoran. – Nézzék, én egyelőre nem tudom mi folyik itt. De tegnap meglehetős pénzügyi veszteség érte az Ócenáriumot. Az az egy fóka dollár ezrekbe került.

Felsóhajtott, és folytatta.

- Ma a dolgozók az én kérésemre minden látogatót figyeltek. Vagyis, legalább megpróbálkoztak vele. Több ezernyi ember szemmel tartása az ő lehetőségeiket is meghaladja.

- Miért nincs kamerarendszer? – szólt közbe hátulról Ian, aki eddig néma csendben, zsebre dugott kézzel várakozott.

- Erre nagyon egyszerű a válasz – fordult meg Bill. – Mert nekünk magunknak nem telik rá. Fordultunk már a város vezetőségéhez és a rendőrséghez is, de ott is a szokásos választ kaptuk. Nem férünk bele a keretbe – nézett aztán vissza rám, és elkeseredve legyintett. – Kell a kamerarendszer olyan helyekre, ahol az emberek nagyobb veszélyben vannak, mint az állatok.

- Valahol ez is érthető, nem? – mondta Ian halkan.

- Igen, érthető – bólintottam. – Kár, hogy a városi útkereszteződésekbe nem raknak térfigyelő rendszert. Akkor lehetne látni azokat is, akik túl gyorsan hajtanak, és állatokat gázolnak halálra.

- Nem gázoltam halálra! – csattant fel Ian szemmel láthatóan mérgesen.

- Nem mintha rajtad múlt volna! – fújtam dühösen a választ felé, mire Bill megzavarodva kapkodta köztünk a fejét.

- Elég elég elég! – állított meg minket. – Ezt majd máskor, és máshol, rendben? – nézett ránk szúrósan, mire leengedtünk, mint két kilyukasztott labda. – Ha nem tűnt volna fel, most dolgozni vannak itt, és nem pankrációzni – morogta, majd egy pillantást vetett az órájára. – Nekem most mennem kell. Maguknak pedig ideje munkába állni. Remélem holnap reggel úgy jövök be, hogy nincs újabb tetem – csóválta a fejét, és búcsút intett, majd a folyosó ajtajától még visszafordult. – Ja, és lehet, ne fojtsák ma egymást bele a medencébe. Emberi hullákkal sem lesz könnyebb a helyzet. És még ha valamit nem mondtam volna… ha a boncolás nem mosta volna magukat tisztára, hát én magukat gyanúsítanám  – tűnt el aztán az ajtó mögött, magunkra hagyva minket, és mindketten a szánkat tátva bámultunk utána, teljes döbbenettel.

*****

- Ez kemény – jött meg a hangom. – Egy estét töltöttünk itt, és tulajdonképp máris nem hivatalos gyanúsítottak vagyunk.

- Nem vagyunk – motyogta Ian. – Hallottad, ott volt, hogy HA. Jelen esetben a boncolás tisztázott bennünket.

- Igen, de Bill fejében ez a tény akkor is ott maradt, hogy mi voltunk itt, mikor megtörtént a baj – replikáztam. – És ezt az egészet neked köszönhetjük! – vágtam a mutatóujjamat szinte bele az arcába.

- Nekem??? – háborodott fel Ian. – Szerintem inkább annak a bénának, aki állatnyomozó létére képtelen volt befogni egy kutyát! Hogy kerültél erre a munkára, kisorsoltak tombolán? – meredt a szemembe, és közel álltam hozzá, hogy megüssem.

- Még egy szó… - csikorogtam, és az akvárium tükrében megvillanva magam láttam, hogyan szikráznak a szemeim – és ezt kitalálhatod, hová fogom dugni! – kaptam fel a felmosó fát a fejjel egyetemben, és meglóbáltam.

- Mire megtehetnéd, tényleg lesz egy hulla a medencében! – fenyegetőzött Ian is. – Én most elmegyek öltözni. Aztán a beosztás az, mint a tegnapi. Te sikálsz, én halakat etetek. Aztán a többit majd letudjuk együtt – tűnt el az öltöző ajtaja mögött, hogy ruhát váltson!

- Nem vagy a főnököm, ne dirigálj nekem! – kiáltottam rá a bezárt ajtóra, és hisztiztem még egy sort magamban a folyosón, aminek persze ő is hallotta a jeleit odabenn.

- Ha végre befejezted – jelent meg újra – akkor talán kezdhetnénk is. Ha hamarabb végzünk, hamarabb szabadulunk, és kevesebb az esély rá, hogy valamelyikünk holtan marad a helyszínen – nyomta a kezembe a rongyot. – Nem akarsz esetleg te is átöltözni? – érdeklődött.

- Nem, kösz – vetettem oda foghelyről. – Direkt munkára való ruhában jöttem – néztem végig a kissé szakadt farmeromon, és az ingemen. – Van valami kifogásod ellene? – érdeklődtem, és hátat fordítottam neki.

- Na most mit állsz még itt? – perdültem vissza kb egy perc elteltével, mikor észrevettem, hogy még mindig mögöttem áll.

- Semmit… - nyelt nagyot Ian kissé vörös fejjel, majd felkapta a vödreit, és kisietett a folyosóról.

- Félbolond – morogtam magam elé, aztán automatikusan a nadrágom fenekébe töröltem vizes kezem, majd – ekkor már magam is vöröslő fejjel – nekidőltem az akvárium üvegének.

- Én marha – dünnyögtem, kitapogatva a jókora szakadást a nadrágom hátsó részén, a fenekem alatt. – És még volt pofája itt állni, és bámulni – tört fel bennem újra a felháborodás.

Felhangzottak hirtelen a jól ismert csobbanások, aztán a haleledel darabkái újra lassan libegtek lefelé a vízben, egészen az akvárium aljáig.

Felkaptam a fejem, az akvárium teteje felé. A néhány méteres magasság, és a víztömeg torzította a képet amit láttam, de még így is ki tudtam venni egy ember vállait és fejét, ahogy a víz fölé hajlik. A két kar megemelkedett ahogy a vödör tartalmát az akváriumba szórta, majd a fej eltűnt, és alig két másodperccel ezután megjelent Ian. Csakhogy nem a medence felől… hanem onnan, amerre az éléskamrák voltak.

- Hát te? – meredtem rá döbbenten. – Hogy értél ide ilyen hamar? És ráadásul… totál máshonnan? – ráztam a fejem értetlenül, és a medence teteje felé mutogattam.

- Elfelejtettem a kajás helyiség kulcsait – jött a válasz, majd megcsörrentek Ian kezében a kulcsok. – Mi az? Rosszul vagy? – vizslatta érezhetően sápadt képemet.

- Nem… - motyogtam halálra  váltan. – De ha nem te voltál az előbb odafenn… és nem téged láttalak… akkor valaki más is van itt velünk. És az a valaki azt hiszem, újra jókora kalamajkát csinált – fordultam lassan vissza az akvárium felé, ahol a halak még most is szedegették az aljról az esti etetés maradékait.

Vége

FOLYT. KÖV.