Tüskék közt a virág 1. fejezet

1. fejezet

Kidugtam a fejem a letekert ablakon, és míg fél kézzel a volánt fogtam, a másik kezemmel a fejemre szorítottam a jókora karimájú szalmakalapot, hogy ne vigye le a menetszél. A következő másodpercben rájöttem, hogy nincs harmadik kezem, amivel hadonászhatnék, hát megnyomtam a dudát, majd az út szélére húzódtam, és vártam, hogy az előttem haladó jármű is megálljon.

- Várjon egy kicsit, Senor Valdes – kászálódtam ki az ülésből, és szinte azonnal éreztem, hogy millió hangya lepi el a lábamat, ahogy újra beindult benne a vérkeringés. A másik autó sofőrje időközben mellém lépett, és érdeklődve nézett rám.  – Sok nekem ez az ücsörgés- adtam magyarázatot.

- Hát, maga tudja – sündörgette a bajszát vezetőm. – De már nem vagyunk messze. Alig félórányira.

- Amikor elindultunk is azt mondta, nincs olyan messze. Másfél órája jövünk. Mondja, magának mi a messze? – kérdeztem barátságosan, és a kalapommal kezdtem legyezni magam. – Miért van itt ilyen iszonyú hőség?

- Mert ez Mexikó, asszonyom – tárta szét a karjait Valdes. – Ennél melegebb is szokott lenni. Szokja meg a klímát.

- Nem vagyok asszony – helyesbítettem, és megmostam az arcom a flakon vízben, amit előrángattam a kesztyűtartóból. – Tényleg igazat mondott. A senki földjén járunk.

- Maga akart mindenáron a világtól távol eső helyen nyaralni – sóhajtott kalauzom. – Higgye el, itt nem fog látni mást, csak kaktuszt, sziklákat, homoki virágokat. Meg persze pókokat, skorpiókat meg kígyókat. De azokat bőséggel.

Felsikkantottam, és úgy ugrottam vissza a kocsiba, mintha máris millió kígyó nyüzsögne a talpam alatt, és csak Valdes diadalmas vigyora láttán engedett ki belőlem a feszültség.

- Most ezt direkt csinálta, ugye? – nyomtam vissza a fejembe a kalapot kissé mérgesen. – A frászt kapom a kígyóktól.

- Ne féljen tőlük. Alapból ne menjen hozzájuk túl közel, és ennyi. Tartson legalább két méter távolságot, akkor nem lesz baj. A házba nem mennek be… a sziklák között, munka közben meg legyen óvatos – vizslatott kíváncsian. – A házban van elsősegély láda a fürdőben. Benne egy ampulla kígyó- és pókmarás elleni szérum. Szükség esetére. De ha vigyázni fog, nem kell használnia – vont vállat Valdes. – Mellesleg, hogy fog fotózni, ha nem megy közel a kígyókhoz?

- Remek teleobjektívjeim vannak – hunyorogtam rá vidáman. – Mexikó egyik végéből lefotózhatnám a másikat.

- Akkor rendben – sóhajtott Valdes. – Indulhatunk tovább, ugye? Ne feledje, nekem visszafelé is jönnöm kell – fordult sarkon, és visszaszállt az autójába.

- Ezt úgy mondta, mintha én ott halnék meg a sziklák közt – morogtam az orrom alatt, aztán beindítottam a motort, és engedelmesen nyomni kezdtem a gázpedált, tartva magunk közt az öt méteres távolságot.

Útközben gyönyörködtem az elsuhanó tájban. Ilyet Amerikában nem lehetett látni. Itt még a levegő is más volt. Mintha maga Mexikó érintette  volna meg a szívemet, hogy barátságosan üdvözölje a vendégét.

*****

- Hát ez lenne az a ház, Miss Gracy – mutatott a kis kalibára Valdes, mikor mindketten kiszálltunk a végcélunknál az autóból.  – Nem túl modern… kívülről. Kissé megtépázza az időjárás. A homokviharok, a szél, az eső… de nem ázik be, nem omlik össze.

- Nekem így is tetszik – villantottam fel egy mosolyt.

- Belülről más, higgye el. Van egy jól felszerelt konyha, egy fürdő. Egy nappali, egy hálószoba… hűtő, tévé, rádió. Egyedül számítógép nincs. Sok lenne a modernből – rázkódott Valdes pókhasa a nevetéstől. – Tudja, mi itt Mexikóban azt tartjuk, hogy csak annyit engedünk be az új kor vívmányaiból, ami nem veszélyezteti a kultúránkat.

- Szeretem az idegen népek kultúráját. És ez pedig… - mutattam egy mexikói mintára a verandán – közel áll hozzám. Részben cheyenne indián vagyok. Egész pontosan, a nagyanyám azt volt.

- Akkor pontosan tudja, miről beszélek – vette elő a ház kulcsait Valdes. – A hagyomány fontos. Fontosabb mindennél – tárta aztán ki az ajtót, és betessékelt.

A számat tátva forgolódtam körbe. Tényleg gyönyörű ház volt. Modern bútorok… ágy, asztal, fotelek… de mindenhol feltűnt egy motívumokkal díszített függöny, terítő, vagy épp szőnyeg. Szemet gyönyörködtető egyvelege volt ez a réginek, és az újnak. A bambusz árnyékolók pedig fokozták ezt az érzést.

- Ez csodálatos! – mondtam elismerően és boldogan. – Nem is értem, miért nem tolonganak itt a turisták.

- Mert ők jobban vágynak a tengerpartra, meg a nevezetességekre. De azért elő szoktak fordulni itt is. Bár jóval ritkábban, de… szerencsére mindig van érdeklődő erre a házra. Általában olyanok, akik belefáradtak a rohanásba, és egy darabig nem szeretnének embereket látni. Vagy olyanok, akik a lelkük traumáját akarják itt enyhíteni. Feledni valami bajt, vagy szomorúságot – fürkészett Valdes kíváncsian.

- Ha most arra vár, hogy meggyónjak magának, hiába – nevettem. – Maga nem pap.

- Tényleg nem vagyok – csóválta a fejét Valdes. – Ha ilyesmire vágyik… szentmisére, vagy gyónásra… távolabb a hegyek között, jó negyven percnyire van egy apró pueblo. Van egy templomuk, és egy vénséges papjuk. Mindenkit feloldoz. Általában azért, mert nem hallja a gyónásokat. De az igazi feloldozást csak a Szent Szűz és az Úristen adhatja meg – húzta elő a jókora keresztet az inge kivágásából, és megcsókolta.

- Nos, Miss Gracy… elégedett? – kérdezte aztán. – Ami az elektromosságot illeti, van egy generátor hátul… jöjjön… - kísért el az egyik ablakig, és hátramutatott, a veranda hátsó részére. – A konyhából nyílik egy apró pince. Talál ott néhány kanna benzint. Minden nap töltse fel a generátort, akkor nem marad áram nélkül. A mobilomon el tud érni, ha valami gond lenne. Ha mégsem… akkor a rádió cb adóvevővel is rendelkezik. Szóval nem lesz teljesen elvágva a külvilágtól… csak ha maga is úgy akarja. Két hétig csak az Öné a ház. Érezze jól magát. Beneït sigui la teva vida sencera – fejezte be végül, és kezembe nyomta a kulcsokat. – Viszlát, Miss Gracy.

- Viszlát, Senor Valdes – kísértem ki a küszöbig, hogy hosszasan nézzek az autója után, ami jókora porfelhőt vert fel az úton. Mire a porfelhő eloszlott, csakugyan magam maradtam. Az egyetlen hang, ami körbevett a szél susogása, és a madarak vijjogása volt odafenn.

Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és becipeltem a két hatalmas bőröndöt a házba. Az egyikben a ruháim voltak, a másikban a munkámhoz való dolgok. Fényképezőgép, objektívek, fejlámpa, állvány, gömbfej… sorolni is hosszú volt.

Mikor lepakoltam, úgy döntöttem, egyelőre semmit nem csinálok. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy behűtött kókuszlét, majd elvetettem magam a nappali kanapéján, és élveztem a házban uralkodó kellemes hőmérsékletet.

- Isten éltessen örökké, Mexikó! – suttogtam, és üdvözlő mozdulattal felemeltem a napkorong felé az üveget.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a kitartó olvasást, és az elismerő kommenteket. :)
Ennek a történetnek ugyan vége, de egy-két héten belül jelentkezem a következővel. Elárulok egy titkot: ma reggel már megírtam az első fejezetét. :)
Dióhéjban a sztori:

Aurélia Gracy Afrikából hazaérkező fotóriporter. Sajnos nagyon sötét titkot hordoz magával, és úgy gondolja, a munka, és a pihenés majd elfeledteti vele az emberi lélek sötét mélységeit. Kibérel hát két hétre egy isten háta mögötti házat Mexikó egyik kietlen vidékén, hogy a magányba és a munkájába vethesse magát. Csakhogy a házat - a bérbeadó trükkös pofátlansága folytán - néhány nappal később megkapja valaki mást is. Maga Joseph Morgan, aki a forgatások közti szünetet akarja eltölteni, távol a rajongóktól, fotósoktól, és újságíróktól. Egyikük sem lesz boldog a ténytől, hogy osztozniuk kell a házon, de a sivatagban sok választási lehetőségük nincs. Természetesen az összecsiszolódás nagyon nehéz, és sokszor csaknem megfojtják egymást. Ez csak akkor változik meg, és akkor kerülnek némileg közelebb egymáshoz, mikor egyiküket jókora baleset éri, és ráadásul a természet erői is összefognak a fiatalok ellen... vagy épp az érdekükben? :)

Remélem ez a történet is tetszeni fog nektek, és várhatlak titeket vissza, mint hűséges olvasókat. :)

Aki bújt, aki nem 15. (befejező) rész

Fel-alá járkáltam felajzottan a lakásban. Noha csaknem az egész éjszakát átvirrasztottam – az óra tanúsága szerint mindössze három óra választott el a reggeltől – úgy éreztem magam a hirtelen jött felfedezéstől, mint aki megivott egy hatalmas bögre kávét.

- Na végre! – sóhajtottam fel, mikor a ház előtt felhangzott egy autó zaja, és nemsokára egy kéz megverte a bejárati ajtót.

- Szia! – mosolyogtam rá Ianre. – Gyors voltál.

- Tényleg nem vagy meztelen – dünnyögte köszönésképpen, elég csalódott hangsúllyal, aztán invitáló intésemre beljebb tornázta magát a küszöbön. – Mi volt ennyire sürgős? Már csaknem aludtam. És veled ellentétben én mez…

- Nem akarom hallani a befejezést – emeltem fel a kezem, hogy elhallgattassam. Sikerült is, a mondat vége a levegőben maradt, de a szemtelen vigyora láttán szívesen bokán rúgtam volna.

- Élvezed, mi? – forgattam meg a szemeimet, de nem tudtam haragudni rá. Olyan volt mint egy kisfiú, aki élvezi hogy szórakozhat.

- Fölöttébb – kacsintott rám. – De tényleg… mi volt ennyire sürgős? – tárta szét aztán a kezét. – Álmos vagyok… már csaknem aludtam, mikor hívtál. Nem lehetett elmondani a telefonban?

- Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Mert ezt nem mondani kell… hanem látni – fogtam meg a kezét, és elkezdtem magam után vonszolni a hálóba.

- Hm… - állapította meg Ian, mikor meglátta az ágyamat. – Rámenős vagy, mondtam már?

- Vedd le onnan a szemed, és töröld ki a piszkos gondolatokat a fejedből. Inkább ide ülj – húztam neki oda egy széket a sajátom mellé, miközben leültem a géphez.

- Jó, figyelek – adta meg magát Ian, és a monitorra meredt.

- Elkértem tőled a gépet a fotó miatt… - kezdtem bele. – Mint látod, imádom a vízi világot – intettem körbe a szobában, ahol jó néhány kép, poszter idézte az óceánok mélyét. – Az volt a tervem, hogy készíttetek ebből egy faliképet. De van ahol néha elmosódott, és csillog az üveg. Megnyitottam hát a képszerkesztő programot, hogy néhol módosítsak keveset – demonstráltam közben amit mondtam. – Tessék… - dobtam ki a képet a képszerkesztőbe, aztán megkerestem a háttérben a kis bohóchalat.

- Épp ezt a halat akartam kissé erősebben átszínezni. És ahogy ránagyítottam… - zoomoltam a képre – felfedeztem valamit. Nem, nem mondom meg mit. Kérlek, nézd meg a fotót… és mondd, hogy te is látod amit én, és nem az én szemeim kápráznak – motyogtam.

Ian előrehajolt. Azt hiszem, még sosem láttam embert, aki ennyire komolyan vett volna egy koncentrálásra történő felszólítást.

Néhány másodpercig csak a szemöldökét ráncolta… aztán hallhatóan benne akadt a lélegzet. Szeme kitágult, és teljes döbbenettel tátogott felém.

- Ezek szerint mégsem én vagyok a bolond – nyugtáztam megkönnyebbülten.

- Vagy mindketten azok vagyunk – mondta Ian, de szemét le sem vette a monitorról. – Ez itt egy arc… egy ember arca.

- Amikor a képet készítetted… egy másodperccel később hallottuk a lépteket. Az elkövető ott állt a folyosó végén… és tükröződött az akvárium üvegében – sóhajtottam. – Csak egy-két másodperc kellett volna, és teljes valójában lefotózhattuk volna. Elszúrtuk – dünnyögtem elkeseredve.

- A fenébe is – túrt Ian a hajába. – Ki lehet venni a képen, hogy áll itt egy alak. De az arc valahogy homályos… és elmosódott. Tudsz rajta állítani valamennyit?

- Már próbáltam – csóváltam a fejem, de azért megragadtam az egeret, és újra megkíséreltem a lehetetlent. – Az a baj, hogy ha világosítok, eltűnik szinte az egész. Ha jobban kinagyítom, tiszta pixel lesz… egy halom kockából sokat nem lehet kivenni – morogtam, de igyekeztem állítani a színskálán.

- Várj egy kicsit – fogta meg Ian a kezemet, nekem pedig ettől valamiért kedvem támadt hagyni az egész nyomozósdit, és most azonnal berángatni az ágyneműim közé.

- Vedd lejjebb a fényerőt – motyogta Ian, és olyan közel hajolt a monitorhoz, hogy csaknem hozzáért az orra. – És tompíts a fehér fényen. Akkor talán megszűnik az üvegen ez a zavaró csillogás – dörmögte.

Teljesítettem amit kért, de fogalmam sem volt róla, mi érdekeset fedezett fel… de az arca egyszerre tükrözött ijedtséget, és lázas örömöt.

- Nagyíts egy kicsit… még egy kicsit – mondta rekedten. – ITT VAN! – kiáltott aztán fel a csendben olyan hirtelen, hogy csaknem hanyatt dőltem a székkel.

- Mi van ott? – hápogtam a szívemre szorított kézzel.

- Ne az arcát nézd – húzott Ian közelebb. – Azon nem nagyon látni semmit. Hanem lejjebb. A ruhája egy része is látszik a képen. Legalábbis felül. Alul eléggé elmosódott és sötét. De nézd meg ezt a ruhát. Bizonyítsd be, hogy jól gondolkodom – biztatott Ian.

- Oké – vettem nagy levegőt, és igyekeztem úgy viselkedni, mintha tényleg nyomozó lennék. – Nincs rajta ing. Ha lenne, kihajtaná a gallérját.

- Melegszik – jegyezte meg Ian. – Tovább!

- Ez nem lehet póló… - fűztem tovább a szót, és én is egyre közelebb másztam a monitorhoz, a szemem erőltetve. – Azok általában rövidujjúak… és más a nyakkivágás. De nem is kabát… ez biztos. Oké – dőltem hátra. – Mi a fene van rajta? Nem ing, nem póló, nem kabát… mi a fenét húzott magára? Zsákot? Méghozzá… - tekintettem vissza a képre egy pillanatra – valami zöldes zsákot?

- Nem, nem zsákot – nézett Ian a szemembe. – Hanem egy kezeslábast. Egy zöld overallt.

Eltátottam a számat, úgy meredtem rá. Kétség nem fért hozzá, hogy most tényleg úgy festettem, mint egy elmeháborodott.

- Te is ugyanarra gondolsz, ugye? – fogta meg Ian a kezem, és megszorította.

- Valami azt súgja, hogy igen – bólintottam. – Mert mi ketten… már láttuk ezt az overallt. És azt is, aki viselte – nyeltem egy nagyot. – Autogrammot adtál az unokahugának. Sarah volt a neve, ha jól emlékszem – dadogtam.

- Igen, pontosan – bólintott Ian. – Del… tudod, mit jelent ez? – mutatott Ian a monitor felé.

- Azt, hogy mi ketten már nem leszünk többé gyanúsítottak – mosolyogtam el magam boldogan.

- Ki tudod nyomtatni, ugye? – kérdezte Ian, és alig két perc múlva már a kezünkben voltak a papírok.

- Ezek után mi a teendőnk? – kérdeztem.

- Te vagy a nyomozó – nevetett. – De én azt mondom, kérjünk holnap egy-egy nap szabadságot. Hívd fel a főnöködet.

- Le fogja tépni a fejem – mondtam kissé ijedten.

- Hát, Kevin is az enyémet, ha hiányzom a forgatásról – vont vállat Ian. – De ezért megéri, nem? – rázta meg a papírt. – Reggel elmegyünk, és átadjuk Billnek a képeket. Aztán végignézzük, ahogy rendőrt hívnak, és… tamtatam! – fejezte be a végén diadalmasan. – És ha főnököd le akarja szedni a fejed… csak szólj, és én megvédelek.

- Ezt el is vártam – mosolyogtam Ianre, és kissé félve nyeltem egyet, mikor a kezemet szorongató mozdulat simogatásba váltott… aztán ez a simogatás egyre feljebb csúszott a karomon, egészen a vállamig.

- Mit gondolsz, van ok az ünneplésre? – hajolt egyre közelebb. – Lehetne a jutalom mondjuk egy észvesztő csók, nem? – hajolt rá az ajkamra, és eszem ágában sem volt ellenkezni ez ellen.

Beletúrtam a hajába miközben magamhoz húztam. Éreztem nyelvét a számban, és rájöttem, hogy az sem érdekelne, ha ebben a pillanatban meghalnék. Szebb halálom valószínűleg úgysem lehetne…

Kezeim óvatosan vándorútra keltek, ujjammal végigcirógattam Ian mellkasát, majd a derekát, míg kezem kicsúszott a hajából, hogy tarkóját kezdje el simogatni izgatóan.

- Delia… - kapta el Ian a fejét tőlem, és lihegve meredt rám. – Veszélyes határokat feszegetsz. – motyogta. – A tűzzel játszol.

- Tudod mit? – mosolyogtam rá csillogó szemekkel. – Akkor hát égessen meg az a tűz – tapadtam újra az ajkára, és csak azért váltam el tőle, hogy ijedten felsikoltsak, mikor a karjaiba kapott, és az ágyba dőlt velem.

Felnyögtem, ahogy leszedte rólam a kis semmi pizsamát, és nyelvével végigsimogatta forró bőröm minden négyzetcentijét, aztán jómagam is lelkesen segítettem, hogy rajta se maradjon sok ruhadarab.

- Valami azt súgja, hogy már nem utálsz – mosolyogtam rá kedvesen, mire rám nevetett.

- Elárulok neked valamit – súgta a fülembe – és nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem. Amikor először megláttalak… azt a kutyát üldözve… és a szemedbe néztem… már akkor erre vágytam – simogatta meg az arcomat, én pedig lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy elvarázsoljon abba a másik, gyönyörökkel teli világba.

Ahogy megéreztem őt magamban, maga volt a tökéletesség. Simogattam izzadt hátát, hallgattam halk nyögéseit, mígnem én magam is egyre jobban sodródtam, távol ettől a földtől, hogy a végén megremegjen a testem. Míg elsüllyedtem a kéj világában éreztem, hogy az ő teste is megrázkódik, majd halkan felkiált, és fáradt, izzadt fejét a vállamnak hajtva lépi át velem együtt a gyönyör kapuját.

*****

- Üdv – biccentett felénk Bill csodálkozó arccal, mikor megjelentünk. – Fura, még reggeli fényben sosem láttam magukat – vigyorgott. – Megtudhatom, mi volt az a fél órával ezelőtti rejtélyes telefon? – vágta a kezét zsebre, és végignézett a folyosó hosszán, ahol bennünket várt. – Tudom, hogy éjjel nem jártak sikerrel. Már hallottam hírét.

- Azt hiszem, néhány újdonságot mégis hoztunk magának – kereste meg Ian keze az enyémet, és megszorította. – Nem tárgyalhatnánk meg ezt az irodában? – mutatott arrafelé. – Igérem, nem fogja megbánni, ha szán ránk egy kis időt.

- Ám legyen – vont vállat Bill, és beterelt bennünket az ajtón. – Kérem, mondjanak olyat, ami feldobhatja a napomat.

- Nekem valami azt súgja, ez olyan lesz – villantottam felé egy mosolyt, és legszívesebben táncra perdültem volna örömömben.

*****

- Ezt egyszerűen még most sem hiszem el – nyögte Bill, és mindhárman az ablakon át néztük, ahogy két rendőr bilincsben vezeti el a takarítót, és a rendőrautó hátsó ülésére tuszkolják. A dühösen villogó szemek még onnan is az ablak felé fordultak, Bill pedig ijedten farolt hátra néhány lépést.

- Dick Morris… - motyogta, és leroskadt a fotelba, míg mi helyet foglaltunk a kanapén. – A jó öreg Dick… aki velünk volt a kezdetektől…  - csóválta a fejét Bill hitetlenkedve. – Iszonyú rossz emberismerő vagyok.

- Nem, én nem hiszem – mondtam kedvesen. – De az emberek változnak. Jó emberek lehetnek rosszá… és fordítva is – vágta a szememmel Ian felé szemtelenül, mire kaptam egy „na várj csak, ha kimegyünk innen” típusú fintort, aztán mosolyogva kacsintott rám.

- És tudjuk már, miért is tette? – vetettem fel aztán a kérdést.

- A régi jó öreg motívációért… pénzért… - dohogta Bill, majd felkelt, és egy apró bárszekrényből három pohár whiskyt töltött ki. – Munka közben ugyan ez nem szokásom, de ma tehetünk kivételt – nyomott a kezünkbe két poharat, és az arcán még mindig olyan kifejezés ült, mint aki azt hiszi, álmodik.

- Oké, csak hogy értsék… bár túl sokat még nem mondott, gyanítom a részletek majd a rendőrségen derülnek ki – dőlt vissza aztán a székébe. – A szomszédos megyében van egy másik Ócenárium. Valami oknál fogva viszont nem túl nagy a látogatottságuk. Nálunk több az érdekes állat… szebb a környezet… mi vagyunk a konkurencia. Kerestek hát valakit, aki vállalta, hogy tönkrevágja ezt a helyet. Dick – legalábbis saját elmondása szerint – ötszáz dollárt kapott minden halott állat után. Okosan csinálta, az tény – húzta el a száját . – Kapott pénzt onnan is bőven. Plusz egy ígéretet, hogy ha ez a hely csődbe megy, ott a vezetőségbe is bekerülhet – sóhajtott. – Maguk pedig aztán főképp kapóra jöttek neki. Volt kire ráterelni a gyanút. Ezért végzett mindig az állatokkal olyankor, mikor maguk is itt voltak. De rajtavesztett – állapította meg aztán elégedetten. – Hála maguknak – fejezte be, mikor felhangzott egy halk kopogtatás.

- Tessék – szólt ki hangosan, mire egy rendőr lépett a kis irodába.

- Mr. Norman, Mr. Morrist elszállítottuk. Előzetes letartóztatásba helyezzük, és néhány órán belül kihallgatjuk. Beszélni fog… már most is meglehetősen közlékenynek bizonyult. És a vallomása alapján eljárást indítunk a felbujtók ellen is – biccentett, majd megrázta Bill felé nyújtott kezét. – Viszontlátásra, Mr. Norman. Értesítjük a fejleményekről.

- Köszönöm – zárta be az ajtót Bill a rendőr után, és újra hármasban maradtunk. – Ami pedig magukat illeti… - állt meg az ajtónál, és karba fonta a kezét. – Úgy gondolom, az Ócenárium vezetősége nevében, köszönet- és jutalomképpen elengedem a hátralévő büntetésüket. Ez a minimum, amit megtehetek. Na mi az? Semmi öröm? – kapkodta köztünk a fejét csodálkozva.

- Ha lehet, Bill… - fogtam bele óvatosan. – Ami engem illet, én szívesen ledolgozom azt, amit a bíróság kiszabott rám.

- Én is csatlakozom ehhez – mosolyogott Ian, és sugárzott a kék szemekből a jókedv.

- Ennyire odáig vannak az állatokért? – figyelt minket Bill elég bamba arckifejezéssel.

- Nos, ami az igazat illeti… nem csak az állatok miatt – vigyorgott Ian ekkor már szélesen, és ahogy egymásra néztünk, Bill fejében is leesett a tantusz.

- Ááááá… értem – bólogatott nagyokat. – Ha esetleg gondolják, és ezzel jót teszek… meg is duplázhatom a büntetést. Jogomban áll – hunyorgott, aztán kitessékelt minket az irodából. – Holnap este itt legyenek! – kiáltott utánunk még nevetve, és csakhamar kettesben maradunk a folyosón… nem számítva a vendégeket.

- Nos, Miss Carvell… - ölelt Ian magához. – Mi a programja mára?

- Mivel szabadságot kaptunk mindketten – ráncoltam a homlokomat, játszva a gondolkodót – azt hiszem, elmegyek valahová ebédelni. Aztán otthon pihenek egyet. Meztelenül – szúrtam oda, és arrébb sétáltam, aztán kacagva visszanéztem az ettől az utolsó szótól láthatóan felajzott Ianre.

- Mr. Somerhalder… lennek kedve csatlakozni hozzám? – kérdeztem kacéran, és mikor hozzám lépett, majd megcsókolt, megszűnt számomra a világ. Csak egy mozdulatot tettem még… az akvárium üvegfalára tettem a tenyerem, eltakarva a látványt egy kíváncsi bohóchal orra elől.

VÉGE

                                                          

Aki bújt, aki nem 14. fejezet

Mintha csak a szavaimat akarták volna igazolni, léptek hangzottak fel a folyosón… először kissé tétova, majd egyre gyorsuló léptek. A végén már rohanásba vágtak, de nem felénk jöttek a hangok. Sokkal inkább távolodni kezdtek, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. A tettes itt  volt, de rájött, hogy lesben állunk. Most a könnyebb utat választotta… a menekülést.

- Maradj itt! – kiáltott nekem oda Ian, és az ajtót kivágva kirohant a sötétségbe, hogy a rohanó fantom után vesse magát. Egy ajtó dörrenése… a tettes alighanem most érte el a szabad ég alá vezető ajtót… Ian cipőinek kopogása, ahogy ő is rohanni kezdett, majd újra annak az ajtónak a hangja… és aztán a néma csend. Egyedül maradtam.

Tétován táncoltam ide-oda, remegve szívva magamba a levegőt. Nem tudtam eldönteni, mit is csináljak. A lelkem szinte háromfelé szakadt. Az első rész itt maradt volna az irodában, lehetőleg elrejtőzve egy szekrénybe, vagy íróasztal alá, és befogta volna a fülét meg a szemeit is, hogy ne lásson, és ne halljon semmit, ami körülötte történik. A másik rész a falba verte volna a fejét, amiért a saját ostobaságunk miatt elszalasztottuk a – talán egyetlen – alkalmat, hogy pontot tegyünk az egész ügy végére, és tisztázzuk magunkat. A harmadik rész pedig csaknem infarktust kapott a hirtelen jött gondolattól, hogy az elkövetőnél akár még fegyver is lehet, és Ian-nek baja eshet. Rövid ideig hezitáltam, aztán lelki szkanderben lenyomtam az első két részt, és győzött a harmadik.

Magam is kitrappoltam az ajtón, bár nem tudtam eldönteni, mit is teszek, ha fennáll az előbb említett helyzet. Vagy halált megvető bátorsággal ugrom neki a tettesnek, vagy hasznot kovácsolok női mivoltomnak ama kiváltságából, hogy éles szirénahangon sikítani kezdek, míg az egész környéket fel nem zavarom.

Egy méterre voltam az ajtótól mikor kinyílt, és egyenesen a csapzott Ian karjaiba rohantam bele.

- Még jó, hogy mondtam, hogy maradj az irodában – mondta a szemét megforgatva, és bezárta maga mögött az ajtót.

- Én is örülök, hogy nem esett bajod – viszonoztam a gesztust, majd – mint egy elmebeteg – tapogatni kezdtem, hogy tényleg nem találok-e rajta valahol vérnyomot, lőtt sebet, vagy bármit, ami arra utalhat, hogy össze fog esni a lábaim előtt, és elhalálozik.

- Nem mondom, hogy ez nem esik jól, de tényleg egyben vagyok – hallottam a fejem felől Ian hangját, mikor épp a dereka táján tapogatóztam, és ennek hallatán eszméltem rá, mit is művelek éppen.

Fülig vörösödve egyenesedtem fel, ennek ellenére volt bennem annyi pofátlan bátorság, hogy egyenesen a szemébe néztem.

- Gondolom nem kell feltennem a kérdést, hogy elkaptad-e – jegyeztem meg elkomorodva, mire Ian ingatni kezdte a fejét.

- Gyorsabb volt nálam, plusz jó előnye is volt. Mire kiértem, már csak egy fekete autót láttam, ami elhajtott.

- Rendszám? – kaptam fel a fejem reménykedve. Talán ezen a nyomon még elindulhatnánk.

- Nem láttam a rendszámot. Sötét volt… ahogy a sarkon kikanyarodott, rávetődött az utcalámpa fénye ugyan, de csak egyetlen másodpercig. Arra sem volt elég, hogy egyetlen betűt vagy számot megjegyezzek.

Lehajtottam a fejem, immár teljesen összetört reményekkel, és megrezzentem, mikor Ian belerúgott a falba.

- A francba! – dühöngött. – Ekkora barom vagyok! Itt volt a lehetőség az orrunk előtt! És mi mit művelünk? Elszúrjuk… Ezek után biztos nem fog többet próbálkozni!

- Hát… azért ez sem utolsó szempont, nem? – vetettem közbe kis ijedtséggel. Még akkor sem láttam őt ennyire elkeseredetten dühösnek, mikor az első találkozásunknál megharapta őt a kutya. Úristen… mintha ezer év telt volna el azóta.

- Ne haragudj – dörmögte Ian, és magához ölelt, én pedig teljes természetességgel bújtam a karjaiba. Volt bennem némi csodálkozás, de ez leginkább csak annak szólt, hogy csodálkozom azon, amiért nem csodálkozom önmagamon. És a puszta gondolatba is tökéletesen sikerült belezavarodnom.

- Most akkor mi lesz? – motyogtam, fejemen kényelmesen elfészkelve Ian vállán.

- A legközelebbi pont az, hogy hazaviszlek – sóhajtotta Ian. – A továbbiakban pedig… gondolom az, ami eddig. Bejárunk, letudjuk a büntetésünket, és elviseljük a gyanakvó tekinteteket, akik esetleg minket tartanak állatgyilkosnak – engedett ki a karjaiból. – Sajnálom, de nem szolgálhatok más alternatívával.

- Az első pont tetszik. A többi már kevésbé – sóhajtoztam.

- Gyere – kormányzott Ian az ajtó felé gyengéden. – Bezárok, és mehetünk. Azt hiszem, ma éjjel itt már nincs mit csinálnunk.

*****

Csendesen szólt az autórádió, valami lágy zene csilingelt benne éppen, én pedig a kocsi lehúzott ablakából bámultam a Hold sápadt sarlójára, és a csillagok bágyadt fényére.

- Csaknem húsz perce jövünk már egyetlen szó nélkül – jegyezte meg Ian halkan. – Kérlek mondd, hogy nem én vagyok újra a haragod célpontja.

- He? – zökkentem vissza némileg értetlenül a sztatoszférából, aztán mikor felfogtam a kérdését, megráztam a fejem.

- Nem, dehogy… - dünnyögtem. – Csak tudod… - sandítottam rá a szemem sarkából, aztán legyintettem. Miért ne lehetnék teljesen őszinte?

- Szóval, azt hittem, ez a mai lesz életem legszebb estéje. Eltöltök egy éjszakát veled… úgy értem, mint emberrel, nem mint sztárral. És nem olyan perverz formában, ahogy te most gondolod  – szögeztem le gyorsan. – Bíztam benne, hogy talán lehetünk jó viszonyban is, és nem kell, hogy folyton utáljalak. Az meg habnak ígérkezett a tortán, hogy elkapjuk a szemétládát, és két legyet ütünk egy csapásra. Tisztázzuk magunkat, és véget vetünk annak, hogy további állatok haljanak értelmetlen halált. És tessék… nézd meg, ebből mi maradt. A világon semmi – motyogtam gyászosan.

- Ezt én azért nem mondanám – rázta meg a fejét Ian. – Vagyis… a te nevedben nem beszélhetek, az tény… de én ugyanezekkel a gondolatokkal mentem oda ma este. És noha a második részt elszúrtuk…  az első rész nálam kipipálva – villantott felém egy mosolyt, amitől azonnal megremegett a lábam.

- Én már nem utállak. Sőt… kimondottan megkedveltelek. És amit ma talán még a delikvens elszalasztásánál is jobban bánok, az, hogy ott az irodában nem csókoltalak tovább – suttogta Ian, és óvatosan megérintette a kezemet.

Lenéztem összefonódott végtagjainkra, és nagyot nyeltem. Mit kéne mondanom? Hogy ha akkor nem állok le, alighanem meg sem hallottuk volna a tettest, mert szégyentelen módon rávetem magam, és elég… khm… közel engedem magamhoz?

- Én… erre lakom – leheltem aztán, és egy utcára mutattam. Ian elvette a kezét, és bekanyarodott a jelzett irányba, hogy alig néhány perccel később leállítsa a kocsi motorját a házam előtt.

- Tudom – mosolygott rám Ian a beálló csendben. – Egyszer már hazakísértelek. Rémlik?

- Igen, tényleg – kaptam észbe, és zavartan piszkálni kezdtem az ülést. – Ian… - kezdtem bele halk hangon. – Csak azt szeretném mondani, hogy… az első rész nemcsak nálad van kipipálva – szedtem össze minden bátorságomat, hogy a szemeibe nézzek, és nem csalódtam. A tengerkék tekintet úgy ragyogott a lámpák és a Hold fényében, mint a gyémánt.

- Akkor… - billentette félre Ian a fejét, és lehunytam a szemem, ahogy ujjai jólesően végigcirógatták az arcomat – ellenedre lenne, ha megismételnénk azt, amit az irodában? – csúszott hozzám egyre közelebb.

- Azt hiszem, a legkevésbé sem  - vettem nagy levegőt, ahogy kiszaladt számon az őszinte válasz, és nem kellett sokat várnom rá, hogy ismét megérezzem ajkait a sajátomon. De ez a csók már másabb volt. Az első csak amolyan tapogatózó csók, mintha a lehetőségek határait ismerte volna ki éppen. Most viszont… lázas, szenvedélyes, mégis végtelenül gyengéd mozdulatokkal forrt össze a szánk, és csak akkor húzódott el tőlem, mikor mindketten tizedmásodpercre álltunk a megfulladástól.

- Huhhhh – szaladt ki Ian száján önkéntelenül, és szélesen elvigyorodott. – A francba a futni hagyott tettessel. Ezért a pillanatért megérte az egész – kacsintott rám, én pedig elnevettem magam.

- Kösz, hogy hazahoztál – mondtam kedvesen. – Ugye nem haragszol, ha nem hívlak be? De már jócskán elmúlt éjfél… és pihennem sem ártana.

- Persze, rám is rám fér az alvás – bólintott. – Holnap forgatok, és előre sajnálom a sminkeseket, hogy el kell tüntessék a szemem alatti karikákat – motyogta, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és matatni kezdett benne.

- Tessék… - nyomott kezembe aztán egy darab papírt, amire sietősen firkált valamit. – A telefonszámom. Előre szólok, nem ér eladni sem rajongóknak, sem az újságnak – nevetett, én pedig szintén vigyorogva megráztam a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs. – Mondd Del… érted jöhetnék holnap este? Bevinnélek magammal. Igy egy kicsit több időt tudunk együtt tölteni.

- Rendben – bólintottam. – És persze reménykedsz, hogy tovább csókolgathatsz, ugye? – kérdeztem, de nem haragosan, sokkal inkább nevetősen.

- Igen, ez is az okok közé tartozik – mosolygott Ian szélesen, és néhány pillanatig képtelenek voltunk elengedni egymás tekintetét.

- Mondd, kérhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen. – Ideadnád ezt nekem holnap estig? – mutattam a fényképezőgépre. – Feltenném a számítógépre a fotót, amit benn készítettél. Ha majd egyszer belépsz azon az ajtón, meglátod az okát – mutattam a ház felé. – De hogy ne érjen meglepetésként… tengermániás vagyok – vigyorogtam el magam kissé szégyenlősen. – És a képen egy tengeri akvárium van. Szóval kell nekem… a hangok is ezt parancsolják – tettem hozzá, mire Ian felnevetett.

- Jó, vidd csak – csóválta a fejét vidáman, én pedig a géppel a kezemben kiszálltam a kocsiból.

- Jó éjt, Ian – néztem vissza, mikor becsaptam a kocsi ajtaját, és addig álltam kinn a ház előtt a sötétben, míg az autó lámpáinak fénye el nem tűnt előttem a kanyarban.

Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy tíz perccel később immár átöltözve, az ebédmaradékkal a kezemben lépjek be a nappaliba. Egy darabig az ágyamat méregettem, latolgatva a lefekvés lehetőségét, de aztán legyintettem. Álmos voltam, az tény, de képtelen lettem volna pihenésre. A ma esti izgalmak… ide értve Ian csókját is… egyszerűen úgy felpörgettek, mintha valami serkentőszert szedtem volna be.

- Most minek forgolódjak álmatlanul, nem? – dünnyögtem a sötétségnek, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve bekapcsoltam a számítógépet, és rácsatlakoztattam a fényképezőt.

- Alakítok egy kicsit a fotón – magyaráztam a semminek, vagy a monitornak – és aztán csináltatok belőle egy szép posztert. Emlékül… hogy mindig eszembe jusson ez az este. Akkor is, ha már nem láthatom majd Őt – suttogtam, és ettől a gondolattól váratlanul rosszkedvű lettem.

Megnyitottam a képszerkesztő programot, és igazítani, finomítani kezdtem a színeken. Igaz, közben egyre gyakrabban ásítottam, de tudtam, hogy ha végzek, sziklaként fogok beesni a takaró alá, és nem fogok hosszasan gondolkodni, hanem szinte azonnal mély álomba zuhanok.

- Nemsokára megvagyok – szónokoltam továbbra is a levegőnek, és ránagyítottam egy apró bohóchalra, hogy élesítsek kicsit a színeken… és attól, amit most megláttam, minden álmosság kiröppent a szememből, a szívem pedig őrült zakatolásba kezdett.

Előkotortam a tárcámból Ian telefonszámát, és reszkető kezekkel tárcsázni kezdtem.

- Ian…Del vagyok – szóltam bele, mikor meghallottam a fáradt hangot a túlsó végén. – Tudom, hogy aludni készültél… de ha meglátod azt, amit én, tuti nem fogsz – mondtam, és egyetlen másodpercre sem voltam képes levenni a szemem a monitorról. – Mondd… át tudnál jönni hozzám most azonnal? Ennél fontosabbat még sosem akartam mutatni neked. Nem, nem vagyok meztelen – sóhajtottam égnek emelt szemekkel, hogy az igenlő, bár elég csodálkozó válasz után kinyomjam a telefont, hogy borsódzó háttal figyeljem továbbra is a fotót. Mert amit ezen láttam… azt hiszem, arra egyikünk sem számított.

Vége

Folyt. köv.

KOMMENTEKET KÉREK! :)

Aki bújt, aki nem 13. fejezet

Néma csend borult az Ócenáriumra, nem hallatszott semmi más, csak kettőnk lélegzete Bill irodájában, és néha egy-egy autó zaja az utcafront felől.

- Ijesztő, nem? – suttogtam, és a hangomba önkéntelenül is némi félelem vegyült.

- A sötétség? – nézett rám Ian csodálkozóan. – Csak nem félsz? Nem fognak mumusok előugrani egyik sarokból sem – kacsintott rám.

- Jaj, menj már – legyintettem. – Nem a sötéttől félek. Hanem… hogy baj lehet. Itt lehet majd az, aki… szóval tudod. És mi is itt vagyunk. És ha fegyver lesz nála? Ha baja esik egyikünknek? – kezdett finoman pánikolni.

- Nyugi már… - fogta meg Ian a vállamat kedvesen. – Nem lesz a világon semmi, de semmi baj. Ha ma éjjel elfogjuk azt a szemetet, holnaptól nyugodtan alhatunk.

- Jól van – sóhajtottam hatalmasat. – De addig mit csinálunk itt?

- Talán lenne rá ötletem – vigyorgott Ian, és tekintete látványosan elidőzött a mellem vonalánál.

- Meg ne próbáld! – fenyegettem meg felemelt ujjal, de valahogy nem tudtam haragudni rá. Olyan volt, mint egy cukorkáért ácsingózó kisfiú. – Ha ilyesmi jár a fejedben, te lehetsz az, aki megsérül – tettem azért hozzá.

- Oké, értettem – mosolygott rám Ian, aztán leült a szőnyegre, a résnyire nyitott ajtó előtt. – De azért csatlakozol hozzám, nem? – csapkodta meg halkan a földet maga mellett.

- Abba még senki nem halt bele – helyeseltem, és mellé ültem.

- Biztosíthatlak, a másik verzióba sem – jegyezte meg ő kajánul, mire megforgattam a szemeimet. – Vagyis ha jobban meggondoljuk bele lehet halni. Igaz, kellemes módon, néhány másodpercre… - magyarázta közben Ian, és nem álltam meg, hogy ne csapjak egy aprót a karjára.

- Elég már! – szóltam rá. – Nem vagyok tapasztalatlan kislány, hogy mesélni kelljen róla.

- Igen, de velem még nincs tapasztalatod – vont vállat Ian, és pimaszul meredt a szemembe. – És most itt lenne a remek alkalom. Csak mi ketten, a sötétben…

- Még egy szót szólsz, és belöklek a cápák közé – ígértem meg neki vészjósló ábrázattal, mire felnevetett.

- Jaj Del… csak viccelek veled. Tényleg azt hiszed, hogy így szoktam lerohanni bárkit is? – mosolygott rám.

- Nem, nem pont így. Azt is kinézem belőled, hogy simán letepered – motyogtam halkan, és a vigyora láttán legszívesebben kipattintottam volna a körmeimet mint egy macska, de jobbnak láttam, ha csak simán lehervasztom valamivel a mosolyt a képéről.

- Árulj el inkább valamit – helyezkedtem el kényelmesen. – És mondj igazat! Azt mondtad nekem mikor hazavittél, hogy nem te jelentettél fel. Tényleg így van? De akkor mi történt?

- Tényleg tudni akarod? – sóhajtott Ian, és láttam, hogy elkomorult az ábrázata.

- Igen. Szeretek tisztán látni, és nem szeretem a rejtélyeket. Szóval, ki vele – biztattam. – Ígérem, hogy ha kiderül, miszerint mégis te voltál, nem foglak megölni érte.

- Nem én voltam – ingatta a fejét Ian. – Meg is esküszöm, ha kell.

- Hiszek neked anélkül is – biztosítottam. – De hát akkor…..?

- Az ügynököm – tárta szét Ian a kezeit. – Elmentem a forgatásra. Nem is árultam el senkinek, mi történt velem. Csak annyit, hogy volt egy kis balesetem. Elküldtek egy orvoshoz, aki rögtön látta, miféle sérülés ez. Tetanusz, kötözés, stb… - legyintett. – És egy hét leállás a munkámban. Az ügynököm megtudta, és kitalálta, hogy milyen remek alkalom hogy valakit besározzon a bíróságon. Ő perelt be téged, és az Állatrendőrséget is.

- Miért nem akadályoztad meg? – kérdeztem csendesen, a szőnyeg mintáit fürkészve.

- Mert fogalmam sem volt róla – vallotta be Ian töredelmesen. – Egy nappal előtte szólt, hogy másnap bíróság. Hiába ágáltam, hiába érveltem, ki volt tűzve a tárgyalás. Meg kellett jelennem.

- De… - vetettem ellen, és lázasan igyekeztem visszaemlékezni az ott lezajlott jelenetre – ítélethirdetés után veszekedtél a bíróval. Te is, meg az ügynököd is. Vagy ügyvéded, vagy ki volt az – vontam vállat. – Láttam már filmeket, ilyenkor mi megy ott. Nem tetszett, hogy téged is elítéltek, és nem tetszett, hogy én csak ennyit kaptam. Súlyosbítást szoktak kérni. Ezért balhéztatok a bíróval, ugye? – motyogtam.

- Tévedsz, Del – fogta meg Ian a kezem kedvesen, és hüvelykujjával végigsimította a kézfejemet. – Az ügynököm igen, erről vitázott. De én nem. Én azt akartam, hogy semmisítsék meg az ítéletet. Nem jelentettelek fel, nem kívántam a megbüntetésed. Ezért tiltakoztam olyan hevesen. Bár tény, hogy nem hallhattad miről volt szó, mert akkor te már az ajtóban álltál… és olyan megvetően néztél rám, ami még most is rosszul esik – sóhajtott Ian. – Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem – fejezte be végül. – De ez a teljes igazság.

- De ha nem kívántad, hogy megbüntessenek, miért vagyunk mégis itt mindketten? – préseltem ki a kérdést magamból.

- Mert nem én voltam a magánvádló, hanem az ügynököm. Ergo kizárólag ő kérhette a vád megszüntetését. Neki meg esze ágában sem volt – fintorgott Ian. – Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy azóta nem az ügynököm – próbálkozott meg aztán egy halvány mosollyal, de a simogatása a kezemen egy másodpercre sem maradt abba.

- Értem – bólintottam, miután megemésztettem a mondandóját. – Nem haragszom. Rád nem – biztosítottam aztán, és tényleg semmi neheztelés nem volt bennem irányába. – De ha az ügynököd valaha a szemem elé kerül, megtépem – ígértem komoly ábrázattal. – Te a magad ura vagy…  úgy értem, diktálhatsz feltételeket a munkád során. Én nem… nekem el kell fogadnom a munkám és az életem körülményeit úgy, ahogy vannak. Ha nem… a körülmények nem változnak az én kedvemért. A te világodban te alakítod a törvényeidet. Megteheted, mert nem átlagember vagy! Az én világomban vagy alkalmazkodom a törvényekhez, vagy végem. És ezek a törvények engem orrba vágtak a per, a főnököm, a pénzbírság, és a munka képében – mutattam körbe. – Fogalmad sem volt, milyen időszakot álltam ki. És ha az a szemét ex-ügynököd tudná, talán legközelebb meggondolná ő is, hogy megtegye-e ezt még másokkal valaha – suttogtam, és elhallgattam mikor éreztem, hogy egy könnycsepp erősen csípni kezdi a szememet. Nem akartam Ian szeme láttára elbőgni magam, hát szapora nyelésekkel igyekeztem uralkodni magamon.

- Hé… - húzódott Ian közelebb, mint aki kitalálja, mi zajlik le bennem. – Most már nincs semmi baj. Vagyis… - nézett a pillanatra az ajtó felé – remélem hamarosan nem lesz. Hallod? Na, gyere ide – húzott a vállára, és míg én nekidöntöttem a fejem a felsőjének, ő lágyan simogatni kezdte a hátamat.

- Csak nyugi, oké? – motyogta a fülembe halkan, és felemeltem a fejem. Hatalmas hiba volt. Mert a kék szemek szinte reflektorként világítottak felém, a szája pedig alig néhány centire volt az enyémtől.

- Van más módszerem is rá, hogy megnyugodj – nézte Ian a számat gyengéden, és szinte hallottam, hogyan nehezedik el a légzése.

- Hogy aztán a szőnyegre dönthess? – jött meg a hangom, bár a rebegésnél több nem nagyon jött ki a számon.

- Egyáltalán nem – mosolygott rám Ian, és kezét felemelve megsimogatta az arcomat. – Akár hiszed, akár nem… bármilyen dühös is voltam akkor rád… de már ott az úton, ahol a kutyát kergetted… már akkor is meg akartam tenni ezt – motyogta, és hozzám hajolva ajkamra nyomta a sajátját.

A csók lelkem mélyéig felkavart. Elsöprő volt, csodálatos és érzéki. Észre sem vettem, mikor kezdtem magam is viszonozni, szinte önfeledt mámorban, de kellett néhány másodperc, hogy felfogjam mit is teszek éppen.

- Mi a baj? – kérdezte Ian értetlenül, ahogy elszakadtam tőle, és elfordítottam a fejemet. – Del… ne haragudj, nem akartam rosszat – magyarázkodott.

- Nem… nem csináltál rosszat – suttogtam. – Nagyon jó volt. Csak azt hiszem, hogy hihetetlenül össze vagyok zavarodva – makogtam. – Eddig utáltalak… most már nem… és megcsókoltál… és nem tudom, hogy én mit akarok. És különben is… három hét múlva vége ennek az egésznek… és lehet, hogy soha többé nem látlak… és…. – magyaráztam kapkodva, összefüggéstelenül.

- Oké, értem én – szorította meg Ian a kezemet. – A döntés a tiéd, Del. Mindig is a tiéd lesz – engedett ki aztán az öleléséből, amit határozottan bántam. Most, hogy már nem fontak át a karjai, olyan volt, mintha a világ két felére sodródtunk volna el egymástól.

- Viszont van valami, amit megtehetsz, ha már az a vacak nálad van – böktem a fényképezőgép felé. – Csinálj egy képet. Egy emléknek… hogy egyszer itt voltunk, te és én, együtt. Bármily kalandos úton is jutottunk ide… már nem bánom – mosolyogtam vidámabban. – De ne, ne engem – tiltakoztam aztán, mikor Ian felém fordította a gépet. – Fotózd le azt ott kinn – mutattam az ajtó résén át az éjszakai világításban kékesen fénylő akváriumra. – Csináltatok belőle egy posztert… és ahányszor ránézek majd, mindig eszembe jutnak az emlékek – mondtam csendesen, Ian pedig engedelmesen arrafelé fordította a gépet.

A zárhang ebben a szinte síri csöndben olyan volt, mint egy puskalövés. Megvillant a vaku…és ebben a pillanatban valami hangos zaj hallatszott a folyosó felől. Olyan csörömpölés, mint mikor valaki hirtelen és véletlenül felrúg egy vödröt.

Ian döbbenten rám nézett, és kék szemében ugyanaz tükröződött, ami az enyémben is.

- Nem vagyunk egyedül – leheltem döbbenten. – Akárki is a tettes… itt van az épületben. És alighanem észrevett minket.

Vége

Folyt. Köv.