Tüskék közt a virág 1. fejezet

1. fejezet

Kidugtam a fejem a letekert ablakon, és míg fél kézzel a volánt fogtam, a másik kezemmel a fejemre szorítottam a jókora karimájú szalmakalapot, hogy ne vigye le a menetszél. A következő másodpercben rájöttem, hogy nincs harmadik kezem, amivel hadonászhatnék, hát megnyomtam a dudát, majd az út szélére húzódtam, és vártam, hogy az előttem haladó jármű is megálljon.

- Várjon egy kicsit, Senor Valdes – kászálódtam ki az ülésből, és szinte azonnal éreztem, hogy millió hangya lepi el a lábamat, ahogy újra beindult benne a vérkeringés. A másik autó sofőrje időközben mellém lépett, és érdeklődve nézett rám.  – Sok nekem ez az ücsörgés- adtam magyarázatot.

- Hát, maga tudja – sündörgette a bajszát vezetőm. – De már nem vagyunk messze. Alig félórányira.

- Amikor elindultunk is azt mondta, nincs olyan messze. Másfél órája jövünk. Mondja, magának mi a messze? – kérdeztem barátságosan, és a kalapommal kezdtem legyezni magam. – Miért van itt ilyen iszonyú hőség?

- Mert ez Mexikó, asszonyom – tárta szét a karjait Valdes. – Ennél melegebb is szokott lenni. Szokja meg a klímát.

- Nem vagyok asszony – helyesbítettem, és megmostam az arcom a flakon vízben, amit előrángattam a kesztyűtartóból. – Tényleg igazat mondott. A senki földjén járunk.

- Maga akart mindenáron a világtól távol eső helyen nyaralni – sóhajtott kalauzom. – Higgye el, itt nem fog látni mást, csak kaktuszt, sziklákat, homoki virágokat. Meg persze pókokat, skorpiókat meg kígyókat. De azokat bőséggel.

Felsikkantottam, és úgy ugrottam vissza a kocsiba, mintha máris millió kígyó nyüzsögne a talpam alatt, és csak Valdes diadalmas vigyora láttán engedett ki belőlem a feszültség.

- Most ezt direkt csinálta, ugye? – nyomtam vissza a fejembe a kalapot kissé mérgesen. – A frászt kapom a kígyóktól.

- Ne féljen tőlük. Alapból ne menjen hozzájuk túl közel, és ennyi. Tartson legalább két méter távolságot, akkor nem lesz baj. A házba nem mennek be… a sziklák között, munka közben meg legyen óvatos – vizslatott kíváncsian. – A házban van elsősegély láda a fürdőben. Benne egy ampulla kígyó- és pókmarás elleni szérum. Szükség esetére. De ha vigyázni fog, nem kell használnia – vont vállat Valdes. – Mellesleg, hogy fog fotózni, ha nem megy közel a kígyókhoz?

- Remek teleobjektívjeim vannak – hunyorogtam rá vidáman. – Mexikó egyik végéből lefotózhatnám a másikat.

- Akkor rendben – sóhajtott Valdes. – Indulhatunk tovább, ugye? Ne feledje, nekem visszafelé is jönnöm kell – fordult sarkon, és visszaszállt az autójába.

- Ezt úgy mondta, mintha én ott halnék meg a sziklák közt – morogtam az orrom alatt, aztán beindítottam a motort, és engedelmesen nyomni kezdtem a gázpedált, tartva magunk közt az öt méteres távolságot.

Útközben gyönyörködtem az elsuhanó tájban. Ilyet Amerikában nem lehetett látni. Itt még a levegő is más volt. Mintha maga Mexikó érintette  volna meg a szívemet, hogy barátságosan üdvözölje a vendégét.

*****

- Hát ez lenne az a ház, Miss Gracy – mutatott a kis kalibára Valdes, mikor mindketten kiszálltunk a végcélunknál az autóból.  – Nem túl modern… kívülről. Kissé megtépázza az időjárás. A homokviharok, a szél, az eső… de nem ázik be, nem omlik össze.

- Nekem így is tetszik – villantottam fel egy mosolyt.

- Belülről más, higgye el. Van egy jól felszerelt konyha, egy fürdő. Egy nappali, egy hálószoba… hűtő, tévé, rádió. Egyedül számítógép nincs. Sok lenne a modernből – rázkódott Valdes pókhasa a nevetéstől. – Tudja, mi itt Mexikóban azt tartjuk, hogy csak annyit engedünk be az új kor vívmányaiból, ami nem veszélyezteti a kultúránkat.

- Szeretem az idegen népek kultúráját. És ez pedig… - mutattam egy mexikói mintára a verandán – közel áll hozzám. Részben cheyenne indián vagyok. Egész pontosan, a nagyanyám azt volt.

- Akkor pontosan tudja, miről beszélek – vette elő a ház kulcsait Valdes. – A hagyomány fontos. Fontosabb mindennél – tárta aztán ki az ajtót, és betessékelt.

A számat tátva forgolódtam körbe. Tényleg gyönyörű ház volt. Modern bútorok… ágy, asztal, fotelek… de mindenhol feltűnt egy motívumokkal díszített függöny, terítő, vagy épp szőnyeg. Szemet gyönyörködtető egyvelege volt ez a réginek, és az újnak. A bambusz árnyékolók pedig fokozták ezt az érzést.

- Ez csodálatos! – mondtam elismerően és boldogan. – Nem is értem, miért nem tolonganak itt a turisták.

- Mert ők jobban vágynak a tengerpartra, meg a nevezetességekre. De azért elő szoktak fordulni itt is. Bár jóval ritkábban, de… szerencsére mindig van érdeklődő erre a házra. Általában olyanok, akik belefáradtak a rohanásba, és egy darabig nem szeretnének embereket látni. Vagy olyanok, akik a lelkük traumáját akarják itt enyhíteni. Feledni valami bajt, vagy szomorúságot – fürkészett Valdes kíváncsian.

- Ha most arra vár, hogy meggyónjak magának, hiába – nevettem. – Maga nem pap.

- Tényleg nem vagyok – csóválta a fejét Valdes. – Ha ilyesmire vágyik… szentmisére, vagy gyónásra… távolabb a hegyek között, jó negyven percnyire van egy apró pueblo. Van egy templomuk, és egy vénséges papjuk. Mindenkit feloldoz. Általában azért, mert nem hallja a gyónásokat. De az igazi feloldozást csak a Szent Szűz és az Úristen adhatja meg – húzta elő a jókora keresztet az inge kivágásából, és megcsókolta.

- Nos, Miss Gracy… elégedett? – kérdezte aztán. – Ami az elektromosságot illeti, van egy generátor hátul… jöjjön… - kísért el az egyik ablakig, és hátramutatott, a veranda hátsó részére. – A konyhából nyílik egy apró pince. Talál ott néhány kanna benzint. Minden nap töltse fel a generátort, akkor nem marad áram nélkül. A mobilomon el tud érni, ha valami gond lenne. Ha mégsem… akkor a rádió cb adóvevővel is rendelkezik. Szóval nem lesz teljesen elvágva a külvilágtól… csak ha maga is úgy akarja. Két hétig csak az Öné a ház. Érezze jól magát. Beneït sigui la teva vida sencera – fejezte be végül, és kezembe nyomta a kulcsokat. – Viszlát, Miss Gracy.

- Viszlát, Senor Valdes – kísértem ki a küszöbig, hogy hosszasan nézzek az autója után, ami jókora porfelhőt vert fel az úton. Mire a porfelhő eloszlott, csakugyan magam maradtam. Az egyetlen hang, ami körbevett a szél susogása, és a madarak vijjogása volt odafenn.

Kinyitottam a kocsi csomagtartóját, és becipeltem a két hatalmas bőröndöt a házba. Az egyikben a ruháim voltak, a másikban a munkámhoz való dolgok. Fényképezőgép, objektívek, fejlámpa, állvány, gömbfej… sorolni is hosszú volt.

Mikor lepakoltam, úgy döntöttem, egyelőre semmit nem csinálok. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy behűtött kókuszlét, majd elvetettem magam a nappali kanapéján, és élveztem a házban uralkodó kellemes hőmérsékletet.

- Isten éltessen örökké, Mexikó! – suttogtam, és üdvözlő mozdulattal felemeltem a napkorong felé az üveget.

Vége

Folyt. Köv.