Aki bújt, aki nem 14. fejezet

Mintha csak a szavaimat akarták volna igazolni, léptek hangzottak fel a folyosón… először kissé tétova, majd egyre gyorsuló léptek. A végén már rohanásba vágtak, de nem felénk jöttek a hangok. Sokkal inkább távolodni kezdtek, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. A tettes itt  volt, de rájött, hogy lesben állunk. Most a könnyebb utat választotta… a menekülést.

- Maradj itt! – kiáltott nekem oda Ian, és az ajtót kivágva kirohant a sötétségbe, hogy a rohanó fantom után vesse magát. Egy ajtó dörrenése… a tettes alighanem most érte el a szabad ég alá vezető ajtót… Ian cipőinek kopogása, ahogy ő is rohanni kezdett, majd újra annak az ajtónak a hangja… és aztán a néma csend. Egyedül maradtam.

Tétován táncoltam ide-oda, remegve szívva magamba a levegőt. Nem tudtam eldönteni, mit is csináljak. A lelkem szinte háromfelé szakadt. Az első rész itt maradt volna az irodában, lehetőleg elrejtőzve egy szekrénybe, vagy íróasztal alá, és befogta volna a fülét meg a szemeit is, hogy ne lásson, és ne halljon semmit, ami körülötte történik. A másik rész a falba verte volna a fejét, amiért a saját ostobaságunk miatt elszalasztottuk a – talán egyetlen – alkalmat, hogy pontot tegyünk az egész ügy végére, és tisztázzuk magunkat. A harmadik rész pedig csaknem infarktust kapott a hirtelen jött gondolattól, hogy az elkövetőnél akár még fegyver is lehet, és Ian-nek baja eshet. Rövid ideig hezitáltam, aztán lelki szkanderben lenyomtam az első két részt, és győzött a harmadik.

Magam is kitrappoltam az ajtón, bár nem tudtam eldönteni, mit is teszek, ha fennáll az előbb említett helyzet. Vagy halált megvető bátorsággal ugrom neki a tettesnek, vagy hasznot kovácsolok női mivoltomnak ama kiváltságából, hogy éles szirénahangon sikítani kezdek, míg az egész környéket fel nem zavarom.

Egy méterre voltam az ajtótól mikor kinyílt, és egyenesen a csapzott Ian karjaiba rohantam bele.

- Még jó, hogy mondtam, hogy maradj az irodában – mondta a szemét megforgatva, és bezárta maga mögött az ajtót.

- Én is örülök, hogy nem esett bajod – viszonoztam a gesztust, majd – mint egy elmebeteg – tapogatni kezdtem, hogy tényleg nem találok-e rajta valahol vérnyomot, lőtt sebet, vagy bármit, ami arra utalhat, hogy össze fog esni a lábaim előtt, és elhalálozik.

- Nem mondom, hogy ez nem esik jól, de tényleg egyben vagyok – hallottam a fejem felől Ian hangját, mikor épp a dereka táján tapogatóztam, és ennek hallatán eszméltem rá, mit is művelek éppen.

Fülig vörösödve egyenesedtem fel, ennek ellenére volt bennem annyi pofátlan bátorság, hogy egyenesen a szemébe néztem.

- Gondolom nem kell feltennem a kérdést, hogy elkaptad-e – jegyeztem meg elkomorodva, mire Ian ingatni kezdte a fejét.

- Gyorsabb volt nálam, plusz jó előnye is volt. Mire kiértem, már csak egy fekete autót láttam, ami elhajtott.

- Rendszám? – kaptam fel a fejem reménykedve. Talán ezen a nyomon még elindulhatnánk.

- Nem láttam a rendszámot. Sötét volt… ahogy a sarkon kikanyarodott, rávetődött az utcalámpa fénye ugyan, de csak egyetlen másodpercig. Arra sem volt elég, hogy egyetlen betűt vagy számot megjegyezzek.

Lehajtottam a fejem, immár teljesen összetört reményekkel, és megrezzentem, mikor Ian belerúgott a falba.

- A francba! – dühöngött. – Ekkora barom vagyok! Itt volt a lehetőség az orrunk előtt! És mi mit művelünk? Elszúrjuk… Ezek után biztos nem fog többet próbálkozni!

- Hát… azért ez sem utolsó szempont, nem? – vetettem közbe kis ijedtséggel. Még akkor sem láttam őt ennyire elkeseredetten dühösnek, mikor az első találkozásunknál megharapta őt a kutya. Úristen… mintha ezer év telt volna el azóta.

- Ne haragudj – dörmögte Ian, és magához ölelt, én pedig teljes természetességgel bújtam a karjaiba. Volt bennem némi csodálkozás, de ez leginkább csak annak szólt, hogy csodálkozom azon, amiért nem csodálkozom önmagamon. És a puszta gondolatba is tökéletesen sikerült belezavarodnom.

- Most akkor mi lesz? – motyogtam, fejemen kényelmesen elfészkelve Ian vállán.

- A legközelebbi pont az, hogy hazaviszlek – sóhajtotta Ian. – A továbbiakban pedig… gondolom az, ami eddig. Bejárunk, letudjuk a büntetésünket, és elviseljük a gyanakvó tekinteteket, akik esetleg minket tartanak állatgyilkosnak – engedett ki a karjaiból. – Sajnálom, de nem szolgálhatok más alternatívával.

- Az első pont tetszik. A többi már kevésbé – sóhajtoztam.

- Gyere – kormányzott Ian az ajtó felé gyengéden. – Bezárok, és mehetünk. Azt hiszem, ma éjjel itt már nincs mit csinálnunk.

*****

Csendesen szólt az autórádió, valami lágy zene csilingelt benne éppen, én pedig a kocsi lehúzott ablakából bámultam a Hold sápadt sarlójára, és a csillagok bágyadt fényére.

- Csaknem húsz perce jövünk már egyetlen szó nélkül – jegyezte meg Ian halkan. – Kérlek mondd, hogy nem én vagyok újra a haragod célpontja.

- He? – zökkentem vissza némileg értetlenül a sztatoszférából, aztán mikor felfogtam a kérdését, megráztam a fejem.

- Nem, dehogy… - dünnyögtem. – Csak tudod… - sandítottam rá a szemem sarkából, aztán legyintettem. Miért ne lehetnék teljesen őszinte?

- Szóval, azt hittem, ez a mai lesz életem legszebb estéje. Eltöltök egy éjszakát veled… úgy értem, mint emberrel, nem mint sztárral. És nem olyan perverz formában, ahogy te most gondolod  – szögeztem le gyorsan. – Bíztam benne, hogy talán lehetünk jó viszonyban is, és nem kell, hogy folyton utáljalak. Az meg habnak ígérkezett a tortán, hogy elkapjuk a szemétládát, és két legyet ütünk egy csapásra. Tisztázzuk magunkat, és véget vetünk annak, hogy további állatok haljanak értelmetlen halált. És tessék… nézd meg, ebből mi maradt. A világon semmi – motyogtam gyászosan.

- Ezt én azért nem mondanám – rázta meg a fejét Ian. – Vagyis… a te nevedben nem beszélhetek, az tény… de én ugyanezekkel a gondolatokkal mentem oda ma este. És noha a második részt elszúrtuk…  az első rész nálam kipipálva – villantott felém egy mosolyt, amitől azonnal megremegett a lábam.

- Én már nem utállak. Sőt… kimondottan megkedveltelek. És amit ma talán még a delikvens elszalasztásánál is jobban bánok, az, hogy ott az irodában nem csókoltalak tovább – suttogta Ian, és óvatosan megérintette a kezemet.

Lenéztem összefonódott végtagjainkra, és nagyot nyeltem. Mit kéne mondanom? Hogy ha akkor nem állok le, alighanem meg sem hallottuk volna a tettest, mert szégyentelen módon rávetem magam, és elég… khm… közel engedem magamhoz?

- Én… erre lakom – leheltem aztán, és egy utcára mutattam. Ian elvette a kezét, és bekanyarodott a jelzett irányba, hogy alig néhány perccel később leállítsa a kocsi motorját a házam előtt.

- Tudom – mosolygott rám Ian a beálló csendben. – Egyszer már hazakísértelek. Rémlik?

- Igen, tényleg – kaptam észbe, és zavartan piszkálni kezdtem az ülést. – Ian… - kezdtem bele halk hangon. – Csak azt szeretném mondani, hogy… az első rész nemcsak nálad van kipipálva – szedtem össze minden bátorságomat, hogy a szemeibe nézzek, és nem csalódtam. A tengerkék tekintet úgy ragyogott a lámpák és a Hold fényében, mint a gyémánt.

- Akkor… - billentette félre Ian a fejét, és lehunytam a szemem, ahogy ujjai jólesően végigcirógatták az arcomat – ellenedre lenne, ha megismételnénk azt, amit az irodában? – csúszott hozzám egyre közelebb.

- Azt hiszem, a legkevésbé sem  - vettem nagy levegőt, ahogy kiszaladt számon az őszinte válasz, és nem kellett sokat várnom rá, hogy ismét megérezzem ajkait a sajátomon. De ez a csók már másabb volt. Az első csak amolyan tapogatózó csók, mintha a lehetőségek határait ismerte volna ki éppen. Most viszont… lázas, szenvedélyes, mégis végtelenül gyengéd mozdulatokkal forrt össze a szánk, és csak akkor húzódott el tőlem, mikor mindketten tizedmásodpercre álltunk a megfulladástól.

- Huhhhh – szaladt ki Ian száján önkéntelenül, és szélesen elvigyorodott. – A francba a futni hagyott tettessel. Ezért a pillanatért megérte az egész – kacsintott rám, én pedig elnevettem magam.

- Kösz, hogy hazahoztál – mondtam kedvesen. – Ugye nem haragszol, ha nem hívlak be? De már jócskán elmúlt éjfél… és pihennem sem ártana.

- Persze, rám is rám fér az alvás – bólintott. – Holnap forgatok, és előre sajnálom a sminkeseket, hogy el kell tüntessék a szemem alatti karikákat – motyogta, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és matatni kezdett benne.

- Tessék… - nyomott kezembe aztán egy darab papírt, amire sietősen firkált valamit. – A telefonszámom. Előre szólok, nem ér eladni sem rajongóknak, sem az újságnak – nevetett, én pedig szintén vigyorogva megráztam a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs. – Mondd Del… érted jöhetnék holnap este? Bevinnélek magammal. Igy egy kicsit több időt tudunk együtt tölteni.

- Rendben – bólintottam. – És persze reménykedsz, hogy tovább csókolgathatsz, ugye? – kérdeztem, de nem haragosan, sokkal inkább nevetősen.

- Igen, ez is az okok közé tartozik – mosolygott Ian szélesen, és néhány pillanatig képtelenek voltunk elengedni egymás tekintetét.

- Mondd, kérhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen. – Ideadnád ezt nekem holnap estig? – mutattam a fényképezőgépre. – Feltenném a számítógépre a fotót, amit benn készítettél. Ha majd egyszer belépsz azon az ajtón, meglátod az okát – mutattam a ház felé. – De hogy ne érjen meglepetésként… tengermániás vagyok – vigyorogtam el magam kissé szégyenlősen. – És a képen egy tengeri akvárium van. Szóval kell nekem… a hangok is ezt parancsolják – tettem hozzá, mire Ian felnevetett.

- Jó, vidd csak – csóválta a fejét vidáman, én pedig a géppel a kezemben kiszálltam a kocsiból.

- Jó éjt, Ian – néztem vissza, mikor becsaptam a kocsi ajtaját, és addig álltam kinn a ház előtt a sötétben, míg az autó lámpáinak fénye el nem tűnt előttem a kanyarban.

Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy tíz perccel később immár átöltözve, az ebédmaradékkal a kezemben lépjek be a nappaliba. Egy darabig az ágyamat méregettem, latolgatva a lefekvés lehetőségét, de aztán legyintettem. Álmos voltam, az tény, de képtelen lettem volna pihenésre. A ma esti izgalmak… ide értve Ian csókját is… egyszerűen úgy felpörgettek, mintha valami serkentőszert szedtem volna be.

- Most minek forgolódjak álmatlanul, nem? – dünnyögtem a sötétségnek, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve bekapcsoltam a számítógépet, és rácsatlakoztattam a fényképezőt.

- Alakítok egy kicsit a fotón – magyaráztam a semminek, vagy a monitornak – és aztán csináltatok belőle egy szép posztert. Emlékül… hogy mindig eszembe jusson ez az este. Akkor is, ha már nem láthatom majd Őt – suttogtam, és ettől a gondolattól váratlanul rosszkedvű lettem.

Megnyitottam a képszerkesztő programot, és igazítani, finomítani kezdtem a színeken. Igaz, közben egyre gyakrabban ásítottam, de tudtam, hogy ha végzek, sziklaként fogok beesni a takaró alá, és nem fogok hosszasan gondolkodni, hanem szinte azonnal mély álomba zuhanok.

- Nemsokára megvagyok – szónokoltam továbbra is a levegőnek, és ránagyítottam egy apró bohóchalra, hogy élesítsek kicsit a színeken… és attól, amit most megláttam, minden álmosság kiröppent a szememből, a szívem pedig őrült zakatolásba kezdett.

Előkotortam a tárcámból Ian telefonszámát, és reszkető kezekkel tárcsázni kezdtem.

- Ian…Del vagyok – szóltam bele, mikor meghallottam a fáradt hangot a túlsó végén. – Tudom, hogy aludni készültél… de ha meglátod azt, amit én, tuti nem fogsz – mondtam, és egyetlen másodpercre sem voltam képes levenni a szemem a monitorról. – Mondd… át tudnál jönni hozzám most azonnal? Ennél fontosabbat még sosem akartam mutatni neked. Nem, nem vagyok meztelen – sóhajtottam égnek emelt szemekkel, hogy az igenlő, bár elég csodálkozó válasz után kinyomjam a telefont, hogy borsódzó háttal figyeljem továbbra is a fotót. Mert amit ezen láttam… azt hiszem, arra egyikünk sem számított.

Vége

Folyt. köv.

KOMMENTEKET KÉREK! :)