Aki bújt, aki nem 15. (befejező) rész

Fel-alá járkáltam felajzottan a lakásban. Noha csaknem az egész éjszakát átvirrasztottam – az óra tanúsága szerint mindössze három óra választott el a reggeltől – úgy éreztem magam a hirtelen jött felfedezéstől, mint aki megivott egy hatalmas bögre kávét.

- Na végre! – sóhajtottam fel, mikor a ház előtt felhangzott egy autó zaja, és nemsokára egy kéz megverte a bejárati ajtót.

- Szia! – mosolyogtam rá Ianre. – Gyors voltál.

- Tényleg nem vagy meztelen – dünnyögte köszönésképpen, elég csalódott hangsúllyal, aztán invitáló intésemre beljebb tornázta magát a küszöbön. – Mi volt ennyire sürgős? Már csaknem aludtam. És veled ellentétben én mez…

- Nem akarom hallani a befejezést – emeltem fel a kezem, hogy elhallgattassam. Sikerült is, a mondat vége a levegőben maradt, de a szemtelen vigyora láttán szívesen bokán rúgtam volna.

- Élvezed, mi? – forgattam meg a szemeimet, de nem tudtam haragudni rá. Olyan volt mint egy kisfiú, aki élvezi hogy szórakozhat.

- Fölöttébb – kacsintott rám. – De tényleg… mi volt ennyire sürgős? – tárta szét aztán a kezét. – Álmos vagyok… már csaknem aludtam, mikor hívtál. Nem lehetett elmondani a telefonban?

- Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Mert ezt nem mondani kell… hanem látni – fogtam meg a kezét, és elkezdtem magam után vonszolni a hálóba.

- Hm… - állapította meg Ian, mikor meglátta az ágyamat. – Rámenős vagy, mondtam már?

- Vedd le onnan a szemed, és töröld ki a piszkos gondolatokat a fejedből. Inkább ide ülj – húztam neki oda egy széket a sajátom mellé, miközben leültem a géphez.

- Jó, figyelek – adta meg magát Ian, és a monitorra meredt.

- Elkértem tőled a gépet a fotó miatt… - kezdtem bele. – Mint látod, imádom a vízi világot – intettem körbe a szobában, ahol jó néhány kép, poszter idézte az óceánok mélyét. – Az volt a tervem, hogy készíttetek ebből egy faliképet. De van ahol néha elmosódott, és csillog az üveg. Megnyitottam hát a képszerkesztő programot, hogy néhol módosítsak keveset – demonstráltam közben amit mondtam. – Tessék… - dobtam ki a képet a képszerkesztőbe, aztán megkerestem a háttérben a kis bohóchalat.

- Épp ezt a halat akartam kissé erősebben átszínezni. És ahogy ránagyítottam… - zoomoltam a képre – felfedeztem valamit. Nem, nem mondom meg mit. Kérlek, nézd meg a fotót… és mondd, hogy te is látod amit én, és nem az én szemeim kápráznak – motyogtam.

Ian előrehajolt. Azt hiszem, még sosem láttam embert, aki ennyire komolyan vett volna egy koncentrálásra történő felszólítást.

Néhány másodpercig csak a szemöldökét ráncolta… aztán hallhatóan benne akadt a lélegzet. Szeme kitágult, és teljes döbbenettel tátogott felém.

- Ezek szerint mégsem én vagyok a bolond – nyugtáztam megkönnyebbülten.

- Vagy mindketten azok vagyunk – mondta Ian, de szemét le sem vette a monitorról. – Ez itt egy arc… egy ember arca.

- Amikor a képet készítetted… egy másodperccel később hallottuk a lépteket. Az elkövető ott állt a folyosó végén… és tükröződött az akvárium üvegében – sóhajtottam. – Csak egy-két másodperc kellett volna, és teljes valójában lefotózhattuk volna. Elszúrtuk – dünnyögtem elkeseredve.

- A fenébe is – túrt Ian a hajába. – Ki lehet venni a képen, hogy áll itt egy alak. De az arc valahogy homályos… és elmosódott. Tudsz rajta állítani valamennyit?

- Már próbáltam – csóváltam a fejem, de azért megragadtam az egeret, és újra megkíséreltem a lehetetlent. – Az a baj, hogy ha világosítok, eltűnik szinte az egész. Ha jobban kinagyítom, tiszta pixel lesz… egy halom kockából sokat nem lehet kivenni – morogtam, de igyekeztem állítani a színskálán.

- Várj egy kicsit – fogta meg Ian a kezemet, nekem pedig ettől valamiért kedvem támadt hagyni az egész nyomozósdit, és most azonnal berángatni az ágyneműim közé.

- Vedd lejjebb a fényerőt – motyogta Ian, és olyan közel hajolt a monitorhoz, hogy csaknem hozzáért az orra. – És tompíts a fehér fényen. Akkor talán megszűnik az üvegen ez a zavaró csillogás – dörmögte.

Teljesítettem amit kért, de fogalmam sem volt róla, mi érdekeset fedezett fel… de az arca egyszerre tükrözött ijedtséget, és lázas örömöt.

- Nagyíts egy kicsit… még egy kicsit – mondta rekedten. – ITT VAN! – kiáltott aztán fel a csendben olyan hirtelen, hogy csaknem hanyatt dőltem a székkel.

- Mi van ott? – hápogtam a szívemre szorított kézzel.

- Ne az arcát nézd – húzott Ian közelebb. – Azon nem nagyon látni semmit. Hanem lejjebb. A ruhája egy része is látszik a képen. Legalábbis felül. Alul eléggé elmosódott és sötét. De nézd meg ezt a ruhát. Bizonyítsd be, hogy jól gondolkodom – biztatott Ian.

- Oké – vettem nagy levegőt, és igyekeztem úgy viselkedni, mintha tényleg nyomozó lennék. – Nincs rajta ing. Ha lenne, kihajtaná a gallérját.

- Melegszik – jegyezte meg Ian. – Tovább!

- Ez nem lehet póló… - fűztem tovább a szót, és én is egyre közelebb másztam a monitorhoz, a szemem erőltetve. – Azok általában rövidujjúak… és más a nyakkivágás. De nem is kabát… ez biztos. Oké – dőltem hátra. – Mi a fene van rajta? Nem ing, nem póló, nem kabát… mi a fenét húzott magára? Zsákot? Méghozzá… - tekintettem vissza a képre egy pillanatra – valami zöldes zsákot?

- Nem, nem zsákot – nézett Ian a szemembe. – Hanem egy kezeslábast. Egy zöld overallt.

Eltátottam a számat, úgy meredtem rá. Kétség nem fért hozzá, hogy most tényleg úgy festettem, mint egy elmeháborodott.

- Te is ugyanarra gondolsz, ugye? – fogta meg Ian a kezem, és megszorította.

- Valami azt súgja, hogy igen – bólintottam. – Mert mi ketten… már láttuk ezt az overallt. És azt is, aki viselte – nyeltem egy nagyot. – Autogrammot adtál az unokahugának. Sarah volt a neve, ha jól emlékszem – dadogtam.

- Igen, pontosan – bólintott Ian. – Del… tudod, mit jelent ez? – mutatott Ian a monitor felé.

- Azt, hogy mi ketten már nem leszünk többé gyanúsítottak – mosolyogtam el magam boldogan.

- Ki tudod nyomtatni, ugye? – kérdezte Ian, és alig két perc múlva már a kezünkben voltak a papírok.

- Ezek után mi a teendőnk? – kérdeztem.

- Te vagy a nyomozó – nevetett. – De én azt mondom, kérjünk holnap egy-egy nap szabadságot. Hívd fel a főnöködet.

- Le fogja tépni a fejem – mondtam kissé ijedten.

- Hát, Kevin is az enyémet, ha hiányzom a forgatásról – vont vállat Ian. – De ezért megéri, nem? – rázta meg a papírt. – Reggel elmegyünk, és átadjuk Billnek a képeket. Aztán végignézzük, ahogy rendőrt hívnak, és… tamtatam! – fejezte be a végén diadalmasan. – És ha főnököd le akarja szedni a fejed… csak szólj, és én megvédelek.

- Ezt el is vártam – mosolyogtam Ianre, és kissé félve nyeltem egyet, mikor a kezemet szorongató mozdulat simogatásba váltott… aztán ez a simogatás egyre feljebb csúszott a karomon, egészen a vállamig.

- Mit gondolsz, van ok az ünneplésre? – hajolt egyre közelebb. – Lehetne a jutalom mondjuk egy észvesztő csók, nem? – hajolt rá az ajkamra, és eszem ágában sem volt ellenkezni ez ellen.

Beletúrtam a hajába miközben magamhoz húztam. Éreztem nyelvét a számban, és rájöttem, hogy az sem érdekelne, ha ebben a pillanatban meghalnék. Szebb halálom valószínűleg úgysem lehetne…

Kezeim óvatosan vándorútra keltek, ujjammal végigcirógattam Ian mellkasát, majd a derekát, míg kezem kicsúszott a hajából, hogy tarkóját kezdje el simogatni izgatóan.

- Delia… - kapta el Ian a fejét tőlem, és lihegve meredt rám. – Veszélyes határokat feszegetsz. – motyogta. – A tűzzel játszol.

- Tudod mit? – mosolyogtam rá csillogó szemekkel. – Akkor hát égessen meg az a tűz – tapadtam újra az ajkára, és csak azért váltam el tőle, hogy ijedten felsikoltsak, mikor a karjaiba kapott, és az ágyba dőlt velem.

Felnyögtem, ahogy leszedte rólam a kis semmi pizsamát, és nyelvével végigsimogatta forró bőröm minden négyzetcentijét, aztán jómagam is lelkesen segítettem, hogy rajta se maradjon sok ruhadarab.

- Valami azt súgja, hogy már nem utálsz – mosolyogtam rá kedvesen, mire rám nevetett.

- Elárulok neked valamit – súgta a fülembe – és nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem. Amikor először megláttalak… azt a kutyát üldözve… és a szemedbe néztem… már akkor erre vágytam – simogatta meg az arcomat, én pedig lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy elvarázsoljon abba a másik, gyönyörökkel teli világba.

Ahogy megéreztem őt magamban, maga volt a tökéletesség. Simogattam izzadt hátát, hallgattam halk nyögéseit, mígnem én magam is egyre jobban sodródtam, távol ettől a földtől, hogy a végén megremegjen a testem. Míg elsüllyedtem a kéj világában éreztem, hogy az ő teste is megrázkódik, majd halkan felkiált, és fáradt, izzadt fejét a vállamnak hajtva lépi át velem együtt a gyönyör kapuját.

*****

- Üdv – biccentett felénk Bill csodálkozó arccal, mikor megjelentünk. – Fura, még reggeli fényben sosem láttam magukat – vigyorgott. – Megtudhatom, mi volt az a fél órával ezelőtti rejtélyes telefon? – vágta a kezét zsebre, és végignézett a folyosó hosszán, ahol bennünket várt. – Tudom, hogy éjjel nem jártak sikerrel. Már hallottam hírét.

- Azt hiszem, néhány újdonságot mégis hoztunk magának – kereste meg Ian keze az enyémet, és megszorította. – Nem tárgyalhatnánk meg ezt az irodában? – mutatott arrafelé. – Igérem, nem fogja megbánni, ha szán ránk egy kis időt.

- Ám legyen – vont vállat Bill, és beterelt bennünket az ajtón. – Kérem, mondjanak olyat, ami feldobhatja a napomat.

- Nekem valami azt súgja, ez olyan lesz – villantottam felé egy mosolyt, és legszívesebben táncra perdültem volna örömömben.

*****

- Ezt egyszerűen még most sem hiszem el – nyögte Bill, és mindhárman az ablakon át néztük, ahogy két rendőr bilincsben vezeti el a takarítót, és a rendőrautó hátsó ülésére tuszkolják. A dühösen villogó szemek még onnan is az ablak felé fordultak, Bill pedig ijedten farolt hátra néhány lépést.

- Dick Morris… - motyogta, és leroskadt a fotelba, míg mi helyet foglaltunk a kanapén. – A jó öreg Dick… aki velünk volt a kezdetektől…  - csóválta a fejét Bill hitetlenkedve. – Iszonyú rossz emberismerő vagyok.

- Nem, én nem hiszem – mondtam kedvesen. – De az emberek változnak. Jó emberek lehetnek rosszá… és fordítva is – vágta a szememmel Ian felé szemtelenül, mire kaptam egy „na várj csak, ha kimegyünk innen” típusú fintort, aztán mosolyogva kacsintott rám.

- És tudjuk már, miért is tette? – vetettem fel aztán a kérdést.

- A régi jó öreg motívációért… pénzért… - dohogta Bill, majd felkelt, és egy apró bárszekrényből három pohár whiskyt töltött ki. – Munka közben ugyan ez nem szokásom, de ma tehetünk kivételt – nyomott a kezünkbe két poharat, és az arcán még mindig olyan kifejezés ült, mint aki azt hiszi, álmodik.

- Oké, csak hogy értsék… bár túl sokat még nem mondott, gyanítom a részletek majd a rendőrségen derülnek ki – dőlt vissza aztán a székébe. – A szomszédos megyében van egy másik Ócenárium. Valami oknál fogva viszont nem túl nagy a látogatottságuk. Nálunk több az érdekes állat… szebb a környezet… mi vagyunk a konkurencia. Kerestek hát valakit, aki vállalta, hogy tönkrevágja ezt a helyet. Dick – legalábbis saját elmondása szerint – ötszáz dollárt kapott minden halott állat után. Okosan csinálta, az tény – húzta el a száját . – Kapott pénzt onnan is bőven. Plusz egy ígéretet, hogy ha ez a hely csődbe megy, ott a vezetőségbe is bekerülhet – sóhajtott. – Maguk pedig aztán főképp kapóra jöttek neki. Volt kire ráterelni a gyanút. Ezért végzett mindig az állatokkal olyankor, mikor maguk is itt voltak. De rajtavesztett – állapította meg aztán elégedetten. – Hála maguknak – fejezte be, mikor felhangzott egy halk kopogtatás.

- Tessék – szólt ki hangosan, mire egy rendőr lépett a kis irodába.

- Mr. Norman, Mr. Morrist elszállítottuk. Előzetes letartóztatásba helyezzük, és néhány órán belül kihallgatjuk. Beszélni fog… már most is meglehetősen közlékenynek bizonyult. És a vallomása alapján eljárást indítunk a felbujtók ellen is – biccentett, majd megrázta Bill felé nyújtott kezét. – Viszontlátásra, Mr. Norman. Értesítjük a fejleményekről.

- Köszönöm – zárta be az ajtót Bill a rendőr után, és újra hármasban maradtunk. – Ami pedig magukat illeti… - állt meg az ajtónál, és karba fonta a kezét. – Úgy gondolom, az Ócenárium vezetősége nevében, köszönet- és jutalomképpen elengedem a hátralévő büntetésüket. Ez a minimum, amit megtehetek. Na mi az? Semmi öröm? – kapkodta köztünk a fejét csodálkozva.

- Ha lehet, Bill… - fogtam bele óvatosan. – Ami engem illet, én szívesen ledolgozom azt, amit a bíróság kiszabott rám.

- Én is csatlakozom ehhez – mosolyogott Ian, és sugárzott a kék szemekből a jókedv.

- Ennyire odáig vannak az állatokért? – figyelt minket Bill elég bamba arckifejezéssel.

- Nos, ami az igazat illeti… nem csak az állatok miatt – vigyorgott Ian ekkor már szélesen, és ahogy egymásra néztünk, Bill fejében is leesett a tantusz.

- Ááááá… értem – bólogatott nagyokat. – Ha esetleg gondolják, és ezzel jót teszek… meg is duplázhatom a büntetést. Jogomban áll – hunyorgott, aztán kitessékelt minket az irodából. – Holnap este itt legyenek! – kiáltott utánunk még nevetve, és csakhamar kettesben maradunk a folyosón… nem számítva a vendégeket.

- Nos, Miss Carvell… - ölelt Ian magához. – Mi a programja mára?

- Mivel szabadságot kaptunk mindketten – ráncoltam a homlokomat, játszva a gondolkodót – azt hiszem, elmegyek valahová ebédelni. Aztán otthon pihenek egyet. Meztelenül – szúrtam oda, és arrébb sétáltam, aztán kacagva visszanéztem az ettől az utolsó szótól láthatóan felajzott Ianre.

- Mr. Somerhalder… lennek kedve csatlakozni hozzám? – kérdeztem kacéran, és mikor hozzám lépett, majd megcsókolt, megszűnt számomra a világ. Csak egy mozdulatot tettem még… az akvárium üvegfalára tettem a tenyerem, eltakarva a látványt egy kíváncsi bohóchal orra elől.

VÉGE