Tüskék közt a virág 13. fejezet

A nap kíváncsian ragyogott be a nappali leeresztett spalettái között, mintha csak arra lett volna kíváncsi, vannak-e emberek egyáltalán a házban. Beragyogta az ablakok üvegét, megcsillant a virágok levelein, végigtáncolt az asztalon – bíbor és borostyán színbe vonva a whiskysüveg tartalmát – majd egy nagy sóhajtással megpihent Joseph szőke haján. Úgy ragyogott rám onnan az éltető égitest szikrázó fényessége, hogy le kellett sütnöm a szemem.
Belebámultam hát az ölemben tartott teli pohárba, mintha az ital megnyitna előttem egy olyan világot, ahová oly nehéz visszatérnem. És mégis… vissza kell térnem állandóan, újra és újra. Emlékezni, és tanulni. És most, ez alkalommal mesélni is.
- Nem voltam mindig természetfotós – szakadt ki belőlem hirtelen, majd törökülésbe helyezkedtem a kanapén. Szemem sarkából felpislogtam Joseph feszülten figyelő arcára, majd visszanéztem az italra, és le sem vettem többé onnan a tekintetem, mintha csak a whiskynek mesélnék tovább.
- Régen fotóztam bármit, ami a szemem elé került. Főleg embereket. Igen, jónak számítottam. Méghozzá nagyon jónak. Kiállítás kiállítás hátán. Díjak, elismerések – mondtam monoton hangon. – Élveztem a felhajtást, és élveztem a munkámat is. Amikor embereket fotóztam, az egyszerűen… - tettem egy határozatlan mozdulatot, jelezve, hogy nem igazán tudom megfogalmazni az akkori érzéseimet – olyan volt nekem, mint egy kis darab teremtés – böktem ki végül. – Elkapni egy pillanatot. Egyetlenegyet az idők végtelenségéből. Egy rezdülést, egy tekintetet… egy olyan pillanatot, ami beszél. Amiben benne van a múlt, a bánat, az öröm, a vadság, mámor… vagy akár a halál is. Számomra ez az igazi művészet. Belesűríteni egyetlen pillanatban akár egy ember egész életét – motyogtam, majd beleittam a whiskybe, és megrázkódva nagy levegőt vettem utána.
- A legutolsó kiállításom Los Angelesben volt. Kinn volt a tévé, rádió, egész kis hírverést csaptak a dolognak. Két nappal később kaptam egy telefont – csendesedett el a hangom. – És kaptam egy munkát, amit akkor csodálatosnak gondoltam. Ma már azt kívánom,bár mondtam volna nemet. A Vöröskereszt szervezete hívott fel. Afrikában hatalmas gondok voltak… bár ott mindig azok vannak. Szudánban akkoriban komoly konfliktusok voltak. Amolyan kormányproblémák. Az egész ország a szétesés szélén állt. A politika mindenbe beleszól egy ilyen helyzetben, és ennek mindig a kisemberek isszák meg a levét – morogtam keserűen. – A feladat egyszerű volt. A Vöröskereszt segélyszállítmányt visz az országba, főképp a villongások érintette területekre. Továbbá orvosokat, gyógyszereket, és hasonlókat. Ez volt az ő feladatuk. Az enyém pedig… hogy fényképekkel igazoljam, és dokumentáljam a munkát. Első felkérésre igent mondtam. Hiszen egy fotós életének egy ilyen ajánlat kihagyhatatlan lehetőség. Gondolatban már aznap este a következő kiállításomat terveztem, és az interjúkat gyakoroltam – húztam a szám öngúnnyal telt mosolyra.
- Alig egy hónap múlva már Szudánban voltam. Kérlek nézd el nekem, ha nem nevezem meg, melyik területén – néztem fel egy pillanatra Joseph szép metszésű arcába. – Hagy maradjon ez az én kis titkom – sóhajtottam nagyot, és újra felnevettem a mese fonalát. – Afrikáról sok mindent tud az ember. De ott lenni, és átélni ezeket… Mit mondhatnék? A meleg iszonyatos. Mintha forró vatta lenne az ember arcára szorítva, alig tud lélegezni benne. A táj viszont gyönyörű. Az emberek barátságosak, közvetlenek… és iszonyú szegények. A helyzet, amibe belecsöppentünk, korántsem volt biztató. Szakadár csoportok megpróbálták puccsal megdönteni a kormány hatalmát. Nem volt olyan nap, hogy a kormányerők és a lázadó csoportok ne vívtak volna csatákat egymással. De bármily csoda is legyen, minket sosem bántottak. Engedtek gyógyítani, élelmiszert osztani. Akkor azt hittem, tiszteltek minket, azért tették. Ma már úgy gondolom azért, mert ugyan ki lenne olyan ostoba, hogy levágja az aranytojást tojó tyúkot? – nevettem fel keserűen.
Joseph kissé közelebb araszolt hozzám ültében, és térdemre tette a kezét.
- Aztán? – tette fel a kérdést, de nem sürgetően, inkább valami megértéssel. Mint aki tudja, hogy ez talán életem legnagyobb gyónása… ő pedig felkészült rá.
- Aztán… egyik nap kocsiba ültünk – folytattam a történetet. – Nemcsak a városokban segítettünk, hanem mindenhol, ahol szükség volt ránk. Néhány órás utazás után eljutottunk abba a kis faluba. Nem mondom ki a nevét. Azért, mert azt hiszem, ma már hiába keresnéd a térképen. El volt zárva a világtól, de nagyon. Olyan érzésem volt, mintha az egész szavannán át kellett volna vágnunk, hogy odaérjünk. Közben pedig fotóztam, hiszen soha afrikai állatokat még olyan elérhető közelségben nem láthattam, mint akkor ott – kúszott egy leheletnyi mosoly az arcomra.
- Ez a kis falu, ahová igyekeztünk, mintha el lett volna vágva mindattól, ami az országban történt. Olyan volt, mint egy mesebeli kis sziget. Persze, a mesékben az ilyen szigetek gazdagok vízben, élelmiszerben, gyümölcsökben, állatokban – legyintettem. – Hát ez a falu annál szegényebb volt. Sárból tákolt, sáslevelű kunyhók… koszos, éhes gyerekek, és a repedezett földet hiába túró nők. A zsákmány után hasztalan járó férfiak… - süllyedtem újra vissza az emlékekbe. – Ráadásul járványok sújtották őket. Részben a nem megfelelő higiéniás viszonyok, részben az éhség miatt. Férgek, fekélyek, skorbut – nyeltem nagyot. – Az orvosok felállítottak egy sátrat, és nekifogtak a gigászi munkának. Nem tudom a mai napig sem, a feketék tudták-e, miért érkeztünk… de a legelső pillanattól kezdve megbíztak bennünk – hajtottam fel az italt.
- Egyik nap az orvosi sátor előtt ültem. A gépemet babráltam… eléggé kikészítette a forró homok, amit a szél hordott szünet nélkül ide-oda – piszkálgattam a térdemet. – És akkor láttam meg Őt – mutattam a fényképre. – Ott állt tőlem két lépésre, és engem bámult. Soha életemben nem láttam még ennyire élő, és kifejező szempárt, mint ennek a gyereknek. És nem félt. A többiek – gyerekek, és felnőttek egyaránt – csak akkor jöttek a közelünkbe, ha szükség volt rá. Ő nem. És nevess ki nyugodtan, de abban a pillanatban úgy éreztem, ez a gyerek egy kapocs. Valami, ami összekötheti az ő világát az enyémmel – toltam a poharamat Joseph felé. – Kérlek, önts még egyet. Nem akarok sokat inni, de a folytatáshoz muszáj lesz – mondtam rekedten, és miután Joseph visszaadta a poharamat, megint belemélyedtem a múltam sötét árnyaiba.
- A gyerek – mint megtudtam, Mgolo a neve – olyan volt nekem eztán, mint az árnyékom. Lelkesen, és szorgosan jött velem mindenhová. És a kapcsolat köztünk napról napra erősebbé vált. Este, mikor visszatértünk a félig-meddig civilizált városba, eljött a falu határáig, hogy búcsúzzon, és reggel, mikor visszatértünk, ő volt az első, aki várt. Néhány nap elteltével már kettesben jártuk a szavannát. Megmutatta nekem a világát, és megtanított engem, hogyan tiszteljem ezt a világot. Azt akkor már tudtam, hogy árva volt. A szüleit és a testvéreit elvitte néhány évvel korábban a himlő – borzongtam meg. – Máig sem tudom, mit látott bennem ez a kisfiú. Talán valami anyapótlékot, egy idősebb nővérét… vagy a fehér embert, aki eljön, és aki csodát tesz velük. Nem tudom, nem tudom… - hajtogattam tanácstalanul. – Nem volt közös szókincsünk, csak egy. A nevetés… és egy ölelés, amit egyik nap ettől a gyerektől kaptam. És az a különös jó érzés, amit éreztem ekkor. Azt hiszem, ilyet érezhetnek az anyák. És akkor készült ez a kép is  – mondtam alig hallhatóan.
- Szóval, eltelt így egy-két hét. Minden jónak tűnt, sőt, tökéletesnek. Egészen addig a napig – ittam bele a whiskybe. – Dél körül járhatott az idő. Akkor volt a legpokolibb a hőség. Ennek ellenére az orvosok munkája egy percet sem pihent, és az emberek, a hosszú sorok, és az égető meleg ellenére türelmesen várakoztak. A puskaropogás olyan hirtelen érkezett el hozzánk, hogy mire észbe kaptunk, már néhány terepjáró a falu közepére is kanyarodott. Ordítás hangzott, katonaruhás, mégis szedett-vedett alakok ugrottak le róluk, és…és azonnal tüzet nyitottak az emberekre – csuklott el a hangom. – A szakadárok egy csoportja volt. Utálták a fehér embert… és mindazokat, akik érintkezésbe léptek velünk. Akkor gyűlöltem őket, ma már csak szánom. Szánom, mert ostoba elvakultságukban képtelenek voltak gondolkodni. Nem tudtak mást tenni, csak pusztítani – sóhajtottam fel. – Nem tudom, mennyien lehettek. Nem volt sem időm, sem lehetőségem megszámolni. És akkor nem is ez volt a legfontosabb – szorítottam a kezem a szememre, ahogy agyamban visszaperegtek az események. – Láttam, ahogy az emberek fel-alá futkostak. Sikítottak, kiabáltak… családtagok keresték egymást. A hangokba belevegyült a katonák ordítása… a géppuskák ropogása. Körbenéztem, fekete testek feküdtek a földön… vörös tócsába gyűlt alattuk a vér – emelkedett a hangom egyre jobban. – Az a szag… a vér szaga… maga az iszonyat – suttogtam. – Aztán jött egy újabb hang. Ropogás. A kunyhókat ledöntötték… a terepjárókkal. Vagy épp felgyújtották. A füst ránk telepedett… alig lehetett látni valamit. A lángok forrósága csak még inkább fokozta a pokol képzetét… és az az iszonyatos sercegés… - borzongtam. – A legutolsó kép, amit látok az, hogy az orvosok teste megrándul egy géppisztoly-sorozattól… és hogy lehull néhány kéz, és fej a macheték nyomán – buggyantak ki a könnyeim. – Aztán… rám borult a kunyhó, ami előtt álltam. A törmelék, a sás teljesen betakart. Nem volt nehéz, nem sértett meg – ráztam a fejem, mikor felnézve láttam Joseph arcán a kérdést. – Csak egyszerűen… láthatatlanná tett. Senki nem gondolta, hogy egy ember bújik meg a romok alatt – szegeztem lefelé újra a tekintetem, és a látóteremben megjelent Joseph keze, hogy kedvesen, biztatóan megszorítsa az enyémet.
- Kerestem némi rést a levelek között – folytattam tovább lehunyt szemekkel. – És mikor kinéztem, remegve az iszonyattól, és a félelemtől, megláttam Őt. Ott állt velem szemben… és különös módon, nem rohant. Egy lépést sem tett a menekülésért. Talán félelmében… talán mert feladta. Talán mert hitt abban, hogy a mindenható fehérek megóvják őt. Ott állt, és engem nézett. Ő látta, hová tűntem. És láttam a szemén, hogy megértette, hogy biztonságban vagyok. A következő pillanatban pedig… lecsapott rá egy férfi… egy machetével – takartam el a szemem iszonyodva. – Egy halk sikítás, csak ezt hallottam… és mikor újra fel mertem nézni, a gyerek a földön feküdt… és még élt. Kúszott néhány lépést a menedékem felé… és akkor láttam utoljára a szemeit. Félelem csillogott benne, és reménykedés. Egy kérés… hogy mentsem meg – fulladt el a hangom. – Én pedig csak lapultam gyáván… addig, míg egy újabb csapás meg nem ölte őt – szakadt ki belőlem hirtelen a zokogás, aztán csak azt éreztem, hogy Joseph magához húz, és a mellkasára ölel.
- Uramisten – motyogta rekedten. – Már értelek… már annyi mindent értek. Lia… nem vagy hibás, hallod? – suttogta a fülembe, miközben lágyan ringatni kezdett. - Nem tehettél semmit sem…
- Arra kért a tekintetével, hogy mentsem meg – zokogtam fuldokolva. – És én nem tettem érte semmit… a világon semmit – akadt el a hangom végleg. Már szinte azt sem tudtam hol vagyok éppen… mert amit hónapok óta magamba fojtottam, most elemi erővel tört a felszínre. – Csak azt akarom, hogy bocsásson meg… bocsásson meg nekem… - sírtam magam félig aléltra Joseph karjaiban.
- Na gyere… gyere – állt fel velem ő, aztán egy mozdulattal az ölébe kapott, és alig fél perc múlva már a hálószobám ágyán feküdtem, ő pedig mellettem. Ölelt, vigasztalt, és noha beletelt egy jó időbe, de lassan lecsillapodtam a mellkasára bújva.
- Utálsz most? – bukott ki belőlem a kérdés, mikor már – még szaggatottan levegő után kapkodva, és szepegve, de megtöröltem szétbőgött arcomat. – Vagy elítélsz? Bármit is gondolj rólam… kérlek, mondd el nekem – motyogtam, és felkészültem az istenítéletre.
- Ezt komolyan mondod? – kérdezte Joseph, és megcsóválta a fejét. – Lia… egy csodálatos lány vagy. Okos, és bátor. Iszonyú bátor. Nem mindenki lett volna képes odamenni, és helyt állni úgy, ahogy te tetted.
- De a gyerek… - telt meg a hangom fájdalommal.
- Nem tehettél semmit – ismételte Joseph. – És ezt komolyan mondom, mert így gondolom. Ha akkor megmoccansz… ha segíteni akarsz, ha próbálsz… ma te sem lennél itt. Mert akkor téged is megöltek volna – simogatta a hajamat. – Csodállak Lia. Csodállak azért, ami történt veled, és hogy képes voltál talpra állni ezek után. És bármi is történt ezzel a fiúval… biztos vagyok benne, hogy ő is ezt érzi irántad. Mert úgy halt meg, hogy többé már nem volt árva… - nézett a szemembe Joseph. – Te voltál ott neki, Lia. Még ha nem is értettétek egymást, de ez itt… - tette a szívemre a kezét – neki is megsúgta ezt. Ebben teljesen biztos vagyok – mondta olyan hangon, hogy nem is tudtam kételkedni a szavaiban.
- Felejteni jöttél hát? – kérdezte kicsivel később, mikor már megnyugodtam annyira, hogy képes voltam normálisan levegőt venni, de nem engedett el még maga mellől.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Emlékezni jöttem – és értetlen pillantására magyarázni kezdtem. – Mondtam már, hogy az őseim között indiánok is voltak. És az ő hitük szerint a sivatagban kezdődik, és végződik az élet, ahol az ég a földdel összeér. És ha valaki erősen akarja… a sivatag megadja a kérdéseire a választ. Utat mutat, segítséget ad. Védelmet, bölcsességet… megbocsátást – suttogtam halkan. – Ugye már érted?
- Igen, most már igen… - cirógatott Joseph, majd rám terítette a takarót. – Hozok neked valami nyugibogyót, jó? – kérdezte lágyan. – Aztán próbálj kicsit pihenni. Azt hiszem, rád fér – akart feltápászkodni mellőlem, de megfogtam a kezét, és visszahúztam.
- Kérlek, ne hagyj most egyedül – motyogtam, mint egy elveszett lélek. – Maradj itt velem… ölelj magadhoz – suttogtam. Joseph visszafeküdt mellém, én pedig úgy bújtam hozzá, mint aki hazaérkezett.
- Nem akarok egyedül lenni… most nem – mormogtam. – Veled akarok lenni. Egyedül veled – emeltem fel a fejem, és mire bármit tehetett volna, merészen megcsókoltam.
- Te jó ég, Lia… - lihegte Joseph, mikor a levegő kifogytával szétváltunk a csókból. – Veszélyes vizekre tévedsz… nem tudom, meddig bírok uralkodni magamon…biztos, hogy ezt éppen most….?
- Nem akarom, hogy uralkodj magadon – válaszoltam őszintén, és megborzongtam, mikor láttam, micsoda tűz fut át a szemein. – Már jól vagyok. Tényleg jól. És ma csak egyet akarok. Feltéve, ha te is vágysz rá… - mondtam halkan, akadozva, és mikor megéreztem a nyakamon Joseph csókját, és simogató kezét a mellemen, már tudtam, hogy a sivatag megadta nekem a választ. Mert megadta nekem Őt.


Vége

Folyt. Köv.