Tüskék közt a virág 12. fejezet

Ahogy láttam Joseph lelkes arcát, és csillogó szemeit, mintha varázsütésre elfújták volna belőlem a fáradt álmosságot. Már tudtam, hogy megérte az éjszaka egy részét munkával töltenem.

- Igen, a tiéd – bólintottam mosolyogva. – Gyertyát sajnos csak templomit találtam, temetésre valót… azzal még várnék – kuncogtam. – És a végeredmény sem lett tökéletes… nem találtam túl sok hozzávalót… - akadt el aztán a szavam, és ijedten sikkantottam egyet, mikor se szó se beszéd Joseph felpattant, és hozzám lépve megölelt.

- Ez a legklasszabb, amit valaha kaptam – dünnyögte a fülembe.

- Úgy mondod, mintha sosem lett volna tortád – motyogtam, beleolvadva az ölelésébe. Félő volt, hogy ha sokáig így maradunk, úgy fogok elolvadni, mint a csoki a tortája tetején. Ugyanakkor azt hiszem, ha el kellett volna válnom most tőle, a lelkem visítva követelt volna magának elégtételt.

- Volt tortám – mondta Joseph, kissé eltartva engem magától, de az öleléséből még most sem engedett ki teljesen. – Utoljára valamikor kamaszkoromban.

Megpróbáltam magam elé képzelni egy szőke tinédzsert, és megrándult a szám széle a kikívánkozó vigyorról.

- Tudom, mire gondolsz – nézett rám Joseph. – Én Amerikában élek, a családom Londonban. A postát nem arra találták fel, hogy anyám tortát küldjön nekem egyik kontinensről a másikra. Az is tény, hogy voltak barátnőim, vannak barátaim… de az én munkatempóm mellett maximum arra volt ilyenkor idő, hogy igyunk egyet. Nagy ünneplés, torta és ilyesmi… mindig elmaradt. Mostanáig – vette le a karjait rólam, nagy bánatomra. – Köszönöm szépen – meredt aztán bele a szemembe. – El sem tudom mondani, milyen jól esik ez most nekem.

- Ö.. ö…örülök – hebegtem, és úgy éreztem magam, mint egy kéjsóvár háziasszony. Képtelen voltam levenni a szemem az ajkairól, és csaknem kiabáltam, hogy ugyan már, de mikor akarna megcsókolni végre?

- Úgy készültem, egyedül ünneplek – vett nagy levegőt Joseph, és hátralépett, azt az érzést keltve ezzel bennem, mint mikor a macskától elveszik a tejszínhabját. – Hoztam magammal egy nagy üveg whiskyt. A javaslatom a következő. Szép reggel van… de ma nem dolgozol. Bevisszük a tortát és a piát a nappaliba. Eszünk, iszunk, beszélgetünk… - mondta Joseph, úgy megállva a mondat végén, mint akinek késsel vágták el a szavait, és jelenleg ezerféle lehetőség volt a fejemben, hogyan is végződhetett a mondata eredetileg.

- Részemről benne vagyok – biccentettem aztán. – Viszem a tortát. Hozd az italokat, és két poharat. Előre szólok… ha becsiccsentek, be nem áll a szám – mosolyogtam el magam vidáman, ahogy meghallottam Joseph szívből jövő nevetését.

*****

- És ott voltam egy szál alsóban… félig kilógva az ablakból… - hadonászott Joseph mesélve, én pedig a szőnyegre borultam a röhögéstől, a sokadik pohár whisky elfogyasztása után.

- Jaj nekem… - vinnyogtam, az oldalamat markolászva. – Ezt nem hiszem el.

- Elhiheted – vigyorgott Joseph, miközben mellém könyökölt a szőnyegre. – És ez még nem elég. Ahogy megpróbáltam a lábammal kapaszkodót találni, az a rücskös fal elkezdte rólam lehúzni az alsómat. A fél utca a micsodámat nézte. Asszem, ezért költöztünk el két hét múlva - bukott ki belőle is a röhögés újra, én pedig már olyan állapotában tartottam a jókedvnek, hogy hang sem jött ki a számon, csak csapkodtam, mint egy retardált fóka.

- Atyaég… - nyüszítettem, mikor végre már levegőhöz jutottam, és megtöröltem a könnyes szemeimet. – Esküszöm… az első pár napban el sem hittem, hogy ilyen jó fej tudsz lenni – közöltem aztán pislogva.

- Melyik fejem a jó? – motyogta Joseph. – Amelyik most van… vagy amelyik nőtt erre, amikor fejbevágtál?

- Nagyon sajnálom – dünnyögtem. – Tényleg megijedtem… Nézd Joseph, azt…

- Nem, nem, nem – rázta meg a fejét a nevezett. – Ne hívj engem így. Olyan hivatalos, meg mittudomén… - hadarta. – Hívj JoMo-nak. Minden barátom így nevez – fordult hasra a mintás szőnyegen.

- JoMo? – ízlelgettem a nevet. – Ez jó, tetszik nekem. Engem meg hívj Auréliának. Minden barátom így hív – vigyorogtam. – Vagy csak röviden Lia.

- A Lia jó. Az tetszik nekem – mosolygott Joseph, aztán a tekintete az asztalra vándorolt. – Még egy ital?

- Azt hiszem, már így is becsíptem – ismertem el. – Szóval már úgyis mindegy, hát miért ne? De most szólok, ha leitatsz… nagyon csúnyán tudok rosszul lenni. És majd használnom a fürdőt is sűrűn. Bár nem lesz szép… sem a látvány, sem a hanghatás – vigyorogtam el magam. – Igaz, még mindig jobb verzió, mint amin rajtakaptalak.

- Mmm – morogta Joseph kissé rosszkedvűen. – Annyira ellenedre volt a látvány?

- Nem, egyáltalán nem – szaladt ki a számon, aztán mikor ráeszméltem, mit is mondtam, felvettem a mellettem lévő szőnyegminta vörös színét. – Jaj istenem… - leheltem, és is hasra fordultam, hogy beletemessem lángoló képemet a kárpitba.

- Aha… - szólalt meg fölöttem Joseph, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, szélesen vigyorog. – Remélem megelégedéssel szolgáltam. Kár, hogy úgy elrohantál…

- Hé! – fordultam vissza a hátamra, de nem tudtam folytatni a méltatlankodást, mert egyrészt újabb pohár ital landolt a kezemben, másrészt elfelejtettem a folytatást. – Igy alakult – vontam aztán vállat, kissé bénán felülve, és belekortyolva a whiskybe.

- Tudod… - motyogta Joseph, és ujját végighúzta meztelen vállamon – már akkor is szerettelek volna megcsókolni… sőt, mást is szerettem volna… de gyanítom, hogy azóta már a keselyűk marcangolnák a tetememet a sivatagban.

- De szép halálod lett volna – mosolyogtam, és igyekeztem csábos pillantást vetni rá. Igaz, bennem élt a gyanú, hogy a jelenleg összeakadt szemeimmel el nem lehetett túl sikeres.

- Vagyis nem lett volna ellenvetésed? – mormogta Joseph, egyre közelebb hajolva hozzám.

- Azt nem tudom megmondani – rebegtem. – Talán ki kellene próbálni, nem?

- Részemről benne vagyok – súgta Joseph, és máris az ajkaimra tapadt, hogy lágyan csókolni kezdjen. Nem tudom hogy csinálta, de testem minden sejtje abban a pillanatban remegő kocsonyává változott, a gondolatok pedig úgy tűntek el a fejemből, mintha soha nem is lettek volna.

Engedelmesen kinyitottam számat, mikor nyelvével végigsimított a számon, bebocsátást kérve, és mikor az én nyelvemmel találkozott a sajátja, belesóhajtottam a csókba. Tarkójára simítottam a tenyerem, így húzva őt közelebb magamhoz, miközben előrehajoltam, hogy mellkasunk is találkozzon. Melleim Joseph testéhez nyomódtak, és éreztem, ahogy hirtelen levegő után kap.

- Eddig tetszik a dolog… - mormogta rekedt, mély hangon mikor elvált tőlem, aztán lehajolt, és a vállamat, nyakamat kezdte el telehinteni apró csókokkal. A vágy már ennyitől is életre kelt a testemben, és nyögdécselve vártam a folytatást… ami nem érkezett meg.

- Mi… mi a baj? – ültem fel csalódottan, mikor elhúzódott tőlem, és zavartan beletúrt szőke hajába.

- Rossz az időzítés – vett nagy levegőket Joseph, hogy lehiggadjon.

- Azt hittem… te is akarod – motyogtam egyrészt értetlenül, másrészt a vágytól reszketve.

- Akarom is… - nézett a szemembe Joseph. – Kívánlak… őrülten. De nem így… - mutatott az üvegre. – Ha megtörténik… józanul történjen. Nem szeretném, hogy egy részeg pillanat heve legyen az egész, amire másnap egyikünk sem emlékszik, csak részletekben – sóhajtozott, aztán a jégtartó felé vándorolt a pillantása. Szinte olvastam a fejében, hogy legszívesebben az ágyékába öntené az egészet.

- Értelek… és azt hiszem, igazad van – nyugtattam meg. – De valamit azért mégis megtehetnénk, nem? – álltam talpra nagy imbolyogva, és a kezem lenyújtva őt is felsegítettem. – Ülj le – nyomtam oda a kanapéra, majd a táskámhoz lépve matatni kezdtem a cuccaim között. – Van itt egy polaroidom is… - vettem elő a kis gépet, és odahúztam egy virágtartó állványt, majd beállítottam az időzítőt.

- Emlék, a mai napról – huppantam Joseph mellé. – Széles vigyort a kamerának – szóltam, hogy néhány másodperc elteltével kipislogjuk a vaku fényét.

- Ez jó kép lett – nézte meg Joseph a végeredményt, és miközben behajoltam a táskába, hogy visszategyem a polaroidot, végig a fenekemen éreztem a pillantását.

- Várj, ez is onnan jött – hajolt le aztán JoMo a földre, felvéve onnan egy barna, aprócska mappát.

- Ki ez a kisfú? – mutatta fel a legelső képet, és mikor megfordultam éreztem, hogy lefagyok, és halálra sápadok.

- Ő… ő egy… - hebegtem, a rémülettől kitágult szemekkel, és képtelen voltam a mondat folytatására.

- Ez itt Afrika? – sorozott nekem újra egy kérdést Joseph. – Van köze… a rossz álmaidhoz? Ő az oka annak, amiért így érzel Afrikával kapcsolatban? Mi a fene történt ott veled?

Visszatámolyogtam a kanapéhoz, lerogytam Joseph mellé, és a két kezembe fogtam a fejemet.

- A kisfiú neve Mgolo. És igen, köze van Afrikához – vettem nagy levegőt. – Talán eljött az ideje, hogy elmeséljem a történetemet. És ha befejeztem, akár meg is gyűlölhetsz. Meg fogom érteni – tettem a mappát az asztalra kinyitva, hogy a gyerek fotója úgy lángoljon felém, mint az eleven lelkiismeret.

Vége

Folyt. Köv.