Tüskék közt a virág 15. fejezet

Még talán soha – vagy időtlen idők óta először – ébredtem olyan jóleső nyugalommal és békével a szívemben, ahogyan ma reggel. Egy hatalmas nyújtózással recsegtettem a csontjaimat, és élveztem az ablakon besütő nap fényét, amit tűzvörössé varázsolt a piros sötétítőfüggöny.

- Jó reggelt – motyogtam még lehunyt szemekkel, ahogy egy meleg, lélegző testhez ért a kezem, és addig tapogatóztam, míg meg nem találtam a borostás arcot.

- Szia – leheltem még hozzá halkan, majd végre valahára felnéztem, és Joseph szintén álmos képére esett a pillantásom.

- Neked is jó reggelt – dörmögte ő összehasonlíthatatlanul mély hangján, és máris mosolygott rám. – Látod? Igy szép az ébredés – araszolt hozzám közelebb, és mire feleszméltem volna, máris megcsókolt.

- Mi a baj? Csak nem az este? – nézett aztán rám, mikor igyekeztem magam nyakig beásni a takaró alá. – Ennyire nem lehetett rossz.

- Nem, nem volt – beszéltem a paplannak. – Csak egyrészt csupasz vagyok. Másrészt meg… az egy éjszakás kalandok nem az én stílusom. Nem is tudom, mi ütött belém… - nyögdécseltem.

- Ami engem illet, semmi kifogásom ellene, ha csupasz vagy. Imádom a látványt – válaszolt Joseph, fél könyökére támaszkodva, és máris megvillantotta szokásos pimasz kis vigyorát. – És ami a másik aggályodat illeti… majd gondoskodom róla, hogy ma éjjel, és utána, meg persze azután is megadd magad nekem. És máris nem beszélhetünk egy éjszakás kapcsolatról – tette hozzá, és ez a mondat valahogy feloldotta bennem a szégyenkezéssel kevert feszültséget, mert elnevettem magam.

- Na végre – simított végig Joseph a vállamon. – Ne légy már mindig olyan, mint…

- Mint micsoda? – néztem rá kíváncsian. – Gyerünk, fejezd be a mondatot!

- Mint egy kisnyuszi, akit épp most szidott le az anyukája, ő pedig beijedt ettől – harapott a vállamba őszőkesége nevetve. – Tegnap este láttam a másik oldaladat is. A vérmes, tüzes nőt. Anyám… amit csináltál velem… - vágott szemével az ágyéka felé.

- Hello! – ültem fel, nem érdekelve, hogy a takaró az ölembe esik. – Már megbocsáss, de tudtommal te kezdted el. Én meg maradjak az adósod? Beláthatod, hogy ezt nem lehet – kuncogtam, és megrezzentem, mikor Joseph keze megsimogatta fedetlen mellemet.

- Igen, igazad van. Hiába, a csalhatatlan női logika – dünnyögte, majd hirtelen visszarántott az ágyra, és máris hozzám tapadt a takaró alatt, én pedig szívdobogva érzékeltem reggeli heves izgalmát.

- Nekem kedvem lenne folytatni a tegnap estét, és szép ébredést varázsolni magunknak – csókolgatta a nyakamat, én meg vitézül küzdöttem a vágy ellen.

- Nem lenne ellenemre – nyögtem – de nekem ma dolgozni kell. Most vannak a legszebb reggeli órák… és ha szeretkezni kezdünk, egy munkanapomnak máris lőttek. És mint emlékeztetnélek, tegnap sem csináltam semmit, mert görbe születésnapot tartottunk – simítottam végig az arcán, ő pedig – csalódott képpel ugyan – de elengedett, hogy kikászálódhassak az ágyból.

- Javaslom, hogy nagyon gyorsan öltözz fel, mert ha sokáig egy szál semmiben látlak, nem leszek ura magamnak! – figyelmeztetett.

- Megkíméllek tőle – vigyorogtam el magam, a ruháimat összeszedve. – Elmegyek tusolni… addig készíthet egy reggelit, Forróvérű uraság – fintorogtam rá kajánul, majd lerántottam a takarót, hogy láthassam is merevségét, és kacagva kirohantam a fürdőszobába.

*****

- Még mindig hihetetlen, hogy velem akartál jönni – piszkálgattam a gépemet, miközben ide-oda zötyögtem a terepjáró ülésében. – Óvatosabban… elharapom a nyelvem.

- Mert be sem áll a szád – nevetett Joseph. – Miért ne jöttem volna veled? A kezdeti néhány nap után, mikor meg tudtalak volna fojtani a zuhany alatt, most kimondottan élvezem a társaságodat. Talán ellenedre van, hogy itt vagyok veled?

- Ha igent mondok, megharagszol? – vettem elő egy negédes mosolyt.

- Nem, egyáltalán nem – rázta Joseph a fejét. – Csak éppen kiteszlek itt a sivatag közepén, és hazahajtok a terepjáróval. És míg te négykézláb fogsz a végén hazakúszni, kilógó nyelvvel, addig én a ventilátor előtt, egy üveg hideg sörrel a kezemben fogom nézni a napnyugtát.

- Szadista – morogtam, aztán menet közben odahajoltam, és csókot nyomtam az ajkára. – Szeretem, ha velem vagy – ismertem el. – És bármily hihetetlen, de nem az előbb felvázolt lehetőség mondatja ezt velem – érintettem meg a sebváltón fekvő kezét, és lágyan simogatni kezdtem.

Joseph elmosolyodott, és különös tekintetet vetett rám. Úgy ragyogott a szeme felém, mint a napfény az égből, és mintha hirtelen valami megmoccant volna a gyomrom legmélyén.

- Ennek nagyon örülök – emelte fel a kezem, és megcsókolta, majd miután egy nagyobb kő megdobta kissé a kocsit, apró sóhajjal visszatért a valóságosabb dolgokhoz. – Meddig menjünk még?

- Szerintem állj meg! – vágtam rá hirtelen, és miután a kocsi mozgása megállt, előrébb hajoltam az ülésben. – Az meg mi ott? – mutattam előre, a homlokomat ráncolva.

- Hol? – értetlenkedett Joseph, de hiába meresztette a szemét az általam mutatott irányba.

- Ott… olyan harminc méterre – bújtam oda hozzá teljesen, hogy az ő szeme szögéhez irányítsam a tekintetét. – Ha továbbra is a fenekemet fogdosod, remegni fog az ujjam, és tényleg nem fogod meglátni – mondtam apró kis mosolygással.

- Oké, akkor a simogatás elhalasztva. De be fogom hajtani – csókolt bele Joseph a nyakamba, majd újra követte az ujjam irányát.

- El is várom, hogy majd behajtsd – kacsintottam rá, majd visszapillantottam a földre. – Ott olyan, mintha egy sávban más színe lenne a talajnak – mondtam ki elgondolkozva. – Mitől lehet?

- Nézzük meg! – javasolta Joseph, máris kiugorva a terepjáróból, és követtem példáját, a gépemmel a nyakamban. – Nem kell most semmi más… ez bőven elég – intettem, hogy a kocsiban hagyhatjuk az objektívekkel teli táskát.

Csendben lépkedtünk egymás mellett, hogy mikor végül elénk tárult az előbbi látvány megfejtése, a szám is tátva maradjon.

- Ejha! – füttyentett Joseph is. – Rendben, te nyilván a szépségét nézed, de nekem most az az első gondolatom, hogy nem ilyen jó a szemed, hát itt landoltunk volna egy perccel később.

- Ha a kocsi ide zuhan, mi sem úsztuk volna meg olyan simán – szemléltem a körülbelül két és fél- három méteres mélységet magunk előtt.

- Mi ez itt, valami kanyon? – érdeklődtem, de szemem már a függőleges falakat kutatta, hogyan lehetne lekerülni az aljba.

- Nem hiszem – guggolt le Joseph, és néhány alattunk lévő gyökér felé intett. – Inkább valami ezer éves, kiszáradt folyómeder. Vagy vízmosás. Legalábbis a növényzet maradékából ítélve.

- Gyerünk le – indítványoztam, és keservesen ugyan, néha csúszva egyet-kettőt, de a karvastagságú gyökérzetbe kapaszkodva leértem a vízmosás aljára.

- Te jó ég… mintha rám akarna dőlni az oldalfal – motyogtam. – Tiszta Gulliver óriásországban – tettem hozzá.

- Szerintem vízmosás – ismételte magát Joseph, miután egy jókorát huppant mellettem a bakancsa, ahogy ő is leérkezett mellém. – Ha folyómeder volna, alighanem nagyobb lenne a szélessége. Alig két méterre van a másik oldal – vágta zsebre a kezét. – Kicsit klausztrofóbiás érzésem van így.

- Nem fog ránk omlani… remélem – mondtam ki az óhajomat.

- Nem fog. A gyökerek tartják a földet – vont Joseph vállat, majd megfogta a kezemet. – Sétáljunk kicsit előrébb. És itt csinálhatsz néhány jó fotót is.

- Ebben nem lesz hiány – kulcsoltam át ujjaimat az övén, és lassan lépkedni kezdtünk a medret beborító, sűrű vörös homokban.

- Egyszerűen hihetetlen ma a hőség – törölte meg a homlokát Joseph néhány perc séta után. – Mióta itt vagyok, még egyszer sem volt ilyen melegem – csóválta a fejét, és észrevettem, hogy a pólója mellkasán és derekán már nedves volt az anyag.

- Azt hittem, csak velem van a baj – kapkodtam levegő után. – Mintha tűzből lenne a levegő – tátogtam. – De miért van itt ilyen borzalmas meleg?

- Talán ide beszorul a levegő – találgatott Joseph, míg magam beállítottam a gépet, és készítettem egy fotót a felénk magasodó meder faláról, és a fölötte ragyogó kék égről.

- Azért megérte ide lemászni, és izzadni – legyeztem meg magam a kalapommal néhányszor. – Hihetetlen gyönyörű a természet – tartottam oda a homlokomat a hirtelen feltámadt, hűvös szellőnek. – Tessék, csak emlegetni kellett a meleget. Máris megérkezett az enyhülés. Szeretnek minket odafenn.

- Azért ez fura, nem? – ráncolta a homlokát Joseph elgondolkodva. – Nagyon hirtelen jött ez a hűvös szél. És… valahogy a nap sem süt már úgy, mint eddig – kémlelte az égbolt azon részét, ami látszódott jelen helyzetünkből.

- Igen… talán igazad van – eszméltem fel hirtelen magam is, majd néhány másodperces fülelés után a szemébe néztem. – Túl nagy a csend. A madarak is elhallgattak – torpantam meg hirtelen, mikor mély, robajló morajlás hallatszott fel.

- Robbantanak valahol? – kérdeztem bambán.

- Én azt hiszem, hogy nem – forgatta meg Joseph a tekintetét. – Azt hiszem, jókora esőt fogunk kapni a nyakunkba.

- Lehetetlen. Nincsenek felhők az égen – mondtam megfellebbezhetetlenül, de ekkor újra felhangzott a morajlás, és már tökéletesen fel lehetett ismerni a közelgő istenítélet hangját.

- A francba! – mondtam. – El fog ázni a gépem… a kocsiban a cuccom… és a kocsi is! – néztem Joseph arcába, de a szél ekkor már egyre és egyre fokozódó tempóban lobogtatta az ingem ujját.

- Oké… akkor futunk! –adta ki a vezényszót Joseph, majd a kezem megfogva vonszolni kezdett magával, visszafelé az eddig megtett úton.

Az idő ekkor már észrevehetően megváltozott. Az eddigi morajlásba belevegyült a szél hörgése-jajgatása, és néha olyan erővel esett nekünk, mintha feltett szándéka lett volna ledönteni minket a lábunkról. A felhők, amiket hiányoltam, úgy érkeztek meg fölénk, mintha csak varázsütésre kerültek volna az égre, és mire megtettük az út egy szakaszát, már kövér esőcseppek hullottak ránk.

- Juhuhúúúúú! – kiáltott Joseph, a nyakát behúzva. – Ez jéghideg!

- Én is… érzem… - ziháltam a futástól, mert ekkor már elkapott bennünket a hideg égi áldás. – Ez nem eső… ez felhőszakadás! – visítottam, mert ekkor már a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Olyan volt, mintha valaki ránk öntötte volna egy ég nagyságú lavór tartalmát. Két perc sem kellett ahhoz, hogy minden ruhánk ázottan tapadjon ránk.

- Itt… - torpant meg Joseph hirtelen – itt jöttünk le – zihálta. – Gyerünk Lia… mássz felfelé! – kiabálta a fülembe, hogy halljam a hangját a süvítő erejű szélben. – Gyorsan! – sürgetett, és megtörölte orrát, amiről csepegett az esővíz.

Feladtam a kilátástalan harcot, hogy védjem az elázástól a gépemet, és megragadtam a kiálló gyökereket, hogy küszködve ugyan, de felhúzzam magam a felszínre.

- Siess, zárd le a kocsi tetejét – dobta fel Joseph a kulcsokat, majd ő maga is mászni kezdett. – Menj már… mindjárt én is kinn leszek! – biztatott, én pedig engedelmesen sarkon fordultam, és rohanni kezdtem a távolban álldogáló terepjáró felé.

- A francba! A rohadt, büdös francba! – káromkodtam el magam, mikor csuromvíz kezemből kétszer is kicsúszott a kocsi kulcsa a lábaim elé. Az eddig vizes mancsomra – a földön való tapogatózás eredményeképp – most már sárkoloncok is ragadtak, de végül sikerült behuppannom a volán mögé, hogy a tetőt gyorsan felhajtsam. Felkaptam a fejem, mert mintha egy kiáltást hozott volna felém a szél… és az első gondolatom az volt, hogy visszarohanok, mert Josephhel valami baj történt… de mire kipattantam volna, már meg is láttam rohanó alakját, hogy egy perccel később be is vágja magát az anyósülésre.

- Asszem, még a bokszerem is átázott – morogta keserű ábrázattal, és döbbenten hallgattuk a vihar tombolását, meg az esőcseppek hangját a kocsi tetején. – Én még életemben ilyen hirtelen jött vihart nem láttam – jegyezte meg aztán.

- Most már legalább tudjuk, miért volt olyan meleg – vágtam olyan képet, mint aki citromba harapott, és leraktam a csöpögő gépet a nyakamból. – Hát ez oltári – dünnyögtem.

- Nem lesz baja, ne aggódj – nyugtatgatott Joseph. – Talán induljunk… mert most már megvesz az isten hidege – vacogtak a fogai, és csak ekkor tudatosult bennem is, hogy szétfagyok a vizes rongyaimban. – Ha akarod, vezetek én. Alig látni valamit.

- Talán jobb lenne – másztam hátra, hogy helyet tudjunk cserélni a kocsiban, és csakhamar rájöttem, hogy ez jó választás volt. Hiába dolgoztak az ablaktörlők, mintha jéghártyán át láttuk volna a világot. Elmosódottan, halványan, és valami azt súgta nekem, hogy Joseph sem látja, csak érzi, hogy merre is megyünk.

*****

- Végre valahára! – zuhantunk be Josephhal a házba, mintha egy kísértetfalka üldözne minket, és neki kellett feküdni az ajtónak, hogy be tudjuk zárni. Mert a szél, mintha vendégeskedni akart volna nálunk, igyekezett teljes erejével betörni a ház falai közé.

- Ez nagyon durva – csóválta a fejét Joseph. – Nézd… mintha éjszaka lenne – húzott az ablakhoz, hogy immár a biztonságból nézzük a kint leszálló sötétséget.

- Pedig még dél sincs – vacogtam, az órára nézve. – Keressünk száraz ruhát… - dideregtem aztán, és mindketten eltűntünk a háló, meg a pihenőszoba irányába.

Néhány perc elteltével, mikor már megtörülközve, száraz ruhákban ültünk a konyhaasztal mellett – Joseph még törülközővel szárította a haját, és az én fejemen is volt egy flottír-turbán – recsegni kezdett a nappaliban hagyott cb.

- A Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel. Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel – ismételgette az egyszer már hallott hang.

- Itt Diego Valdes vendégháza. Halljunk Önöket. Vétel – pattantam  fel egy meglepődött tekintet után, hogy leüljek a cb elé, míg Joseph megállt a hátam mögött, lágyan simogatva a vállamat.

- Gracias a Dios! - hallottam a megkönnyebbült sóhajt. – Már jó ideje próbálkozunk elérni magukat. Vétel.

- A sivatagban voltunk – adtam meg a választ. – És kissé körülményesre, meg vizesre sikerült a visszaút – morogtam. – Vétel!

- Akkor már tudják, hogy megérkezett az eső – hallatszott újra a hang az éterből. – Sajnálom, de azt hiszem, rossz hírem van az Önök számára.

Vége

Folyt. Köv.