Tüskék közt a virág 18. fejezet

- Ezt most komolyan mondod? – meredtem rá Josephre elhűlve. – Tényleg azt akarod, hogy… hogy ezt tegyem?

- Lia, nem vagyok süket, hülye végképp nem. Hallottam, mit mondtak neked, és én is látom, hogy ez így nem maradhat. Más lehetőség nem lévén… igen, azt hiszem, muszáj lesz. Gyanítom, nekem nem lenne lelkierőm magamat vagdalni… ergo rád vár a feladat – morogta Joseph a párnáról. – És minél tovább időzünk, annál jobban fog inába szállni mindkettőnk bátorsága. Fogjunk hozzá, amíg lehet.

- Uramisten – sápadtam le teljesen, de beláttam, hogy igaza van, hát csak falfehér arccal biccentettem egyet. – Megyek… előkészülök – hebegtem, majd behoztam, és a kezébe nyomtam a whiskys üveget. – Addig érzésteleníts, ahogy lehet – simítottam végig a haján, megvárva, míg jókorát húz az üvegből. - Sietek – fogtam aztán a lépteimet szaporábbra, és kiügettem a konyhába.

Két dolgot próbáltam egy kattintással le- és felkapcsolni. Az egyik a gáztűzhely volt, az befelé kapcsoltam. Ezzel egy időben igyekeztem az agyamat viszont lekattintani. Ismertem önmagam, tudtam, hogy két módon leszek képes ezt végigcsinálni. Ha cselekszem, mint egy gép, nem gondolkodva, vagy ha fanatizálom magam, hogy véghez tudjam vinni. De keservesen kívántam, hogy bár ne nekem jutott volna ez a feladat.

A tűzbe tartott kés pengéje kissé felizzott, hát elzártam a gázt, majd tequilát öntöttem a pengére, ami hidegen villogott a hálóból kiáradó fényben. Szívesen időztem volna még egy darabig, de tudtam, hogy nem lehet. Nem húzhatom az időt bármeddig.

- Szerintem egy kortyot nekem is hagyj benne – próbálkoztam meg a hálóban egy bátorítónak szánt mosollyal Joseph felé, de csupán torz fintor lett belőle.

- Remegő kézzel akarsz nekem esni? – kérdezte Joseph. – Felhívnám a figyelmed, hogy ez sebtisztítás, nem boncolás.

- Jelenleg ennél jobban már nem remeghet a kezem – mutattam fel az ujjaimat. – A whisky most az idegnyugtató kategóriájába esik – dünnyögtem hozzá halkan, és leeresztettem egy jókora kortyot a torkomon, majd leültem az ágy szélére, magam elé húztam az egészségügyi ládát, és kikerestem benne egy jókora gézlapot.

- Biz… biztos, hogy készen állsz? – szinte rá sem ismertem a rémült, vékony kis hangra, ami előtört belőlem.

- Nem, nem hiszem – hunyta le a szemeit Joseph. – De csak rajta… legyen vége, oké?

- Rendben – fohászkodtam egy utolsót. – Ha nagyon fáj… csak markold a bokámat… kibírom – rebegtem el még szinte jéghideg ajkakkal, majd hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam a seb szélét, mire Joseph halkan nyekkent egyet.

- Tudom, tudom… - makogtam, felfogva, hogy már eleve nem lehet kellemes a gyulladt terület érintése, és a következő pillanatban – mint egy tökéletes katona, gondolkodás nélkül – beleszúrtam a seb közepébe a pengét, hogy egy alig centis kis vágást ejtsek a húsban.

Joseph felordított, és szemem sarkából is láttam, hogy görcsösen a takaróba markol, mintha csak darabokra akarná szaggatni.

- Jól van… - igyekeztem csitítani őt is, és magamat is, majd ledobtam a véres kést. – Ezzel megvagyunk – nyeltem nagyokat, hogy úrrá legyek a fel-le liftező gyomromon, mert – ahogy megjósolták – folyadék buggyant ki a sebből, vékonyan csordogálva az ágynemű felé. Felkaptam hát a gézlapot, és letöröltem a kis cseppet, mielőtt elérte volna a takarót, míg másik kezemmel továbbra is két ujjam fogságába zártam a sebet.

- Tarts ki… nemsokára vége… - mondtam Josephnek bátorítóan, aki csak összeszorított szájjal, és még mindig lehunyt szemekkel biccentett elkínzottan, én pedig végigtöröltem a sebet. A géz nyomán újra folyadék távozott, én pedig próbáltam nem meghallani Joseph elkínzott vonyítását. Csak töröltem újra és újra, szinte gépiesen, és úgy tűnt, hogy ennek az egésznek már soha nem akar vége szakadni. A seb még mindig nem volt tiszta, rajtam pedig egyre inkább uralkodott el a pánik.

- Már csak egy perc… tényleg csak egy perc… - ismételtem akár egy automata, mikor is egyszer csak – valami elmondhatatlan, határtalan megkönnyebbülésemre – a következő törlésnél elő nem szivárgott egyetlen aprócska vércsepp.

- Azt hiszem, megvagyunk! – kiáltottam fel örömmel, majd töröltem még néhányat a seben, de a vöröslő cseppeken kívül már nem bukkant elő más.

Ledobtam a szennyes gézcsomót a kezemből, és Joseph fölé hajoltam.

- Megvagyunk – suttogtam szánalommal telve, végigsimítva az arcán, letörölve kezemmel a könnyeivel elkevert izzadtságcseppeket. – Itt vagy még, ugye?

- Igen, azt hiszem – jött az alig hallható válasz, majd lassan felnyitotta szemhéját, hogy szeme kékje fájdalommal telve nézzen rám. – Kérlek mondd, hogy legalább volt értelme…

- Volt értelme – hajoltam az ajkára, és egy rövid csókot adtam neki. – A sebed tiszta. Most már csak be kell kötöznöm… az már nem fog fájni, ígérem – mosolyogtam rá, és Joseph is megeresztett egy megkönnyebbült kis mosolyt.

- Azonnal jövök – kapkodtam össze a koszos gézt, meg a véres kést, és a konyhában mindent a szemétbe dobtam, még a kést is. Ki a fene fog ezzel enni azok után, hogy Joseph oldalát szurkáltam vele?

Letéptem egy aloe levelet, ahogy az utasítást kaptam, lerángattam a levél felső héját, és mikor megláttam az alatta lévő világos, sűrű trutymót, újra elkapott a hányinger.

- Atyám… mint a takony… - öklendeztem egyet-kettőt, miközben egy pohárba sajtoltam a levél belsejét, és eldöntöttem, hogy ha Joseph jobban lesz, hát a pohár is követi majd a kés útját a szemétbe.

- Jobb ha nem nézed meg, mit kell odakennem – mondtam utálkozva mikor visszasétáltam a szobába, és örömmel láttam, hogy Joseph már kissé feljebb ült az ágyban.

- Tudom, hogy néz ki – biztosított. – Láttam már aloét. Sőt, nevess ki, de ettem is a belsejéből. Igaz, két napig rókáztam utána – nosztalgiázott, miközben leültem az előbbi helyemre, hogy ujjam hegyével lassan bekenjem a seb körüli gyulladt területet.

- Gratulálok a gusztusodhoz – vágtam borzadó képet. – Hogy lehet ezt az izét megenni? – tettem közben steril gézlapot az immár megtisztított, lekezelt sebre, és Joseph hátát megtámasztva segítettem a felülésben, hogy körbekötözhessem a mellkasát.

- Laoszban jártam – emelte fel ő a karját engedelmesen, hogy kényelmesen hozzáférjek. – Ott a helyiek teába keverik, úgy isszák. Állítólag nagyon egészséges. Amit nem kétlek, de meginni… undorító volt. Fél pohárral voltam képes végezni, és közben az a nyálkás izé a padlóig csüngött az államról.

- Ha ezt nem fejezed be, lehánylak – dünnyögtem egyre jobban emelkedő gyomorral, és csuklottam is egyet-kettőt, majd rögzítettem a géz végét. – Készen vagyunk – mondtam, és óvatosan segítettem Josephnek visszafeküdni az ágyba.

- Ha már kibírtam ezt az egészet, kapok jutalmat? – kérdezte ő láthatóan fellélegezve.

- Nekem járna a jutalom véleményem szerint – sóhajtottam nagyot, és tagadhatatlan megkönnyebbüléssel kezembe hajtottam a fejem. – A nyaralásomba nem volt beletervezve az orvosi kurzus.

- A nyaralásodba én sem voltam beletervezve – javított ki Joseph, és megkereste a kezem, hogy hálásan megszorítsa. – És látod, mégis milyen jól alakult az egész. Ennek ellenére is – vágott szemével a mellkasa felé.

- Ezt nem vitatom – cirógattam végig karját és vállát mutatóujjammal, majd észbe kaptam, és feltápászkodtam. – Hozok borogatást… még mindig lázas vagy. Az előbbi megjegyzésed is nyilván azért jött, mert félrebeszélsz – kuncogtam. Most, hogy a legnehezebb feladaton mindketten túljutottunk, felszínre tört bennem a jókedv.

Egy tál hideg vízzel, és egy tiszta ruhával tértem néhány perc múlva vissza, majd gyengéden a homlokára tettem a borogatást.

- De jó hideg… - sóhajtott Joseph, mint a szomjazó, aki a sivatagban vizet kap, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy egész arcát és nyakát is végigtöröltem gyengéden.

- Pihenned kellene – suttogtam gyengéden, látva hogy milyen beteg, és kimerült. – Aludj egyet, jó? Mire felébredsz, készítek valami reggelit. Mit szeretnél?

- Bármit – vonta meg a vállát Joseph. – Nem igazán kívánok enni. De talán néhány lágy tojás megteszi.

- És hozzá kis sült bacon, csak hogy angol jellege legyen a dolognak – mosolyogtam. – Londonban így eszik, ugye?

- Igen, pontosan így – eresztett el álmos kis vigyort Joseph is. – De még ne menj… maradj itt velem egy kicsit… kérlek.

Önkéntelenül is végignéztem rajta, ahogy ott feküdt előttem. Olyan esendő volt így, olyan kiszolgáltatott, és védtelen, mint egy kisgyerek. Most valahogy el tudtam képzelni, milyen lehetett kisfiú korában, és mosolyra fakasztott a gondolat.

- Itt maradok – biztosítottam, és megszorítottam gyengéden a kezét, ami közben megkereste az én kezemet. – Ígérem, veled maradok.

Vége

Folyt. Köv.