Tüskék közt a virág 16. fejezet

Egy percre néma csend támadt a nappaliban. Borsózó háttal meredtem a cb-re, és éreztem, hogy Joseph keze a vállamon is mintha súlyosabbá vált volna.

- Miféle… miféle rossz hír? – hebegtem, és lelkem legmélyén felkészültem már mindenre, amit valaha filmen láthattam. Idegen lények támadása, természeti katasztrófa, zombikór, komplett világvége. Ebből a képzelt rettegésből csak a rádió újbóli recsegése zökkentett ki.

- Mint látják, kaptunk egy jókora esőt. Ami itt Mexikóban nem olyan szokatlan.

- Igen, eddig oké. De miért olyan rossz hír ez? Egyszer majd el fog állni, nem? – szólalt meg a hátam mögött Joseph. – Vétel.

- Azért, Senor… - hallatszott újfent a testetlen hang – mert nálunk az esők hosszú napokon át is eltartanak. Főképpen a sivatagban, ahol Önök is vannak. Sőt, nem szépítem a dolgot. Nem szimpla esőről beszélek, hanem komplett felhőszakadásról. Van fogalmuk, mifelénk mit jelent ez? Vétel.

- Annak alapján, ami most elkapott bennünket, nagyjából van – dünnyögtem. – Vétel.

- Senora, hallgasson rám. Zárják be az ablaktáblákat. Töltsék fel, és valamivel fedjék le a generátort. Nemcsak az eső lesz olyan, mintha a végítéletet hozná el, de a szél is viharos sebességűvé tud válni. Volt itt már olyan vendégház, aminek csaknem letépte a tetejét.

- Nagyon klassz kilátások – vékonyodott el a hangom teljesen, és ijedten pislogtam fel a tető irányába. – De ha bezárkózunk… mégis, meddig? Vétel.

- Akár három-négy napig is tarthat – jött a válasz, olyan halkan, mint mikor valaki halálhírt közöl egy hozzátartozóval. – Senora, hogyan állnak készletekkel? Vétel.

- Mire gondol pontosan? – értetlenkedtem. – Élelmiszer, víz bőven van. Benzin is a generátorba. Vétel.

- Pontosan ennyire gondoltam – nyugtázta a hang a rádióban. – A benzinnel takarékoskodjanak, ha lehet. Ilyen terhelés mellett a generátor sem bírja túl sokáig. Gondolom nem szeretnének a bezárt ablaktáblák mögött, vaksötétben ücsörögni napokon át. Vétel.

- Rendben, megértettük – nyugtázta Joseph a hátam mögött. – Megyek, és megnézem a generátort, mit tehetek – lépett el a hátam mögül, hogy aztán meghalljam a bejárati ajtó nyitását, és a szél máris lecsapott a házra, megzizegtetve az asztalon a papírokat, egészen addig, míg Joseph egy erélyes mozdulattal ki nem zárta a hívatlan vendéget.

- Megmondom őszintén… most eléggé megijesztett – suttogtam a cb-be dobogó szívvel. – Még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Vétel.

- Ne rémüljön halálra, Senora – érkezett a válasz, és noha nem láttam, de biztosra vettem, hogy a hívó fél mosolyog maga elé. – Fogja fel úgy, hogy otthon van a nagyvárosban, és ott éri a vihar. Csak itt éppen nincsenek maga mellett még néhány százezren. Nem lesz semmi baj, meglátja. Az egyetlen problémájuk mindössze annyi lesz, hogyan üssék el az időt. Vétel.

- Azt hiszem, találunk módot rá – próbáltam fahangon válaszolni, de közben magam előtt is fülig pirultam. – Akkor hát… ennyi? Vétel.

- Ennyi, Senora – recsegte a rádió. – Tényleg nem kell aggódniuk, nem lesz semmi baj. Ha bármi gond lenne, csak keressen bennünket. Meg fog találni. Bennünket is idezárt a vihar. Vétel.

- Oké, értettem  - sóhajtottam nagyot, mikor egy jókora széllökettel egyetemben Joseph is visszaérkezett. – Köszönjük a tájékoztatást. Minden jót. Vétel.

- Vigyázzanak magukra, Senora – jött a válasz. – Que Dios te ayude – búcsúzott, és egy jókora reccsenéssel megszakadt a vonal.

Megfordultam a széken, miután letetettem a mikrofont, és magam is éreztem, hogy sápadtan meredek Josephre.

- Megijedtél? – kérdezte ő lágyan, majd felhúzott, és a hátamat kezdte el simogatni. – Tényleg nem lesz a világon semmi baj. A generátort feltöltöttem, letakartam. A kocsik le vannak zárva, nem áznak szét. Van étel a hűtőben, whisky és tequila is akad. Mi is itt vagyunk egymásnak. Mi kellhet még? Fogd fel úgy, mint egy hosszú, romantikus hétvégét… velem.

- Így egy kicsit rögtön jobban hangzik a dolog – bújtam oda a mellkasára, de a szemem elég nehezen tudtam levenni a tetőről, mintha minden pillanatban azt várnám, hogy mikor repül el a fejünk felől. – Szóval akkor… mivel üssük el az időt? – pislogtam Josephre ártatlanul.

- Nos, először bezárjuk az ablaktáblákat. Felkapcsoljuk a nappali állólámpáját, vagy gyertyát gyújtunk… ami a hangulatnak jobban megfelel. És aztán megmutatom – kacsintott rám Joseph vidáman.

*****

- Ne csináld ezt, hallod? – nyögtem fájdalmasan, a bezárt ablaktáblák sötétjében, ahol csak három gyertya szolgáltatta a nappali fényét. – Ne, JoMo! Nem akarom! Ez… ez nekem így nem jó! – tiltakoztam élénken.

- Sajnálom bébi… nekem viszont jó… és így akarom! – válaszolta Joseph ellentmondást nem tűrően, míg én bánatos képpel néztem az épp elvesztett szállodámat.

- Szadista – sóhajtottam, és elnyúltam a Monopoly táblája mellett. – Kifosztasz egy hölgyet.

- Ez az üzlet, Senora – vigyorgott rám Joseph, majd újra a dobókockák után nyúlt. – Készen állsz rá, hogy végleg tönkretegyelek?

- Azért ahhoz nekem is lesz néhány szavam – rúgtam magam vissza ülésbe, hogy aztán fél óra alatt elszenvedjem életem egyik legmegalázóbb vereségét.

- Pfff… - omlottam össze, mikor Joseph az utolsó játékdollárjaimat is bezsebelte. – Tulajdonképpen most tönkretettél, ugye?

- Ha pontosan akarok fogalmazni, még a gatyát is leszedtem rólad – jelentette ki ő kajánul. – Esetleg talán adok majd némi alamizsnát, ha meglátlak a házam körül koldulni – vágott felém csúf fintort, én pedig egy hirtelen mozdulattal hanyatt döntöttem a szőnyegen, majd a csípőjére ültem.

- Most legyen nagy szája, Senor. Lehet, hogy üzletembernek jobb, de van olyan pozíció, mikor én kerülök felül – fogtam le a két vállánál fogva.

- Erről csak sejtéseim lehetnek – pislogott Joseph felfelé rám. – Mivel első alkalommal nem jutottunk el odáig, hogy így is kipróbáljuk.

- Jaj, maradj már – nevettem, és lágyan meglegyintettem az oldalát. – Én nem éppen erre gondoltam – nevettem fel, és összeráncoltam a szemöldökömet, mikor láttam, hogy ajkába harap, és halkan felszisszen érintésem nyomán.

- Mi a baj? – engedtem el meglepetten. – Csak azt ne mondd, hogy ez fájt…

- Nem, nem ez fájt – morogta Joseph. – Csak miközben kifelé kapaszkodtam abból az átkozott gödörből, bevertem az oldalam. Kissé kék-zöld. Pont oda koppintottál.

- Bocsánat – dünnyögtem. – Mutasd, megnézem.

- Ugyan már – rázta a fejét Joseph, és lefogta a kezem. – Milyen férfi lennék, ha ennyitől is nyafogni kezdenék?

- Szerintem tökéletes férfi vagy – nyugtattam meg, majd rátapadtam az ajkára. – És ezt már csak azért is elhiheted, mert azt hiszem egész eddigi életem során, csak egyetlen embernek mondtam még ezt.

- És az a férfi hol van most? – támaszkodott fel Joseph a könyökére, úgy nézve a szemembe.

- Kiderült, hogy mégsem volt olyan tökéletes – vontam vállat, majd egy hatalmasat ásítottam. – Te jó ég… még csak délután van, és leragad a szemem.

- Mert ebben a rohadt sötétben, mert ebben az esőkopogásban ez valami törvényszerűség – állított talpra Joseph, és követte a példámat. – Tudod mit? Aludjunk egyet. Este pedig, ha felkelünk… kedvem lesz kipróbálni azt a pozíciót, amiben te kerülsz felül – kacsintott rám, és miközben felnevettem, elfújta a gyertyákat.

*****

- Fura, nem? – dobáltam le magamról a ruhákat, hogy végül egy pólóban és egy bugyiban a takaró alá másszak, kényelmesen elhelyezkedve az ágyban. – Valahogy olyan természetes, hogy már nem a pihenőszobában alszol el – mosolyogtam rá, miközben egy bokszerban és pólóban ő is követte a példámat.

- Nem tudnék nyugodtan aludni úgy, hogy nem érezlek magam mellett – nézett a szemembe Joseph, kedvesen végigsimítva az arcomat. – Nem is értem, az első éjszakákat hogyan bírtam. Mert amikor te még vehemensen utáltál, én már akkor is szerettelek volna megcsókolni.

- Ejha, bátorság aztán szorult beléd – nevettem, miközben vállára hajtottam a fejem, élvezve keze gyengéd simogatását a hátamon.

- Bátor fickó vagyok – súgta ő, majd elvigyorogta magát, mikor újfent akkorát ásítottam, hogy csaknem lenyeltem az éjjeliszekrényt. – De most jobb lesz, ha pihenünk. Nem fázol, ugye? – dünnyögte.

- Nem – ráztam a fejem. – Igy veled… melletted… most nagyon jó – simogattam magam is mellkasát, egészen addig, míg el nem nyomott az álom.

*****

Valami különös remegés. Ennyit éreztem meg álmomban. Először azt hittem, fázom, így hát kinyújtott kézzel tapogatóztam a takaró után. Különös… nyakig vagyok betakarva. És nem, nem fázom… olyan kellemes meleg van így, Joseph mellett.

Vállat vontam, és már épp vissza akartam merülni az álmomba, mikor a remegés mellé csattogás is járult, erre viszont már felültem, és igyekeztem összekaparni az eszemet, ami meglehetősen gyors ébredést talált az előbbi békés nyugalom után.

Csak néhány másodperc kellett hozzá hogy felfogjam, honnan is jön a különös hang… és tétován fordultam Joseph felé.

Állig be volt szinte takarva, mégis úgy remegett a teste, mint nem is a meleg ágyban, hanem egy jégmezőn, vagy a kinti viharban nyúlt volna el. Néha nyögött egyet, fordult az ágyban, a következő pillanatban a reszketés erősebbé vált, és a fogai is vacogni kezdtek. Egyszerűen úgy tűnt, mint aki másodperceken belül halálra fagy. Különös… mert a homlokáról verejték szakadt. Ne már. Egy ilyen jó meleg takaró alatt ennyire nem fázhat.

- JoMo… - suttogtam lágyan, és kinyújtottam a kezem a válla felé. Fel kell ébresztenem… talán valami rémálma lehet.

- Joseph… ébredj… - motyogtam, és mikor bőréhez értem, meglepetten kitágult a szemem.

- Forró… - nyögtem döbbenten. – Istenem… tűzforró… - tapogattam a homlokát, hogy ebben a pillanatban Joseph szeme felpattanjon, és lázas csillogással meredjen rám.

- Lia… - nyöszörögte halkan – azt hiszem, rémesen érzem magam.

Vége

Folyt. Köv.