Tüskék közt a virág 19. fejezet

- Tessék… - ültem le Joseph ágya szélére, és kezébe adtam a tányért. – Pirítós lekvárral, zabpehely, tea cukorral és tejjel. Ugye így szeretik az angolok?

- Köszönöm – nézte Joseph éhesen a tálca tartalmát. – Igen, pontosan így. Bár ha kicsit bővíthetnék a repertoáron, akkor azt mondanám, hogy asztalnál ülve, borogatás nélkül – harapott a pirítósba. – Elegem volt a fekvésből.

- Ezt már tegnap este is megbeszéltük – forgattam meg a szemeimet. – Légy jó fiú, és hallgass rám.

- Nem, nem beszéltük meg – morogta Joseph, mint egy rosszkedvű medve. – Te beszéltél, én meg hallgattam. Három napja fekszem, és gyönyörűen gyógyulok. Tegnap már lázam sem volt, ergo, az ebédet szeretném a konyhaasztalnál elkölteni, mielőtt belezavarodom a folytonos fekvésbe.

- Jól van, jól van – ismertem el az igazát halkan. – Ha megetted a reggelit, megnézem a sebed, és ha minden oké, hát kelj fel, nem bánom. De ha bajod lesz, nekem utána ne jajgass!

- Elsőre sem jajgattam – vigyorgott rám őszőkesége pimaszul, amitől kedvem támadt a fejére borítani a zabpelyhét, de csak a lázmérőt kotortam elő.

- Egyébként is – fűzte tovább a szót Joseph, miközben a teát kezdte pusztítani – belegondoltál, hogy csak három napunk van? Aztán lejár a két hét… te jobbra mész, én pedig balra – motyogta, de oly módon, mintha a fogát húznák. – És ezt a három napot nem úgy akarom tölteni, hogy ágyban vagyok. Vagyis… lehet ágy, de nem egyedül… és nem ilyen értelemben – kacsintott aztán rám, én pedig – a fene essen bele  – már megint nyakig pirultam.

- Akkor most jöjjön három perc áldott csend – néztem Josephre tenyérbemászóan kedves mosollyal, és a szájába löktem a lázmérőt. – Ami a három napot illeti…á, inkább hagyjuk – legyintettem aztán kedvetlenül. – Nem akarózik visszamennem innen abba a világba, ahonnan jöttem – nyögtem ki, bölcsen elhallgatva azt a tényt, hogy ennek a húzódozásnak a legfőbb oka épp itt fekszik előttem, egy lázmérővel a szájában, és úgy bámul rám, mintha olvasna a gondolataimban.

- Ami azt illeti… én if oftozom ebben – dünnyögte elég felismerhetetlenül a fogai közt lévő akadály miatt, mígnem megszabadítottam a kis üvegtől, hogy a fény felé fordulva nézzem meg a higanyszálat.

- Hőemelkedésed sincs – állapítottam meg elégedetten, majd felemeltem a kezem. – Hohó, miért ilyen sietősen? – emeltem fel a kezem, mikor láttam, hogy máris vidáman ledobja magáról a takarót. – Előbb lássam a sebet.

- Akár a spanyol inkvizíció – morgott Joseph az orra alatt, én pedig igyekeztem nem meghallani a nemtetszését.

- Ha ezzel gondod van, akár ide is kötözhetlek – fenyegettem meg, kezemben az oldaláról időközben letekert hosszú gézcsíkot lobogtatva, majd levettem a gézlapokat is a sebről, és elégedetten néztem az eredményt.

- Nagyon szép. A seb bezárult, és a gyulladásnak is alig van már nyoma – mondtam ténylegesen megkönnyebbülten. – Jól van, felkelhetsz – engedtem aztán az akaratának egy néma fohásszal, mikor megláttam türelmetlenül doboló ujjait. – De csak óvatosan, mert….

- A fenébe… - motyogta a talpra ugró Joseph elfehéredve, és belekapaszkodott az ágy szélébe, hogy meg tudjon állni a talpán.

- …mert ennyi fekvés után beleszédülsz, ha hirtelen talpra állsz – fejeztem be a mondatot némi kárörömmel. - Talán jobb lenne, ha egy kicsit…

- Ha azt mered mondani, hogy feküdjek vissza, én kötözlek le téged, de én a szádat is bekötöm – dünnyögte Joseph, türelmesen várva egy helyben, hogy a roham elmúljon, és csak akkor tett egy lépést, mikor láthatóan szín költözött az arcába.

- Ezúton gyógyultnak nyilvánítom magam, hála a népi gyógyító tudománynak, és mindkettőnk kivételes bátorságának – szónokolta. – Te reggeliztél már? – fordult felém hirtelen.

- Igen – hökkentem meg. – De hogy jön most ez ide?

- Úgy, hogy feküdj le – válaszolt Joseph már olyan hangon, mintha az előbb nem lett volna köztünk verbális gladiátorviadal. – Három napja alig aludtál valamit, mert mellettem ültél, és ápoltál – lépett hozzám, megsimítva a hajam. – Pihenned kell, Lia.

- Nem… - tiltakoztam – a sivatagba kell mennem. Két napja elállt az eső, tegnap már kisütött a nap, és csontszáraz minden. Igaz, kissé rendezetlen a terep, de… nem számít. Csak az számít, hogy mint mondtad, csak három nap, és én nem akarok innen elmenni…dolgavégezetlenül – nyeltem nagyot.

- Az ősi indián legenda, ugye? – ölelt Joseph magához. – Pihenj le Lia, aludj egyet. A sivatag megvár, nem szalad el. És utána, ha még mindig akarod, veled megyek – adott egy gyengéd puszit az orrom hegyére.

- Nem is tudom – hezitáltam, de Joseph nem hagyott több időt a gondolkodásra, mert kezemnél fogva az ágyhoz vezetett, majd finoman a takaró alá nyomott.

- Most fordult a kocka, kislány – kacsintott rám, miközben kényelmesen elfészkeltem magam az előbbi helyén, ami még őrizte teste melegét, míg ő az ágy szélére ült, és két nagy tenyerébe fogta a kezem.

- Ne mondd, hogy nem vagy álmos, mert látom rajtad a fáradtságot – mondta az ujjaimnak, mire abban a pillanatban ásítottam egy hatalmasat. – Na látod. Aludj, pihenj – veregette meg a kezem. – A konyhában leszek.

- Hé, ne már! – méltatlankodtam. – Csak így itt tudnál hagyni? Legalább valami mesét mondj nekem… - hunytam le a szemeimet, mire Joseph felkuncogott.

- Fogadok, utoljára gyerekként meséltek neked, ugye? – érdeklődött.

- Nagyon kicsi gyerekként… - motyogtam a választ. – Most szeretném hallani… kérlek…

- Akkor mesélek valami nagyon szépet – hallottam Joseph hangját, még kevéssel az ébrenlét határán, és mély, duruzsoló hangja, valamint simogatása a kezemen mintha egyszerre sodortak volna az álmok földje felé.

- Mesélek egy bátor, erős, és csodaszép lányról… - folytatta Joseph. – Aki olyan volt, mint a sivatag hercegnője, és megszédítette egy férfi fejét. És a bolond angol férfi azt kívánta a szíve mélyén, bár sosem kellene elválnia a lánytól… - halkult Joseph hangja suttogássá. Néhány másodpercig még reagálni akartam, de aztán meggyőztem magam róla, hogy ezt a hangot már csak álmomban hallottam… és utána már nem emlékeztem a világon semmire.

*****

- Szép délutánt, Csipkerózsika – mosolygott rám Joseph, ahogy kócosan, nagy ásítozással előbotorkáltam a hálóból, és egy pohár kávét nyomott a kezembe a konyhában. – Nagyon szexi vagy így… - nézett végig rajtam, én pedig torkom köszörülve igazítottam meg a topot, amiből szinte kilátszottak a melleim.

- Ezt a témát hagyjuk meg éjjelre, jó uram – vigyorogtam rá, mire Joseph nevetve odalépett, és megcsókolt.

- Végre aludtál egy jót – állapította meg. – Csaknem öt óra hosszát.

- Mennyit? – tágultak ki a szemeim. – Miért nem ébresztettél fel? Tudod, hogy ki akarok menni…

- Mert olyan álmos lettél volna, hogy elalszol a terepjáróban. Nekem pedig nincs kedvem a roncsok közt viszontlátni téged. A nap még nem ment le, délután három óra van. Lesz még időd. Ha ma nem, akkor holnap. Nyugi, Lia.

- Nem, te ezt nem érted – tiltakoztam. – Érzem, hogy ma kell mennem! Ne kérdezd miért, vagy hogyan… csak tudom, és kész! Te még sosem éreztél olyat magadban, aminek nem tudtad a magyarázatát, csak késztett valami, hogy megtedd?

- De igen, éreztem… - bólintott Joseph komolyan. – Nem űzök gúnyt belőled. Jól van. Szedd össze magad, és menjünk.

- Ne haragudj… - bújtam oda a mellkasára, cirógatva a csípőjét. – De nem jöhetsz velem. Ez, hogy úgy mondjam, egyszemélyes buli. És egyébként is… lehet, az oldaladnak még nem tenne túl jót a terepjáró zötyögése – egészítettem ki az okokat.

- Hm… - morgott Joseph. – Nem szívesen engedlek oda ki egyedül, Lia.

- Nocsak, hogy fordult a kocka – néztem a szemébe, és rámosolyogtam. – Az első napokban örültél, ha nem voltam a közeledben.

- Most viszont azt szeretem, ha mellettem vagy – simogatta Joseph a hátamat. – És ha nem igazítod meg magadon azt a felsőt most azonnal, ma délután nem mész sehová, csak az ágyba… velem – dünnyögte nagyot nyelve.

- Oh… - kaptam a helyére női mivoltom kétfelé csúszott halmát – nincs ellenemre a program… de várj vele egy keveset – csúsztam ki aztán a kezéből ingerlően.

- És én mégis mit csináljak, míg itt hagysz egyedül, a bánat és a magány mocsarában? – kérdezte Joseph költői pátosszal.

- Főzzön ebédet, Shakespeare! – nevettem rá. – És az sem lenne ellenemre, ha az ágyban várna rám… minden eshetőségre készen – kacsintottam, és tetszett, ahogy Joseph a puszta felvetésre is felmorrant.

- Ebben nem lesz hiány… - lépett aztán hozzám, és megcsókolt. – Vigyázz magadra, Lia. Ígérd meg nekem. Mit csinálnék én nélküled? – kérdezte komolyan, engem pedig úgy meglepett a hangjában rejlő érzelem, hogy képtelen voltam válaszolni, csak tátogtam rá, mint egy sült bolond.

Vége

Folyt. Köv.