A játszma elkezdődött 8. fejezet

Kellemes, diszkrét félhomály. Ez volt az első, amit konstatáltam, mikor Ian bevezetett az étterembe. A következő gondolatot – hogy mit is lehet művelni ilyen szép gyertyafény mellett – inkább eltereltem magamtól. Félő volt, hogy túlságosan reszketni fog a kezemben a villa.

- Nagyon szép hely – mondtam aztán elismerően, mikor egy pincér az asztalhoz kísért bennünket, és alánk segítette a széket. – Remélem tisztában vagy vele, hogy most kissé zavarban vagyok – babráltam az egyik tincsemet.

- Igen, ezt sejtettem – mosolygott rám Ian. – Már megint elvörösödtél. Megtudhatnám azt, hogy most mitől?

- Nem szoktam ilyen helyekre járni. Ez olyan… - keresgéltem a szavakat  - elit dolog. Tudod, nekem a vacsora általában azt jelenti, hogy hazaesem munkából, felveszek valami bő, kényelmes cuccot, és magamba tömöm a gyorskaját, amit hazafelé vettem.

- A gyorskajákról megvan a véleményem – dünnyögte Ian.

- Igen, sejtettem – sóhajtottam fel. – De nekem meg sem időm, sem energiám főzni. Ahhoz meg végképp nincs, hogy szépen felöltözzek, és eljöjjek valami puccos helyre. Nem beszélve arról, hogy a pénztárcám…. – hallgattam el ismét. Még jó, hogy ennél vörösebb már úgysem lehettem újra

- Mi bajod a gyorskajákkal? – tettem fel aztán a kérdést, és merően figyeltem Ian tekintetét, ami a gyertyák fényében szinte kéken ragyogott felém. Olyan volt mint a felhőtlen, tavaszi égbolt.

- Tudod, gyerekkoromban anyám nevelt – mesélte Ian. – Ő meg az egészséges életmód híve. Tényleg csak olyan dolgokat ettünk, amik.. hogy is fogalmazzak…mások nem nagyon ettek volna meg. Algákat, búzacsírát, csak teljes kiőrlésű kenyeret, meg hasonlókat.

- Algákat? Fujjj – fintorítottam el az arcom, mert egy halom takonyállagú, zöld izé kezdett el úszkálni lelki szemeim előtt.

- Mielőtt arra gondolnál, hogy poshadt pocsolyákból halásztuk az ebédrevalót, kiábrándítalak – vigyorgott Ian, mint aki olvas a gondolataimban. – Ez más fajta alga.

- Jól van, jól van – emeltem fel a kezem. – Térjünk rá a hamburgerre.

- Ja igen – vette fel újra Ian a mese fonalát. – Néha azért persze vágytam rá, hogy olyat is ehessek, mint a többiek. A gyorskajáldák előtt mi mindig elhajtottunk, és azt hallottuk, hogy amit ott esznek, az szemét, plusz egészségtelen. De a gyerek azért gyerek, hogy vágyjon arra, amit nem lehet. Egyszer, egy iskolai napon, kaját cseréltem az osztálytársammal, és megettem a hamburgerét. Három napig hány… három napig nagyon rosszul voltam  – módosította Ian a mondat végét.

- Bájos lehetett – mondtam elismerően, aztán elnevettem magam, és Ian csatlakozott.

- Szóval, gyorskaja azóta sem, csak a puccos éttermek – biccentettem. – Ilyen élmény alapján már megértem a hozzáállásodat – vigyorogtam szélesen, és felnéztem, mikor egy pincér itallappal állt meg felettünk.

- Rád bízom – bólintottam Ian felé, elkapva kérdő tekintetét. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy sejtelmem sincs, miféle borok lehetnek itt divatban, de valószínűleg nem azok az öt dolláros palackok, amiket én szoktam lekapni a szupermarket polcairól.

- Akkor Chateau belair coubet-et kérünk, 88-asat – jelentette ki Ian bele sem nézve az itallapba.

- Jó választás, uram – hajolt meg a pincér, majd távozott, én pedig meglepve pislogtam Ianre.

- Fejből tudod az itallapot? – érdeklődtem. – Ez a törzshelyed?

- Nem, dehogy – nevetett fel őkékszeműsége vidáman. – Nincs törzshelyem. A bor pedig…  ezt a fajtát csaknem minden jobb étterem tartja. Tökéletes húsokhoz, halhoz, de még zöldségekhez is. Majd meglátod. Nos, rendelünk? – emelte fel az étlapokat.

- Igen, persze – biccentettem, és böngészni kezdtem a kínálatot. Életemben először úgy, hogy az étel nevét néztem, és nem az árát.

*****

- Ez tényleg csodálatos – emeltem fel a poharamat, és lassan kortyoltam a bort, hogy leöblítsem vele a vacsora – vagyis már a desszert – utolsó falatjait.

- Egyszerűen úgy érzem, hogy álmodom – mondtam ki aztán. A bor szokatlanul őszintévé tett valami oknál fogva. – Azt hiszem, jelen pillanatban lányok milliói cserélnének velem. Bár ők már nyilván az asztal alatt feküdnének tőled elalélva. És ha még adsz egy pohár bort, én is ott fogok. Ne engedj többet inni – tettem le a poharam mosolyogva, Ian pedig úgy nézett egy pillanatig, hogy szinte láttam a tekintetén, ahogy elképzel engem a kövön feküdni.

- Hé… - hajtottam oldalra a fejem. – Látom, mire gondolsz. Nem szerzem meg az örömöt, hogy a holnapi sajtóban is ezt lásd.

- Igazán kár – nevetett fel Ian. – Egyébként nekem is szokatlan ez a helyzet. Eddig még csak az aktuális barátnőimet hordtam vacsorázni.

- Jaj – mondtam kissé vörösen. – Most akkor mindenki azt fogja hinni, hogy te meg én…..?

- Miért, az olyan ellenedre lenne, ha azt hinnék? – kérdezte Ian lágyan. – Nem gondoltam, hogy ennyire jól fogom érezni magam veled, ennyi az egész. És ha valami bűnös mulasztás folytán eddig még nem mondtam volna, akkor most közlöm veled, hogy gyönyörű nő vagy. Már akkor is az voltál, ahogy a részeg kollégád alatt kapálóztál.

- Köszönöm – mormoltam a terítőt nézve, és éreztem, hogy melegem lesz, az arcom meg felvette az ölemben lévő szalvéta rőtvörös színét.

- És már megint elpirultál – jegyezte meg Ian mulatva. – Veszélyes nő vagy, mert fegyverrel dolgozol. De ugyanakkor egy édes lány. És rövid ismeretségünk alapján azt mondom, hogy… kedvellek – fogta meg Ian a borosüveget, és töltött mindkettőnk poharába.

- Nem, ne ellenkezz – intett. – Nem neked kell vezetned hazáig. És ha eltekintesz tőle hogy megbírságolj mert két pohár bor után a volán mögé ülök, akkor természetesen hazaviszlek.

- Nem túl szabályszerű, de majd lehunyom a szemem – mosolyogtam. – Csak ne nagyon híreszteld, hogy így engedtelek volán mögé, mert ha a főnököm megtudja, leszedi a fejem.

- Miért tudná meg a főnököd? – állt meg Ian keze egy pillanatra a pohár felett, és értetlen tekintetet vetett rám. – Elmeséled neki minden percedet? Vagy… van valami köztetek? – engedett lejjebb kissé a lelkesedése.

- Nem, dehogy! Úristen, nem… - tiltakoztam élénken, és nagy levegőt véve szerencsétlen tekintetet vetettem Ian-re. – De valamit el kell mondanom. Valamit, amit a főnököm kért, veled kapcsolatban.

- Hogy töltsd az idődet velem, mert mennyivel jobban fest a rendőrség renoméja így, mint úgy, hogy a kitüntetett nyomozójuk… khm… térdre ereszkedik a polgármester előtt? – kérdezte Ian olyan kaján vigyorral, amit még nem láttam tőle, nekem pedig megbillent a pohár a kezemben a hirtelen meglepetéstől.

- Ezt… honnan tudod? – hebegtem tágra nyílt szemekkel.

- Mondjuk úgy, hogy nemcsak beléd szorult nyomozói véna – kortyolt nagyot Ian. – De komolyan. Túl jól összevágott a történet, hogy azóta is egymás társaságában vagyunk. Ergo kilogikáztam.

- Szóval ellenedre van – lombozódtam le kissé, persze igyekeztem titkolni. Nehogy már a végén azt higgye, hogy én is beleestem, mint a többi rajongó…

- A fenébe is, dehogy van! – mondta Ian nyomatékosan. – Ha ellenemre lenne, azonnal nemet mondtam volna. Azért töltöm veled az időmet, mert… érdekelsz. Mert jól érzem magam a társaságodban. Ennyi az egész – tárta szét a karjait. – És ami engem illet, szeretnék még találkozni veled. Mondjuk holnap. Meg azután is – vetett felém egy elbűvölő mosolyt, én pedig hitetlenkedve felemeltem a fejem.

- Nos? Kapok választ az előző kérdésre? – unszolt Ian finoman, miután percekig csak tátogtam a meglepetéstől, mint valami szellemi fogyatékos hal.

- Hát hogyne… - tértem magamhoz, és óhatatlanul is vigyorba fordult a fejem. Nem tudtam volna elrejteni, de nem is akartam.

- Ami engem illet, nagyon szívesen találkozom veled. Holnap is. Meg azután is – tettem hozzá, és megdobbant a szívem, mikor hallottam Ian vidám nevetését.

*****

- Köszönöm az estét – mondtam, ahogy kiléptünk az étterem ajtaján, és Ian felsegítette a könnyű kis kabátomat. – Már nagyon régen éreztem magam ennyire jól. A társaság pedig tökéletes, azt hiszem – csipkelődtem egy keveset.

- Csak hiszed? – méltatlankodott Ian tréfásan. – Nem csak pisztolyból tudsz tüzet nyitni, ahogy látom – kacsintott felém, nekem meg megreszketett a lábam, ahogy Ian kocsija felé lépegettünk.

- Nehogy komolyan vegyél – csóváltam a fejem. – Tényleg jó a társaságodban lenni. Tudod, én jó ideje nem…. – haraptam el a mondat végét, és rábámultam Ianre, aki hirtelen megtorpant mellettem.

- Mi van? – követtem a tekintetét, és észrevettem az ablaktörlő alá csúsztatott narancsszín borítékot.

- Jaj ne… megbüntettek a közteresek? – mormoltam. – Figyelj, holnap az irodából elintézem, és…

- Nem – vágott a szavamba Ian rekedten, és úgy bámult a borítékra, mintha az időzített bomba lenne. – Ezek nem a közteresek. Hanem már megint jött egy.

- Jött egy mi? – vesztettem el a fonalat.

Ian megadóan felsóhajtott, és kihúzta a borítékot az ablaktörlő alól, majd némán a kezembe nyomta.

Rosszat sejtve nyitottam fel a vastag papírt, hogy egy újságok betűiből összetákolt másik papíros hulljon a kezembe. És mikor elolvastam ami azon állt, kirázott a hideg.

„Vámpír, vámpír, hiába gyors,

A karó elől el nem futsz.

Vámpír, vámpír, lesz majd gyász,

Ha végez veled a VÁMPÍRVADÁSZ.”

Vége

Folyt. Köv.