A játszma elkezdődött 12. fejezet

Olyan félve ereszkedtem a székre, mintha attól félnék, hogy dinamittal van kibélelve.  Igyekeztem felvenni az átmeneti süket formámat, de a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy az öreg Wilkers dörgedelmeit még egy tényleges süket is hallaná. Akár a város másik felén is.

- Köszönöm, hogy megtisztelt jelenlétével, Miss Brawn – jegyezte meg hűvösen, és kissé gúnyosan főnököm, ez pedig erősítette bennem a hitet, hogy nem úszom meg könnyen. – Már csak annál inkább örülök, hogy látom, mert a betegségéből, ami miatt szabadságot kért tőlem, szemmel láthatóan remekül kigyógyult – szúrt rajtam még egyet, amitől kb tíz centit süllyedtem ültömben.

- Még kicsit reszel a torkom, uram – próbálkoztam egy elég átlátszó hazugsággal. És ez nemcsak az én számomra volt nyilvánvaló.

- Ha most szabadjára engedem magam, az enyém is fog holnap reggel! – emelte meg hangját az öreg Wilkers, és az asztalra ütve felkelt a székéből. Na erre vártam… kezdődik.

- Árulja már el nekem, tisztelt nyomozó, mégis mi a fene ez az egész? Ahol maga jár, ott felfordul minden, és a világ kidől a sarkából. Most pedig ez… ez a két lábon járó hulla… - dobta az asztalra a jelentésemet, és mindkettőnk tanúvallomását. – Komolyan azt hiszi, hogy ezt be is vesszük?

- Ez az igazság, uram – mondtam őszintén, bár elég halkan, majd a fejemen lévő kötésre böktem. – Itt a meggyőző bizonyíték.

- Bizonyíték? – paprikázódott fel a főnököm. – Magát ismerve azt is elhinném, hogy menet közben vágta be a fejét valahová! Itt van egy hullánk, ami nincs meg! És nem tudom, valaha megvolt-e egyáltalán! Maga semmiféle leírást nem tudott adni róla, csak egy farmer és a fekete póló rémlik. És még ebben sem biztos – vágta magát vissza Wilkers a székébe. – Mondja már meg, mégis mi a fenét csináljak? Adjak ki körözést egy hulla ellen? Vizionáljak zombikórt?

- Nem hiszem, hogy az megőrizné az ön józan eszének látszatát, uram – csúszott ki a számon szemtelenül, és ettől a pimaszságtól Wilkersben úgy benne akadt a hang, hogy csak tátogni tudott.

- Nézze uram – használtam ki a pillanatnyi szünetet. – Én csak azt tettem, amit Ön kért. Mr. Somerhalder közelébe férkőztem. Együtt töltöm vele az időmet – tártam szét a karjaimat, és okosan úgy döntöttem, hogy nem avatom bele az öreget, hogy már érezhetően mindketten kissé túlléptünk kapcsolattartás terén a Wilkers által felállított igénynél. – És csakugyan szükségem volt néhány nap szabadságra. Mr. Somerhalder elutazik néhány napra, és vállaltam, hogy vigyázok a macskáira. Nyilván Ön is belátja, hogy a felügyeletem nélkül három állat szétszedné a lakást. Vagy elvesznének esetleg, aminek okán tele lennének az újságok Mr. Somerhalder bús ábrázatával, amiért persze ismét én lennék felelős. Én, mint a rendőrség nyomozója – adtam meg óvatosan a kegyelemdöfést.

Wilkers feje már annyira vörös volt, mintha a széken általam sejtett dinamitot ő maga nyelte volna le, és most másodpercekre állna a robbanástól.

- Kifelé… - csikorgott a főnököm hangja. – Kifelé innen, de gyorsan! Nem tudom, mi ez az egész, nem tudom, mit titkol előlem, de valamit titkol, arra mérget veszek! És tudja mit… amíg erre az egészre fény nem derül, maga nem hagyja el a várost! Nem érdekel, ha Mr. Somerhalder az űrbe is megy forgatni, maga akkor is itt marad! – vágott újra az asztalra, amin vészesen megugrott a névtábla. – Sőt, hogy bebiztosítsam a rendőrség hírnevét, kérem, adja le a fegyverét és a jelvényét!

- Micsoda? – hűltem el teljesen. – Felfüggeszt? Uram, ezt nem teheti! – tiltakoztam ekkor már magam is felugorva a székből.

- Nekem ne mondja meg, hogy én mit tehetek, vagy mit nem! – kiabált a főnököm, és ő is felállt. Úgy néztünk egymással farkasszemet, mint a vadnyugati hősök pisztolypárbaj előtt.

- Miss Brawn – szűrte a szót Wilkers a fogai között. – Van egy ügyünk, amibe belekeveredett egy halott. Egy meglehetősen zűrös ügyünk, ha megengedi nekem ezt a kiegészítést. Nincs bizonyíték, csak egy földön maradt vértócsa. Amiből még az sem biztos, hogy emberi vér. Mi van, ha maga lőtt? Tudom, a ballisztika majd bizonyít – emelte fel a kezét. – De Ön volt a helyszínen az egyetlen, aki látott is valamit. Ergo, Ön akár gyanúsított is lehet. Szóval kérem, adja le a fegyverét, és a jelvényét. Ne várja meg, míg erőszakkal veszem el Öntől – morogta, én pedig a tekintetét látva jobbnak láttam engedelmeskedni.

Szó nélkül az asztalra csúsztattam az említett tárgyakat, igyekezve közben olyan rondán nézni, ahogy csak tőlem telt.

- Köszönöm, Miss Brawn – mondta jéghideg hangon Wilkers. – Most távozhat. A felfüggesztés kezdetének és befejeztének határozatát majd postán kapja meg – ült le, és mintha megszűntem volna létezni, tollat vett a kezébe, és egy papír fölé hajolt.

Megfordultam, hogy távozzam, de ekkor még nem ért véget a kínzatásom.

- Tudja, Miss Brawn – szólt utánam a főnököm. – Bármi is történik, vagy történt… vagy akár a jövőben történni fog… tegye a saját szakállára. De ne a rendőrség jó hírnevének rovására – kacsintott rám váratlanul vidáman, én pedig immár teljesen megzavarodva kiténferegtem az ajtón. Elfeledkeztem még arról is, hogy véleményem kifejezéseképp az előbb még jó hangosan az arcába akartam vágni.

*****

- Felfüggesztettek? – ejtette vissza Ian a dobozt a földre döbbenten, majd hangosan jajdult egyet ahogy a súly a lábára esett.

- A francba! – sziszegte, majd újra felkapta a cuccot, és belökte a kocsi csomagtartójába. – De hát miért? – zárta le az autót a fejét csóválgatva. – Azt hiszem, nem hozok neked szerencsét – ült be aztán a volán mögé, míg én az anyósülésre kászálódtam.

- Most már nem is igazán tudom – motyogtam, igyekezve hangosabb lenni a hátul utazóládában nyávogó gyülekezetnél. – Először szokás szerint leordította a fejem. Gyanítom, a székházban még a pincében is hallani lehetett – nyögtem keservesen. – Aztán közölte, hogy simán gyanúsítottja is lehetek ennek az ügynek, és míg nem tisztázódik, addig adjam le a fegyvert, meg a jelvényt. Viszont amikor kifelé jöttem, rám kacsintott – törtem a fejem az utolsó másodpercen. – Akkor azt hittem, az idegeskedés mentálisan az agyára ment, és csak simán megőrült. Vagy skizofrén lett.

- Miért, olyan meglepő lenne? – dünnyögte Ian, és bekanyarodott a forgalomba.

- Nem, nem lenne az – vágtam rá kapásból. – De most úgy gondolom… talán ez volt a legokosabb, amit tehetett. Nem, hallgass rám – magyaráztam, válaszul Ian kétkedő fintorára. – Tudja, hogy valamit titkolunk. Tudja hogy van valami, amit nem mondtunk el. És ezzel, hogy felfüggesztett, végeredményben szabad kezet adott nekem. Tegyem, amit kell… csináljam, ahogy akarom, a saját módszereimmel… csak épp nem a rendőrség berkein belül. Igy a káposzta is megmarad, a kecske is jóllakik. Én talán a végére járhatok a dolognak, de közben a rendőrség nem keveredik bele semmibe. Hiszen ha azt nézzük, én jelenleg nem vagyok rendőr. Csak civil. Érted? – fejeztem be a monológomat, és vártam néhány másodpercet, míg Ian feldolgozta az információt.

- Lehet benne valami – mondta a végén kissé kelletlenül. Szemmel láthatóan nehezére esett elhinni, hogy az öreg Wilkers akár még jó fej is lehet.

- Talán van is – sóhajtottam, és hátradőltem az ülésen. – Pakoljuk ki nálam a bandát, aztán menjünk tovább. Hacsak más programod nincs közben – vetettem hátra egy pillantást a három macskára.

- Nincs, ez így tökéletesen megfelel – bólogatott Ian, és negyed órával később bekanyarodott a házam elé.

- Mi az? Elkenődött a sminked? – kérdezte, mikor kiszállás előtt hosszan bámultam a visszapillantóba.

- Nem, a legkevésbé sem. Csak ellenőriztem, nem követtek-e minket. Egy piros autó elég hosszasan jött utánunkt útközben, ha nem vetted észre – szálltam ki, és kivettem egy hordozót, míg Ian a maradék kettőt fogta kézbe.

- Látod? Ezért vagy te a rendőr. Nekem ez soha nem jutott volna eszembe – mosolyogott rám miközben felfelé haladtunk a lépcsőn, és csakhamar megálltunk az előszobám biztonságában.

- Menjetek fiúk – nyitotta ki Ian a hordozók ajtaját, mire a három macska elég bizalmatlanul jött elő, és kezdett szaglászni a lakásban.

- Hagyjunk nekik egy kis időt, meg megszokják az új helyet – javasolta Ian. – Mondd… van egy kávéd?

- Igen, persze – indultam meg a konyha felé, és miközben kávét melegítettem, Ian már otthonosan vágta le magát a konyhaasztal tetejére.

- Hé… - méltatlankodtam, a kávéval a kezemben odalépve hozzá. – Én ezt a helyet étkezésre használom, nem a te feneked tárolására – vigyorogtam el aztán magam akaratlanul is.

- Bocs Rory. Iszonyú rossz szokás – mentegetőzött Ian, majd kivette a kávét a kezemből, de ugyanezzel a mozdulattal le is tette maga mellé, hogy aztán újra a mancsomat karkolássza.

- Tudod… - kezdett bele nagy levegővel. – Valamit el kell mondanom. El sem hiszed mennyire örülök, hogy találkoztunk. Nem, most nem a rendőr énedre gondolok – rázta meg a fejét, látva hogy már közbe akarok vágni. – Csak egyszerűen és simán jó veled. Reggel azon kaptam magam, hogy várom a percet, amikor láthatlak – nézett kék szemeivel az én szemembe, és végigsimított a kezemen, ettől pedig úgy éreztem, nekem már nem kell kávé. A pulzusom azonnal kétszáz fölé ugrott.

- Gyönyörű vagy, Rory. Okos, erős… egy klassz lány – mosolygott Ian, és miközben egyre közelebb hajolt hozzám, dermedten álltam, el sem hittem, hogy ez csakugyan velem történik. Az egyetlen amire képes voltam az volt, hogy nagyot nyelve lehunytam a szemeimet.

Vége

Folyt. Köv. 

A játszma elkezdődött 11. fejezet

- Jól van Rory – sóhajtotta Josh, és egy intéssel arrébb küldte az egyik bűnügyi helyszínelőt. – Akkor vegyük át még egyszer, rendben? Mi történt, miután bejöttél ide?

Felemeltem a fejem, és megnéztem a tarkómra szorított zsebkendőt. Már csak néhány csepp vér látszott rajta. Legalább ez nem súlyos, hála az égnek. A szemem káprázott, nemcsak az ütéstől, hanem a zűrzavartól is. A ház előtt rendőrautók lámpája villogott, míg néhány rendőr igyekezett távol tartani az utca túloldalán álldogáló kíváncsiskodókat. Ennyit láttam a nyitott ajtó résén át, legalábbis a külvilágból.

A nappaliban már népesebb volt a társaság. Helyszínelők rögzítették a nyomokat, villogtak a vakuk, szakszavakkal dobálóztak a fejünk felett.

Velem szemben a fotelben Josh ült és Jim Haley. Én a kanapén ültem, karjaimat fázósan összehúzva magamon, míg Ian közvetlenül mellettem, nyugtalan arccal, de a fél karját átfonta a vállamon. Hálás voltam neki ezért a gesztusért. Némi nyugalmat éreztem ettől.

- Josh, hányszor mondjam még el? – sóhajtottam. – Bejöttem ide… alig fél percet voltam benn, mikor megláttam, hogy valaki fekszik a kanapé mögött. Ian… vagyis Mr. Somerhalder nem említette, hogy lakótársa lenne, főképp nem férfi. Rosszat sejtettem. Megkerültem a kanapét, és megtaláltam a holttestet. Azonnal hívtalak téged, és a következő pillanatban neszezést hallottam. Hátra akartam fordulni, de nem volt rá időm. Legalábbis abból kiindulva, hogy a tarkóm vérzik, valószínűleg nem volt. Ennyi a történet – tártam szét a karjaimat.

- Aham – dünnyögte Josh a fogai között, miközben szélsebesen jegyzetelt. – Sajnálom Rory, de most muszáj úgy viselkednem, mintha nem lennénk kollégák. Ismered a szabályokat.

- Ismerem – válaszoltam halkan. – Semmi gond, Josh.

Azt már nem tettem hozzá, hogy valahol tudat alatt úgy érzem, Josh ezzel a felsőbbrendű „én zsaru vagyok, te meg most kihallgatott” erőviszonnyal vesz revansot rajtam a félresikerült bál miatt. Mintha arról én tehettem volna, hogy kiütötte magát.

- Azt megtudhatnám, hogyan jöttél be ide? – tette fel a kérdést Josh már sokadszor, mintha csak arra várna, hogy véletlenül elszólom magam, és kiderül, hogy valami vaj van a fülem mögött.

- A kulcsommal – válaszolta helyettem Ian, fagyos tekintettel méregetve Josht. Na igen, látszott, hogy az ellenszenv mindkét fél részéről megvan.

- Nagyszerű – vetett Josh egy nem túl kedves pillantást Ian felé. – Maga mindenkinek odaadja a háza kulcsát, Mr. Somerhalder? Ne csodálkozzon, ha hullák vannak a nappalijában.

- Jó lenne ha leszállna a magas lóról – paprikázódott fel Ian. – Még mielőtt a végén tényleg találnának itt egy hullát! – tette hozzá izzó szemekkel.

- Fenyeget, Mr. Somerhalder? – csúszott fel Josh szemöldöke. – Nagyon nem jól teszi. Híresség ide, vagy oda, majd kisfiú lesz magából, mikor egy éjszakára előzetesbe vágom!

- Fiúk, elég! – csattantam fel. – Mi lenne, ha a kakaskodást nem most intéznétek el? – kérdeztem tőlük már magam is mérgesen. – Ennek nem most van itt az ideje. A fenébe, egy bűneset közepén ülünk! – hordoztam a tekintetem egyiktől a másikig. – Egy hulla is belekeveredett ebbe az ügybe!

- Legalábbis te azt mondod – vette le a szemét Josh egy utolsó, szúrós pillantás után Ian arcáról. – Mi van, ha tévedsz? Az állításaid szerint itt egy hullának kellene lennie – mutatott a kanapé mögé. – De egy vértócsán kívül nem találtunk semmit. Mi történt, eljött a Holtak hajnala film, és a hulládból zombi lett, majd kisétált innen? Talán szóljak be rádión, hogy egy járkáló halottat keressenek?

Elhallgattam, némileg megbántottan, és legalább ugyanennyire tanácstalanul. A fenébe is, Joshnak legalább ennyiben igaza van.

Önkéntelenül hátranéztem, de csak a helyszínelőket láttam. A holttest szőrén-szálán eltűnt. Amikor a ház elé kiérő rendőrök magamhoz térítettek is hűlt helye volt.

- Nem tudom, mi történt – csóváltam meg aztán lassan a fejemet, ami hiba volt, mert azonnal belehasított a fájdalom. – De annyit tudok, hogy amit mondok, igaz. Láttam a hullát. Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem – sóhajtottam, ekkor egy rendőr megkocogtatta Josh vállát.

- Mr. Stevens, Mr. Wilkers egy percen belül megérkezik – közölte, én pedig nagyot csuklottam a hirtelen rémülettől.

- Akkor azt hiszem, én most elbúcsúzom – motyogtam halkan, és Ian kék szemébe bámultam bele.

- Szó sem lehet róla! – replikázott azonnal Josh. – Nem mehetsz sehová, míg a kihallgatás és a helyszínelés be nem fejeződik!

- Nem is úgy gondoltam – nyeltem nagyot. – Csak elköszöntem. Azt hiszem, engem a főnök ma este kinyír – nyögtem nagyot, ennek ellenére halványan elmosolyogtam magam, ahogy megéreztem a kezemen Ian biztató kézszorítását.

Alig egy perc telt el, mikor hirtelen sarkig kivágódott a ház ajtaja, és a paprikavörös fejjel szivarját rágó Mr. Wilkers láttán úgy éreztem, vagy világgá kéne szaladnom, vagy elbújnom a kanapé alatt. Esetleg csatlakozhatnék a légneművé vált hullához, és odafeküdhetnék a helyére. Bár az öreg előbb exhumálna, csak hogy ő maga tekerhesse ki a nyakam.

- Mi az ördög már megint ez az egész? – dörgött fel a köszönésnek szánt nyitómondat, mire Jim azonnal talált magának valami más elfoglaltságot, és Josh is kissé leszállt a magas lóról, ahol az előbb még olyan jól üldögélt.

- Mondja, Miss Brawn, mit kell tennem ahhoz, hogy legalább egyszer az életben ne történjen magával valami? – állt meg fölöttem a főnököm csípőre vágott kézzel. – Mit követtem el Isten, mondd mit? – nézett az ég felé keserves arccal. – Mi bűnöm lehet, amiért ezzel büntetsz engem? – vetett aztán rám ismét egy zord pillantást, majd kikapta Josh kezéből a jegyzetfüzetet, és átfutotta a lekörmölt sorokat.

- Hm. Roppant érdekes, Miss Brawn. Talál egy hullát, amit egyedül maga lát, mert mire a rendőrség kiérkezik, a hulla elsétál. Zseniális. Ha valaha véget ér a nyomozói karrierje, menjen Hollywoodba forgatókönyvírónak. Kapkodni fognak maga után.

- Nézze, nem akarok tiszteletlen lenni – elégelte meg Ian a dörgedelmeket, és felállt, így a két férfi farkasszemet nézett egymással – de mi lenne, ha nem szedné le a fejét is? Ha nem látná, egyrészt megsérült. Másrészt, még ha önök is a hatóság, jelenleg az én házamban tartózkodnak. Ehhez mérten még mindig én vagyok a házigazda, és önök a kéretlen vendégek. Ehhez mérten kellene viselkedniük! – nézett merően a főnököm szemébe.

Ekkor valami olyan dolog történt, amire még sosem láttam példát ezelőtt. Mert Mr. Wickers ahelyett, hogy vörös fejjel leordította volna Iant is, csak morgott valamit válaszul – már jóval szelídebben – aztán egy intéssel kiparancsolta a fotelból Josht, és a helyére huppant.

- Hogyne, Mr. Somerhalder – mondta aztán, bár a hangjába vegyült némi gúny. – Parancsoljon, foglaljon csak helyet újra – lapozgatta át a füzetet. – Szóval ez a végleges vallomása, Miss Brawn? Nem óhajt változtatni rajta?

- Nincs értelme, uram – válaszoltam. – Ez történt. Ez a színtiszta igazság – vontam vállat, ám ekkor megjelent a hátam mögött a nem túl türelmes orvos.

- Emlékeim szerint húsz percet adtam – nézte az óráját. – Ami megvolt harminc is. Most már megengednék, hogy bekötözzem a beteget? – türelmetlenkedett.

- Azonnal, doktor úr – biccentett Mr. Wilkers. – Csak egy valamit áruljon el nekem még, Miss Brawn? Mi a fenét keresett Ön egy kulccsal Mr. Somerhalder házában?

Ian rám kapta a tekintetét, én pedig rá. Egyikünk sem szólt, de valahogy mentális úton – csak egymás tekintetéből olvasva – szemmel láthatóan mindketten egyet értettünk abban, hogy nem fogjuk elárulni a főnökömnek a teljes igazságot.

- Engem a munkám néhány napra máshová szólít – adta meg végül Ian a leghihetőbb választ. – És megkértem Miss Brawnt, hogy erre a néhány napra vigyázzon a macskáimra. Ezért jött ma ide, és ezért adtam át neki a kulcsot. Ha nem így történik, valószínűleg hazajövök, és én találom meg a tetemet. Mondja… velem is ilyen mérges lenne? – mosolyogta el magát annak biztos tudatában, hogy vele nem merne packázni ennyire az öreg Wilkers.

- Megható történet – dünnyögte a főnököm. – Még talán igaz is lehet, ismerve Miss Brawn macskaimádatát. Talán leszek olyan jó, hogy el is hiszem. De árulja el nekem – nézett rám – van valami oka annak, hogy ennyire összenőtt Mr. Somerhalderrel?

- Szerintem ezt Önnek jobban kellene tudnia, uram – válaszoltam fagyos hangon. – Emlékeim szerint Ön volt az, aki…

- Jól van doktor úr, jöjjön, már elláthatja a beteget – vágott a szavamba az öreg Wilkers hirtelen, mert rájött, hogy a saját kérdését sikerrel fordítottam ellene, aztán feltápászkodott.

A helyszínelők közben már elhagyták a nappalit, és odakinn pakoltak. Josh is kikecmergett a házból, tüntetően nem véve rólunk tudomást többet, egyedül Jim Haley ácsorgott még némileg tétován az ajtóban.

- Holnap várom Önöket az őrsön vallomástételre – vetette oda Mr. Wilkers a továbbra is a kanapén ücsörgő kettősünknek, míg az orvos kötést rögtönzött a fejemre, aztán táskáját felkapva távozott. -  Miss Brawn… Mr. Somerhalder… ne keressenek kifogást. Higgyék el, maguk járnak jobban – sétált ki az ajtón, majd egy rövid, futó mosoly után Jim is követte. Hallottuk a rendőrautók motorjának a hangját, ahogy sorban egymás után elhajtottak a ház elől, ott hagyva minket a csendben.

Csak az óra tiktakolása hallatszott, és a három macska neszezése, ahogy a felfordulás távoztával egymás után előmerészkedtek. Mi pedig csak ültünk Iannel egymás mellett szótlanul, egymás kezét fogva. Ez volt az a helyzet, mikor egyikünk sem tudta, mit kellene jelen helyzetben mondanunk.

Vége.

Folyt. Köv. 

A játszma elkezdődött 10. fejezet

Épp megforgattam a tükörtojást a serpenyőben, mikor kinyílt a vendégszoba ajtaja, és Ian jelent meg a küszöbön. Álomtól még kissé bedagadt szemeivel, kócos hajával úgy festett, mint egy igencsak jóképű kobold.

- Jó reggelt – vigyorogtam el magam önkéntelenül, mert a feje búbján egy tincs úgy meredt felfelé, mint egy miniantenna.

- Mmmm… - reagált Ian egy tompa nyögéssel, és leroskadt a reggelizőasztal mellé.

- Tessék… kávé – toltam elé egy jókora bögrét. Ezzel legalább azt elértem, hogy a fél szemét sikerült kinyitnia.

- Mindig ilyen nehezen ébredsz? – érdeklődtem, és kiszedtem a megsült tojást, aztán a baconszeleteket dobtam a helyére, és a halk sercegés máris megtöltötte a konyhát.

- Nem… - dünnyögte Ian válaszul. – Csak akkor, mikor ismeretlen helyen ébredek, és kifelé jövet lefejelem a szekrényt – simogatta meg a homlokát, és ezzel megkaptam a magyarázatot a különös vörös foltra is a halántékán.

- És… - köszörültem meg a torkomat, igyekezvén úgy feltenni a kérdést, mintha nem is érdekelne a válasz – gyakran ébredsz ismeretlen helyen?

Némi csend következett, és hátrafordulva láttam, hogy Ian álmosan vigyorog rám. Alighanem kitalálta, mi rejlik a kérdésem mögött.

- Nem, otthon szoktam ébredni – adta meg a magyarázatot, majd jókorát húzott a kávéból.

- Örvendetes tény – dünnyögtem, aztán tányérra halmoztam a reggelit, és elé toltam.

- Jó étvágyat. Remélem szereted – helyezkedtem el vele szemben, és magam is evéshez fogtam. – Egyél, aztán próbáljunk egy helyet keríteni, ahová kis időre átköltözhetsz.

- Már kerítettem – mormogta Ian tele szájjal, aztán lenyelte a falatot. – Felhívtam Kevint. A sorozat producerét – tette aztán hozzá, mintha gyengeelméjű lennék, és nem tudnám, kiről is beszél. – Nem árultam el neki, miről is van szó, azt mondtam, csőtörés van a házban, és néhány napra valahová máshová kéne mennem. Kevinnek két háza is van – kortyolt nagyot Ian a narancsléből, amit közben elé csúsztattam. – Egyben lakik, a másik meg… amolyan szerelmi fészek, ha érted miről beszélek. Ide költözöm néhány napra.

- Zseniális – emeltem a szemem az égnek. – Egy kuplerájba.

- Mi? – kerekedett ki Ian szeme. – Az isten szerelmére, az egy normális ház… csak általában Kevin odaviszi azokat, akiket nem akarja, hogy a családja is… szóval, az egy rendes ház – fejezte be aztán. – Mit gondoltál, mik lesznek ott? Láncra vert rablányok?

- Ezt a témát inkább ne feszegessük, jó? – szedtem el Ian elől a tányérokat. Valahogy dühös voltam a puszta gondolatára is, hogy más lányokkal szórakozhat, és annál inkább dühös voltam, mert nem értettem, miért is vagyok igazán dühös.

- Akkor menjünk. Szedjük össze a holmidat, és pakolj át. Nem kell sok cucc. Nem akarom, hogy a Vámpírvadásznak feltűnjön, hogy nem vagy a házban. Ha azt hiszi ott vagy, vihet újabb üzenetet.

- Úgy akarod elkapni? – csevegett Ian.

- Egy próbát megér, nem? Bár kevés lesz rá az esély. Nem ülhetek ott napestig, mert dolgoznom is kell. És a kollégákkal sem figyeltethetem a házat, mert nem tudhat erről senki más.

- Miért nem avatsz bele néhány embert? – tette fel a kérdést Ian kíváncsian. – Biztos van olyan a kollégáid között, aki megbízható. A bálon beszeszelt pasas például.

- Mert minél többen tudnak róla, annál nagyobb a valószínűsége, hogy más is tudomást szerez róla – adtam meg a választ. – Elég egy véletlen elejtett mondat… akár benn az irodában is. Elég, ha egy újságíró meghall egy elcsúszott szót, és máris napilapok hasábjai ordítanak majd róla, hogy életveszélyesen fenyegetnek téged. Akkor pedig a Vadász is nyugton marad. Addig, míg el nem ül a balhé. Kiszámíthatatlanná válik. És momentán nem tudom eldönteni, ez nekünk mennyire lesz jó. Talán hibázik majd… és elkapjuk. De az is lehet, hogy majd akkor csap le rád, mikor már úgy hisszük, nem lehet baj. Egyelőre költözz át néhány napra. A többit majd meglátjuk – dörzsölgettem meg a fájó fejemet.

- Jól van, értem – mormogta Ian. – De a költözéssel meg kell várni az estét. Tudod, dolgoznom is kell. Nem állhat le miattam a forgatás.

- Igaz – ismertem el, hogy ahogy nekem, úgy neki is vannak kötelezettségei. – Valamit viszont tégy meg. Figyeld a kollégáidat. Hogy valamelyikük jár-e sokat az öltöződ körül… vagy vet-e rád olyan pillantásokat, mintha azt mérné fel, miért nem reagálsz az eddigi levelekre.

- Legyek paranoiás? – mosolygott Ian.

- Nem! – csattantam fel. – Légy kicsit Sherlock Holmes, és légy kicsit óvatos. Ennyit kérek.

- Jó, jó, jó… - csitított Ian felemelt kezekkel. – Nyugi már, csak vicceltem. Nézd, bárki is akar ártani nekem, több száz ember között nyilván nem teszi meg.

- Azért jobb az óvatosság – morogtam, még mindig a homlokomat nyomkodva.

- Fáj a fejed? – tette fel Ian a meglehetősen felesleges kérdést. A vak is észrevette volna, hogy mi a problémám.

- Igen, eléggé… - motyogtam. – Mostanában ha előjön valami stresszes helyzet, rögtön így reagálok. Azóta tart, mióta meglőttek – esett ki a számon.

- Oh igen. Azt olvastam – biccentett Ian, majd kilökte maga alól a széket. – Ne, maradj csak. Van egy tuti módszerem – állt meg mögöttem szinte centikre, és hirtelen hálát adtam az égnek, hogy még ülök, mert a lábaim megreszkettek.

- Tudod, anyám kimondottan az egészséges életmód címszó alatt nevelt fel minket – csevegett Ian könnyedén. – Csak egészséges és növényi kaják, sport… és semmi gyógyszer. Ha fájt valamink… nekem általában a fejem, főleg kamaszként… akkor mindig megmasszírozta. Megtanultam a módszert – csapta össze a két tenyerét, és kissé összedörzsölte őket, majd két oldalt a halántékomra tette ujjait, és finom masszírozásba kezdett.

Önkéntelenül is felnyögtem, mert varázslatos érzés kerített hatalmába. El sem tudtam hinni még most sem, ami történik velem. Ian Somerhalder… milliók bálványa, a nők álma… a házamban tölti az éjszakát – sajnos külön szobában – most pedig a konyhám kellős közepén a fejem masszírozza. Mégpedig úgy, hogy elég erőteljesen megmozgat bennem más érzéseket is azon kívül, hogy a fejfájás máris múlóban van.

- Jólesik, ugye? – búgta Ian a fülembe, a szemeim pedig felpattantak. Jobb lesz, ha ezt itt és most befejezzük, mielőtt valami végzetes dologra ragadtatnám magam. Értem ez alatt, hogy itt a konyhaasztalon nemes egyszerűséggel magam alá teperném. Meglehetősen rontaná a nyomozás végkifejletét, mert onnantól én normálisan többé nem tudnék gondolkodni, az fix.

- Már abbahagyhatod – motyogtam halkan. – Már tényleg jobb. Nem is fáj – húztam el a fejem a keze alól. – Köszönöm – mondtam az asztal lapjának, majd magam is feltápászkodtam.

- Akkor én felhívom a főnököm, és kérek tőle szabadságot. Azt hiszem, attól a morgástól és kiabálástól újra fájni fog a fejem – jutott eszembe, hogy fog várhatóan reagálni az öreg Wilkers. – És ha végeztél a forgatással, gyere egyenesen ide. Aztán összepakolunk, és máris mehetünk. Addig én talán szétnézek kissé a házad környékén.

- Van egy jobb ötletem – nyúlt a zsebébe Ian, és előhalászott egy kulcsot, amit a kezembe nyomott. – A házam kulcsa – magyarázta, aztán megadta a címet. – Tudom, ez túl nagy kérés, de… megtennéd, hogy adsz enni a macskáknak? Szegények, biztos el sem tudják képzelni, hová is tűntem.

- Igen, megetetem őket. Hányan vannak? Három? – csúszott a szemöldököm a homlokomba, mikor Ian közölte a létszámot. – Jó, legyen. És ha van valami hordozód otthon, át is költöztetem őket ide. Hagy szokják az új helyet. És hagy szokja az én idegrendszerem is.

- Imádlak ugye tudod? – vigyorogta el magát Ian, mire a térdeim újra összekoccantak. – Mondd, merre találom a fürdőt? – kérdezte aztán, és mikor az egyik ajtóra mutattam, el is tűnt mögötte. Én pedig ott álltam a konyhában, mint valami félhülye, és igyekeztem magam meggyőzni róla, hogy az a szó, ami a száján kibukott, valójában nem jelent semmit, de semmit. Nem volt értelme hiú ábrándokba ringatni magam.

*****

A nap már csaknem delelőn járt, mikor belöktem Ian házának az ajtaját, és önkéntelenül is füttyentettem egyet.

- Ejha! – néztem körbe elismerően. – Azt hiszem, elszúrtam az életem. Színésznek kellett volna mennem – sóhajtottam, és körbejártam a nappalit. Gyönyörű bútorok… kellemes légkör. És egyszerűen tökéletes ízlésről árulkodott a berendezés. Kíváncsi voltam, ez egy lakberendezőnek, vagy Iannek magának köszönhető-e.

- Hello cica… - hajoltam le megsimogatni egy lábaim alá kúszó vörös szőrgombolyagot. – A többiek hol vannak? Gyere, adok nektek enni, aztán költöz….

A szó itt, ebben a pillanatban bennem akadt. Mert ebben a pillanatban benéztem a kanapé mögé… és a vér is megdermedt bennem.

Két láb… két tornacipős láb lógott ki a kanapé mögül, amik minden kétséget kizáróan egy emberhez tartoztak. Átkoztam magam, hogy a kocsiban hagytam a fegyveremet. Nem gondoltam, hogy három macska bepakolásához szükséges lesz.

Óvatosan, lépésről lépésre közeledtem a kanapé felé, mígnem csaknem megkerültem, és a belém fagyott levegő egy éles sípolással távozott. Csakugyan egy férfi feküdt a földön. A szeme fehérje látszott csak, és az arcára fagyott dermedt döbbenet, meg az alatta elterülő vértócsa a napnál világosabbá tette, hogy már nem él. Nem kellett hozzá megnéznem a pulzusát. Az illető halott volt, kétség sem fért hozzá. Egy hulla… Ian Somerhalder házában. A Vámpírvadász úgy tűnik, csakugyan nem viccel.

Kapkodva elfordultam, mintha csak valami illetlen dolognak lettem volna szemtanúja. Előszedtem a zsebemből a telefont, és reszkető kezem megállt a gombok felett. Kit kéne hívnom? Iant? Hozzam rá munka közben a frászt? Vagy a kollégáimat? Itt már nincs mese… egy halott is belekeveredett ebbe a piszkos ügybe. Ezt már nem lehet elmismásolni. Ide a rendőrség kell.

- Josh? – szóltam bele idegesen a telefonba mikor megnyílt a vonal, és észre sem vettem, hogy mellőztem a köszönést. – Rory vagyok. Josh, könyörgöm, azonnal üljetek kocsiba, és gyertek. Találtam egy holttestet. A cím… - akadt el bennem újra a levegő, mert valami zajt hallottam magam mögött. Léptek hangját. Meg akartam fordulni, de nem volt rá időm. Egy hatalmas ütést éreztem a fejem tetején, amit millió szikrázó fénypont követett. Azt még érzékeltem, hogy a telefon kihullik a kezemből…. Aztán már nem maradt semmi más, csak a vak sötétség.

Vége

Folyt. Köv. 

A játszma elkezdődött 9. fejezet

Csak álltam némán, kezemben a papírdarabbal, és csak arra tértem észhez mikor egy épp kikanyarodó autó rám dudált. Akkor ijedten elkászálódtam az útjából, és mikor némi csend lett körülöttünk, meglibbentettem a papírt Ian előtt.

- Mi az ördög ez? – suttogtam döbbenten. – Ez valami vicc?

- Bár az lenne – dünnyögte ő válaszul. – Sajnos egyre inkább azt hiszem, hogy nem az.

- És mit jelent az, hogy megint jött egy? Megint? Hát volt már többször is? – faggatóztam, de nem kaptam választ.

- Szállj be. Hazaviszlek – motyogta Ian, de engem nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.

- Na azt már nem. Előbb mondd el, mi ez az egész! Addig nem megyek innen egy tapodtat sem. Ha kell, itt éjszakázom! – vágtam ki bátran, és keresni kezdtem egy parkolószegélyt, ahová még néma tüntetésként le is ülhetnék.

Ian csak égnek emelte a tekintetét, aztán szemmel láthatóan feltűnt neki harcias elhatározottságom, mert jókora sóhajjal, de gyorsan megadta magát.

- Jó, legyen – dünnyögte. – De ha lehet, nem egy parkolóban szeretném ezt megbeszélni. Hazaviszlek, és… elmesélek mindent. Legalábbis annyit, amennyi történt, és amit tudok. Megfelel?

- Igen, azt hiszem – biccentettem, aztán bevágtam magam az anyósülésre, és megvártam, amíg is Ian a volán mögé kászálódik. Már nyitottam a számat, hogy feltegyek egy újabb kérdést, de bekapcsolta a rádiót, és a hangerő megakadályozott abban, hogy egy hang is eljusson a füléig. Talán jobb is volt így. Nekem is kell hozzá némi idő, hogy magamhoz térjek a történtek után.

*****

- Klassz kis ház – jegyezte meg Ian, mikor a bejárati ajtón betereltem. – Nem ilyenre számítottam tőled.

- Miért, mit vártál? Fegyverszekrényt az előszobában? – érdeklődtem, és kulcsra zártam a bejárati ajtót. – Csak óvintézkedés – dünnyögtem, elkapva Ian pillantását, és addig nem gyújtottam villanyt, míg a szobában is le nem engedtem a redőnyöket.

- Aki ezt a papírt küldte, talán ott volt a parkolóban – böktem Ian ingzsebe felé, ahová a paksamétát rejtette. – Kár, hogy ez már csak a kocsiban jutott eszembe. Akár le is lőhetett volna – dünnyögtem alig hallhatóan. – Jobb, ha nem lát minket itt benn. Ha ott volt, akár követhetett is.

- Nem, ezt nem hiszem – rázta meg a fejét Ian, de észrevettem, hogy nyugtalanul pislog egyet a redőny felé.

- Kérsz egy italt? – rúgtam le a cipőimet, és intettem a kanapé felé, hogy üljön csak le bátran. – Ha igen, szólj. Nem foglak megbírságolni. Jelen esetben teljesen megértelek.

- Nos akkor… egy whisky jól esne. Jéggel, ha lehet – döntötte oldalra a fejét Ian, és a jégkockák csilingelve összekoccantak, mikor kezébe nyomtam az italt.

- Akkor most te jössz – ültem le Iannel szemben a fotelba. – Halljuk a mesét!

- Itt vagyok nálad, és te most komolyan erről akarsz beszélgetni? – láttam Ian képén megvillanni némi csalódottságot. – Mással is eltölthetnénk az időt, nem? Nem, nem terveztem semmi tisztességtelen, erkölcstelen dolgot! – emelte fel a kezét védekezésképp, mikor rájött, hogy félreérthető a mondókája.

- Nos, a mese miatt vagy itt – biztosítottam. – Nem másért. Tehát gyerünk, ki az igazsággal! – unszoltam. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy semmi kifogásom nem merülne fel az erkölcstelen, tisztességtelen gondolataival szemben sem.

- Nem könnyű téged eltéríteni az akaratodtól – bólogatott Ian, majd nagyot sóhajtott.

- Ez itt – nyúlt a zsebébe, és kivette a levelet, hogy letegye a kanapé karfájára – az ötödik a sorban. Az elsőt két hónapja kaptam. A házam küszöbén hagyták. Ugyanez a szövege mindnek – tette hozzá. – Először azt hittem, valami hülye vicc. Néha ugratjuk egymást a többiekkel. Ninával, Josephhel, Paullal… és általában Zach a fő mókamester. Figyeltem őket munkában, de ahogy telt az idő, meg voltam győződve róla, hogy semmi közük a dologhoz. Már szinte el is felejtettem, mikor aztán jött egy újabb. Ezúttal az öltözőmben. Aztán a kocsim ablaktörlője alatt… a posta útján…az utolsó pedig – az ez előtti – a házam előtti fára lett felszögelve.

- Értesítetted legalább a rendőrséget? – kérdeztem idegesen.

- Nem. Mint mondtam, azt hittem, ez valami hülyeség. Egy vicc, egy tréfa – magyarázta Ian. – Nem akartam a rendőrségre rohanni vele.

- És még komolyan, most is azt hiszed, ez egy vicc? – meregettem a szemeimet. – Ugye nem? Neked meg sem fordult a fejedben, hogy ez akár komoly is lehet?

- Nos… - köszörülgette a torkát Ian. – Szóval hát… mivel jöttél nekem egy vallomással az étteremben… azt hiszem, nekem is… - nyögdécselte szerencsétlenül, én pedig a kezem felemelve megállítottam a töredelmes mondatot.

- Na várj – néztem rá olyan hidegen, mint az italban lévő jégkockák, mert valami okból kifolyólag ennyiből is megértettem a lényeget. – Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor most az következne, hogy nem véletlenül találkozgatsz velem. Rendőr vagyok, méghozzá jelen állás szerint a város első rendőre. Nem véletlen voltál a rendőrbálon, és nem véletlen, hogy a székházban jártál, és most vacsorára hívtál.

- Nem, nem véletlen – ismerte el Ian úgy, mintha legalábbis egy gyilkosságot kellene bevallania. – De legalább megkíméltél attól, hogy én mondjam ki. Elég nehéz lett volna közölnöm.

- Nem csodálom! – csattantam fel mérgesen. Hogy miért is voltam dühös, azt most nem tudtam eldönteni. Azért, mert ez a bolond az életveszélyes fenyegetéseket mindeddig semmibe vette, vagy mert a női önérzetemet lábbal tiporta azzal, hogy ezek szerint nem önmagam miatt, csak érdekből találkozott velem.

- Azért annak örülök, hogy legalább már tudom, csak a rendőrt látod bennem – tettem hozzá, természetesen a legcsekélyebb öröm nélkül.

- Ezt én nem mondtam! – tiltakozott Ian azonnal, de a szavába vágtam.

- Nézd, nem kell a duma. Halljuk őszintén, és tisztán, mit is akarsz tőlem.

- Megijedtem – vallotta be Ian. – Az ez előttinél kissé már megijedtem. Akkor már éreztem, hogy ez talán több, mint egy tréfa, vagy ártatlan vicc. És mivel te vagy a város kitüntetett nyomozója, bíztam benne, hogy talán… segítesz nekem.

- Elkapni azt, aki felelős ezekért – fogtam meg a papírt, és átböngésztem újra a kis versikét. Persze, sokkal okosabb nem lettem tőle.

- Ezt már elmondhattad volna korábban is. Már akkor ott, a bálon. Nem kellett volna fűzni a fejem. Senki nem szereti, ha pofára ejtik – közöltem vele, és erre a tényre már nekem is kellett egy ital.

- Nézd, Rory… - állt talpra Ian, és megállt mögöttem. – Az elmúlt fél órában történtek után nyilván nem fogod elhinni, de nem csak ezért találkoztam veled. Azért, mert örömmel tettem. Szeretem a társaságod. Jó veled – motyogta a fedetlen vállamnak, én pedig igyekeztem reszkető kezemmel két jégkockát az italomba dobni. – Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem. Akkor is ez az igazság – fejezte be Ian.

- Szeretnék hinni neked – fordultam szembe vele, mikor megéreztem, hogy már ura vagyok a hangomnak. – De azt hiszem jelenleg nagyobb szükséged van a nyomozó énemre.

- Mindkét énedre szükségem van – vetette be Ian a szokásos lehengerlő mosolyát, de ezúttal, a veszély tudatában nem voltam hajlandó elolvadni. Legalábbis nem látványosan.

- Rendben. Vegyük úgy, hogy elfogadom a megbízást. De nem hivatalosan – döntöttem aztán. – Fű alatt nyomozom végig az ügyedet. Ülj le, elmagyarázom – vezettem vissza kezénél fogva a kanapéhoz, és lenyomtam rá.

- A következő a helyzet. Ha a rendőrség rááll az ügyre, senkinek nem lesz jó. Neked túl nagy felhajtás. Fotósok, újságírók, aggódó rajongók. Ezek közé akár könnyen bekeveredhet a mi emberünk is. Ha ártani akar neked, ilyen közegben hamar megteheti.

- Igaz – ismerte el Ian komoly ábrázattal, majd nyelt egyet. – Erre eddig nem gondoltam.

- Azért vagyok én a zsaru – morogtam, majd folytattam. – Akik ilyesmire vetemednek, általában élvezik a nyilvánosságot. Ha az újságok megírják, hogy mi történik veled, neki ez valamiféle lelki elégtétel. Ha viszont nem lát reakciót… az dühvel fogja eltölteni. Egyre vakmerőbb lesz. És eljön az a pont, amikor már hibázik. És ha hibázik… elkapom – ígértem meg.

- Addig pedig? Viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna? – kérdezte Ian.

- Nem, azt semmiképpen – csóváltam a fejem. – Kezdjük azzal, hogy nem mész haza. Ma éjjel legalábbis nem. Ha az illető odakinn van – mutattam az utca, és a város  felé – követhet hazáig. Ha úgy dönt, most már elég volt a névtelen fenyegetésből, és jöjjenek a tettek, könnyen megteheti. Ma éjjel itt maradsz velem. Holnap betelefonálok, és kérek néhány nap szabadságot – borzadtam el a gondolatra is, miként fog reagálni az öreg Wilkers. – Majd azt mondom, valami ragály gyötör éppen. Holnap te is telefonálni fogsz. Keresel egy ismerőst, egy helyet, ahová költözhetsz.

- Költözzek el? – tátotta el a száját Ian. – De hát a macskáim…

- Csak ideiglenesen költözz el, amíg ezt az őrültet el nem kapjuk – emeltem a két kezem a fejem felé. – És keress olyan ismerőst, aki macskástól befogad. Sőt, ha könnyebb úgy neked, őket még én magam is vállalom. Szeretem a macskákat – mosolyogtam el magam.

- Tényleg megtennéd? – melegedett meg Ian mosolya, és ettől – komoly helyzet, meg elhatározás ide vagy oda – mégis olvadozni kezdtem.

- Igen, megteszem – álltam aztán talpra. – A vendégszoba ott van – mutattam a jelzett ajtó felé. – A redőnyt leengedem, és ha lehet, ne gyújts benn fényt. Várj egy kicsit – sétáltam el a hálóig, majd visszatérve a kezébe nyomtam egy túlméretezett pólót. – Éjszakára remélem megfelel. Reggel pedig… intézzük a többit. És utána megbeszéljük, mi legyen – dörzsölgettem a homlokomat. El sem hittem szinte, hogy a tökéletesen induló este alig fél óra leforgása alatt ilyen véget ért.

- Menj, pihenj le. Mindkettőnkre ráfér – suttogtam halkan, és mikor Ian is felkelt, alig egy centire állt meg előttem.

- Szép álmokat, Rory – mondta halkan, a szemembe nézve, majd nagy sóhajjal ellépett előlem, hogy a vendégszoba ajtajában még visszaforduljon.

- Tartozom neked még egy vallomással – jegyezte meg. – Akár hiszed, akár nem, de a történtek ellenére, ez volt az elmúlt időszakom legszebb estéje – mosolygott rám újra, majd bezárta maga mögött az ajtót, otthagyva engem a nappaliban, és az érzelmek átláthatatlan sűrűjében.

Vége

Folyt. Köv. 

A játszma elkezdődött 8. fejezet

Kellemes, diszkrét félhomály. Ez volt az első, amit konstatáltam, mikor Ian bevezetett az étterembe. A következő gondolatot – hogy mit is lehet művelni ilyen szép gyertyafény mellett – inkább eltereltem magamtól. Félő volt, hogy túlságosan reszketni fog a kezemben a villa.

- Nagyon szép hely – mondtam aztán elismerően, mikor egy pincér az asztalhoz kísért bennünket, és alánk segítette a széket. – Remélem tisztában vagy vele, hogy most kissé zavarban vagyok – babráltam az egyik tincsemet.

- Igen, ezt sejtettem – mosolygott rám Ian. – Már megint elvörösödtél. Megtudhatnám azt, hogy most mitől?

- Nem szoktam ilyen helyekre járni. Ez olyan… - keresgéltem a szavakat  - elit dolog. Tudod, nekem a vacsora általában azt jelenti, hogy hazaesem munkából, felveszek valami bő, kényelmes cuccot, és magamba tömöm a gyorskaját, amit hazafelé vettem.

- A gyorskajákról megvan a véleményem – dünnyögte Ian.

- Igen, sejtettem – sóhajtottam fel. – De nekem meg sem időm, sem energiám főzni. Ahhoz meg végképp nincs, hogy szépen felöltözzek, és eljöjjek valami puccos helyre. Nem beszélve arról, hogy a pénztárcám…. – hallgattam el ismét. Még jó, hogy ennél vörösebb már úgysem lehettem újra

- Mi bajod a gyorskajákkal? – tettem fel aztán a kérdést, és merően figyeltem Ian tekintetét, ami a gyertyák fényében szinte kéken ragyogott felém. Olyan volt mint a felhőtlen, tavaszi égbolt.

- Tudod, gyerekkoromban anyám nevelt – mesélte Ian. – Ő meg az egészséges életmód híve. Tényleg csak olyan dolgokat ettünk, amik.. hogy is fogalmazzak…mások nem nagyon ettek volna meg. Algákat, búzacsírát, csak teljes kiőrlésű kenyeret, meg hasonlókat.

- Algákat? Fujjj – fintorítottam el az arcom, mert egy halom takonyállagú, zöld izé kezdett el úszkálni lelki szemeim előtt.

- Mielőtt arra gondolnál, hogy poshadt pocsolyákból halásztuk az ebédrevalót, kiábrándítalak – vigyorgott Ian, mint aki olvas a gondolataimban. – Ez más fajta alga.

- Jól van, jól van – emeltem fel a kezem. – Térjünk rá a hamburgerre.

- Ja igen – vette fel újra Ian a mese fonalát. – Néha azért persze vágytam rá, hogy olyat is ehessek, mint a többiek. A gyorskajáldák előtt mi mindig elhajtottunk, és azt hallottuk, hogy amit ott esznek, az szemét, plusz egészségtelen. De a gyerek azért gyerek, hogy vágyjon arra, amit nem lehet. Egyszer, egy iskolai napon, kaját cseréltem az osztálytársammal, és megettem a hamburgerét. Három napig hány… három napig nagyon rosszul voltam  – módosította Ian a mondat végét.

- Bájos lehetett – mondtam elismerően, aztán elnevettem magam, és Ian csatlakozott.

- Szóval, gyorskaja azóta sem, csak a puccos éttermek – biccentettem. – Ilyen élmény alapján már megértem a hozzáállásodat – vigyorogtam szélesen, és felnéztem, mikor egy pincér itallappal állt meg felettünk.

- Rád bízom – bólintottam Ian felé, elkapva kérdő tekintetét. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy sejtelmem sincs, miféle borok lehetnek itt divatban, de valószínűleg nem azok az öt dolláros palackok, amiket én szoktam lekapni a szupermarket polcairól.

- Akkor Chateau belair coubet-et kérünk, 88-asat – jelentette ki Ian bele sem nézve az itallapba.

- Jó választás, uram – hajolt meg a pincér, majd távozott, én pedig meglepve pislogtam Ianre.

- Fejből tudod az itallapot? – érdeklődtem. – Ez a törzshelyed?

- Nem, dehogy – nevetett fel őkékszeműsége vidáman. – Nincs törzshelyem. A bor pedig…  ezt a fajtát csaknem minden jobb étterem tartja. Tökéletes húsokhoz, halhoz, de még zöldségekhez is. Majd meglátod. Nos, rendelünk? – emelte fel az étlapokat.

- Igen, persze – biccentettem, és böngészni kezdtem a kínálatot. Életemben először úgy, hogy az étel nevét néztem, és nem az árát.

*****

- Ez tényleg csodálatos – emeltem fel a poharamat, és lassan kortyoltam a bort, hogy leöblítsem vele a vacsora – vagyis már a desszert – utolsó falatjait.

- Egyszerűen úgy érzem, hogy álmodom – mondtam ki aztán. A bor szokatlanul őszintévé tett valami oknál fogva. – Azt hiszem, jelen pillanatban lányok milliói cserélnének velem. Bár ők már nyilván az asztal alatt feküdnének tőled elalélva. És ha még adsz egy pohár bort, én is ott fogok. Ne engedj többet inni – tettem le a poharam mosolyogva, Ian pedig úgy nézett egy pillanatig, hogy szinte láttam a tekintetén, ahogy elképzel engem a kövön feküdni.

- Hé… - hajtottam oldalra a fejem. – Látom, mire gondolsz. Nem szerzem meg az örömöt, hogy a holnapi sajtóban is ezt lásd.

- Igazán kár – nevetett fel Ian. – Egyébként nekem is szokatlan ez a helyzet. Eddig még csak az aktuális barátnőimet hordtam vacsorázni.

- Jaj – mondtam kissé vörösen. – Most akkor mindenki azt fogja hinni, hogy te meg én…..?

- Miért, az olyan ellenedre lenne, ha azt hinnék? – kérdezte Ian lágyan. – Nem gondoltam, hogy ennyire jól fogom érezni magam veled, ennyi az egész. És ha valami bűnös mulasztás folytán eddig még nem mondtam volna, akkor most közlöm veled, hogy gyönyörű nő vagy. Már akkor is az voltál, ahogy a részeg kollégád alatt kapálóztál.

- Köszönöm – mormoltam a terítőt nézve, és éreztem, hogy melegem lesz, az arcom meg felvette az ölemben lévő szalvéta rőtvörös színét.

- És már megint elpirultál – jegyezte meg Ian mulatva. – Veszélyes nő vagy, mert fegyverrel dolgozol. De ugyanakkor egy édes lány. És rövid ismeretségünk alapján azt mondom, hogy… kedvellek – fogta meg Ian a borosüveget, és töltött mindkettőnk poharába.

- Nem, ne ellenkezz – intett. – Nem neked kell vezetned hazáig. És ha eltekintesz tőle hogy megbírságolj mert két pohár bor után a volán mögé ülök, akkor természetesen hazaviszlek.

- Nem túl szabályszerű, de majd lehunyom a szemem – mosolyogtam. – Csak ne nagyon híreszteld, hogy így engedtelek volán mögé, mert ha a főnököm megtudja, leszedi a fejem.

- Miért tudná meg a főnököd? – állt meg Ian keze egy pillanatra a pohár felett, és értetlen tekintetet vetett rám. – Elmeséled neki minden percedet? Vagy… van valami köztetek? – engedett lejjebb kissé a lelkesedése.

- Nem, dehogy! Úristen, nem… - tiltakoztam élénken, és nagy levegőt véve szerencsétlen tekintetet vetettem Ian-re. – De valamit el kell mondanom. Valamit, amit a főnököm kért, veled kapcsolatban.

- Hogy töltsd az idődet velem, mert mennyivel jobban fest a rendőrség renoméja így, mint úgy, hogy a kitüntetett nyomozójuk… khm… térdre ereszkedik a polgármester előtt? – kérdezte Ian olyan kaján vigyorral, amit még nem láttam tőle, nekem pedig megbillent a pohár a kezemben a hirtelen meglepetéstől.

- Ezt… honnan tudod? – hebegtem tágra nyílt szemekkel.

- Mondjuk úgy, hogy nemcsak beléd szorult nyomozói véna – kortyolt nagyot Ian. – De komolyan. Túl jól összevágott a történet, hogy azóta is egymás társaságában vagyunk. Ergo kilogikáztam.

- Szóval ellenedre van – lombozódtam le kissé, persze igyekeztem titkolni. Nehogy már a végén azt higgye, hogy én is beleestem, mint a többi rajongó…

- A fenébe is, dehogy van! – mondta Ian nyomatékosan. – Ha ellenemre lenne, azonnal nemet mondtam volna. Azért töltöm veled az időmet, mert… érdekelsz. Mert jól érzem magam a társaságodban. Ennyi az egész – tárta szét a karjait. – És ami engem illet, szeretnék még találkozni veled. Mondjuk holnap. Meg azután is – vetett felém egy elbűvölő mosolyt, én pedig hitetlenkedve felemeltem a fejem.

- Nos? Kapok választ az előző kérdésre? – unszolt Ian finoman, miután percekig csak tátogtam a meglepetéstől, mint valami szellemi fogyatékos hal.

- Hát hogyne… - tértem magamhoz, és óhatatlanul is vigyorba fordult a fejem. Nem tudtam volna elrejteni, de nem is akartam.

- Ami engem illet, nagyon szívesen találkozom veled. Holnap is. Meg azután is – tettem hozzá, és megdobbant a szívem, mikor hallottam Ian vidám nevetését.

*****

- Köszönöm az estét – mondtam, ahogy kiléptünk az étterem ajtaján, és Ian felsegítette a könnyű kis kabátomat. – Már nagyon régen éreztem magam ennyire jól. A társaság pedig tökéletes, azt hiszem – csipkelődtem egy keveset.

- Csak hiszed? – méltatlankodott Ian tréfásan. – Nem csak pisztolyból tudsz tüzet nyitni, ahogy látom – kacsintott felém, nekem meg megreszketett a lábam, ahogy Ian kocsija felé lépegettünk.

- Nehogy komolyan vegyél – csóváltam a fejem. – Tényleg jó a társaságodban lenni. Tudod, én jó ideje nem…. – haraptam el a mondat végét, és rábámultam Ianre, aki hirtelen megtorpant mellettem.

- Mi van? – követtem a tekintetét, és észrevettem az ablaktörlő alá csúsztatott narancsszín borítékot.

- Jaj ne… megbüntettek a közteresek? – mormoltam. – Figyelj, holnap az irodából elintézem, és…

- Nem – vágott a szavamba Ian rekedten, és úgy bámult a borítékra, mintha az időzített bomba lenne. – Ezek nem a közteresek. Hanem már megint jött egy.

- Jött egy mi? – vesztettem el a fonalat.

Ian megadóan felsóhajtott, és kihúzta a borítékot az ablaktörlő alól, majd némán a kezembe nyomta.

Rosszat sejtve nyitottam fel a vastag papírt, hogy egy újságok betűiből összetákolt másik papíros hulljon a kezembe. És mikor elolvastam ami azon állt, kirázott a hideg.

„Vámpír, vámpír, hiába gyors,

A karó elől el nem futsz.

Vámpír, vámpír, lesz majd gyász,

Ha végez veled a VÁMPÍRVADÁSZ.”

Vége

Folyt. Köv.