A játszma elkezdődött 10. fejezet

Épp megforgattam a tükörtojást a serpenyőben, mikor kinyílt a vendégszoba ajtaja, és Ian jelent meg a küszöbön. Álomtól még kissé bedagadt szemeivel, kócos hajával úgy festett, mint egy igencsak jóképű kobold.

- Jó reggelt – vigyorogtam el magam önkéntelenül, mert a feje búbján egy tincs úgy meredt felfelé, mint egy miniantenna.

- Mmmm… - reagált Ian egy tompa nyögéssel, és leroskadt a reggelizőasztal mellé.

- Tessék… kávé – toltam elé egy jókora bögrét. Ezzel legalább azt elértem, hogy a fél szemét sikerült kinyitnia.

- Mindig ilyen nehezen ébredsz? – érdeklődtem, és kiszedtem a megsült tojást, aztán a baconszeleteket dobtam a helyére, és a halk sercegés máris megtöltötte a konyhát.

- Nem… - dünnyögte Ian válaszul. – Csak akkor, mikor ismeretlen helyen ébredek, és kifelé jövet lefejelem a szekrényt – simogatta meg a homlokát, és ezzel megkaptam a magyarázatot a különös vörös foltra is a halántékán.

- És… - köszörültem meg a torkomat, igyekezvén úgy feltenni a kérdést, mintha nem is érdekelne a válasz – gyakran ébredsz ismeretlen helyen?

Némi csend következett, és hátrafordulva láttam, hogy Ian álmosan vigyorog rám. Alighanem kitalálta, mi rejlik a kérdésem mögött.

- Nem, otthon szoktam ébredni – adta meg a magyarázatot, majd jókorát húzott a kávéból.

- Örvendetes tény – dünnyögtem, aztán tányérra halmoztam a reggelit, és elé toltam.

- Jó étvágyat. Remélem szereted – helyezkedtem el vele szemben, és magam is evéshez fogtam. – Egyél, aztán próbáljunk egy helyet keríteni, ahová kis időre átköltözhetsz.

- Már kerítettem – mormogta Ian tele szájjal, aztán lenyelte a falatot. – Felhívtam Kevint. A sorozat producerét – tette aztán hozzá, mintha gyengeelméjű lennék, és nem tudnám, kiről is beszél. – Nem árultam el neki, miről is van szó, azt mondtam, csőtörés van a házban, és néhány napra valahová máshová kéne mennem. Kevinnek két háza is van – kortyolt nagyot Ian a narancsléből, amit közben elé csúsztattam. – Egyben lakik, a másik meg… amolyan szerelmi fészek, ha érted miről beszélek. Ide költözöm néhány napra.

- Zseniális – emeltem a szemem az égnek. – Egy kuplerájba.

- Mi? – kerekedett ki Ian szeme. – Az isten szerelmére, az egy normális ház… csak általában Kevin odaviszi azokat, akiket nem akarja, hogy a családja is… szóval, az egy rendes ház – fejezte be aztán. – Mit gondoltál, mik lesznek ott? Láncra vert rablányok?

- Ezt a témát inkább ne feszegessük, jó? – szedtem el Ian elől a tányérokat. Valahogy dühös voltam a puszta gondolatára is, hogy más lányokkal szórakozhat, és annál inkább dühös voltam, mert nem értettem, miért is vagyok igazán dühös.

- Akkor menjünk. Szedjük össze a holmidat, és pakolj át. Nem kell sok cucc. Nem akarom, hogy a Vámpírvadásznak feltűnjön, hogy nem vagy a házban. Ha azt hiszi ott vagy, vihet újabb üzenetet.

- Úgy akarod elkapni? – csevegett Ian.

- Egy próbát megér, nem? Bár kevés lesz rá az esély. Nem ülhetek ott napestig, mert dolgoznom is kell. És a kollégákkal sem figyeltethetem a házat, mert nem tudhat erről senki más.

- Miért nem avatsz bele néhány embert? – tette fel a kérdést Ian kíváncsian. – Biztos van olyan a kollégáid között, aki megbízható. A bálon beszeszelt pasas például.

- Mert minél többen tudnak róla, annál nagyobb a valószínűsége, hogy más is tudomást szerez róla – adtam meg a választ. – Elég egy véletlen elejtett mondat… akár benn az irodában is. Elég, ha egy újságíró meghall egy elcsúszott szót, és máris napilapok hasábjai ordítanak majd róla, hogy életveszélyesen fenyegetnek téged. Akkor pedig a Vadász is nyugton marad. Addig, míg el nem ül a balhé. Kiszámíthatatlanná válik. És momentán nem tudom eldönteni, ez nekünk mennyire lesz jó. Talán hibázik majd… és elkapjuk. De az is lehet, hogy majd akkor csap le rád, mikor már úgy hisszük, nem lehet baj. Egyelőre költözz át néhány napra. A többit majd meglátjuk – dörzsölgettem meg a fájó fejemet.

- Jól van, értem – mormogta Ian. – De a költözéssel meg kell várni az estét. Tudod, dolgoznom is kell. Nem állhat le miattam a forgatás.

- Igaz – ismertem el, hogy ahogy nekem, úgy neki is vannak kötelezettségei. – Valamit viszont tégy meg. Figyeld a kollégáidat. Hogy valamelyikük jár-e sokat az öltöződ körül… vagy vet-e rád olyan pillantásokat, mintha azt mérné fel, miért nem reagálsz az eddigi levelekre.

- Legyek paranoiás? – mosolygott Ian.

- Nem! – csattantam fel. – Légy kicsit Sherlock Holmes, és légy kicsit óvatos. Ennyit kérek.

- Jó, jó, jó… - csitított Ian felemelt kezekkel. – Nyugi már, csak vicceltem. Nézd, bárki is akar ártani nekem, több száz ember között nyilván nem teszi meg.

- Azért jobb az óvatosság – morogtam, még mindig a homlokomat nyomkodva.

- Fáj a fejed? – tette fel Ian a meglehetősen felesleges kérdést. A vak is észrevette volna, hogy mi a problémám.

- Igen, eléggé… - motyogtam. – Mostanában ha előjön valami stresszes helyzet, rögtön így reagálok. Azóta tart, mióta meglőttek – esett ki a számon.

- Oh igen. Azt olvastam – biccentett Ian, majd kilökte maga alól a széket. – Ne, maradj csak. Van egy tuti módszerem – állt meg mögöttem szinte centikre, és hirtelen hálát adtam az égnek, hogy még ülök, mert a lábaim megreszkettek.

- Tudod, anyám kimondottan az egészséges életmód címszó alatt nevelt fel minket – csevegett Ian könnyedén. – Csak egészséges és növényi kaják, sport… és semmi gyógyszer. Ha fájt valamink… nekem általában a fejem, főleg kamaszként… akkor mindig megmasszírozta. Megtanultam a módszert – csapta össze a két tenyerét, és kissé összedörzsölte őket, majd két oldalt a halántékomra tette ujjait, és finom masszírozásba kezdett.

Önkéntelenül is felnyögtem, mert varázslatos érzés kerített hatalmába. El sem tudtam hinni még most sem, ami történik velem. Ian Somerhalder… milliók bálványa, a nők álma… a házamban tölti az éjszakát – sajnos külön szobában – most pedig a konyhám kellős közepén a fejem masszírozza. Mégpedig úgy, hogy elég erőteljesen megmozgat bennem más érzéseket is azon kívül, hogy a fejfájás máris múlóban van.

- Jólesik, ugye? – búgta Ian a fülembe, a szemeim pedig felpattantak. Jobb lesz, ha ezt itt és most befejezzük, mielőtt valami végzetes dologra ragadtatnám magam. Értem ez alatt, hogy itt a konyhaasztalon nemes egyszerűséggel magam alá teperném. Meglehetősen rontaná a nyomozás végkifejletét, mert onnantól én normálisan többé nem tudnék gondolkodni, az fix.

- Már abbahagyhatod – motyogtam halkan. – Már tényleg jobb. Nem is fáj – húztam el a fejem a keze alól. – Köszönöm – mondtam az asztal lapjának, majd magam is feltápászkodtam.

- Akkor én felhívom a főnököm, és kérek tőle szabadságot. Azt hiszem, attól a morgástól és kiabálástól újra fájni fog a fejem – jutott eszembe, hogy fog várhatóan reagálni az öreg Wilkers. – És ha végeztél a forgatással, gyere egyenesen ide. Aztán összepakolunk, és máris mehetünk. Addig én talán szétnézek kissé a házad környékén.

- Van egy jobb ötletem – nyúlt a zsebébe Ian, és előhalászott egy kulcsot, amit a kezembe nyomott. – A házam kulcsa – magyarázta, aztán megadta a címet. – Tudom, ez túl nagy kérés, de… megtennéd, hogy adsz enni a macskáknak? Szegények, biztos el sem tudják képzelni, hová is tűntem.

- Igen, megetetem őket. Hányan vannak? Három? – csúszott a szemöldököm a homlokomba, mikor Ian közölte a létszámot. – Jó, legyen. És ha van valami hordozód otthon, át is költöztetem őket ide. Hagy szokják az új helyet. És hagy szokja az én idegrendszerem is.

- Imádlak ugye tudod? – vigyorogta el magát Ian, mire a térdeim újra összekoccantak. – Mondd, merre találom a fürdőt? – kérdezte aztán, és mikor az egyik ajtóra mutattam, el is tűnt mögötte. Én pedig ott álltam a konyhában, mint valami félhülye, és igyekeztem magam meggyőzni róla, hogy az a szó, ami a száján kibukott, valójában nem jelent semmit, de semmit. Nem volt értelme hiú ábrándokba ringatni magam.

*****

A nap már csaknem delelőn járt, mikor belöktem Ian házának az ajtaját, és önkéntelenül is füttyentettem egyet.

- Ejha! – néztem körbe elismerően. – Azt hiszem, elszúrtam az életem. Színésznek kellett volna mennem – sóhajtottam, és körbejártam a nappalit. Gyönyörű bútorok… kellemes légkör. És egyszerűen tökéletes ízlésről árulkodott a berendezés. Kíváncsi voltam, ez egy lakberendezőnek, vagy Iannek magának köszönhető-e.

- Hello cica… - hajoltam le megsimogatni egy lábaim alá kúszó vörös szőrgombolyagot. – A többiek hol vannak? Gyere, adok nektek enni, aztán költöz….

A szó itt, ebben a pillanatban bennem akadt. Mert ebben a pillanatban benéztem a kanapé mögé… és a vér is megdermedt bennem.

Két láb… két tornacipős láb lógott ki a kanapé mögül, amik minden kétséget kizáróan egy emberhez tartoztak. Átkoztam magam, hogy a kocsiban hagytam a fegyveremet. Nem gondoltam, hogy három macska bepakolásához szükséges lesz.

Óvatosan, lépésről lépésre közeledtem a kanapé felé, mígnem csaknem megkerültem, és a belém fagyott levegő egy éles sípolással távozott. Csakugyan egy férfi feküdt a földön. A szeme fehérje látszott csak, és az arcára fagyott dermedt döbbenet, meg az alatta elterülő vértócsa a napnál világosabbá tette, hogy már nem él. Nem kellett hozzá megnéznem a pulzusát. Az illető halott volt, kétség sem fért hozzá. Egy hulla… Ian Somerhalder házában. A Vámpírvadász úgy tűnik, csakugyan nem viccel.

Kapkodva elfordultam, mintha csak valami illetlen dolognak lettem volna szemtanúja. Előszedtem a zsebemből a telefont, és reszkető kezem megállt a gombok felett. Kit kéne hívnom? Iant? Hozzam rá munka közben a frászt? Vagy a kollégáimat? Itt már nincs mese… egy halott is belekeveredett ebbe a piszkos ügybe. Ezt már nem lehet elmismásolni. Ide a rendőrség kell.

- Josh? – szóltam bele idegesen a telefonba mikor megnyílt a vonal, és észre sem vettem, hogy mellőztem a köszönést. – Rory vagyok. Josh, könyörgöm, azonnal üljetek kocsiba, és gyertek. Találtam egy holttestet. A cím… - akadt el bennem újra a levegő, mert valami zajt hallottam magam mögött. Léptek hangját. Meg akartam fordulni, de nem volt rá időm. Egy hatalmas ütést éreztem a fejem tetején, amit millió szikrázó fénypont követett. Azt még érzékeltem, hogy a telefon kihullik a kezemből…. Aztán már nem maradt semmi más, csak a vak sötétség.

Vége

Folyt. Köv.