A játszma elkezdődött 11. fejezet

- Jól van Rory – sóhajtotta Josh, és egy intéssel arrébb küldte az egyik bűnügyi helyszínelőt. – Akkor vegyük át még egyszer, rendben? Mi történt, miután bejöttél ide?

Felemeltem a fejem, és megnéztem a tarkómra szorított zsebkendőt. Már csak néhány csepp vér látszott rajta. Legalább ez nem súlyos, hála az égnek. A szemem káprázott, nemcsak az ütéstől, hanem a zűrzavartól is. A ház előtt rendőrautók lámpája villogott, míg néhány rendőr igyekezett távol tartani az utca túloldalán álldogáló kíváncsiskodókat. Ennyit láttam a nyitott ajtó résén át, legalábbis a külvilágból.

A nappaliban már népesebb volt a társaság. Helyszínelők rögzítették a nyomokat, villogtak a vakuk, szakszavakkal dobálóztak a fejünk felett.

Velem szemben a fotelben Josh ült és Jim Haley. Én a kanapén ültem, karjaimat fázósan összehúzva magamon, míg Ian közvetlenül mellettem, nyugtalan arccal, de a fél karját átfonta a vállamon. Hálás voltam neki ezért a gesztusért. Némi nyugalmat éreztem ettől.

- Josh, hányszor mondjam még el? – sóhajtottam. – Bejöttem ide… alig fél percet voltam benn, mikor megláttam, hogy valaki fekszik a kanapé mögött. Ian… vagyis Mr. Somerhalder nem említette, hogy lakótársa lenne, főképp nem férfi. Rosszat sejtettem. Megkerültem a kanapét, és megtaláltam a holttestet. Azonnal hívtalak téged, és a következő pillanatban neszezést hallottam. Hátra akartam fordulni, de nem volt rá időm. Legalábbis abból kiindulva, hogy a tarkóm vérzik, valószínűleg nem volt. Ennyi a történet – tártam szét a karjaimat.

- Aham – dünnyögte Josh a fogai között, miközben szélsebesen jegyzetelt. – Sajnálom Rory, de most muszáj úgy viselkednem, mintha nem lennénk kollégák. Ismered a szabályokat.

- Ismerem – válaszoltam halkan. – Semmi gond, Josh.

Azt már nem tettem hozzá, hogy valahol tudat alatt úgy érzem, Josh ezzel a felsőbbrendű „én zsaru vagyok, te meg most kihallgatott” erőviszonnyal vesz revansot rajtam a félresikerült bál miatt. Mintha arról én tehettem volna, hogy kiütötte magát.

- Azt megtudhatnám, hogyan jöttél be ide? – tette fel a kérdést Josh már sokadszor, mintha csak arra várna, hogy véletlenül elszólom magam, és kiderül, hogy valami vaj van a fülem mögött.

- A kulcsommal – válaszolta helyettem Ian, fagyos tekintettel méregetve Josht. Na igen, látszott, hogy az ellenszenv mindkét fél részéről megvan.

- Nagyszerű – vetett Josh egy nem túl kedves pillantást Ian felé. – Maga mindenkinek odaadja a háza kulcsát, Mr. Somerhalder? Ne csodálkozzon, ha hullák vannak a nappalijában.

- Jó lenne ha leszállna a magas lóról – paprikázódott fel Ian. – Még mielőtt a végén tényleg találnának itt egy hullát! – tette hozzá izzó szemekkel.

- Fenyeget, Mr. Somerhalder? – csúszott fel Josh szemöldöke. – Nagyon nem jól teszi. Híresség ide, vagy oda, majd kisfiú lesz magából, mikor egy éjszakára előzetesbe vágom!

- Fiúk, elég! – csattantam fel. – Mi lenne, ha a kakaskodást nem most intéznétek el? – kérdeztem tőlük már magam is mérgesen. – Ennek nem most van itt az ideje. A fenébe, egy bűneset közepén ülünk! – hordoztam a tekintetem egyiktől a másikig. – Egy hulla is belekeveredett ebbe az ügybe!

- Legalábbis te azt mondod – vette le a szemét Josh egy utolsó, szúrós pillantás után Ian arcáról. – Mi van, ha tévedsz? Az állításaid szerint itt egy hullának kellene lennie – mutatott a kanapé mögé. – De egy vértócsán kívül nem találtunk semmit. Mi történt, eljött a Holtak hajnala film, és a hulládból zombi lett, majd kisétált innen? Talán szóljak be rádión, hogy egy járkáló halottat keressenek?

Elhallgattam, némileg megbántottan, és legalább ugyanennyire tanácstalanul. A fenébe is, Joshnak legalább ennyiben igaza van.

Önkéntelenül hátranéztem, de csak a helyszínelőket láttam. A holttest szőrén-szálán eltűnt. Amikor a ház elé kiérő rendőrök magamhoz térítettek is hűlt helye volt.

- Nem tudom, mi történt – csóváltam meg aztán lassan a fejemet, ami hiba volt, mert azonnal belehasított a fájdalom. – De annyit tudok, hogy amit mondok, igaz. Láttam a hullát. Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem – sóhajtottam, ekkor egy rendőr megkocogtatta Josh vállát.

- Mr. Stevens, Mr. Wilkers egy percen belül megérkezik – közölte, én pedig nagyot csuklottam a hirtelen rémülettől.

- Akkor azt hiszem, én most elbúcsúzom – motyogtam halkan, és Ian kék szemébe bámultam bele.

- Szó sem lehet róla! – replikázott azonnal Josh. – Nem mehetsz sehová, míg a kihallgatás és a helyszínelés be nem fejeződik!

- Nem is úgy gondoltam – nyeltem nagyot. – Csak elköszöntem. Azt hiszem, engem a főnök ma este kinyír – nyögtem nagyot, ennek ellenére halványan elmosolyogtam magam, ahogy megéreztem a kezemen Ian biztató kézszorítását.

Alig egy perc telt el, mikor hirtelen sarkig kivágódott a ház ajtaja, és a paprikavörös fejjel szivarját rágó Mr. Wilkers láttán úgy éreztem, vagy világgá kéne szaladnom, vagy elbújnom a kanapé alatt. Esetleg csatlakozhatnék a légneművé vált hullához, és odafeküdhetnék a helyére. Bár az öreg előbb exhumálna, csak hogy ő maga tekerhesse ki a nyakam.

- Mi az ördög már megint ez az egész? – dörgött fel a köszönésnek szánt nyitómondat, mire Jim azonnal talált magának valami más elfoglaltságot, és Josh is kissé leszállt a magas lóról, ahol az előbb még olyan jól üldögélt.

- Mondja, Miss Brawn, mit kell tennem ahhoz, hogy legalább egyszer az életben ne történjen magával valami? – állt meg fölöttem a főnököm csípőre vágott kézzel. – Mit követtem el Isten, mondd mit? – nézett az ég felé keserves arccal. – Mi bűnöm lehet, amiért ezzel büntetsz engem? – vetett aztán rám ismét egy zord pillantást, majd kikapta Josh kezéből a jegyzetfüzetet, és átfutotta a lekörmölt sorokat.

- Hm. Roppant érdekes, Miss Brawn. Talál egy hullát, amit egyedül maga lát, mert mire a rendőrség kiérkezik, a hulla elsétál. Zseniális. Ha valaha véget ér a nyomozói karrierje, menjen Hollywoodba forgatókönyvírónak. Kapkodni fognak maga után.

- Nézze, nem akarok tiszteletlen lenni – elégelte meg Ian a dörgedelmeket, és felállt, így a két férfi farkasszemet nézett egymással – de mi lenne, ha nem szedné le a fejét is? Ha nem látná, egyrészt megsérült. Másrészt, még ha önök is a hatóság, jelenleg az én házamban tartózkodnak. Ehhez mérten még mindig én vagyok a házigazda, és önök a kéretlen vendégek. Ehhez mérten kellene viselkedniük! – nézett merően a főnököm szemébe.

Ekkor valami olyan dolog történt, amire még sosem láttam példát ezelőtt. Mert Mr. Wickers ahelyett, hogy vörös fejjel leordította volna Iant is, csak morgott valamit válaszul – már jóval szelídebben – aztán egy intéssel kiparancsolta a fotelból Josht, és a helyére huppant.

- Hogyne, Mr. Somerhalder – mondta aztán, bár a hangjába vegyült némi gúny. – Parancsoljon, foglaljon csak helyet újra – lapozgatta át a füzetet. – Szóval ez a végleges vallomása, Miss Brawn? Nem óhajt változtatni rajta?

- Nincs értelme, uram – válaszoltam. – Ez történt. Ez a színtiszta igazság – vontam vállat, ám ekkor megjelent a hátam mögött a nem túl türelmes orvos.

- Emlékeim szerint húsz percet adtam – nézte az óráját. – Ami megvolt harminc is. Most már megengednék, hogy bekötözzem a beteget? – türelmetlenkedett.

- Azonnal, doktor úr – biccentett Mr. Wilkers. – Csak egy valamit áruljon el nekem még, Miss Brawn? Mi a fenét keresett Ön egy kulccsal Mr. Somerhalder házában?

Ian rám kapta a tekintetét, én pedig rá. Egyikünk sem szólt, de valahogy mentális úton – csak egymás tekintetéből olvasva – szemmel láthatóan mindketten egyet értettünk abban, hogy nem fogjuk elárulni a főnökömnek a teljes igazságot.

- Engem a munkám néhány napra máshová szólít – adta meg végül Ian a leghihetőbb választ. – És megkértem Miss Brawnt, hogy erre a néhány napra vigyázzon a macskáimra. Ezért jött ma ide, és ezért adtam át neki a kulcsot. Ha nem így történik, valószínűleg hazajövök, és én találom meg a tetemet. Mondja… velem is ilyen mérges lenne? – mosolyogta el magát annak biztos tudatában, hogy vele nem merne packázni ennyire az öreg Wilkers.

- Megható történet – dünnyögte a főnököm. – Még talán igaz is lehet, ismerve Miss Brawn macskaimádatát. Talán leszek olyan jó, hogy el is hiszem. De árulja el nekem – nézett rám – van valami oka annak, hogy ennyire összenőtt Mr. Somerhalderrel?

- Szerintem ezt Önnek jobban kellene tudnia, uram – válaszoltam fagyos hangon. – Emlékeim szerint Ön volt az, aki…

- Jól van doktor úr, jöjjön, már elláthatja a beteget – vágott a szavamba az öreg Wilkers hirtelen, mert rájött, hogy a saját kérdését sikerrel fordítottam ellene, aztán feltápászkodott.

A helyszínelők közben már elhagyták a nappalit, és odakinn pakoltak. Josh is kikecmergett a házból, tüntetően nem véve rólunk tudomást többet, egyedül Jim Haley ácsorgott még némileg tétován az ajtóban.

- Holnap várom Önöket az őrsön vallomástételre – vetette oda Mr. Wilkers a továbbra is a kanapén ücsörgő kettősünknek, míg az orvos kötést rögtönzött a fejemre, aztán táskáját felkapva távozott. -  Miss Brawn… Mr. Somerhalder… ne keressenek kifogást. Higgyék el, maguk járnak jobban – sétált ki az ajtón, majd egy rövid, futó mosoly után Jim is követte. Hallottuk a rendőrautók motorjának a hangját, ahogy sorban egymás után elhajtottak a ház elől, ott hagyva minket a csendben.

Csak az óra tiktakolása hallatszott, és a három macska neszezése, ahogy a felfordulás távoztával egymás után előmerészkedtek. Mi pedig csak ültünk Iannel egymás mellett szótlanul, egymás kezét fogva. Ez volt az a helyzet, mikor egyikünk sem tudta, mit kellene jelen helyzetben mondanunk.

Vége.

Folyt. Köv.