A játszma elkezdődött 9. fejezet

Csak álltam némán, kezemben a papírdarabbal, és csak arra tértem észhez mikor egy épp kikanyarodó autó rám dudált. Akkor ijedten elkászálódtam az útjából, és mikor némi csend lett körülöttünk, meglibbentettem a papírt Ian előtt.

- Mi az ördög ez? – suttogtam döbbenten. – Ez valami vicc?

- Bár az lenne – dünnyögte ő válaszul. – Sajnos egyre inkább azt hiszem, hogy nem az.

- És mit jelent az, hogy megint jött egy? Megint? Hát volt már többször is? – faggatóztam, de nem kaptam választ.

- Szállj be. Hazaviszlek – motyogta Ian, de engem nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.

- Na azt már nem. Előbb mondd el, mi ez az egész! Addig nem megyek innen egy tapodtat sem. Ha kell, itt éjszakázom! – vágtam ki bátran, és keresni kezdtem egy parkolószegélyt, ahová még néma tüntetésként le is ülhetnék.

Ian csak égnek emelte a tekintetét, aztán szemmel láthatóan feltűnt neki harcias elhatározottságom, mert jókora sóhajjal, de gyorsan megadta magát.

- Jó, legyen – dünnyögte. – De ha lehet, nem egy parkolóban szeretném ezt megbeszélni. Hazaviszlek, és… elmesélek mindent. Legalábbis annyit, amennyi történt, és amit tudok. Megfelel?

- Igen, azt hiszem – biccentettem, aztán bevágtam magam az anyósülésre, és megvártam, amíg is Ian a volán mögé kászálódik. Már nyitottam a számat, hogy feltegyek egy újabb kérdést, de bekapcsolta a rádiót, és a hangerő megakadályozott abban, hogy egy hang is eljusson a füléig. Talán jobb is volt így. Nekem is kell hozzá némi idő, hogy magamhoz térjek a történtek után.

*****

- Klassz kis ház – jegyezte meg Ian, mikor a bejárati ajtón betereltem. – Nem ilyenre számítottam tőled.

- Miért, mit vártál? Fegyverszekrényt az előszobában? – érdeklődtem, és kulcsra zártam a bejárati ajtót. – Csak óvintézkedés – dünnyögtem, elkapva Ian pillantását, és addig nem gyújtottam villanyt, míg a szobában is le nem engedtem a redőnyöket.

- Aki ezt a papírt küldte, talán ott volt a parkolóban – böktem Ian ingzsebe felé, ahová a paksamétát rejtette. – Kár, hogy ez már csak a kocsiban jutott eszembe. Akár le is lőhetett volna – dünnyögtem alig hallhatóan. – Jobb, ha nem lát minket itt benn. Ha ott volt, akár követhetett is.

- Nem, ezt nem hiszem – rázta meg a fejét Ian, de észrevettem, hogy nyugtalanul pislog egyet a redőny felé.

- Kérsz egy italt? – rúgtam le a cipőimet, és intettem a kanapé felé, hogy üljön csak le bátran. – Ha igen, szólj. Nem foglak megbírságolni. Jelen esetben teljesen megértelek.

- Nos akkor… egy whisky jól esne. Jéggel, ha lehet – döntötte oldalra a fejét Ian, és a jégkockák csilingelve összekoccantak, mikor kezébe nyomtam az italt.

- Akkor most te jössz – ültem le Iannel szemben a fotelba. – Halljuk a mesét!

- Itt vagyok nálad, és te most komolyan erről akarsz beszélgetni? – láttam Ian képén megvillanni némi csalódottságot. – Mással is eltölthetnénk az időt, nem? Nem, nem terveztem semmi tisztességtelen, erkölcstelen dolgot! – emelte fel a kezét védekezésképp, mikor rájött, hogy félreérthető a mondókája.

- Nos, a mese miatt vagy itt – biztosítottam. – Nem másért. Tehát gyerünk, ki az igazsággal! – unszoltam. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy semmi kifogásom nem merülne fel az erkölcstelen, tisztességtelen gondolataival szemben sem.

- Nem könnyű téged eltéríteni az akaratodtól – bólogatott Ian, majd nagyot sóhajtott.

- Ez itt – nyúlt a zsebébe, és kivette a levelet, hogy letegye a kanapé karfájára – az ötödik a sorban. Az elsőt két hónapja kaptam. A házam küszöbén hagyták. Ugyanez a szövege mindnek – tette hozzá. – Először azt hittem, valami hülye vicc. Néha ugratjuk egymást a többiekkel. Ninával, Josephhel, Paullal… és általában Zach a fő mókamester. Figyeltem őket munkában, de ahogy telt az idő, meg voltam győződve róla, hogy semmi közük a dologhoz. Már szinte el is felejtettem, mikor aztán jött egy újabb. Ezúttal az öltözőmben. Aztán a kocsim ablaktörlője alatt… a posta útján…az utolsó pedig – az ez előtti – a házam előtti fára lett felszögelve.

- Értesítetted legalább a rendőrséget? – kérdeztem idegesen.

- Nem. Mint mondtam, azt hittem, ez valami hülyeség. Egy vicc, egy tréfa – magyarázta Ian. – Nem akartam a rendőrségre rohanni vele.

- És még komolyan, most is azt hiszed, ez egy vicc? – meregettem a szemeimet. – Ugye nem? Neked meg sem fordult a fejedben, hogy ez akár komoly is lehet?

- Nos… - köszörülgette a torkát Ian. – Szóval hát… mivel jöttél nekem egy vallomással az étteremben… azt hiszem, nekem is… - nyögdécselte szerencsétlenül, én pedig a kezem felemelve megállítottam a töredelmes mondatot.

- Na várj – néztem rá olyan hidegen, mint az italban lévő jégkockák, mert valami okból kifolyólag ennyiből is megértettem a lényeget. – Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor most az következne, hogy nem véletlenül találkozgatsz velem. Rendőr vagyok, méghozzá jelen állás szerint a város első rendőre. Nem véletlen voltál a rendőrbálon, és nem véletlen, hogy a székházban jártál, és most vacsorára hívtál.

- Nem, nem véletlen – ismerte el Ian úgy, mintha legalábbis egy gyilkosságot kellene bevallania. – De legalább megkíméltél attól, hogy én mondjam ki. Elég nehéz lett volna közölnöm.

- Nem csodálom! – csattantam fel mérgesen. Hogy miért is voltam dühös, azt most nem tudtam eldönteni. Azért, mert ez a bolond az életveszélyes fenyegetéseket mindeddig semmibe vette, vagy mert a női önérzetemet lábbal tiporta azzal, hogy ezek szerint nem önmagam miatt, csak érdekből találkozott velem.

- Azért annak örülök, hogy legalább már tudom, csak a rendőrt látod bennem – tettem hozzá, természetesen a legcsekélyebb öröm nélkül.

- Ezt én nem mondtam! – tiltakozott Ian azonnal, de a szavába vágtam.

- Nézd, nem kell a duma. Halljuk őszintén, és tisztán, mit is akarsz tőlem.

- Megijedtem – vallotta be Ian. – Az ez előttinél kissé már megijedtem. Akkor már éreztem, hogy ez talán több, mint egy tréfa, vagy ártatlan vicc. És mivel te vagy a város kitüntetett nyomozója, bíztam benne, hogy talán… segítesz nekem.

- Elkapni azt, aki felelős ezekért – fogtam meg a papírt, és átböngésztem újra a kis versikét. Persze, sokkal okosabb nem lettem tőle.

- Ezt már elmondhattad volna korábban is. Már akkor ott, a bálon. Nem kellett volna fűzni a fejem. Senki nem szereti, ha pofára ejtik – közöltem vele, és erre a tényre már nekem is kellett egy ital.

- Nézd, Rory… - állt talpra Ian, és megállt mögöttem. – Az elmúlt fél órában történtek után nyilván nem fogod elhinni, de nem csak ezért találkoztam veled. Azért, mert örömmel tettem. Szeretem a társaságod. Jó veled – motyogta a fedetlen vállamnak, én pedig igyekeztem reszkető kezemmel két jégkockát az italomba dobni. – Nem számít, hiszel-e nekem, vagy sem. Akkor is ez az igazság – fejezte be Ian.

- Szeretnék hinni neked – fordultam szembe vele, mikor megéreztem, hogy már ura vagyok a hangomnak. – De azt hiszem jelenleg nagyobb szükséged van a nyomozó énemre.

- Mindkét énedre szükségem van – vetette be Ian a szokásos lehengerlő mosolyát, de ezúttal, a veszély tudatában nem voltam hajlandó elolvadni. Legalábbis nem látványosan.

- Rendben. Vegyük úgy, hogy elfogadom a megbízást. De nem hivatalosan – döntöttem aztán. – Fű alatt nyomozom végig az ügyedet. Ülj le, elmagyarázom – vezettem vissza kezénél fogva a kanapéhoz, és lenyomtam rá.

- A következő a helyzet. Ha a rendőrség rááll az ügyre, senkinek nem lesz jó. Neked túl nagy felhajtás. Fotósok, újságírók, aggódó rajongók. Ezek közé akár könnyen bekeveredhet a mi emberünk is. Ha ártani akar neked, ilyen közegben hamar megteheti.

- Igaz – ismerte el Ian komoly ábrázattal, majd nyelt egyet. – Erre eddig nem gondoltam.

- Azért vagyok én a zsaru – morogtam, majd folytattam. – Akik ilyesmire vetemednek, általában élvezik a nyilvánosságot. Ha az újságok megírják, hogy mi történik veled, neki ez valamiféle lelki elégtétel. Ha viszont nem lát reakciót… az dühvel fogja eltölteni. Egyre vakmerőbb lesz. És eljön az a pont, amikor már hibázik. És ha hibázik… elkapom – ígértem meg.

- Addig pedig? Viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna? – kérdezte Ian.

- Nem, azt semmiképpen – csóváltam a fejem. – Kezdjük azzal, hogy nem mész haza. Ma éjjel legalábbis nem. Ha az illető odakinn van – mutattam az utca, és a város  felé – követhet hazáig. Ha úgy dönt, most már elég volt a névtelen fenyegetésből, és jöjjenek a tettek, könnyen megteheti. Ma éjjel itt maradsz velem. Holnap betelefonálok, és kérek néhány nap szabadságot – borzadtam el a gondolatra is, miként fog reagálni az öreg Wilkers. – Majd azt mondom, valami ragály gyötör éppen. Holnap te is telefonálni fogsz. Keresel egy ismerőst, egy helyet, ahová költözhetsz.

- Költözzek el? – tátotta el a száját Ian. – De hát a macskáim…

- Csak ideiglenesen költözz el, amíg ezt az őrültet el nem kapjuk – emeltem a két kezem a fejem felé. – És keress olyan ismerőst, aki macskástól befogad. Sőt, ha könnyebb úgy neked, őket még én magam is vállalom. Szeretem a macskákat – mosolyogtam el magam.

- Tényleg megtennéd? – melegedett meg Ian mosolya, és ettől – komoly helyzet, meg elhatározás ide vagy oda – mégis olvadozni kezdtem.

- Igen, megteszem – álltam aztán talpra. – A vendégszoba ott van – mutattam a jelzett ajtó felé. – A redőnyt leengedem, és ha lehet, ne gyújts benn fényt. Várj egy kicsit – sétáltam el a hálóig, majd visszatérve a kezébe nyomtam egy túlméretezett pólót. – Éjszakára remélem megfelel. Reggel pedig… intézzük a többit. És utána megbeszéljük, mi legyen – dörzsölgettem a homlokomat. El sem hittem szinte, hogy a tökéletesen induló este alig fél óra leforgása alatt ilyen véget ért.

- Menj, pihenj le. Mindkettőnkre ráfér – suttogtam halkan, és mikor Ian is felkelt, alig egy centire állt meg előttem.

- Szép álmokat, Rory – mondta halkan, a szemembe nézve, majd nagy sóhajjal ellépett előlem, hogy a vendégszoba ajtajában még visszaforduljon.

- Tartozom neked még egy vallomással – jegyezte meg. – Akár hiszed, akár nem, de a történtek ellenére, ez volt az elmúlt időszakom legszebb estéje – mosolygott rám újra, majd bezárta maga mögött az ajtót, otthagyva engem a nappaliban, és az érzelmek átláthatatlan sűrűjében.

Vége

Folyt. Köv.