A játszma elkezdődött 12. fejezet

Olyan félve ereszkedtem a székre, mintha attól félnék, hogy dinamittal van kibélelve.  Igyekeztem felvenni az átmeneti süket formámat, de a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy az öreg Wilkers dörgedelmeit még egy tényleges süket is hallaná. Akár a város másik felén is.

- Köszönöm, hogy megtisztelt jelenlétével, Miss Brawn – jegyezte meg hűvösen, és kissé gúnyosan főnököm, ez pedig erősítette bennem a hitet, hogy nem úszom meg könnyen. – Már csak annál inkább örülök, hogy látom, mert a betegségéből, ami miatt szabadságot kért tőlem, szemmel láthatóan remekül kigyógyult – szúrt rajtam még egyet, amitől kb tíz centit süllyedtem ültömben.

- Még kicsit reszel a torkom, uram – próbálkoztam egy elég átlátszó hazugsággal. És ez nemcsak az én számomra volt nyilvánvaló.

- Ha most szabadjára engedem magam, az enyém is fog holnap reggel! – emelte meg hangját az öreg Wilkers, és az asztalra ütve felkelt a székéből. Na erre vártam… kezdődik.

- Árulja már el nekem, tisztelt nyomozó, mégis mi a fene ez az egész? Ahol maga jár, ott felfordul minden, és a világ kidől a sarkából. Most pedig ez… ez a két lábon járó hulla… - dobta az asztalra a jelentésemet, és mindkettőnk tanúvallomását. – Komolyan azt hiszi, hogy ezt be is vesszük?

- Ez az igazság, uram – mondtam őszintén, bár elég halkan, majd a fejemen lévő kötésre böktem. – Itt a meggyőző bizonyíték.

- Bizonyíték? – paprikázódott fel a főnököm. – Magát ismerve azt is elhinném, hogy menet közben vágta be a fejét valahová! Itt van egy hullánk, ami nincs meg! És nem tudom, valaha megvolt-e egyáltalán! Maga semmiféle leírást nem tudott adni róla, csak egy farmer és a fekete póló rémlik. És még ebben sem biztos – vágta magát vissza Wilkers a székébe. – Mondja már meg, mégis mi a fenét csináljak? Adjak ki körözést egy hulla ellen? Vizionáljak zombikórt?

- Nem hiszem, hogy az megőrizné az ön józan eszének látszatát, uram – csúszott ki a számon szemtelenül, és ettől a pimaszságtól Wilkersben úgy benne akadt a hang, hogy csak tátogni tudott.

- Nézze uram – használtam ki a pillanatnyi szünetet. – Én csak azt tettem, amit Ön kért. Mr. Somerhalder közelébe férkőztem. Együtt töltöm vele az időmet – tártam szét a karjaimat, és okosan úgy döntöttem, hogy nem avatom bele az öreget, hogy már érezhetően mindketten kissé túlléptünk kapcsolattartás terén a Wilkers által felállított igénynél. – És csakugyan szükségem volt néhány nap szabadságra. Mr. Somerhalder elutazik néhány napra, és vállaltam, hogy vigyázok a macskáira. Nyilván Ön is belátja, hogy a felügyeletem nélkül három állat szétszedné a lakást. Vagy elvesznének esetleg, aminek okán tele lennének az újságok Mr. Somerhalder bús ábrázatával, amiért persze ismét én lennék felelős. Én, mint a rendőrség nyomozója – adtam meg óvatosan a kegyelemdöfést.

Wilkers feje már annyira vörös volt, mintha a széken általam sejtett dinamitot ő maga nyelte volna le, és most másodpercekre állna a robbanástól.

- Kifelé… - csikorgott a főnököm hangja. – Kifelé innen, de gyorsan! Nem tudom, mi ez az egész, nem tudom, mit titkol előlem, de valamit titkol, arra mérget veszek! És tudja mit… amíg erre az egészre fény nem derül, maga nem hagyja el a várost! Nem érdekel, ha Mr. Somerhalder az űrbe is megy forgatni, maga akkor is itt marad! – vágott újra az asztalra, amin vészesen megugrott a névtábla. – Sőt, hogy bebiztosítsam a rendőrség hírnevét, kérem, adja le a fegyverét és a jelvényét!

- Micsoda? – hűltem el teljesen. – Felfüggeszt? Uram, ezt nem teheti! – tiltakoztam ekkor már magam is felugorva a székből.

- Nekem ne mondja meg, hogy én mit tehetek, vagy mit nem! – kiabált a főnököm, és ő is felállt. Úgy néztünk egymással farkasszemet, mint a vadnyugati hősök pisztolypárbaj előtt.

- Miss Brawn – szűrte a szót Wilkers a fogai között. – Van egy ügyünk, amibe belekeveredett egy halott. Egy meglehetősen zűrös ügyünk, ha megengedi nekem ezt a kiegészítést. Nincs bizonyíték, csak egy földön maradt vértócsa. Amiből még az sem biztos, hogy emberi vér. Mi van, ha maga lőtt? Tudom, a ballisztika majd bizonyít – emelte fel a kezét. – De Ön volt a helyszínen az egyetlen, aki látott is valamit. Ergo, Ön akár gyanúsított is lehet. Szóval kérem, adja le a fegyverét, és a jelvényét. Ne várja meg, míg erőszakkal veszem el Öntől – morogta, én pedig a tekintetét látva jobbnak láttam engedelmeskedni.

Szó nélkül az asztalra csúsztattam az említett tárgyakat, igyekezve közben olyan rondán nézni, ahogy csak tőlem telt.

- Köszönöm, Miss Brawn – mondta jéghideg hangon Wilkers. – Most távozhat. A felfüggesztés kezdetének és befejeztének határozatát majd postán kapja meg – ült le, és mintha megszűntem volna létezni, tollat vett a kezébe, és egy papír fölé hajolt.

Megfordultam, hogy távozzam, de ekkor még nem ért véget a kínzatásom.

- Tudja, Miss Brawn – szólt utánam a főnököm. – Bármi is történik, vagy történt… vagy akár a jövőben történni fog… tegye a saját szakállára. De ne a rendőrség jó hírnevének rovására – kacsintott rám váratlanul vidáman, én pedig immár teljesen megzavarodva kiténferegtem az ajtón. Elfeledkeztem még arról is, hogy véleményem kifejezéseképp az előbb még jó hangosan az arcába akartam vágni.

*****

- Felfüggesztettek? – ejtette vissza Ian a dobozt a földre döbbenten, majd hangosan jajdult egyet ahogy a súly a lábára esett.

- A francba! – sziszegte, majd újra felkapta a cuccot, és belökte a kocsi csomagtartójába. – De hát miért? – zárta le az autót a fejét csóválgatva. – Azt hiszem, nem hozok neked szerencsét – ült be aztán a volán mögé, míg én az anyósülésre kászálódtam.

- Most már nem is igazán tudom – motyogtam, igyekezve hangosabb lenni a hátul utazóládában nyávogó gyülekezetnél. – Először szokás szerint leordította a fejem. Gyanítom, a székházban még a pincében is hallani lehetett – nyögtem keservesen. – Aztán közölte, hogy simán gyanúsítottja is lehetek ennek az ügynek, és míg nem tisztázódik, addig adjam le a fegyvert, meg a jelvényt. Viszont amikor kifelé jöttem, rám kacsintott – törtem a fejem az utolsó másodpercen. – Akkor azt hittem, az idegeskedés mentálisan az agyára ment, és csak simán megőrült. Vagy skizofrén lett.

- Miért, olyan meglepő lenne? – dünnyögte Ian, és bekanyarodott a forgalomba.

- Nem, nem lenne az – vágtam rá kapásból. – De most úgy gondolom… talán ez volt a legokosabb, amit tehetett. Nem, hallgass rám – magyaráztam, válaszul Ian kétkedő fintorára. – Tudja, hogy valamit titkolunk. Tudja hogy van valami, amit nem mondtunk el. És ezzel, hogy felfüggesztett, végeredményben szabad kezet adott nekem. Tegyem, amit kell… csináljam, ahogy akarom, a saját módszereimmel… csak épp nem a rendőrség berkein belül. Igy a káposzta is megmarad, a kecske is jóllakik. Én talán a végére járhatok a dolognak, de közben a rendőrség nem keveredik bele semmibe. Hiszen ha azt nézzük, én jelenleg nem vagyok rendőr. Csak civil. Érted? – fejeztem be a monológomat, és vártam néhány másodpercet, míg Ian feldolgozta az információt.

- Lehet benne valami – mondta a végén kissé kelletlenül. Szemmel láthatóan nehezére esett elhinni, hogy az öreg Wilkers akár még jó fej is lehet.

- Talán van is – sóhajtottam, és hátradőltem az ülésen. – Pakoljuk ki nálam a bandát, aztán menjünk tovább. Hacsak más programod nincs közben – vetettem hátra egy pillantást a három macskára.

- Nincs, ez így tökéletesen megfelel – bólogatott Ian, és negyed órával később bekanyarodott a házam elé.

- Mi az? Elkenődött a sminked? – kérdezte, mikor kiszállás előtt hosszan bámultam a visszapillantóba.

- Nem, a legkevésbé sem. Csak ellenőriztem, nem követtek-e minket. Egy piros autó elég hosszasan jött utánunkt útközben, ha nem vetted észre – szálltam ki, és kivettem egy hordozót, míg Ian a maradék kettőt fogta kézbe.

- Látod? Ezért vagy te a rendőr. Nekem ez soha nem jutott volna eszembe – mosolyogott rám miközben felfelé haladtunk a lépcsőn, és csakhamar megálltunk az előszobám biztonságában.

- Menjetek fiúk – nyitotta ki Ian a hordozók ajtaját, mire a három macska elég bizalmatlanul jött elő, és kezdett szaglászni a lakásban.

- Hagyjunk nekik egy kis időt, meg megszokják az új helyet – javasolta Ian. – Mondd… van egy kávéd?

- Igen, persze – indultam meg a konyha felé, és miközben kávét melegítettem, Ian már otthonosan vágta le magát a konyhaasztal tetejére.

- Hé… - méltatlankodtam, a kávéval a kezemben odalépve hozzá. – Én ezt a helyet étkezésre használom, nem a te feneked tárolására – vigyorogtam el aztán magam akaratlanul is.

- Bocs Rory. Iszonyú rossz szokás – mentegetőzött Ian, majd kivette a kávét a kezemből, de ugyanezzel a mozdulattal le is tette maga mellé, hogy aztán újra a mancsomat karkolássza.

- Tudod… - kezdett bele nagy levegővel. – Valamit el kell mondanom. El sem hiszed mennyire örülök, hogy találkoztunk. Nem, most nem a rendőr énedre gondolok – rázta meg a fejét, látva hogy már közbe akarok vágni. – Csak egyszerűen és simán jó veled. Reggel azon kaptam magam, hogy várom a percet, amikor láthatlak – nézett kék szemeivel az én szemembe, és végigsimított a kezemen, ettől pedig úgy éreztem, nekem már nem kell kávé. A pulzusom azonnal kétszáz fölé ugrott.

- Gyönyörű vagy, Rory. Okos, erős… egy klassz lány – mosolygott Ian, és miközben egyre közelebb hajolt hozzám, dermedten álltam, el sem hittem, hogy ez csakugyan velem történik. Az egyetlen amire képes voltam az volt, hogy nagyot nyelve lehunytam a szemeimet.

Vége

Folyt. Köv.