"Ez lett a vesztünk..." 5. fejezet

A fertőtlenítő szúrós szaga irritálta az orromat, és megköhögtetett. Talán nem kellett volna ennyit fújnom belőle, vagy nem kellett volna egyenesen beszippantanom a felét. De nem tehettem róla. Valahogy nem igazán voltam képben, az elmúlt négy órában sem sikerült túltennem magam mindazon, amiket Tormás mondott.

Szóval a Morgan pasas nem hogy nem fújt be, amiért pimaszkodtam vele, de még kimondottan engem akart. Nyilván nem azért, hogy kedves legyen velem. Ez valamiféle bosszú lehet. Érezteti velem a felsőbbrendűségét, hiszen most ő lesz a főnök, aki ugráltat, irányít, én meg a beosztott, aki ha meg akarja tartani a munkáját hallgat, nem dumál, és engedelmeskedik néma csendben. Ismerve viszont önmagamat, hát pont ezzel a néma csenddel lesz a legnagyobb problémám.

Sóhajtva pakoltam arrébb a pasi dolgait a fürdőszobai polcról, hogy azt is lesikáljam. Az agyam közben ugrott egy fordulatnyit, és már Tormáson gondolkodtam. Miért nem vágtam bele, a pofája kellős közepébe? Jó oké… én magam is tudom, hogy miért. Mert nem akarok egy híd alatt aludni, meg élni, és nem akarok aprót koldulni valahol a Blahán. Mintha Tormás szemében is valami gonosz elégtételt láttam volna csillogni, mikor kihangsúlyozta, hogy tegyek meg BÁRMIT, MINDENT, amit a Morgan nevű fickó kér. Csak mert neki nem jött össze, és mert lepattintottam, mikor rám akart mászni, azt hiszi, hogy bosszút áll rajtam, ha ezt más valaki teszi majd meg? Ha kiderülne, hogy a „mindent” fogalomkörbe ez is beletartozna, inkább felvágnám a saját ereimet, de akkor sem tenném meg. És ez nem prüdéria dolga, hanem csak egyszerű emberi tisztesség, és méltóság.

Visszapakoltam az előbb lerámolt holmikat, és – fene tudja miért – de beleszippantottam Morgan parfümjének illatába. Hát, ha a pasi egy seggfej, az ízlése akkor sem rossz. Sőt… az illat egyszerűen mámorító volt. Olyannyira, hogy észre sem vettem, mikor kinyílt a hátam mögött a fürdőszoba ajtaja.

- Nekem is tetszik az illata – szólalt meg egy mély hang hirtelen a hátam mögött, és a meglepetéstől kiejtettem kezemből az üveget, ami csörömpölve hullott a járólapra.

- A parfümöm! – kiáltotta Morgan, és lehajolt az üvegért, némileg ijedt és bosszús ábrázattal.

- A padló! – visítottam ugyanebben a pillanatban, bár én csak rémülten. Ha a járólap megkarcolódott, Tormás még aznap este a hotel tetejére tűzte volna a levágott fejemet, okulásul mások számára.

Fürgén hajoltam le én is, aminek a következménye az lett, hogy Morgan koponyája meg az enyém egy jókora csattanással koccant össze, minek következtében néhány másodpercig csak egy sűrű feketeséget láttam. Ő sem lehetett ezzel másképp, mert a bosszúságot felváltotta az arcán valami fura révület.

- Mondja, meg akar ölni engem? – kérdezte mérgesen, mikor magához tért, és fájó homlokára tapasztotta a kezét. – Mégis, mi a fenét művelt itt a fürdőben?

- Sajnálom… - motyogtam, és összekapkodtam a rongyokat, aztán igyekeztem kifelé pucolni. Sikertelenül, mert ez a Morgan teljes valójában elállta a fürdőszoba ajtaját, ezzel ergo a menekülési útvonalamat is.

- Takarítottam, uram – igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni. Szemre legalábbis. Hogy belülről mi minden járt a fejemben, jobbnak láttam nem az orrára kötni.

- Tényleg? – tapogatta Morgan a parfümös üveget olyan gyengédséggel, mintha feleségül akarná venni, aztán  visszarakta a polcra. – Kemény pénzbe került. Többet ne babrálja! – csattant a hangja, és rábökött az üvegre.

Szívesen visszavágtam volna valami szellemeset, de ez esetben sajnos igaza volt. Én egy ilyet valószínűleg fél éves kitartó éhezéssel sem tudtam volna megvenni. És sikerült megsértenem az egyik fő szabályt: a vendég holmija szent és sérthetetlen.

- Bocsánat… - emeltem fel a vödrömet a földről. – Többet nem fordul elő, uram. Távozhatom? – kérdeztem csendesen. Semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy majd csak letelik valahogy az az öt hét, és megszabadulok ettől a fajankótól.

- Már végzett is? – vonta fel Morgan a szemöldökét.

- Nem, uram. Csak a szabályok értelmében nem takaríthatok, ha a vendég is a lakosztályban tartózkodik. Így visszajövök később – magyaráztam.

- A vendéget momentán nem érdekli, hogy mit tartalmaz a szabályzat – vont vállat a pasas, és kiterelt végre a fürdőből, egyenesen a szoba irányába. – Folytassa itt – mutatott a szőnyegre.

- Mint valami őrmester – dünnyögtem az orrom alatt, de vagy én voltam kissé hangosabb, vagy ennek a fickónak volt vájt füle, mert meghallotta a motyogásomat.

- Inkább ezredes. Az jobban feküdne nekem – ült le vigyorogva az ágy szélére. – Szeretek parancsokat osztogatni. Talán ez valami ellensúlyozása annak, hogy a munkám során én kapok végrehajtandó utasításokat.

- Nekem ehhez semmi közöm – ráztam a fejem, és a szőnyeg fölé hajoltam. Reméltem azt nem veszi észre, hogy a kezem kissé remeg. Már nagyon szerettem volna lelépni innen. Elterveztem, hogy ma este otthon, vacsora után agykontroll-tréninget tartok, hogy hogyan őrizzem meg a nyugalmam és hidegvérem az ilyen pökhendi, utálatos alakok társaságában.

- Téved – szélesedett ki Morgan vigyora, aminek láttán legszívesebben a fejére húztam volna a vödrömet. – Már nyilván értesült róla, hogy beszéltem a főnökével – váltott hirtelen témát.

Felhorkantam. Értesültem róla? Tormás konkrétan azt kérte, hogy kössek szövetséget az ördöggel.

- Ez úgy értelmezem, hogy egy igenlő válasz akart lenni – fuvolázta dallamos hangon a pasas, még mindig az ágy széléről lóbálva a lábát. – Nem is érdekli, hogy miért tettem, amit tettem?

- Tisztában vagyok az okokkal! – csaptam vissza a szőnyegtisztító flakont a többi közé. – Mert élvezi, hogy megaláz majd. Mert élvezi, hogy bosszút állhat rajtam.

- Hm. Szóval ilyennek gondolt? – kérdezte Morgan, szemmel láthatóan kissé elkomorodva. – Maga nagyon keserű tapasztalatokkal rendelkezhet.

- A múltamhoz semmi köze… uram – nyomtam meg némi gúnnyal az utolsó szót. – Nézze, én csak egy egyszerű szobalány vagyok. A társadalmi létra legalján. Végzem a munkámat. Ha azt a feladatot kaptam, hogy most az Ön személyes cselédsége legyek, rendben. Öt hét még nem a világ. Ki fogom bírni.

- A kérdés, hogy én kibírom-e – nevetett fel Morgan, és most olyan volt, mint egy kisfiú. Csodálkozva néztem rá. Most nem volt benne dölyf, felsőbbrendűség. Ez a pasi tud ilyen is lenni? Vagy csak foglalkozásából adódóan marha jól meg tudja játszani magát.

- Hol tanult meg angolul? – kérdezte aztán hirtelen, kíváncsian nézve rám. – Tudom, egy szállodában alapfeltétel, még egy szobalánynak is, de… maga másképp beszél, mint a többiek. Az övék amolyan iskolás angol. Maga viszont… kicsit olyan, mintha otthon lennék, a jó öreg Szigetországban, Londonban – mondta valami különös, meleg mosollyal, amitől a csodálkozásom eggyel nagyobb fokra kapcsolt.

- Az édesapám Liverpoolból érkezett Magyarországra – válaszoltam, és nem is igazán értettem, miért osztok meg magamról információkat egy olyan fickónak, akit még tíz perccel ezelőtt személyesen tudtam volna belefojtani a klotyóba.

- Így már világos – jött a biccentés, aztán síri csend következett. Azt hittem, ennyivel megúszom a mai napot. Annál döbbentebben hőköltem hátra, mikor – immár a vödörrel a kezemben – felegyenesedtem, és a Morgan pasas szinte egy centire állt meg előttem.

- Nem válaszoltam egy kérdésére – nézett rám, és nem tudtam nem észrevenni, milyen vakító kék szemek tartották fogva a tekintetemet. – Arra, hogy miért kértem, hogy személyesen Ön szolgáljon ki engem. Nem vezérel semmiféle kicsinyes bosszú, erre akár meg is esküszöm. Csak van magában valami különös. Mintha… kicsit mindketten idegenek lennénk itt. Ami engem illet, tudjuk az okát, ami Önt illeti, azt nem firtatom.

- Köszönöm – hebegtem, és igyekeztem kissé elhúzódni a pasi közeléből.

- Nem kell félnie, nem ettem még embert – vigyorogta el magát Morgan újfent. – Azt kértem a főnökétől, hogy tolmácsolja, szeretném, ha Ön megtenne nekem bármit, amit csak kérek. Akármi is legyen az.

- Igen uram, tudom – szorítottam kissé össze a számat, majd úgy döntöttem, egyenesen a képébe vágom, amit gondolok.

- Ha arra gondol, hogy akaratom ellenére tisztességtelen dologra kényszeríthet, már most megmondom, hogy téved. Előbb kiherélem magát, aztán leugrom a szálloda tetejéről, de akkor sem fogom megtenni, amit kér! – sziszegtem.

- Oh… - érkezett velem szemből egy meglepett pillantás, amit némi megrőkönyödés követett. – Tisztázzunk valamit – emelte fel aztán a kezét. – Nem vagyok patkány. Soha nem kérnék egy nőtől olyat, amire most Ön gondol! – tiltakozott aztán, és úgy láttam, mintha némi megbántottság ülne az arcán.

- De hát akkor mit kér tőlem, Uram? – kérdeztem, ekkor már végképp nem tudva, mire is gondoljak.

- Pedig egyszerű – vont vállat Morgan. – Én itt idegen vagyok, ez a város viszont egyszerűen gyönyörű. Legyen a kalauzom arra az öt hétre, míg itt vagyok. Mutassa meg nekem Budapestet, és minden látványosságát. Hát ez olyan nagy kérés? – mosolyogta el magát, én pedig tátott szájjal meredtem rá.

Vége

Folyt. Köv. 

"Ez lett a vesztünk...." 4. fejezet

- Nekem nincs étvágyam – toltam el magam elől kedvetlenül a fagylaltkelyhet, és hátravetettem magam a műanyag székben, de gyorsan vissza is húztam, mert kikerültem a napernyő árnyékából, és a nyári nap ezer fokos sugarakkal bombázta a fejem.

- Jaj, ne parázz már – ismételte Zsanett immár századszor, még mindig valami angyali türelemmel. – Biztos, hogy nem rólad volt szó. Ezer dolog miatt beszélhetett Tormással, nem gondolod?

- Nem gondolom – dünnyögtem. – Figyelj, ha valami baja van a szobával, vagy kell valami, a recepciót értesítené, oda menne. Tormás…. Pont ő? Ő a takarítók főnöke. A mi főnökünk. Ha vele dumált, az kapcsolatban van valakivel. És mivel én takarítok nála, és mivel én szólalkoztam össze a nagyságos, méltóságos sztár úrral – telt meg a hangom némi gúnnyal – nyilván velem.

- Nem gondolod magad kicsit… nem akarlak megbántani…de túl fontosnak? – kérdezte Zsanett halálos nyugalommal kanalazva a saját fagyiját.

- Hé! – kezdtem bele a méltatlankodásba, aztán legyintettem. – Mindegy. Akár igen, akár nem, fogadok veled, hogy Tormás holnap reggel elküld a fenébe.

- Te most erre akarsz fogadni? – nézett rám Zsanett meglepetten, némileg úgy, mintha megártott volna nekem a hőség.

- Igen. Bátran fogadok, mert hamarosan nem lesz miből megadnom – morogtam. – És ezen okból kifolyólag eszem meg a fagyimat is – fogtam neki az olvadt massza kanalazásának. – A munkanélküli segélyből nem fog telni efféle luxusra.

Zsanett már nem is szólt semmit, csak a szemeit fordította az ég felé. Tudtam, hogy hihetetlen türelmes, de én képes voltam néha ír sztepptáncot lejteni a megmaradt egy szál idegrendszerén, miután már leromboltam a fejében a többi idegpályát.

- Mondok én neked valamit! – csaptam hirtelen az asztalra. – Ha engem holnap kirúgnak emiatt a szemétláda miatt, akkor megkeresem ezt a Joseph Morgant, és úgy megverem, mint a lovat. És még le is fényképezem ilyen állapotban!

- Minek? – csodálkozott Zsanett. Na igen, ez volt az én barátnőm. Azon, hogy kékre-zöldre óhajtok verni egy híres színészt, a legkevésbé sem akadt fenn.

- Mert eladom a képeket a legjobban fizető újságnak – vigyorogtam el magam a fagyim romjai felett. – Valamiből majd nekem is élnem kell – nevettem el magam, bár nem sikerült túl vidáman, és míg Zsanett egy lemondó, elhaló nyögéssel a két kezébe temette az arcát, két gyümölcslét is rendeltem.

*****

- Szia Andrea! – köszönt rám Gábor mikor reggel bekecmeregtem a recepcióra, kivételesen időben.

- Szia! – leheltem hajszálvékony hangon, és igyekeztem leslisszolni az öltöző irányába, de Gábor hangja kiméletlenül megállított.

- Tormás mondta, hogy szóljak, beszélni akar veled – mondta olyan hangon, ami már felért egy részvétnyilvánítással, én pedig ennek hallatán csaknem kiejtettem a kezemből a táskámat.

- Sejtettem – mondtam immár teljes belenyugvással.

- Te, mi a fene van? – támaszkodott Gábor a pultra. – Tegnap az a színész fazon meg Tormás itt dumáltak. És hallottam a nevedet emlegetni közben.

- Hosszú lenne ez – sóhajtottam. – De azt hiszem, ma utoljára látjuk egymást. Összeszólalkoztam a pasival… ő volt az, akit lerohantam a lépcsőn tegnap reggel – mutattam a bejárat felé. – Aztán pechemre pont az ő szobáját kaptam takarításra. Ott meg belém kötött… és tudod, milyen vagyok…

- És helyreraktad – bólintott Gábor. – Gratulálok. Tormás keresztben le fog nyelni, ezzel ugye tisztában vagy?

- Nem lenyelni fog, hanem elküldeni a francba – vontam vállat, immár a teljes beletörődés állapotában. Bár megfordult a fejemben egy kósza pillanatra, hogy felmászom a hotel tetejére, és öngyilkossággal fenyegetőzöm ha kirúgnak. De el is vetettem abban a pillanatban. Pokoli a tériszonyom.

- Nem biztos. Ma úgy tűnik, jókedvű, és… - hallgatott el aztán, és kihúzta magát, majd kedves mosollyal egy vendéghez fordult, én pedig akkorát ugrottam, mint egy szöcske, mikor egy hang megszólalt a hátam mögött.

- Németh kisasszony, legyen szíves, jöjjön velem! – dörgött Tormás László a vállamnak, aztán – meg sem várva, hogy bármit reagáljak – elindult a személyzeti öltözők felé.

- Megyek, uram – motyogtam, és kb olyan érzésekkel sétáltam utána, mint mikor a máglyahalálra szánt mártír meglátja a vérpadot.

Végigsétáltunk a megszokott útvonalon, bár nem kanyarodtunk le az öltözők felé, hanem megálltunk a felvonó ajtaja előtt, ami felvitt volna az elsőre, Tormás irodájába.

- Beszélnem kell Önnel – mondta Tormás László, ekkor már olyan enyhe hangon, amit még sosem ütött meg velem. Vagyis egyszer, amikor…. De ezt inkább hagyjuk, visszagondolni sem szeretek rá. Azt mindenesetre furcsálltam, hogy nem az irodában akar kirúgni, vagy kezembe nyomni a leszámolási papírjaimat.

- A mai naptól a munkaterülete lecsökken – közölte Tormás László, én pedig még mindig értetlenül bámultam rá. Azt felfogtam, hogy kirúgni nem akar, de akkor hová akar kilyukadni?

- Mr Morgan tegnap személyesen megkeresett. Ön takarított nála, és Mr. Morgan azt mondta, még soha, egyetlen szállodában, egyetlen takarító munkájával sem volt úgy megelégedve, mint az Önével – mondta Tormás László, én pedig ekkor már a számat is eltátottam. Úgy nézhettem rá, mint aki most szökött meg valami zárt intézetből.

- Szóval, tíz szobát megtart takarításra. A 100-tól a 110-ig. A nap hátralévő részében pedig Mr. Morgan lakosztályával törődik. Úgy kell ott csillognia mindennek, hogy a napsugár is hanyatt essen rajta.

- És a többi szoba, uram? – jött meg a hangom bátortalanul. – Amik eddig az enyémek….

- A többiek kapják meg – vont vállat Tormás. – Ma már beáll az új takarítónő, tehát fennakadást nem fog okozni a többletmunka senkinek. És hagy mondjak valamit, Németh kisasszony – fogta meg a könyökömet Tormás. Nem durván, inkább csak olyan jelleggel, amivel rákényszerített, hogy kőkeményen felé fordítsam a figyelmemet.

- Remélem nem kell mondanom, hogy a Szálloda – és nem tudtam kihallani beszédéből, hogy ezt a szót így, szinte nagybetűvel ejtette – tehát, a Szálloda sorsa a jövőben azon is múlik, Mr. Morgan milyen élményekkel távozik tőlünk, és mit mesél rólunk másoknak. És ennek a legfontosabb tényezője most Ön lesz, Németh kisasszony. Elvárom, hogy bármit megtegyen, amit Mr. Morgan óhajt. BÁRMIT, megértette? Ha ő úgy akarja, akkor maga az ajtóba fekszik, hogy lábtörlő legyen! Ha kell, a saját blúzával sikálja fel a padlót! Nem érdekel, mit tesz meg a cél érdekében, de egyet biztosra mondok. Ha öt hét elteltével Mr. Morgan akár csak egyetlen negatív élménnyel távozik innen, ami bizonyíthatóan Önhöz köthető, másnap már nézhet új munkahely után. Feltéve, ha sikerülni fog, mert már most biztosítom, hogy hosszú a kezem, és bárhová elér. És ha ön tönkreteszi a Szállodát, akkor kezeskedem róla, hogy Ön a fővárosban lehetőleg sehol ne találjon munkát. Megértette?

- De hát ez zsaro…. – hebegtem rémült döbbenettel.

- MEGÉRTETTE? – emelte meg a hangját Tormás László, és a tekintete immár villámokat szórt felém.

- Igen Uram. Megértettem – törtem meg a tekintete súlya alatt, és pillantásomat a szőnyegre szegeztem. Olyan sötét gondolatok és érzések kavarogtak bennem, hogy azt sem vettem észre, Tormás László mikor távozott mellőlem.

Vége

Folyt. Köv. 

"Ez lett a vesztünk...." 3. fejezet

Csak nyeltem egy jókorát, és szokásomtól eltérően nem tüzeltem azonnal csípős nyelvvel vissza. Egyrészt munkában voltam, és a pasas vendég volt. Ha Tormás valaha megtudja, hogy egy vendéggel pimaszkodtam, máris beállhatok a munkanélküliek népes táborába. Másrészt meg, azok után, hogy legázoltam, és megfenyegettem, tényleg nem lett volna túl fair, ha most újfent a földbe döngölöm.

- Szemét? – kérdeztem angolul, mintha csak minimális nyelvtudással rendelkeznék. Nem állt szándékomban a szükségesnél többet dumálni. Pláne nem ilyen „kedves” fogadtatás után.

- Takarítani jött, nem? – jött a morgós válasz. – Takarítani, he? – ismételte meg, elpantomimozva a mozdulatot, mintha értelmi fogyatékos lennék. Hm, oké. Szóval a pasi azt hiszi, egy nyomorult szót sem beszélek angolul a szükségesen kívül.

- Nem, nem – ráztam a fejem, szintén kézjelekkel mutatva, hogy addig, míg a szobában van, nem eshetek neki ilyen műveletnek. Ekkor viszont már kimondottan jól szórakoztam legbelül. Nézzük, mi sül ki ebből az egészből!

- Takarítani! – ismételte meg a Morgan pasas, és türelmetlen integetéssel beinvitált a szobába.

Becsörömpöltem, a vödrökkel egyetemben, majd várakozásteljesen rá néztem. Játszhatunk ilyen játékot is!

- Oda – jelent meg az arcom előtt egy mutatóujj, és a fürdőszoba felé bökött. – Takarítani – ismételte meg, én pedig egy bólintással eltűntem a jelzett irányba.

Soha nem szerettem, ha barátságtalanul, vagy udvariatlanul bántak velem. Kijutott ebből még kamaszkoromban, és egész életemre elég volt. Túl sok bántás, túl sok sérelem, ez volt az eddigi életem mérlege. Egy dolgot tanultam meg kőkeményen: mindig, és minden körülmények között kiállni önmagamért. Ha kell fizikai harcban, ha kell verbális küzdelemben, de sosem maradni alul.  Zsanett elmondása szerint olyan voltam, mint valami vadmacska. A körmeim állandóan ki voltak eresztve, támadásra vagy védekezésre készen, de elég volt egy apró simogatás, hogy apró, doromboló kölyökmacskává váljak.

Miközben tisztítóhabot fújkáltam a csempére, megállapítottam, hogy ebben az esetben a kölyökmacska elbújt, méghozzá jó messzire. Ennek a pasasnak a puszta jelenléte is idegesített. A modora meg aztán végképp. A vadmacska még nem tört ki, de már a földön lapult, szemeiben a ragadozó villogásával.

- Amúgy hihetetlenül csodálom, hogy ennek a szállodának van forgalma, ha ilyen alkalmazottai vannak – kezdett bele odakinn a szépfiú – mintegy magának beszélve -   uralkodóként elvetve testét az ágyon, és a nyitva hagyott fürdőajtón át bámulta, ahogy dolgozom.

- Nem tudom, miféle szitkokat szórt a fejemre odakinn a lépcsőn, de ha most szemét lennék, azonnal a főnökéhez rohannék panaszra. Vagy a térdemre fektetném, és elverném – jött a monológ kintről tovább. Na persze… az az öntelt hólyag odakinn azt hiszi, egy büdös szót sem értek a mondókájából.

- Ráadásul még ahogy kinéz… te jó ég – hangzott a lefitymáló vélemény, amire már kissé megreszketett kezemben a flakon, és elkapott a vágy, hogy kirontva a pasas szájába is pumpáljak egy adagot. A vadmacska már nem csak a szemét villogatta, hanem a fenekét kezdte riszálni, támadásra készen.

- A haja kibomlott, a ruhája összevissza… és úgy viselkedett velem, mint egy komplett elmebeteg. Nálunk az ilyeneket kapásból bezárják valahová, hogy a normális emberek biztonságban legyenek – jött a következő döfés, és ahogy szemem sarkából kifelé pislogtam, ezt valami olyan dölyfös, „én vagy a nagymenő, és felséges sztár” – pillantás kísérte, hogy a vadmacska ebben a pillanatban kinyitotta a karmait, és elrugaszkodott, hogy zsákmányt szerezzen.

- Remélem, még egy ilyen, és kidobják! – jelent meg a Morgan-pasi feje a fürdőajtóban, végighordozva tekintetét a makulátlanul csillogó csempén. – És ráadásul szar munkát végez. Egy majom is szebben megcsinálná.

- Akkor megadom az Állatkert útirányát, hogy hozasson egy majmot! – csattantam fel türelmemet vesztve, és felpattantam. – Történt, ami történt reggel. Hogy kinek volt igaza, azt ne feszegessük. Dolgozni vagyok itt, a munkámat pedig elvégzem. Ahhoz, hogy közben sértegessen, egyszerűen nincs joga! – mondtam emelt hangon, paprikavörös fejjel. – És igen, képzelje, értem minden szavát – tettem hozzá kissé gúnyosan, látva a teljesen elhűlt, meglepett tekintetet.

- Szóval beszél angolul. Nem is akárhogy – jegyezte meg Morgan, mikor némileg magához tért a döbbenetből. – Ezek szerint értette minden szavamat.

- Tökéletesen – csikorgott a hangom.

- Ki hinné… - jött a flegma válasz. – Pedig csak egy takarítónő.

- És ettől már nem is vagyok ember? – rikácsoltam, és hihetetlenül közel jártam hozzá, hogy benyomjam a pasas fejét a mosdóba, aztán hideg vizet engedjek rá. Vagy magamra… mielőtt elveszteném a fejem. Tudtam, hogy le kéne állnom, felkapnom a cuccaimat, és pánikszerűen távoznom, de képtelen voltam rá. A vadmacska rávetette magát a zsákmányra, és mindaddig nem volt hajlandó otthagyni, míg vért nem szimatolt.

- Maga tényleg dilinyós – csóválta a fejét a pasi, és hátrált egy lépést. – Jó, hogy elő nem kap egy konyhakést, hogy kifilézzen vele.

Lehunytam a szemem, és hatalmas levegőt vettem, hogy lehiggadjak. Ezernyi válasz volt a nyelvemen, egyik fenyegető, másik megsemmisítő, és tudtam, hogy képes lennek verbálisan úgy a talajba döngölni, hogy még aznap másik hotelt keresne. Az egyetlen, ami visszatartott az volt, hogy még aznap távoznék én is. Bár én nem másik hotel, hanem másik állás várományosa lennék.

- Van még valami munkája számomra…. Uram? – préseltem ki magamból valami különös undorral az utolsó szót, és ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem. Morgan közvetlenül előttem állt, és olyan kék szemek világítottak rám, amit eddig nem is vettem észre.

- Megijedt? – jött a gúnyos mosoly, aztán egy tekintet követte, ami végig szkennelt a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Nem tudtam eldönteni, mi volt az idegesítőbb, a közelsége, vagy ez a vizslatás-e, csak magam elé szorítottam a vödröt, elhatározva, hogy ha egy ujjal is hozzám ér, a fejére borítom, és menekülök.

- Ennyi volt. Mehet… - intett aztán „őfelsége” valami nagyúri stílusban, és olyan sebességgel távoztam a szobából, hogy csaknem kivittem magammal az ajtót is. A liftben nekitámaszkodtam a hideg fémfalnak, és az járt a fejemben, hogy mielőtt a felvonó ajtaja fémes zörgéssel bezáródott volna utánam, mintha valami nevetést hallottam volna a 290-es szoba irányából.

*****

- Neked ez a pasi komolyan kedves, meg aranyos, meg mittuodomén, hogy micsoda? – kérdeztem Zsanettet műszak végén, mikor már végre az egyenruhát levéve, a saját ruhánkban ballagtunk a recepció irányába.

- Mert az is – jött az ábrándos sóhaj. – Joseph egyszerűen tökéletes!  És gyönyörű. Jóképű… és…

- és arrogáns, pökhendi, tenyérbemászó – fejeztem be a mondatot a saját szám íze szerint. – Komolyan, nagyon remélem, hamar elhúz innen. Ha még egy hétig kell nála takarítanom, el fogja érni, hogy eltörjem a seprűnyelet, és bedugjam a…. – hallgattam el. – Mindenesetre arra ne számítsd, hogy majd én kérek neked autogrammot tőle.

- Azt hittem, a barátnőm vagy – duzzogott be Zsanett, mire keservesen felnyögtem.

- Jaj, ne csináld már te is – keseregtem. – Nem volt még elég nekem a mai napra? – dünnyögtem, de ekkor kibukkantam a folyosó sarkának kanyarjából, hogy a következő pillanatban hulla sápadttá váljak, és földbe gyökerezzen a lábam.

Mert a recepció pultjánál Joseph Morgan állt, és Tormás Lászlóval beszélgetett. És ahogy Tormás észrevett, és felém villant a tekintete, már kétségem sem támadt felőle, miről is szólhatott a diskurzus.

Vége

Folyt. Köv. 

"Ez lett a vesztünk..." 2. fejezet

- Mondd, mire jó ez? – érdeklődtem Zsanettől, mikor Tormás dörgő léptekkel végre-valahára kilvonult az irodából a néma lányok sorfala között, és eltűnt valamerre. Remélhetőleg jó messzire. Fogalmam sem volt róla, miért viselkedik így ez a nagyképű, pöffeszkedő féreg, de abban is biztos voltam, ha valamelyik jóbarátom tarkón vágná, hát rögtön el is sírná magát.

- Miért kell minden reggel a fejünkre zúdítani, hogy mi minden a kötelességünk? – mondtam a magamét továbbra is. – Mintha több év után már nem tudnánk magunktól, mit kell kitakarítani, meg hogyan. Azt meg főképp, melyik szobák tartoznak hozzánk. Csak azért csinálja a nyomorult, hogy érzékeltesse, hogy ő mennyivel felettünk áll az iskolájával, meg a pénzével, és…. – vettem nagy levegőt a mondandóm közben, és ekkor tűnt fel, hogy Zsanett nem csak hogy meg sem szólal, de úgy méreget, mintha valami drágakővel a kezemben bukkantam volna fel.

- Most mi van? – néztem rá bámészan. Ez tőle olyan szokatlan viselkedés volt, mintha Tormás László virággal és csókkal köszöntötte volna minden reggel a lányokat.

- Piszkos mázlista vagy – dünnyögte Zsanett. – Csak ez. Pedig azt hittem, azt a szobát én kapom – jegyezte meg mártírpofával. - A 290-est – tette hozzá ártatlan tekintetemre reagálva.

Kissé el kellett gondolkodnom rajta, mire is céloz, aztán megértettem. Az egyik kolléganőnk – akit mindenki kedvelt, szeretett – nem bírván már tovább a Tormás teremtette feszült idegállapotot, úgy döntött, más pályán, és más körülmények között képzeli el további pályafutását. Mivel a helyét még nem sikerült betölteni, Tormás nemes egyszerűséggel szétosztotta a szobáit a lányok között. Ez jókora többletmunkát jelentett, de senki nem mert pisszenni, vagy tiltakozni. A munkanélküliség ijesztő árnya ott lebegett mindenki felett.

- Mi van azzal a szobával? – kérdeztem. – Hidd el, nem örülök neki. Nem elég, hogy végezzem el a saját munkámat, most még két plusz szoba. Eddig is lógott a belem minden nap, bele sem gondolok inkább, hogy fogok a nap végére kinézni.

- Igen, de láthatod Őt – suttogta Zsanett olyan áhítattal, mintha Jézus Krisztus személyesen cuccolt volna be a 290-es szobába.

- Kit? – hökkentem meg erőteljesen barátnőm elhülyült arckifejezését látva.

- Hát Joseph Morgant – jött a vággyal teli sóhajjal kísért mondat.

- Aha – biccentettem röviden. – Az meg kicsoda?

- Andrea! – visított fel hirtelen a barátnőm a folyosó közepén méltatlankodó hangon. – EZT TE MOST KOMOLYAN KÉRDEZED?

- Igen, mert esküszöm, fogalmam sincs róla, ki az. Politikus? – pislogtam bambán. – Ismernem kéne?

- Te szerencsétlen – legyintett felém Zsanett, majd belém karolt, és az órájára pillantva, mennyi van még hátra a munkaidő kezdetéig, egy határozott mozdulattal a mosdó felé irányított. Úgy lógtam a karján, mint egy reklámszatyor.

- Hát ide hallgass – állt meg velem szemben a csempézett helyiségben, és csípőre vágta a kezét. Úgy festett ebben a pillanatban, mintha Tormás női hasonmása lenne.

- Joseph Morgan a legédesebb, legcukibb, és leghelyesebb fiú, akit valaha láttam! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Elnevettem magam. Ez jellemző volt Zsanettra. Kár, hogy minden héten másik férfira mondta ugyanezt.

- Azt hiszem, az elmúlt két hétben ő a hetedik, akiről ezt mondod – jegyeztem meg, ujjaimon számolva. – Ess a nyakába, ha tetszik, és kész – vontam vállat.

- Esnék is, ha ez így működne – dünnyögte barátnőm, majd nekitámaszkodott egy csapnak. – Tudod, ő színész – kezdte a gyorstalpaló tanfolyamot az olyan x dimenziókban élők számára, mint én. -  Színész az egyik kedvenc sorozatomban. És egyszerűen nem hiszem el, hogy itt van az országban, és pont nálunk száll meg! – vált a hangja újra lelkessé, majd egy sóhajjal leeresztett, mint egy gumilabda.

- Azt meg pláne nem hiszem, hogy pont te kaptad meg a szobáját. Te, aki még azt sem tudod, hogy ki ő – mondta panaszosan.

- Hát ha annyira bejön a pasi, cseréljünk el egy szobát – ajánlottam fel. – Mindegy, melyikben hajtunk eggyel többet, nem?

- Szép lenne, de te is tudod, hogy Tormás ha megtudná, azonnal megölne mindkettőnket. Fájdalom, de le kell nyelnem a békát. Majd egyszer legfeljebb beszélsz neki rólam, és kérsz nekem autogrammot. Sőt, talán egyszer még tolmácsolsz nekem is. Perfekt angol vagy, nem? Egy angol apával nehéz volna nem annak lenni.

- Jó, állj le – legyintettem. – Oké, én beszélni tudok vele. Csak nem akarok. Engem az sem érdekelne, ha a Mars-küldöttség tagja lenne, aki a Föld bolygóra látogat. Elvégzem a munkámat, aztán ennyi. Nem fogom a tetejében még szórakoztatni is.

- Eddig is tudtam, hogy komplett őrült vagy – csóválta a barátnőm a fejét teljes megrőkönyödéssel. – Most már biztos is – ugrott aztán hirtelen nagyot, ahogy a hotel mellett lévő templom órája hozzákezdett ütni az időt. Gyorsan kislisszoltunk a mosdóból, hogy hozzákezdjünk egy újabb végeláthatatlan napnak, amit belepnek a takarítószerek. Én pedig a lelkem mélyén örültem, hogy a továbbiakban nem kell ennek a Morgan-nek vagy kinek az égig magasztalását hallgatnom.

*****

Elfáradtam. Nemes egyszerűséggel ez a legpontosabb tény. Az eddigi munkám sem volt könnyű, de Tormás a két plusz szobával úgy megterhelt, hogy a nap végére már remegett kezem-lábam. Mivel a cég a túlórákat nem szerette fizetni, az volt az egyetlen megoldás, hogy a munkaidőmön belül igyekszem végezni a feladataimmal. Kemény dió volt, és féltem, hogy ezúttal beletörik a fogam. Szerettem volna leülni, pihenni egy negyed órát, de még itt volna a 290-es szoba, a Zsanett által istenített lakójával. Jobbnak láttam, ha gyorsan végzek, és reménykedtem, hogy a Morgan pasas épp a városban kószál valamerre. A szoba kulcsának másolata itt lapult a zsebemben, de a szabályok szerint először kopognom kellett.

Nagy levegőt véve megvertem az ajtót, és imádkoztam, hogy senki ne nyissa ki. Mennyivel gyorsabban végeznék, ha nem kellene kerülgetnem még az itt lakót is! Arról már nem is beszélve, hogy volt köztük néhány olyan kellemetlen alak is, aki folyton a nyomomban járt, ellenőrizte mit csinálok, és egy ottfelejtett hajszál miatt is reklamált. A legutolsó ilyet – egy felsőbb tízezerbe tartozó nőt – legszívesebben fejjel nyomtam volna bele a vécébe.

Elkeseredett nyögéssel adtam fel minden reményt, mikor bentről léptek koppantak, majd némi szöszmötölés után kinyílt az ajtó.

- Jó napot, Uram – szólaltam meg angolul, és a lehető legkedvesebb hangon. – Szobatakar…. – halt el a hangom, mikor megláttam az ajtót kinyitó férfi ábrázatát. Ugyanaz a pasas volt, akibe odalenn reggel belebotlottam, és akinek a száját szoros kapcsolatba hoztam a cipőmmel.

Csak néztem rá döbbenten, és láttam a tekintetén, hogy némi gondolkodás után ő is felismert, mert az égnek emelte a szemeit, és valami hihetetlenül mély – és hátborzongatóan szexi -  hangon a plafon felé fordította az arcát.

- Mondd – kérdezett valami láthatatlan lényt – mivel érdemeltem ki ezt a kárhozatot?

Vége

Folyt. Köv. 

Sziasztok!

Mint alább láthatjátok, meghoztam az új történet első fejezetét. És ne felejtsétek el, hogy innentől indul a nyereményjáték! Azok között, akik minden fejezetet kommentelnek, a történet végén egy kézzel festett VD bögrét sorsolok ki, a szerencsés nyertes pedig kiválaszthatja, melyik általa kedvelt karakter szerepeljen rajta.
Szóval, jó olvasást, és jó kommentelést mindenkinek! :)

"Ez lett a vesztünk..." 1. fejezet

- Az isten szerelmére, nem tudna egy kicsit vigyázni? – kérdeztem a mellettem álló hegyomlás méretű pasast, aki a villamos zötyögésének ütemére ide-oda ingott. A kérdés utolsó szava már csak nyögésbe fulladt részemről, mert nemes egyszerűséggel a gyomromba könyökölt, aztán pimaszul rám vigyorgott.

- Barom – sziszegtem, és igyekeztem kissé arrébb húzódni, ami nem is volt olyan egyszerű. Szinte talpalatnyi hely sem volt a járművön, az emberek úgy préselődtek egymásnak, mint szardíniák a konzervdobozban.

- Még egy ilyen pillantás, és kikaparom a szemét – emelkedett meg a hangom nagyjából a denevérek által használt szférába, mikor az előbbi szemtelen fickó még jó alaposan végig is mért. A tekintete pedig kétséget sem hagyott a szándékai, és gondolatai felől.

Valósággal megkönnyebbültem, mikor végre elkezdhettem keservesen átrágni magam a tömegen, hogy elérjek az ajtóig, a következő megállóban pedig lekanalaztam magam a járműről. Megigazítottam kissé zilált ruhámat, a kibomlott hajamat, aztán megkerestem az iménti kellemetlenkedő fickót, és az üvegen keresztül – biztos távolságból – egy utálkozó fintorral feltartottam a középső ujjamat.

A pasi rám vigyorgott, majd elengedte a kapaszkodót, két ujjával kört formált, míg a másik keze ujját ritmikus mozdulatokkal dugdosta a körbe, egyezményes jelét mutatva ezzel, hogy legszívesebben mit művelne velem. Aztán az ajtók bezáródtak, a villamos elindult, én pedig szikrázó szemekkel meredtem a sárga járgány után. Jelen pillanatban sajnáltam, hogy nincs valami szuperképességem. Szívesen kisiklattam volna a villamost a puszta akaratommal, csak hogy ez a patkány lehetőleg szerezzen valami komoly sérülést. Mondjuk, veszítse el az ujjait. A többi utast meg letudnám járulékos kár gyanánt.

Nagyot szusszantam, ahogy a csilingelés elhalt a kanyarban, de éreztem, hogy a fejem vörös a pulykaméregtől. Ha ez a szemétláda holnap is itt lesz, amikor munkába jövök, irgalom uccse felpofozom. Fel én!

Nagyot ugrottam, mikor a közelben álló templom órája ütni kezdett. Sikerült úgy belefeledkeznem a képzeletbeli bosszúállásba, hogy az időről teljesen elfeledkeztem.

- Jesszus! – tértem magamhoz rémülten, majd sarkon fordultam, és rohanni kezdtem át a virágokkal borított téren.

 Már messziről láttam a Hotel tornyos épületét, és imádkoztam, hogy Tormás László valami isteni csoda folytán szintén késsen ma egy keveset. Csak két percet….

Eszem vesztve futottam, és az épület egyre közelebb került. Harminc méter… már csak húsz… hevesen kapkodtam a levegőt, de végre célba értem. Még egy utolsó nekirugaszkodás… az egyik tartóoszlopot megkerülve egy lendülettel felugrottam a lépcsőkre, hogy abban a pillanatban bemutassak egy nem túl sikkes hasra esést, amit egy három méteres csúszással koronáztam meg.

- Idióta hülye! – kiabáltam magamból kikelve a lépcsőn ülő alaknak, akiben felbotlottam. – Nincs annyi esze, hogy ne ide üljön? – szikráztam. Az előbbi méreg is dolgozott még bennem, a mostani helyzet pedig tett rá még egy lapáttal.

A lépcsőn üldögélő férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét, és meg akart szólalni, de nem hagytam rá neki lehetőséget.

- Ha ki meri nyitni a száját, a cipőmmel tömöm be! – vágtam a képébe a mutatóujjamat, már szinte magamon kívül a dühtől, majd egy fordulattal megpillantottam magam a szálló üvegajtajának tükrében. A hajam kibomolva, a szoknyám a térdem fölé csúszva, a felsőm meg félig felhúzva. Tetejében vörös a fejem a dühtől, mint egy túlérett paradicsom. Jelen állapotomban egy boszorkányra emlékeztettem. Vagy inkább egy komplett elmeháborodottra.

Egy morgással vetettem még egy fenyegető pillantást a láthatóan teljesen lefagyott férfira, majd bevágtattam a hotelba, és lihegve nekitámaszkodtam a recepciónak.

- Hello Andrea. Épp időben – mondta jeges nyugalommal Gábor, és berángatott a recepció mögé, hogy lehetőleg ne lássanak a vendégek. Bár a korai időpont ezzel nem fenyegetett, ilyenkor még kevesen jártak a hallban.

- Hogy nézel ki, az isten szerelmére? – kérdezte újra Gábor, csodálkozva végignézve rajtam.

- A villamos… az a seggfej… - nyögtem, szúró oldalamra tapasztott kezekkel. – Meg az a hülye ott kinn… - mutogattam, majd legyintettem egyet. – Mindegy. Tormás?

- Még nem jött. Rohadt mázlid van. A helyedben gyorsan átöltöznék, és sietnék a helyemre. Meg bőszen imádkoznék, hogy ne jöjjön rá a késésedre. Ha engem kérdez, időben itt voltál.

- Imádlak – álltam lábujjhegyre, és mint egy kislány, apró puszit nyomtam Gábor arcára. – Te vagy a kedvenc recepciósom, de ezt te is tudod – libbentem sarkon, és siettem, ahogy a lábam bírta, be az öltözőbe.

- Andrea! – sipította kedvenc kolléganőm Zsanett, mikor meglátta zilált külsőmet. – Veled meg….

- Inkább ne kérdezd – zuttyantam le egy öltözői padra, és ekkor vettem észre, hogy alighanem a kinti esés következtében, vékony érben vér csorog a térdemből.

- Hogyhogy te még itt? – kérdeztem, miközben a ruháimat rángattam ki a szekrényből.

- Tormás ma kicsit később jön – rántott vállat Zsanett, amitől leengedtem, mint egy kilyukasztott gumilabda.

- Ha ezt tudom, nem sietek ennyire – dobáltam le magamról a ruhákat, hogy felvegyem az előírásos fehér blúzt, fekete szoknyát, és a hozzá tartozó kötényt.

- Legalább lesz időd rendbe hozni magad. Elég ronda a lábad – mutatott fájós térdemre, majd ellentmondást nem tűrően lenyomott a padra. – Ápold magad – intett, majd elővett egy fésűt, és míg igyekeztem a vért letörölni magamról, addig lendületes mozdulatokkal fésülni, majd fonni kezdte a hajam.

- Ilyen pokoli reggelem sem volt még – nyögtem közben lehunyt szemekkel. – Az óra nem ébresztett. A villamos későn jött, ráadásul egy alak jószerével megizélt a tömeg közepén – futott végig rajtam az undor borzongása. – Plusz itt a bejáratnál hasra estem egy idiótában, akinek pont a lépcsőn kellett üldögélnie – fújtam mérgesen.

- A te habitusodat ismerve az az alak holnaptól a hotel környékét is elkerüli – szólalt meg Zsanett hangja a fejem fölöl, miközben boszorkányos ügyességgel fejezte be a hajam befonását. – Remélem, nem valami vendéget küldtél el nagyon csúnya vidékekre – jegyezte meg aztán.

- Ugyan – legyintettem. – Ez nem tűnt vendégnek. Valami sétáló srác lehetett, aki megpihent. Baseball sapka, és épp az iPhone-ját nyomogatta közben – tettem hozzá. Nos igen. A mi hotelünkbe az igazi elit tagjai jártak. Öltöny, Limuzin, fontoskodó arckifejezés. Ez a pasas meg ott a lépcsőn, nemes egyszerűséggel nem illett a képbe.

- Készen vagy – mondta elégedetten Zsanett, aztán talpra rántott. – Most már igyekezzünk. Nem akarom a ma reggelt azzal indítani, hogy leordítják a fejemet. Ismered Tormást… - dünnyögte. – És szerintem neked is elég volt mára ennyi a bajból – tette hozzá.

- Bőven elég – értettem egyet, aztán kiszaporáztunk  az öltözőből, és az első emeletre siettünk, ahol Tormás irodája volt. A többi szobalány már mind ott álldogált, halk beszélgetéssel. Beálltunk a sorba, és már sokadszor állapítottam meg, hogy úgy festünk ilyenkor, mint mikor a folyosón álló osztály várja a tanárát.

- Azért kár, hogy csak annyi időm volt, hogy leordítsam a lépcsőn ülő fiút – súgtam oda még halkan Zsanettnak. – Jóképű pasas volt. Gyönyörű kék szemekkel – sóhajtottam ábrándosan, mindaddig, míg a liftből kilépő Tormás László mogorva fizimiskája ki nem zökkentett a merengésből. Abból a merengésből, ahol a szépszemű épp csábosan rajtam felejtette a tekintetét.

Vége

Folyt. Köv.