"Ez lett a vesztünk..." 5. fejezet

A fertőtlenítő szúrós szaga irritálta az orromat, és megköhögtetett. Talán nem kellett volna ennyit fújnom belőle, vagy nem kellett volna egyenesen beszippantanom a felét. De nem tehettem róla. Valahogy nem igazán voltam képben, az elmúlt négy órában sem sikerült túltennem magam mindazon, amiket Tormás mondott.

Szóval a Morgan pasas nem hogy nem fújt be, amiért pimaszkodtam vele, de még kimondottan engem akart. Nyilván nem azért, hogy kedves legyen velem. Ez valamiféle bosszú lehet. Érezteti velem a felsőbbrendűségét, hiszen most ő lesz a főnök, aki ugráltat, irányít, én meg a beosztott, aki ha meg akarja tartani a munkáját hallgat, nem dumál, és engedelmeskedik néma csendben. Ismerve viszont önmagamat, hát pont ezzel a néma csenddel lesz a legnagyobb problémám.

Sóhajtva pakoltam arrébb a pasi dolgait a fürdőszobai polcról, hogy azt is lesikáljam. Az agyam közben ugrott egy fordulatnyit, és már Tormáson gondolkodtam. Miért nem vágtam bele, a pofája kellős közepébe? Jó oké… én magam is tudom, hogy miért. Mert nem akarok egy híd alatt aludni, meg élni, és nem akarok aprót koldulni valahol a Blahán. Mintha Tormás szemében is valami gonosz elégtételt láttam volna csillogni, mikor kihangsúlyozta, hogy tegyek meg BÁRMIT, MINDENT, amit a Morgan nevű fickó kér. Csak mert neki nem jött össze, és mert lepattintottam, mikor rám akart mászni, azt hiszi, hogy bosszút áll rajtam, ha ezt más valaki teszi majd meg? Ha kiderülne, hogy a „mindent” fogalomkörbe ez is beletartozna, inkább felvágnám a saját ereimet, de akkor sem tenném meg. És ez nem prüdéria dolga, hanem csak egyszerű emberi tisztesség, és méltóság.

Visszapakoltam az előbb lerámolt holmikat, és – fene tudja miért – de beleszippantottam Morgan parfümjének illatába. Hát, ha a pasi egy seggfej, az ízlése akkor sem rossz. Sőt… az illat egyszerűen mámorító volt. Olyannyira, hogy észre sem vettem, mikor kinyílt a hátam mögött a fürdőszoba ajtaja.

- Nekem is tetszik az illata – szólalt meg egy mély hang hirtelen a hátam mögött, és a meglepetéstől kiejtettem kezemből az üveget, ami csörömpölve hullott a járólapra.

- A parfümöm! – kiáltotta Morgan, és lehajolt az üvegért, némileg ijedt és bosszús ábrázattal.

- A padló! – visítottam ugyanebben a pillanatban, bár én csak rémülten. Ha a járólap megkarcolódott, Tormás még aznap este a hotel tetejére tűzte volna a levágott fejemet, okulásul mások számára.

Fürgén hajoltam le én is, aminek a következménye az lett, hogy Morgan koponyája meg az enyém egy jókora csattanással koccant össze, minek következtében néhány másodpercig csak egy sűrű feketeséget láttam. Ő sem lehetett ezzel másképp, mert a bosszúságot felváltotta az arcán valami fura révület.

- Mondja, meg akar ölni engem? – kérdezte mérgesen, mikor magához tért, és fájó homlokára tapasztotta a kezét. – Mégis, mi a fenét művelt itt a fürdőben?

- Sajnálom… - motyogtam, és összekapkodtam a rongyokat, aztán igyekeztem kifelé pucolni. Sikertelenül, mert ez a Morgan teljes valójában elállta a fürdőszoba ajtaját, ezzel ergo a menekülési útvonalamat is.

- Takarítottam, uram – igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni. Szemre legalábbis. Hogy belülről mi minden járt a fejemben, jobbnak láttam nem az orrára kötni.

- Tényleg? – tapogatta Morgan a parfümös üveget olyan gyengédséggel, mintha feleségül akarná venni, aztán  visszarakta a polcra. – Kemény pénzbe került. Többet ne babrálja! – csattant a hangja, és rábökött az üvegre.

Szívesen visszavágtam volna valami szellemeset, de ez esetben sajnos igaza volt. Én egy ilyet valószínűleg fél éves kitartó éhezéssel sem tudtam volna megvenni. És sikerült megsértenem az egyik fő szabályt: a vendég holmija szent és sérthetetlen.

- Bocsánat… - emeltem fel a vödrömet a földről. – Többet nem fordul elő, uram. Távozhatom? – kérdeztem csendesen. Semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy majd csak letelik valahogy az az öt hét, és megszabadulok ettől a fajankótól.

- Már végzett is? – vonta fel Morgan a szemöldökét.

- Nem, uram. Csak a szabályok értelmében nem takaríthatok, ha a vendég is a lakosztályban tartózkodik. Így visszajövök később – magyaráztam.

- A vendéget momentán nem érdekli, hogy mit tartalmaz a szabályzat – vont vállat a pasas, és kiterelt végre a fürdőből, egyenesen a szoba irányába. – Folytassa itt – mutatott a szőnyegre.

- Mint valami őrmester – dünnyögtem az orrom alatt, de vagy én voltam kissé hangosabb, vagy ennek a fickónak volt vájt füle, mert meghallotta a motyogásomat.

- Inkább ezredes. Az jobban feküdne nekem – ült le vigyorogva az ágy szélére. – Szeretek parancsokat osztogatni. Talán ez valami ellensúlyozása annak, hogy a munkám során én kapok végrehajtandó utasításokat.

- Nekem ehhez semmi közöm – ráztam a fejem, és a szőnyeg fölé hajoltam. Reméltem azt nem veszi észre, hogy a kezem kissé remeg. Már nagyon szerettem volna lelépni innen. Elterveztem, hogy ma este otthon, vacsora után agykontroll-tréninget tartok, hogy hogyan őrizzem meg a nyugalmam és hidegvérem az ilyen pökhendi, utálatos alakok társaságában.

- Téved – szélesedett ki Morgan vigyora, aminek láttán legszívesebben a fejére húztam volna a vödrömet. – Már nyilván értesült róla, hogy beszéltem a főnökével – váltott hirtelen témát.

Felhorkantam. Értesültem róla? Tormás konkrétan azt kérte, hogy kössek szövetséget az ördöggel.

- Ez úgy értelmezem, hogy egy igenlő válasz akart lenni – fuvolázta dallamos hangon a pasas, még mindig az ágy széléről lóbálva a lábát. – Nem is érdekli, hogy miért tettem, amit tettem?

- Tisztában vagyok az okokkal! – csaptam vissza a szőnyegtisztító flakont a többi közé. – Mert élvezi, hogy megaláz majd. Mert élvezi, hogy bosszút állhat rajtam.

- Hm. Szóval ilyennek gondolt? – kérdezte Morgan, szemmel láthatóan kissé elkomorodva. – Maga nagyon keserű tapasztalatokkal rendelkezhet.

- A múltamhoz semmi köze… uram – nyomtam meg némi gúnnyal az utolsó szót. – Nézze, én csak egy egyszerű szobalány vagyok. A társadalmi létra legalján. Végzem a munkámat. Ha azt a feladatot kaptam, hogy most az Ön személyes cselédsége legyek, rendben. Öt hét még nem a világ. Ki fogom bírni.

- A kérdés, hogy én kibírom-e – nevetett fel Morgan, és most olyan volt, mint egy kisfiú. Csodálkozva néztem rá. Most nem volt benne dölyf, felsőbbrendűség. Ez a pasi tud ilyen is lenni? Vagy csak foglalkozásából adódóan marha jól meg tudja játszani magát.

- Hol tanult meg angolul? – kérdezte aztán hirtelen, kíváncsian nézve rám. – Tudom, egy szállodában alapfeltétel, még egy szobalánynak is, de… maga másképp beszél, mint a többiek. Az övék amolyan iskolás angol. Maga viszont… kicsit olyan, mintha otthon lennék, a jó öreg Szigetországban, Londonban – mondta valami különös, meleg mosollyal, amitől a csodálkozásom eggyel nagyobb fokra kapcsolt.

- Az édesapám Liverpoolból érkezett Magyarországra – válaszoltam, és nem is igazán értettem, miért osztok meg magamról információkat egy olyan fickónak, akit még tíz perccel ezelőtt személyesen tudtam volna belefojtani a klotyóba.

- Így már világos – jött a biccentés, aztán síri csend következett. Azt hittem, ennyivel megúszom a mai napot. Annál döbbentebben hőköltem hátra, mikor – immár a vödörrel a kezemben – felegyenesedtem, és a Morgan pasas szinte egy centire állt meg előttem.

- Nem válaszoltam egy kérdésére – nézett rám, és nem tudtam nem észrevenni, milyen vakító kék szemek tartották fogva a tekintetemet. – Arra, hogy miért kértem, hogy személyesen Ön szolgáljon ki engem. Nem vezérel semmiféle kicsinyes bosszú, erre akár meg is esküszöm. Csak van magában valami különös. Mintha… kicsit mindketten idegenek lennénk itt. Ami engem illet, tudjuk az okát, ami Önt illeti, azt nem firtatom.

- Köszönöm – hebegtem, és igyekeztem kissé elhúzódni a pasi közeléből.

- Nem kell félnie, nem ettem még embert – vigyorogta el magát Morgan újfent. – Azt kértem a főnökétől, hogy tolmácsolja, szeretném, ha Ön megtenne nekem bármit, amit csak kérek. Akármi is legyen az.

- Igen uram, tudom – szorítottam kissé össze a számat, majd úgy döntöttem, egyenesen a képébe vágom, amit gondolok.

- Ha arra gondol, hogy akaratom ellenére tisztességtelen dologra kényszeríthet, már most megmondom, hogy téved. Előbb kiherélem magát, aztán leugrom a szálloda tetejéről, de akkor sem fogom megtenni, amit kér! – sziszegtem.

- Oh… - érkezett velem szemből egy meglepett pillantás, amit némi megrőkönyödés követett. – Tisztázzunk valamit – emelte fel aztán a kezét. – Nem vagyok patkány. Soha nem kérnék egy nőtől olyat, amire most Ön gondol! – tiltakozott aztán, és úgy láttam, mintha némi megbántottság ülne az arcán.

- De hát akkor mit kér tőlem, Uram? – kérdeztem, ekkor már végképp nem tudva, mire is gondoljak.

- Pedig egyszerű – vont vállat Morgan. – Én itt idegen vagyok, ez a város viszont egyszerűen gyönyörű. Legyen a kalauzom arra az öt hétre, míg itt vagyok. Mutassa meg nekem Budapestet, és minden látványosságát. Hát ez olyan nagy kérés? – mosolyogta el magát, én pedig tátott szájjal meredtem rá.

Vége

Folyt. Köv.