"Ez lett a vesztünk..." 2. fejezet

- Mondd, mire jó ez? – érdeklődtem Zsanettől, mikor Tormás dörgő léptekkel végre-valahára kilvonult az irodából a néma lányok sorfala között, és eltűnt valamerre. Remélhetőleg jó messzire. Fogalmam sem volt róla, miért viselkedik így ez a nagyképű, pöffeszkedő féreg, de abban is biztos voltam, ha valamelyik jóbarátom tarkón vágná, hát rögtön el is sírná magát.

- Miért kell minden reggel a fejünkre zúdítani, hogy mi minden a kötelességünk? – mondtam a magamét továbbra is. – Mintha több év után már nem tudnánk magunktól, mit kell kitakarítani, meg hogyan. Azt meg főképp, melyik szobák tartoznak hozzánk. Csak azért csinálja a nyomorult, hogy érzékeltesse, hogy ő mennyivel felettünk áll az iskolájával, meg a pénzével, és…. – vettem nagy levegőt a mondandóm közben, és ekkor tűnt fel, hogy Zsanett nem csak hogy meg sem szólal, de úgy méreget, mintha valami drágakővel a kezemben bukkantam volna fel.

- Most mi van? – néztem rá bámészan. Ez tőle olyan szokatlan viselkedés volt, mintha Tormás László virággal és csókkal köszöntötte volna minden reggel a lányokat.

- Piszkos mázlista vagy – dünnyögte Zsanett. – Csak ez. Pedig azt hittem, azt a szobát én kapom – jegyezte meg mártírpofával. - A 290-est – tette hozzá ártatlan tekintetemre reagálva.

Kissé el kellett gondolkodnom rajta, mire is céloz, aztán megértettem. Az egyik kolléganőnk – akit mindenki kedvelt, szeretett – nem bírván már tovább a Tormás teremtette feszült idegállapotot, úgy döntött, más pályán, és más körülmények között képzeli el további pályafutását. Mivel a helyét még nem sikerült betölteni, Tormás nemes egyszerűséggel szétosztotta a szobáit a lányok között. Ez jókora többletmunkát jelentett, de senki nem mert pisszenni, vagy tiltakozni. A munkanélküliség ijesztő árnya ott lebegett mindenki felett.

- Mi van azzal a szobával? – kérdeztem. – Hidd el, nem örülök neki. Nem elég, hogy végezzem el a saját munkámat, most még két plusz szoba. Eddig is lógott a belem minden nap, bele sem gondolok inkább, hogy fogok a nap végére kinézni.

- Igen, de láthatod Őt – suttogta Zsanett olyan áhítattal, mintha Jézus Krisztus személyesen cuccolt volna be a 290-es szobába.

- Kit? – hökkentem meg erőteljesen barátnőm elhülyült arckifejezését látva.

- Hát Joseph Morgant – jött a vággyal teli sóhajjal kísért mondat.

- Aha – biccentettem röviden. – Az meg kicsoda?

- Andrea! – visított fel hirtelen a barátnőm a folyosó közepén méltatlankodó hangon. – EZT TE MOST KOMOLYAN KÉRDEZED?

- Igen, mert esküszöm, fogalmam sincs róla, ki az. Politikus? – pislogtam bambán. – Ismernem kéne?

- Te szerencsétlen – legyintett felém Zsanett, majd belém karolt, és az órájára pillantva, mennyi van még hátra a munkaidő kezdetéig, egy határozott mozdulattal a mosdó felé irányított. Úgy lógtam a karján, mint egy reklámszatyor.

- Hát ide hallgass – állt meg velem szemben a csempézett helyiségben, és csípőre vágta a kezét. Úgy festett ebben a pillanatban, mintha Tormás női hasonmása lenne.

- Joseph Morgan a legédesebb, legcukibb, és leghelyesebb fiú, akit valaha láttam! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Elnevettem magam. Ez jellemző volt Zsanettra. Kár, hogy minden héten másik férfira mondta ugyanezt.

- Azt hiszem, az elmúlt két hétben ő a hetedik, akiről ezt mondod – jegyeztem meg, ujjaimon számolva. – Ess a nyakába, ha tetszik, és kész – vontam vállat.

- Esnék is, ha ez így működne – dünnyögte barátnőm, majd nekitámaszkodott egy csapnak. – Tudod, ő színész – kezdte a gyorstalpaló tanfolyamot az olyan x dimenziókban élők számára, mint én. -  Színész az egyik kedvenc sorozatomban. És egyszerűen nem hiszem el, hogy itt van az országban, és pont nálunk száll meg! – vált a hangja újra lelkessé, majd egy sóhajjal leeresztett, mint egy gumilabda.

- Azt meg pláne nem hiszem, hogy pont te kaptad meg a szobáját. Te, aki még azt sem tudod, hogy ki ő – mondta panaszosan.

- Hát ha annyira bejön a pasi, cseréljünk el egy szobát – ajánlottam fel. – Mindegy, melyikben hajtunk eggyel többet, nem?

- Szép lenne, de te is tudod, hogy Tormás ha megtudná, azonnal megölne mindkettőnket. Fájdalom, de le kell nyelnem a békát. Majd egyszer legfeljebb beszélsz neki rólam, és kérsz nekem autogrammot. Sőt, talán egyszer még tolmácsolsz nekem is. Perfekt angol vagy, nem? Egy angol apával nehéz volna nem annak lenni.

- Jó, állj le – legyintettem. – Oké, én beszélni tudok vele. Csak nem akarok. Engem az sem érdekelne, ha a Mars-küldöttség tagja lenne, aki a Föld bolygóra látogat. Elvégzem a munkámat, aztán ennyi. Nem fogom a tetejében még szórakoztatni is.

- Eddig is tudtam, hogy komplett őrült vagy – csóválta a barátnőm a fejét teljes megrőkönyödéssel. – Most már biztos is – ugrott aztán hirtelen nagyot, ahogy a hotel mellett lévő templom órája hozzákezdett ütni az időt. Gyorsan kislisszoltunk a mosdóból, hogy hozzákezdjünk egy újabb végeláthatatlan napnak, amit belepnek a takarítószerek. Én pedig a lelkem mélyén örültem, hogy a továbbiakban nem kell ennek a Morgan-nek vagy kinek az égig magasztalását hallgatnom.

*****

Elfáradtam. Nemes egyszerűséggel ez a legpontosabb tény. Az eddigi munkám sem volt könnyű, de Tormás a két plusz szobával úgy megterhelt, hogy a nap végére már remegett kezem-lábam. Mivel a cég a túlórákat nem szerette fizetni, az volt az egyetlen megoldás, hogy a munkaidőmön belül igyekszem végezni a feladataimmal. Kemény dió volt, és féltem, hogy ezúttal beletörik a fogam. Szerettem volna leülni, pihenni egy negyed órát, de még itt volna a 290-es szoba, a Zsanett által istenített lakójával. Jobbnak láttam, ha gyorsan végzek, és reménykedtem, hogy a Morgan pasas épp a városban kószál valamerre. A szoba kulcsának másolata itt lapult a zsebemben, de a szabályok szerint először kopognom kellett.

Nagy levegőt véve megvertem az ajtót, és imádkoztam, hogy senki ne nyissa ki. Mennyivel gyorsabban végeznék, ha nem kellene kerülgetnem még az itt lakót is! Arról már nem is beszélve, hogy volt köztük néhány olyan kellemetlen alak is, aki folyton a nyomomban járt, ellenőrizte mit csinálok, és egy ottfelejtett hajszál miatt is reklamált. A legutolsó ilyet – egy felsőbb tízezerbe tartozó nőt – legszívesebben fejjel nyomtam volna bele a vécébe.

Elkeseredett nyögéssel adtam fel minden reményt, mikor bentről léptek koppantak, majd némi szöszmötölés után kinyílt az ajtó.

- Jó napot, Uram – szólaltam meg angolul, és a lehető legkedvesebb hangon. – Szobatakar…. – halt el a hangom, mikor megláttam az ajtót kinyitó férfi ábrázatát. Ugyanaz a pasas volt, akibe odalenn reggel belebotlottam, és akinek a száját szoros kapcsolatba hoztam a cipőmmel.

Csak néztem rá döbbenten, és láttam a tekintetén, hogy némi gondolkodás után ő is felismert, mert az égnek emelte a szemeit, és valami hihetetlenül mély – és hátborzongatóan szexi -  hangon a plafon felé fordította az arcát.

- Mondd – kérdezett valami láthatatlan lényt – mivel érdemeltem ki ezt a kárhozatot?

Vége

Folyt. Köv.