"Ez lett a vesztünk...." 4. fejezet

- Nekem nincs étvágyam – toltam el magam elől kedvetlenül a fagylaltkelyhet, és hátravetettem magam a műanyag székben, de gyorsan vissza is húztam, mert kikerültem a napernyő árnyékából, és a nyári nap ezer fokos sugarakkal bombázta a fejem.

- Jaj, ne parázz már – ismételte Zsanett immár századszor, még mindig valami angyali türelemmel. – Biztos, hogy nem rólad volt szó. Ezer dolog miatt beszélhetett Tormással, nem gondolod?

- Nem gondolom – dünnyögtem. – Figyelj, ha valami baja van a szobával, vagy kell valami, a recepciót értesítené, oda menne. Tormás…. Pont ő? Ő a takarítók főnöke. A mi főnökünk. Ha vele dumált, az kapcsolatban van valakivel. És mivel én takarítok nála, és mivel én szólalkoztam össze a nagyságos, méltóságos sztár úrral – telt meg a hangom némi gúnnyal – nyilván velem.

- Nem gondolod magad kicsit… nem akarlak megbántani…de túl fontosnak? – kérdezte Zsanett halálos nyugalommal kanalazva a saját fagyiját.

- Hé! – kezdtem bele a méltatlankodásba, aztán legyintettem. – Mindegy. Akár igen, akár nem, fogadok veled, hogy Tormás holnap reggel elküld a fenébe.

- Te most erre akarsz fogadni? – nézett rám Zsanett meglepetten, némileg úgy, mintha megártott volna nekem a hőség.

- Igen. Bátran fogadok, mert hamarosan nem lesz miből megadnom – morogtam. – És ezen okból kifolyólag eszem meg a fagyimat is – fogtam neki az olvadt massza kanalazásának. – A munkanélküli segélyből nem fog telni efféle luxusra.

Zsanett már nem is szólt semmit, csak a szemeit fordította az ég felé. Tudtam, hogy hihetetlen türelmes, de én képes voltam néha ír sztepptáncot lejteni a megmaradt egy szál idegrendszerén, miután már leromboltam a fejében a többi idegpályát.

- Mondok én neked valamit! – csaptam hirtelen az asztalra. – Ha engem holnap kirúgnak emiatt a szemétláda miatt, akkor megkeresem ezt a Joseph Morgant, és úgy megverem, mint a lovat. És még le is fényképezem ilyen állapotban!

- Minek? – csodálkozott Zsanett. Na igen, ez volt az én barátnőm. Azon, hogy kékre-zöldre óhajtok verni egy híres színészt, a legkevésbé sem akadt fenn.

- Mert eladom a képeket a legjobban fizető újságnak – vigyorogtam el magam a fagyim romjai felett. – Valamiből majd nekem is élnem kell – nevettem el magam, bár nem sikerült túl vidáman, és míg Zsanett egy lemondó, elhaló nyögéssel a két kezébe temette az arcát, két gyümölcslét is rendeltem.

*****

- Szia Andrea! – köszönt rám Gábor mikor reggel bekecmeregtem a recepcióra, kivételesen időben.

- Szia! – leheltem hajszálvékony hangon, és igyekeztem leslisszolni az öltöző irányába, de Gábor hangja kiméletlenül megállított.

- Tormás mondta, hogy szóljak, beszélni akar veled – mondta olyan hangon, ami már felért egy részvétnyilvánítással, én pedig ennek hallatán csaknem kiejtettem a kezemből a táskámat.

- Sejtettem – mondtam immár teljes belenyugvással.

- Te, mi a fene van? – támaszkodott Gábor a pultra. – Tegnap az a színész fazon meg Tormás itt dumáltak. És hallottam a nevedet emlegetni közben.

- Hosszú lenne ez – sóhajtottam. – De azt hiszem, ma utoljára látjuk egymást. Összeszólalkoztam a pasival… ő volt az, akit lerohantam a lépcsőn tegnap reggel – mutattam a bejárat felé. – Aztán pechemre pont az ő szobáját kaptam takarításra. Ott meg belém kötött… és tudod, milyen vagyok…

- És helyreraktad – bólintott Gábor. – Gratulálok. Tormás keresztben le fog nyelni, ezzel ugye tisztában vagy?

- Nem lenyelni fog, hanem elküldeni a francba – vontam vállat, immár a teljes beletörődés állapotában. Bár megfordult a fejemben egy kósza pillanatra, hogy felmászom a hotel tetejére, és öngyilkossággal fenyegetőzöm ha kirúgnak. De el is vetettem abban a pillanatban. Pokoli a tériszonyom.

- Nem biztos. Ma úgy tűnik, jókedvű, és… - hallgatott el aztán, és kihúzta magát, majd kedves mosollyal egy vendéghez fordult, én pedig akkorát ugrottam, mint egy szöcske, mikor egy hang megszólalt a hátam mögött.

- Németh kisasszony, legyen szíves, jöjjön velem! – dörgött Tormás László a vállamnak, aztán – meg sem várva, hogy bármit reagáljak – elindult a személyzeti öltözők felé.

- Megyek, uram – motyogtam, és kb olyan érzésekkel sétáltam utána, mint mikor a máglyahalálra szánt mártír meglátja a vérpadot.

Végigsétáltunk a megszokott útvonalon, bár nem kanyarodtunk le az öltözők felé, hanem megálltunk a felvonó ajtaja előtt, ami felvitt volna az elsőre, Tormás irodájába.

- Beszélnem kell Önnel – mondta Tormás László, ekkor már olyan enyhe hangon, amit még sosem ütött meg velem. Vagyis egyszer, amikor…. De ezt inkább hagyjuk, visszagondolni sem szeretek rá. Azt mindenesetre furcsálltam, hogy nem az irodában akar kirúgni, vagy kezembe nyomni a leszámolási papírjaimat.

- A mai naptól a munkaterülete lecsökken – közölte Tormás László, én pedig még mindig értetlenül bámultam rá. Azt felfogtam, hogy kirúgni nem akar, de akkor hová akar kilyukadni?

- Mr Morgan tegnap személyesen megkeresett. Ön takarított nála, és Mr. Morgan azt mondta, még soha, egyetlen szállodában, egyetlen takarító munkájával sem volt úgy megelégedve, mint az Önével – mondta Tormás László, én pedig ekkor már a számat is eltátottam. Úgy nézhettem rá, mint aki most szökött meg valami zárt intézetből.

- Szóval, tíz szobát megtart takarításra. A 100-tól a 110-ig. A nap hátralévő részében pedig Mr. Morgan lakosztályával törődik. Úgy kell ott csillognia mindennek, hogy a napsugár is hanyatt essen rajta.

- És a többi szoba, uram? – jött meg a hangom bátortalanul. – Amik eddig az enyémek….

- A többiek kapják meg – vont vállat Tormás. – Ma már beáll az új takarítónő, tehát fennakadást nem fog okozni a többletmunka senkinek. És hagy mondjak valamit, Németh kisasszony – fogta meg a könyökömet Tormás. Nem durván, inkább csak olyan jelleggel, amivel rákényszerített, hogy kőkeményen felé fordítsam a figyelmemet.

- Remélem nem kell mondanom, hogy a Szálloda – és nem tudtam kihallani beszédéből, hogy ezt a szót így, szinte nagybetűvel ejtette – tehát, a Szálloda sorsa a jövőben azon is múlik, Mr. Morgan milyen élményekkel távozik tőlünk, és mit mesél rólunk másoknak. És ennek a legfontosabb tényezője most Ön lesz, Németh kisasszony. Elvárom, hogy bármit megtegyen, amit Mr. Morgan óhajt. BÁRMIT, megértette? Ha ő úgy akarja, akkor maga az ajtóba fekszik, hogy lábtörlő legyen! Ha kell, a saját blúzával sikálja fel a padlót! Nem érdekel, mit tesz meg a cél érdekében, de egyet biztosra mondok. Ha öt hét elteltével Mr. Morgan akár csak egyetlen negatív élménnyel távozik innen, ami bizonyíthatóan Önhöz köthető, másnap már nézhet új munkahely után. Feltéve, ha sikerülni fog, mert már most biztosítom, hogy hosszú a kezem, és bárhová elér. És ha ön tönkreteszi a Szállodát, akkor kezeskedem róla, hogy Ön a fővárosban lehetőleg sehol ne találjon munkát. Megértette?

- De hát ez zsaro…. – hebegtem rémült döbbenettel.

- MEGÉRTETTE? – emelte meg a hangját Tormás László, és a tekintete immár villámokat szórt felém.

- Igen Uram. Megértettem – törtem meg a tekintete súlya alatt, és pillantásomat a szőnyegre szegeztem. Olyan sötét gondolatok és érzések kavarogtak bennem, hogy azt sem vettem észre, Tormás László mikor távozott mellőlem.

Vége

Folyt. Köv.