"Ez lett a vesztünk...." 3. fejezet

Csak nyeltem egy jókorát, és szokásomtól eltérően nem tüzeltem azonnal csípős nyelvvel vissza. Egyrészt munkában voltam, és a pasas vendég volt. Ha Tormás valaha megtudja, hogy egy vendéggel pimaszkodtam, máris beállhatok a munkanélküliek népes táborába. Másrészt meg, azok után, hogy legázoltam, és megfenyegettem, tényleg nem lett volna túl fair, ha most újfent a földbe döngölöm.

- Szemét? – kérdeztem angolul, mintha csak minimális nyelvtudással rendelkeznék. Nem állt szándékomban a szükségesnél többet dumálni. Pláne nem ilyen „kedves” fogadtatás után.

- Takarítani jött, nem? – jött a morgós válasz. – Takarítani, he? – ismételte meg, elpantomimozva a mozdulatot, mintha értelmi fogyatékos lennék. Hm, oké. Szóval a pasi azt hiszi, egy nyomorult szót sem beszélek angolul a szükségesen kívül.

- Nem, nem – ráztam a fejem, szintén kézjelekkel mutatva, hogy addig, míg a szobában van, nem eshetek neki ilyen műveletnek. Ekkor viszont már kimondottan jól szórakoztam legbelül. Nézzük, mi sül ki ebből az egészből!

- Takarítani! – ismételte meg a Morgan pasas, és türelmetlen integetéssel beinvitált a szobába.

Becsörömpöltem, a vödrökkel egyetemben, majd várakozásteljesen rá néztem. Játszhatunk ilyen játékot is!

- Oda – jelent meg az arcom előtt egy mutatóujj, és a fürdőszoba felé bökött. – Takarítani – ismételte meg, én pedig egy bólintással eltűntem a jelzett irányba.

Soha nem szerettem, ha barátságtalanul, vagy udvariatlanul bántak velem. Kijutott ebből még kamaszkoromban, és egész életemre elég volt. Túl sok bántás, túl sok sérelem, ez volt az eddigi életem mérlege. Egy dolgot tanultam meg kőkeményen: mindig, és minden körülmények között kiállni önmagamért. Ha kell fizikai harcban, ha kell verbális küzdelemben, de sosem maradni alul.  Zsanett elmondása szerint olyan voltam, mint valami vadmacska. A körmeim állandóan ki voltak eresztve, támadásra vagy védekezésre készen, de elég volt egy apró simogatás, hogy apró, doromboló kölyökmacskává váljak.

Miközben tisztítóhabot fújkáltam a csempére, megállapítottam, hogy ebben az esetben a kölyökmacska elbújt, méghozzá jó messzire. Ennek a pasasnak a puszta jelenléte is idegesített. A modora meg aztán végképp. A vadmacska még nem tört ki, de már a földön lapult, szemeiben a ragadozó villogásával.

- Amúgy hihetetlenül csodálom, hogy ennek a szállodának van forgalma, ha ilyen alkalmazottai vannak – kezdett bele odakinn a szépfiú – mintegy magának beszélve -   uralkodóként elvetve testét az ágyon, és a nyitva hagyott fürdőajtón át bámulta, ahogy dolgozom.

- Nem tudom, miféle szitkokat szórt a fejemre odakinn a lépcsőn, de ha most szemét lennék, azonnal a főnökéhez rohannék panaszra. Vagy a térdemre fektetném, és elverném – jött a monológ kintről tovább. Na persze… az az öntelt hólyag odakinn azt hiszi, egy büdös szót sem értek a mondókájából.

- Ráadásul még ahogy kinéz… te jó ég – hangzott a lefitymáló vélemény, amire már kissé megreszketett kezemben a flakon, és elkapott a vágy, hogy kirontva a pasas szájába is pumpáljak egy adagot. A vadmacska már nem csak a szemét villogatta, hanem a fenekét kezdte riszálni, támadásra készen.

- A haja kibomlott, a ruhája összevissza… és úgy viselkedett velem, mint egy komplett elmebeteg. Nálunk az ilyeneket kapásból bezárják valahová, hogy a normális emberek biztonságban legyenek – jött a következő döfés, és ahogy szemem sarkából kifelé pislogtam, ezt valami olyan dölyfös, „én vagy a nagymenő, és felséges sztár” – pillantás kísérte, hogy a vadmacska ebben a pillanatban kinyitotta a karmait, és elrugaszkodott, hogy zsákmányt szerezzen.

- Remélem, még egy ilyen, és kidobják! – jelent meg a Morgan-pasi feje a fürdőajtóban, végighordozva tekintetét a makulátlanul csillogó csempén. – És ráadásul szar munkát végez. Egy majom is szebben megcsinálná.

- Akkor megadom az Állatkert útirányát, hogy hozasson egy majmot! – csattantam fel türelmemet vesztve, és felpattantam. – Történt, ami történt reggel. Hogy kinek volt igaza, azt ne feszegessük. Dolgozni vagyok itt, a munkámat pedig elvégzem. Ahhoz, hogy közben sértegessen, egyszerűen nincs joga! – mondtam emelt hangon, paprikavörös fejjel. – És igen, képzelje, értem minden szavát – tettem hozzá kissé gúnyosan, látva a teljesen elhűlt, meglepett tekintetet.

- Szóval beszél angolul. Nem is akárhogy – jegyezte meg Morgan, mikor némileg magához tért a döbbenetből. – Ezek szerint értette minden szavamat.

- Tökéletesen – csikorgott a hangom.

- Ki hinné… - jött a flegma válasz. – Pedig csak egy takarítónő.

- És ettől már nem is vagyok ember? – rikácsoltam, és hihetetlenül közel jártam hozzá, hogy benyomjam a pasas fejét a mosdóba, aztán hideg vizet engedjek rá. Vagy magamra… mielőtt elveszteném a fejem. Tudtam, hogy le kéne állnom, felkapnom a cuccaimat, és pánikszerűen távoznom, de képtelen voltam rá. A vadmacska rávetette magát a zsákmányra, és mindaddig nem volt hajlandó otthagyni, míg vért nem szimatolt.

- Maga tényleg dilinyós – csóválta a fejét a pasi, és hátrált egy lépést. – Jó, hogy elő nem kap egy konyhakést, hogy kifilézzen vele.

Lehunytam a szemem, és hatalmas levegőt vettem, hogy lehiggadjak. Ezernyi válasz volt a nyelvemen, egyik fenyegető, másik megsemmisítő, és tudtam, hogy képes lennek verbálisan úgy a talajba döngölni, hogy még aznap másik hotelt keresne. Az egyetlen, ami visszatartott az volt, hogy még aznap távoznék én is. Bár én nem másik hotel, hanem másik állás várományosa lennék.

- Van még valami munkája számomra…. Uram? – préseltem ki magamból valami különös undorral az utolsó szót, és ahogy kinyitottam a szemem, hátrahőköltem. Morgan közvetlenül előttem állt, és olyan kék szemek világítottak rám, amit eddig nem is vettem észre.

- Megijedt? – jött a gúnyos mosoly, aztán egy tekintet követte, ami végig szkennelt a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Nem tudtam eldönteni, mi volt az idegesítőbb, a közelsége, vagy ez a vizslatás-e, csak magam elé szorítottam a vödröt, elhatározva, hogy ha egy ujjal is hozzám ér, a fejére borítom, és menekülök.

- Ennyi volt. Mehet… - intett aztán „őfelsége” valami nagyúri stílusban, és olyan sebességgel távoztam a szobából, hogy csaknem kivittem magammal az ajtót is. A liftben nekitámaszkodtam a hideg fémfalnak, és az járt a fejemben, hogy mielőtt a felvonó ajtaja fémes zörgéssel bezáródott volna utánam, mintha valami nevetést hallottam volna a 290-es szoba irányából.

*****

- Neked ez a pasi komolyan kedves, meg aranyos, meg mittuodomén, hogy micsoda? – kérdeztem Zsanettet műszak végén, mikor már végre az egyenruhát levéve, a saját ruhánkban ballagtunk a recepció irányába.

- Mert az is – jött az ábrándos sóhaj. – Joseph egyszerűen tökéletes!  És gyönyörű. Jóképű… és…

- és arrogáns, pökhendi, tenyérbemászó – fejeztem be a mondatot a saját szám íze szerint. – Komolyan, nagyon remélem, hamar elhúz innen. Ha még egy hétig kell nála takarítanom, el fogja érni, hogy eltörjem a seprűnyelet, és bedugjam a…. – hallgattam el. – Mindenesetre arra ne számítsd, hogy majd én kérek neked autogrammot tőle.

- Azt hittem, a barátnőm vagy – duzzogott be Zsanett, mire keservesen felnyögtem.

- Jaj, ne csináld már te is – keseregtem. – Nem volt még elég nekem a mai napra? – dünnyögtem, de ekkor kibukkantam a folyosó sarkának kanyarjából, hogy a következő pillanatban hulla sápadttá váljak, és földbe gyökerezzen a lábam.

Mert a recepció pultjánál Joseph Morgan állt, és Tormás Lászlóval beszélgetett. És ahogy Tormás észrevett, és felém villant a tekintete, már kétségem sem támadt felőle, miről is szólhatott a diskurzus.

Vége

Folyt. Köv.