Hatalmasat nyeltem, mert jókora gombóc lett a torkomban,
pedig még nem is hallottam a történet folytatását. Egyrészt szerettem volna
minél hamarabb túl lenni már a dolgon, másrészt szívesen elodáztam volna a
meghallgatását mondjuk úgy az idők végezetéig.
- Nem értem,
egyáltalán honnan tudták, hol kell magukat keresniük? – tettem fel aztán a
kérdést töprengve, mire Coslow vállat vont.
- Tudja doktornő, ma
már a harmadik világ fegyveresei sem olyan barbár hordák, mint ahogy azt
mindenki elképzeli. Vagyis, technikailag nem azok. A viselkedésük már más lapra
tartozik – gyújtott rá újabb cigarettára, és nem volt nehéz észrevennem,
hogy néha finoman megreszket a keze. Nála sem múlt el nyomtalanul az a négy
kínkeserves hét.
- Tehát követhették
önöket? – érdeklődtem újra, csak mert elég nehéz volt elképzelni, hogy
amolyan tű a szénakazalban módon találjanak egy csapat embert, akiért
váltságdíjat követelhetnek.
- Lehetséges. De azt
se feledjük el, hogy akár így, akár úgy, de a polgári lakosság is állást foglal
a hatalmi harcokban. A többségük kimarad a politikából, műveli a földjét, eteti
az állatait, és eljár imádkozni a legközelebbi szentélybe, hogy ne szakadjon
fejére a háború ege. Viszont olyanok is vannak, akik hasznot húznak abból, hogy
információkat adnak el. Hol a kormányerőknek, hol a szakadároknak. Az ember
elhajt valaki mellett az úton mondjuk, akit egyszerű parasztnak néz, és nem is
sejti, hogy néhány óra múlva a megjelenésünk információja valamelyik
főhadiszálláson pihen – fújta ki a füstöt Coslow.
- Ez olyan, mintha
beleharapnának az őket etető kézbe – fintorodtam el, és magamban
ismeretlenül is a pokol kínjait kívántam annak, aki előidézte az eseményeket.
- Az egy másfajta
kultúra, doktornő. Más emberek, más mentalitás. Mi sosem fogjuk megérteni a
helyzetüket – dőlt hátra Coslow, és lepöckölte a hamut a cigarettájáról.
- Meg akarja érteni
őket? – tágultak ki a szemeim. – Azok
után, amit magukkal tettek? Azok után, hogy az életüket fenyegették, hogy
véresre verték, vagy épp megcsonkították magukat? – emelkedett a hangom meg
kissé. – Nézze el nekem, de én ezt
képtelen vagyok elfogadni. Olyan, mintha máris megbocsátott volna nekik
mindenért.
- Megbocsátottam Miss
Novak, de el nem felejtettem – nézett a szemembe vendéglátóm komoran. – Keresztény vagyok, doktornő. A megbocsátás a
legfőbb erény. És ha nem tenném, sokkal tovább hordoznám magamban a sebeket.
Azokat, amik ezzel ellentétben – emelte fel jobbját – láthatatlanok. Igen,
megbocsátottam. De elfeledni sosem fogom.
Némán hallgattam, és valahol a lelkemben mélyen tisztelni
kezdtem ezt a férfit. A megbocsátás a legnagyobb lelkierőről tanúskodó tény.
Inkább nem osztottam meg vele a véleményemet, hogy ha módomban állna, egy
gépfegyverrel végeznék az összes rohadékkal, akik bántották őket. Én nem vagyok
keresztény, és megbocsátó típus meg aztán végképp nem.
Coslow tartott néhány másodperc szünetet, míg a csikket
körülményesen elnyomta a hamutartóban, aztán újra belefogott a történetbe.
- Ott fenn, a
teherautón, nem tudom mennyi ideig tartott az út. Próbáltam számolni, mérni
kissé az időt, de lehetetlennek tűnt. A félelem bennem éppúgy dolgozott, mint
bármelyikünkben. Hallottam Mr. Gillies zihálását, néha próbáltunk szót váltani
egymással, de volt rajtunk kívül a platón egy fegyveres, és ilyenkor kaptunk
egy kis bökdösést a fegyver csövével, vagy egy rúgást. Nem durván, csak
figyelmeztető jelleggel. Legalábbis ekkor még – tette hozzá megvetően.
- Lehet, hogy órákig
utaztunk, az is lehet, hogy csak öt percig. Össze-vissza kanyargott az út, arra
emlékszem, mert összekötözött kézzel kapaszkodni sem tudtunk. Néha csak
átgurultunk egymáson, mint a krumpliszsákok. Egy valamit tudok: amikor megállt
az autó, és lerángattak minket, köveken botladoztam át. Sejtéseim szerint
valahol a hegyekben lehettünk. Amikor kiszabadultunk, ez bizonyossá is vált.
Ez alkalommal odaadtam volna minden vagyonomat, ha nem
lettem volna világéletemben vizuális típus. Már most beleborzongtam az
elképzeltekbe, pedig még alig hallottam valamit.
- Végigvonszoltak
minket egy jókora szakaszon, aztán ajtó nyikorgását hallottam, és belöktek
valahová – folytatta Coslow a történetet. - Egy jókora koppanás, meg egy nyögés tudatta velem, hogy Mr. Gillies is
megérkezett, ugyanúgy elzuhanva, ahogyan én is. Még a földön feküdtünk, mikor
levették a szemünkről a kendőt, és a kezünkről a kötelet. Egy férfi állt
előttünk, talpig fegyverben, és maszkban. Csak a két fekete szeme látszott ki,
és attól, amit abban láttam, meghűlt bennem a vér. Tíz éve csinálom már ezt a
munkát Dr. Novak, kerültem már párszor zűrös helyzetbe, de most először éreztem
azt az iszonyatos, és jeges döbbenetet. Most először éreztem azt, hogy akár
véget is érhet az életem.
Újra tartott néhány másodperc szünetet, amíg összeszedte a
gondolatait. Az is lehet, hogy felállított magában egy szűrőt, hogy a nagyon
durva dolgokat ne mondja el nekem. Nyilván feltűnt neki, hogy már most
belesápadtam ebbe az egészbe. Pedig nekem csak hallgatnom kellett…
- Néhány órán át békén
hagytak minket – folytatta Coslow olyan hirtelen, hogy kissé összerezzentem.
– Legalább volt időnk kicsit szétnézni,
meg megnyugodni. Nos, doktornő, nyilván nem okozok meglepetést, ha azt mondom,
nem egy Hilton volt, ahová minket vittek – nevetett. – Egy ágy, matrac nélkül, csak a puszta sodrony, egy takaró, egy koszos
illemhely a sarokban, meg egy búra nélküli villanykörte a plafonban. Ennyi volt
a berendezés. Nem éppen hosszadalmas tartózkodásra találták ki az a nyomorult
helyet. Ablak nem volt, nem tudtuk mikor van kinn világos nappal, vagy mikor
éjszaka. A fejünk felett viszont hallani lehetett a lépteket. Nyilvánvaló volt,
hogy egy pincébe dobtak be minket – hallgatott aztán el, és a szemöldökét
összehúzva meredt rám.
- Jól van, Dr. Novak?
– kérdezte. – Sápadtnak tűnik.
Felzaklatja a történet?
- Egy kissé –
válaszoltam remegő hangon. – Olyan
szürrealisztikus ez az egész… olyan, mint egy valóra vált rémálom. Egyszerűen
nem tudom felfogni, hogy ez megtörténhetett.
- Mint a mellékelt
ábra mutatja, megtörtént – vetett Coslow egy pillantást a bekötözött
kezére, majd újra rám. – Biztos, hogy
akarja hallani a folytatást?
- Igen, egészen biztos
– válaszoltam hezitálás nélkül. – Nekem
csak a hallgatóság szerepe jutott, uram. Önöknek ennél több is, mégis bátran
viselték. Nem lehetek gyáva hát én sem. Megbirkózom vele, csak kérem,
folytassa.
- Rendben –
dünnyögte a férfi, aztán újra felvette az elbeszélés fonalát. – Mint mondtam, egy darabig békén hagytak
minket. Néhány órán keresztül legalábbis. Igyekeztem megnyugtatni Mr. Gilliest,
mert ami azt illeti, ő elég közel állt a teljes pánikhoz. Nem ítélem el érte.
Én már tapasztalt harcos vagyok a magam módján, de én sem álltam messze ettől –
köszörülte meg a torkát. – Egyszer aztán
meghallottuk a közeledő lépteket. Kinyílt az ajtó, és három fegyveres lépett
be. Köztük az is, akit akkor láttam, mikor leszedték rólunk a köteleket. Azt
hiszem, ő lehetett ott a főnök. Térdre kényszerítettek bennünket, tarkóra tett
kézzel kellett várnunk, amíg ők valamin hevesen vitatkoztak. Aztán hirtelen,
egy másodperc alatt odaugrottak Mr. Gillieshez, felrángatták a földről, és
kicipelték. Nem tudtam, hogy hová, csak imádkoztam érte, hogy… - harapott
az alsó ajkába, és nem fejezte be a mondatot. Kitaláltam magamtól is, hogyan
szólt volna a vége.
- Imádkozott, hogy ne
vegyél el az életét – suttogtam kerekre nyílt szemekkel, mire Coslow
bólintott.
- Nem akarok a hős
szerepében tetszelegni, remélem elhiszi, doktornő. De akkor és ott úgy éreztem,
ha erre kerül a sor, akkor vigyenek el inkább engem. Idősebb vagyok, és mindig
is tisztában voltam a veszéllyel, minden utam előtt. Ragaszkodom az élethez, de
akkor úgy kívántam, hogy inkább én, és ne ő… ne az a szegény fiú –
sóhajtott fel, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Az egyetlen, ami segített
megőrizni a józan eszemet, a matematika volt – folytatta aztán, és
meglepődött tekintetem láttán elmosolyogta magát. – Számoltam az időt. A másodperceket. Amikor letelt egy perc, húztam
egy jelet a föld porában. Főképp akkor merültem bele a számolásba, amikor
meghallottam a fejem fölül a hangokat. Akkor már tudtam, hogy nem fognak
megölni minket. Ne kérdezze honnan, valamiféle hatodik érzék lehetett… valami
tiszta, különös bizonyosság, ami elfogja néha az embert. Nyilván ön is élt már
át hasonlót. De azok a hangok, amik odafentről leszűrődtek, rosszabbak voltak a
halál gondolatánál is. Angol kiabálást hallottam, kérdéseket… aztán fojtott
nyögéseket, és puffanásokat. Én pedig csak számoltam, mert bármit megtettem
volna, hogy elvonjam a figyelmem arról, ami ott történik. És számoltam, mert
tudni akartam, meddig tart ez az egész. Ötvenhárom perc, Dr. Novak. Ötvenhárom
percen át vallatták és verték Mr. Gilliest odafenn.
- Istenem… -
leheltem elhaló hangon, és azt hiszem, még sosem kívántam úgy egy pohár italt,
mint ebben a pillanatban. – És mégis, mi az ördögről vallatták? Mit
akartak tudni?
- Olyan információkat,
amiknek Mr. Gillies nem volt birtokában – válaszolt Coslow. – Főleg olyasmit, hogy láttunk-e az idefelé
vezető úton kormánykatonákat, illetőleg mennyi pénz van a segélyszervezet
számlaszámán. Nyilván akkor már a váltságdíj minél nagyobb összegében
reménykedtek. Csak épp nem jó embert kérdeztek – fintorgott, aztán
legyintett. – Mint mondtam, doktornő,
ötvenhárom perc. Ennyi idő telt el, hogy újra nyíljon az ajtó, és belökjék
rajta Mr. Gilliest, mint egy zsákot. A fegyveres, aki lecipelte, mellé dobott
két flakon vizet, aztán távozott. Magunkra maradtunk. Villanyt gyújtottam, és
amikor megláttam abban a sápadt fényben szegény fiút, hát…. – sötétedett el
a tekintete, és megrázta a fejét, mintha csak el akarná magától hessenteni az
emléket.. - Véresre verték. Félájult volt.
Megitattam, és lemostam a sebeit, ennyit tehettem. Javarészt nem volt magánál,
csak néhány percre nyerte vissza a tudatát. Egy mondatára viszont tisztán, és
élesen emlékszem. Olyan tisztán, mintha itt és most súgná a fülembe. Szó
szerint ezt mondta: „a rohadékok végigfényképezték
az egészet”. Először azt hittem, félrebeszél. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán
nem, mert kicsivel később bejött egy lázadó, és… és lefényképezte. Érti, Dr.
Novak? – telt meg hangja heves, és dühös felháborodással. – Lefotózta, ahogy ott fetreng az a fiú a
saját vérében, félig eszméletlenül. Miféle hideg, aljas cinizmus van egy ilyen
emberben? – vágott nagyot a fotel karfájára ép bal kezével, aztán vett
néhány hatalmas levegőt, hogy lecsillapítsa magát, majd újra cigaretta után
nyúlt.
- Vegyen bátran –
követte a pillantásomat. – Van belőle
bőven.
- Köszönöm –
motyogtam rekedten. – Általában nem
dohányzom, de azt hiszem, most mindennél jobban szükségem van rá –
csattintottam fel az öngyújtót, és igyekeztem úrrá lenni a kezem reszketésén. – És mi történt aztán?
- Semmi – csóválta
a fejét Coslow. – Békén hagytak minket.
Nem bántottak, nem jöttek újra, viszont sem enni, sem inni nem kaptunk.
Nagyjából két nap telt el, nem vagyok biztos benne. Amikor legközelebb jöttek,
engem rángattak ki magukkal. Felkészültem rá, hogy ezúttal én leszek az, akit
vallatnak, de nem ez történt. Legalábbis még akkor nem. Ismét megkötöztek,
bekötötték a szemem, és újra fellöktek a teherautóra. Máshová vittek.
Különválasztottak bennünket. Akkor láttam utoljára Mr. Gilliest, egészen a
kiszabadulásunkig. Nyilván akkor már rájöttek, hogy én vagyok a csoport
vezetője, mert nem sokkal később már engem vertek puhára, hol megtudják, vajon
mennyi váltságdíjat remélhetnek értünk. És tudja, mi a legszörnyűbb? Hogy nálam
is végigfotózták az egészet. Minél véresebb voltam, ők annál jobban élvezték.
Ugyanúgy, ahogy azt is lefényképezték, mikor megszabadítottak három ujjamtól –
állt fel a fotelból, majd a szekrényhez lépett, és elővett egy jókora
borítékot.
- Mint bennfentes,
hozzájutottam a fotókhoz. Még a fogságunk idején eljuttatták az összest a
szervezet központjába, hogy így gyakoroljanak nyomást rájuk – tette le elém
a borítékot. – Tessék, Dr. Novak.
Végignézheti őket.
Egy darabig mérlegeltem magamban a „biztos, hogy akarom én
ezt?” kérdést és a morbid kíváncsiságot, aztán kinyitottam a borítékot, és
lapozni kezdtem a képek között. Öt ember… véresre verve, megkötözve, fegyverek
előtt, kiszolgáltatottan. Három közülük ismeretlen. A negyedik itt ül velem
szemben. Az ötödiket pedig már jól ismerem. És attól a képtől, ahogy most itt
láttam, valami megmagyarázhatatlan érzés kapott el legbelül.
- Ezt a képet csinálták
akkor, amikor…? – leheltem, de Coslow
a szánalmas nyekergésemből is találta a kérdés lényegét.
- Igen. Miután
visszahozták a cellánkba – dörmögte, és ez alkalommal színtiszta dühöt
láttam a szemében.
Csendben néztem végig a hátralévő képeket, az utolsónál
pedig hajszál híján kiejtettem a kezemből mindent, mert egy kezet ábrázolt. Egy
véres kezet, és nem messze tőle három gazdátlan ujjat.
- Irgalmas isten –
nyögtem, és szaporán nyeltem, hogy úrrá legyek az émelygésemen. Mindenesetre
örültem, hogy kihagytam a reggelit, és tisztában voltam vele, hogy ezek után az
ebédről is lemondok.
- Oh, igen –
bólogatott vendéglátóm cinikus derűvel. – Az
én valaha volt ujjaim. Nos, igazán nem panaszkodhatom. Hét még így is megmaradt
– vont vállat, majd a Danielt ábrázoló képet külön tette. – Ezt elviheti, ha gondolja. A többit meg
azt hiszem, albumba rakom. Van már jó néhány az eddig bejárt útjaim
szépségeiről. Most nyitok egy ellen-albumot is. A kevésbé szép dolgokról,
teszem azt – humorizált, mire én borzadállyal bámultam fel rá.
- Ne vegye ezt
komolyan, doktornő – komorult el Coslow. – Morbid a humorom, tisztában vagyok vele. De tudja… valahogy nekem is
túl kell élnem. Itt, belül – mutatott a mellkasára, aztán lehajtotta a
fejét, és elfordult. Kimondatlanul is tudtam az okát.
- Nos, remélem tudtam
segíteni – nézett aztán rám Coslow néhány perc múltán, miután kissé
összeszedte magát.
- Azt hiszem,
valamennyit igen – álltam talpra. –
Jobban megértem a történtek után Dan… Mr. Gillies lelkiállapotát. De arra még
mindig nem derült fény, hogy mi történhetett vele azok után, hogy önöket
elválasztották egymástól.
- Erre csak ő maga
adhat választ, Dr. Novak – mormogta vendéglátóm. – Adjon neki időt. Még neki is fel kell önmagában dolgoznia mindent.
Eljön az idő, amikor megnyílik majd… csak legyen vele türelmes. Álljon
mellette… és egy kicsit szeresse úgy, ahogy minden ember megérdemli, hogy
szeressék.
Biccentettem a szavaira, aztán odaléptem elé. Nem tudom
hogyan vettem a bátorságot, de ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam a kezét, majd
hevesen, és hálásan átöleltem.
Ő maga is megérdemelte azt a szeretetet, amiről beszélt.
Vége
Folyt. köv.
A következő részben: Daniel végre hazaérkezik, de nem megy minden zökkenőmentesen, Trish pedig hirtelen szorongatott helyzetben találja magát...