Ments meg engem! 10. fejezet

Türelmesen vártam, hogy a jelzőlámpa végre zöldre váltson, és besorolhassak abba a sávba, ami kivezet a városból. Előttem és mögöttem szinte végeláthatatlan kocsisor húzódott. Péntek délután volt, a munkából hazafelé igyekvők egy komplett közlekedési dugóvá változtatták a belvárost.

Csaknem teljesen csend volt, csak a járó motor hangját, és az ablaktörlő lapát surrogását hallottam, ahogy végig-végigtörölt a szélvédőn. Az időjárás ugyanis, mintha csak a hangulatomhoz igazodna, meglehetősen borús volt. Lágy, apró szemű nyári eső pötyögött az égből, a májusi forróságban kitikkadt föld őszinte örömére. Mintha még a fák levelei is meghíztak volna, hogy magukba fogadják az éltető nedvességet.

Felsóhajtottam, aztán kissé letekertem az ablakot, és beszívtam az esőáztatta beton semmivel össze nem téveszthető illatát, majd fél kézzel az autórádió felé kezdtem matatni. Egy halk kattanás után felhangzott a Placebo Running of the hill-je, én pedig hátradőltem az ülésben, szemem türelmetlenül a még mindig piros lámpára függesztve. Hallottam ugyan a dalt, a csendbe néha bele-belehasító dudaszót, amit egy türelmetlenebb autós préselt ki a kocsijából, de gondolatban félig-meddig máshol jártam.

Hol a fenében volt a szemem, meg az eszem? Hogy lehettem ennyire vak, hogy elsiklottam egy ilyen jellegű információ felett? Ha nincs az áldott nyári szél, amit először szénné átkoztam, akkor még mindig sötétben tapogatóznék.

Gondolatban visszasiklottam az otthoni íróasztalomhoz, ami állandó jelleggel tele volt szórva papírokkal, és ahol látszólag mindig a legnagyobb rendetlenség uralkodott. Meg ténylegesen is. Épp egy adag papírt rendszerezgettem, és kimentem egy kávéért. Mire visszaértem, a nyári szél ráfújta a függönyt a papírjaimra, egy részüket a földre sodorva.

- Szentségit! – tört ki belőlem a nem épp nőies reakció, aztán bosszankodva letérdeltem, hogy összeszedjem az összevissza heverő iratokat, majd a székbe lerogyva lapozgatni kezdtem, vajon megvan-e mindegyik. És ekkor esett a szemem egy mondatra, amit eddig nem vettem észre. Azok közül a beszámolók közül való volt, amit Daniel egyik társa tett.

„Két napig voltam összezárva Mr. Gilliessel. Két napig, úgy nagyjából. Nem volt óránk, a föld alatt voltunk, nem tudtuk, mikor mennyi az idő, és milyen napszak van. Nagyjából két nap múlva engem kirángattak, és elvittek máshová. Különválasztottak minket. Következő alkalommal már csak a kiszabadulásnál láttam.”

A lámpa végre zöldre váltott, így óvatosan gázt adtam, és a dugóban araszolva végre elindulhattam. Közben legszívesebben ököllel csaptam volna néhányszor fejbe önmagamat. Miért nem vettem észre ezt a pár mondatot akkor, mikor először átnéztem a vallomásokat? Elmerengtem volna? Vagy ásítottam, tüsszentettem, pislogtam, és átsiklottam hirtelenjében néhány sor felett? Vagy akkor állított be Rachael, jó alaposan összezavarva engem? Nem tudtam válaszolni, de nem is érdekelt a miért. A lényeg az volt, hogy alig egy óra múlva talán már több információ birtokában leszek. Remélhetőleg.

*****

Meglehetősen félreeső helyen, a várostól távol állítottam le az autót. Magányos farmház álldogált néhány domb közt eldugva, egy apró tó társaságában. Csendes, békés környék volt, alighanem egy tanya sem lehetett volna jobban elrejtve a világ szeme elől. Még betonút sem húzódott idáig, csak a fűbe nyomott széles sávok jelezték, hogy autóval is szoktak néha errefelé járni.

Miközben felsétáltam a tornácra vezető néhány lépcsőn, a gyomrom szinte ököl nagyságúra szűkült.  Fogalmam sem volt mitől, de kissé féltem. Talán attól, hogy valami olyasmire fog fény derülni, amit nagyon nem szeretnék. De ha ez a férfi akár csak egy lépéssel közelebb tud vinni engem az igazsághoz, megér bármit.  A borzalmakat meg, amiket esetleg hallom, elviselem. Nekem végeredményben csak hallgatnom kell. Nekik át is kellett élniük.

Megnyomtam a csengőt, és nem kellett sokat várnom, hogy neszezést halljak bentről, majd a sarkig kinyíló ajtóban megpillantottam egy magas, kissé mackós, keménykötésű férfit, aki barátságos kíváncsisággal pislogott rám.

- Mr. Thomas Coslow? – csiripeltem vékony hangon, majd megköszörültem a torkomat. – Dr. Patrícia Novak vagyok. Én telefonáltam Önnek tegnap.

- Á, hogyne! – mondta a férfi lelkesen, majd félreállt az ajtóból, és jelezte, hogy lépjek be. – Gondolhattam volna persze. Véletlen látogató nem nagyon találna ide – tette hozzá, és kedvesen rám mosolygott.

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Coslow – nyújtottam a kezem, mire a férfi felnevetett, és felmutatta jobbját.

- Remélem, megbocsátja Miss Novak, ha nem adok Önnek kezet. Ballal nem igazán megy, és mint látja, a másik kezem tekintetében akadályokba ütközöm – tolta szemem elé a vastag gézpólyát, amibe a keze volt tekerve, én pedig nagyot nyeltem. Nem volt nehéz felfedezni a több réteg kötés alatt sem, hogy néhány ujja hiányzik.

- Bocsánat… - motyogtam kissé vörösbe váló arccal, mire a férfi megrázta a fejét.

- Ugyan, nincs miért. Nem maga vágta le. De ne itt beszélgessünk… jöjjön, kérem – vezetett be a nappaliba, majd hellyel kínált a kanapén.

- Egy italt? Kávét? – érdeklődött. – Nézze el nekem, ha nem vagyok tökéletes vendéglátó. Ez a feleségem hatásköre, de ő most valami nőegyleti dolgot intéz éppen.

- Köszönöm, Mr. Coslow, nem kérek semmit – helyeztem magam kényelembe, és körbenéztem a nappaliban. A belső teret alkotó fa és kő kombinációja nagyon megtetszett, akár már holnap önként és dalolva beköltöztem volna ide.   – Gyönyörű ház, uram. Bár tény, hogy kissé eldugott – mondtam aztán őszintén.

- Ez csak egy nyaraló – válaszolt a vendéglátóm, majd velem szemben megterhelte az egyik fotelt. – Szinte csak nyaranta jövünk ide, ha a felnőtt gyerekeink hazalátogatnak. Horgászunk és úszunk a tóban, grillezünk, szóval családi programokat csinálunk. A lakásunk a belvárosban van, de jelenleg jobbnak tűnt néhány hétre ide költözni, míg le nem csitulnak a hullámok. Elég sűrűn botlottam érdeklődő meg szimatoló újságírókba és riporterekbe. Nem mindegyik túl tapintatos, és most még be sem verhettem nekik – mutatott bekötözött kezére. – Először magát is hajszál híján leráztam.

- Higgye el, nincs nálam sem diktafon, sem semmi más. És nem akarok könyvet írni sem arról, amit most mond. A talkshowbeli szereplések is távol állnak tőlem – mosolyogtam el magam halványan, mire Coslow hangosan felnevetett.

- Maga tetszik nekem – jegyezte meg vidáman. – De szerencséje, hogy elmondta, miért is fordul hozzám. Szegény fiú… - tette hozzá, már szinte csak magának, és gyorsan kitaláltam, kiről is beszél – fogadok, nem erre számított, amikor elindult velünk. Egyébként, hogy van?

- Fizikailag remekül – válaszoltam óvatosan. – Lelkileg… nos, ez már keményebb dió. Nem nagyon tudok belőle kihúzni szinte semmit a történtekkel kapcsolatban. De azzal tisztában vagyok, hogy lelkileg megsérült. Az én dolgom pedig az, hogy ezeket a sebeket megpróbáljam begyógyítani.

- Remélem, sikerrel jár – válaszolt a férfi. – Megkedveltem az a fickót. Komolyan – hallgatott aztán el, és a tekintetén láttam, hogy elréved. Nyilván visszakalandozott a nemrég történtekhez.

- Épp ezért jöttem el Önhöz, Mr. Coslow. Az Ön orvosa, Dr. Martin eljuttatta hozzám a történtekkel kapcsolatos beszámolóját. Az Ön engedélyével, nyilván – vontam fel aztán a szemöldökömet, mire Coslow bólintott. – Láttam, hogy azt mondta, ön néhány napig együtt volt a betegemmel. Szeretnék többet tudni erről a két napról. Feltéve, ha lehet, és feltéve, ha van mit.

Elhallgattam, és vártam a választ. Coslow egymásnak támasztotta maradék ujjait az ajkainál, e fölött fixírozott engem kitartóan. Olyan volt a tekintete, mint egy röntgengép, nem álltam sokáig a pillantását. Ahogy elfordítottam a fejem, szemem az asztalon lévő bekeretezett kép felé fordult. Nyilvánvalóan Coslow-t ábrázolta, valamelyik utazása közben.

 - Mianmar – szólalt meg hirtelen, ahogy látta, mit is fürkészek éppen. – Ott készült a kép. Alig fél nappal az elrablásunk előtt. Ez az utolsó kép, amin még láthatóan minden ujjam megvan – tette hozzá fanyar humorral, aztán hirtelen testhelyzetet változtatott, mintha döntésre jutott volna önmagában. – Elmondhatom Önnek, amit tudok, de fogalmam sincs, ez közelebb viszi-e majd a céljához.

- Talán igen, talán nem – sóhajtottam fel. – Meg kell ragadnom a legapróbb esélyt is, Mr. Coslow. Segíteni szeretnék Danie… Mr. Gillies-en – javítottam aztán menet közben.

Láttam, hogy a férfi észrevette a nyelvbotlásomat, mindazonáltal hálás voltam, hogy szó nélkül hagyta a dolgot. Félrebiccentette a fejét, aztán halk hangon mesélni kezdett.

- Mianmar gyönyörű hely. Egyszerűen varázslatos. Bárki, akit valaha megérintett a hely szelleme, visszavágyik oda. Én most voltam ott másodszor. Járt már arrafelé? – tette fel a kérdést, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, és valószínűleg soha nem is akarok – nyeltem nagyot. – Egyébként bocsássa meg, ha megkérdezem, miért pont Mianmar?

- Polgárháború sújtotta terület. A kormányerők és a szakadárok a mai napig is villongnak. Hol egyik, hol másik kerekedik felül, és ahogy lenni szokott, a polgárháborúnak az ártatlan lakosság issza meg a levét.

- Nem találhattak volna békésebb országot? – kérdeztem kedvesen, mire Coslow elmosolyogta magát.

- Doktornő, a segélyszervezetek célja épp a polgárháború sújtotta országok lakosságainak megsegítése. Minek vigyünk oda segítséget, ahol nincs rá szükség? Gondoljon csak bele… ha itt, Amerikában kitörne egy háború, hamarosan eluralkodna a káosz. Megszűnnének a közművek, nem lenne villany, ivóvíz, élelmiszer, gyógyszerek… akkor bizony mi szorulnánk rá más országok segítségére. Ugyanez a helyzet Mianmarban is, csak ott éppen mi nyújtunk segítő jobbot.

- Értem – válaszoltam csendesen, és beleborzongtam a gondolatába is a felvázolt verziónak. Horrorisztikusnak és futurisztikusnak tűnt egy háború sújtotta országban való élet. Igyekeztem hát nem is sűrűn gondolni rá.

- Minden utunknak megvan a veszélye, Dr. Novak – folytatta Coslow. – De miután már jártam Mianmarban, és semmiféle veszély nem fenyegetett, örömmel vállaltam a második utat is. Én sem számítottam rá, hogy ránk szakad az ég.

Kinyújtotta ép bal kezét, majd felnyitott egy apró dobozt az asztalon, és cigarettát halászott elő.

- Remélem, nem zavarja. Szeretnék leszokni róla, de higgye el, van, amikor muszáj – dünnyögte, én pedig csak egy intéssel jeleztem, hogy tőlem nyugodtan telefüstölheti a házat.

- Egy darabig rendben is ment minden – zökkent vissza a történetbe Coslow. – Egyik nap gyógyszerszállítmányt vittünk egy eldugott kis faluba. Pan Tin Kaung volt a neve. Hosszú út volt, napokig tartott, hát még az egyik nagyobb város határán megálltunk éjszakai pihenőre egy benzinkúti motelban. Az éjszaka közepén törtek ránk a lázadók. Onnan hurcoltak el minket – gyújtott rá, és hosszasan nézte a felkígyózó füstöt.

- Nem voltak kíméletesek. Igaz, nem sokat láttam, mert amikor berontottak a szobámba, azonnal bekötötték a szememet. Öten gyűrtek le… valahol tudat alatt azt hiszem, erre büszke vagyok, hogy kevesebben nem bírtak velem. Persze, aztán győzött a túlerő. Csak a hallásomra támaszkodhattam, de gyanítottam, hogy a többiek is ugyanígy jártak, ahogy én. Aztán valahová vonszolni kezdtek, és feldobtak valamiféle platóra. Egy teherautó platójára. Aztán alig egy perccel később már el is indultunk valamerre. A szemünk ugyan be volt kötve, de beszélni azért tudtunk – mosolyogta el magát. – Még az autón megállapítottuk, hogy mind az öten ott vagyunk. És mind összekötözve, bekötött szemekkel. Hát, nem volt luxusutazás – sóhajtott fel. – Néha megálltunk, és olyankor egyikünket mindig lerángatták a kocsiról. A végén csak ketten maradtunk. Mr. Gillies és én - nyomta el a cigarettát, majd a szemembe nézett.

- Dr. Novak, most szólok, hogy a történet folytatása nem lesz kellemes. Nekem felidézni, és Önnek hallgatni sem. Biztos benne, hogy készen áll rá?

Biztos voltam-e? A legkevésbé sem. Ennek ellenére bólintottam. Bármit elviseltem volna azért, hogy megtudjam az igazságot… vagy legalábbis egy részét.

Vége

Folyt. köv.