Ments meg engem! 7. fejezet

Néhány másodpercig meg voltam róla győződve, hogy nem jól hallok. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, majd becsuktam, és ezt a mutatványt megismételtem még néhányszor.

- Maga ezek szerint tényleg nem tudott róla – állapította meg Rachael a reakcióm láttán. – Esküdni mertem volna pedig, hogy Dan beszámolt róla. Úgy tűnik, a férjem jobb a titoktartás terén, mint egy titkos ügynök.

- Eléggé úgy fest a helyzet – jött meg végül a hangom, bár még mindig nem tettem túl magam a döbbeneten. Mégis, hogy értette, hogy elűzte Mianmarba? Összepakolta a bőröndjét, és az ajtóra mutatott?

- Úgy látom, tartozom némi magyarázattal – nyelt nagyot a vendégem, én pedig lecsaptam a mondatra, mint héja a pocokra.

- Ha már belekezdett, akkor igen, úgy hiszem, el kellene magyaráznia ezt az egészet – bólogattam. – Talán ez lehet a kiindulópont, amivel közelebb tudok kerülni Mr. Gillies problémájához – álltam aztán fel, és hoztam két kis üveg hideg ásványvizet, meg két poharat. – Hallgatom, Mrs. Gillies. És kérem, ne titkoljon el semmit. Segítenem kell a férjén, de jelenleg sötétben tapogatózom. Bármilyen apró információ is hasznos lehet.

Rachael felbontotta az egyik üveg ásványvizet, majd nagyot kortyolt. Nyilvánvalóan szüksége volt néhány másodpercre, hogy rendezze a gondolatait, én pedig nem akadályoztam őt ebben.

- Dan és én már tizenkét éve ismerjük egymást – fogott aztán bele a nő a történetbe. – Ebből tíz évet töltöttünk el házasokként. Tíz év, érti? Ez nem kevés, Dr. Novak. Szerettük egymást, és még mindig szeretjük, de az érzelmek, főképp az intenzitásuk tíz év alatt erősen megkopnak. Nem tudom, ez minden házasságban törvényszerűen így működik-e. A miénkben ez történt – hallgatott el néhány másodpercre. Az arca kissé vörösebbé vált, bennem pedig élt a gyanúper, hogy most következik a lényeg, valami, amit még önmaga előtt is szégyell.

- Talán a legnagyobb problémát okozta, hogy ennyi idő alatt sem született gyerekünk – folytatta aztán Rachael, mikor látta, hogy érdeklődve hallgatom, és nem fogom felesleges kérdésekkel félbeszakítani. – Nem tudjuk miért, mert a vizsgálatok alapján mindkettőnkkel rendben van minden. Talán a sok munka, a sok feszültség okozta, nem tudom – darálta, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a kellemetlen tényen.  – Az elmúlt néhány évben sokat veszekedtünk. Egyre többet. Nem tudom, hogy Dan… szóval, hogy talált-e valakit, aki jobban megértené, mint én. De én találtam – hallgatott el, és a szemembe nézett.

- Azt akarja mondani, hogy Önnek volt egy viszonya a férje mellett? – kérdeztem vissza.

- Elítél érte? – jött a kérdésemre adott kérdés, némileg szégyenkezve, ugyanakkor kissé éles felhanggal.

- Szó sincs róla – mondtam őszintén. – Nem látok bele az Önök életébe, nem mondhatom, hogy ez az Ön hibája volt, vagy esetleg Mr. Gillies hibája. Nincs sem jogi, sem erkölcsi alapom ítélkezni mások felett. A férje viszont tudott az ön… khm… kapcsolatáról?

- Igen, tudott – nevetett fel Rachael kissé keserűen. – Elég nehéz titkolni valaki elől úgy, hogy nap mint nap vele élek, és úgy, hogy fotósok lihegnek az ember nyomában. Fél évvel ezelőtt kibukott a dolog. Dan pedig meglehetősen kiakadt.

„Hát ezt el is hiszem” – gondoltam magamban, de jobbnak láttam megtartani a véleményemet. Én legalábbis biztos, hogy szétverném a világot is, ha a férjem összeszűrné a levet valakivel. Még egy nem túl működőképes házasságban is.

- Azt hittem, azonnal válni akar majd. Annál inkább meglepődtem, hogy nem ez történt – rázta meg a fejét Rachael, mint aki még mindig csodálkozik a tényen, aztán újra beleivott a hideg vízbe.

- Ez számomra is meglepő információ. Kevés férfi nézné el, ha a felesége viszonyt folytatna mással – mondtam tárgyilagosan. – Csak egy szerelmes férfi képes túltenni magát ezen.

- Dan nem tette túl – suttogta a nő, szemlátomást szégyellve magát. – Azon a tényen legalábbis, hogy a válópert én magam hoztam fel. Elmondtam, hogy szép tíz évet töltöttünk együtt, de úgy érzem, részemről ez már nem működik tovább. Ki szeretnék szállni, hogy még mindkettőnknek legyen esélye a boldogságra, valaki mással.

- Összevesztek ezen? – élénkültem meg. Szagot fogtam, mint egy jól idomított vadászkopó. Ha igen, akkor talán itt kellene keresnem a problémák gyökerét. Vagy legalábbis sok mindenre adhat magyarázatot a tény.

- Meglehetősen – sóhajtott nagyon Rachael. – Dan meg akarta próbálni újra. Rendbe hozni a dolgokat, ahogy régen voltak. Végül, amikor látta, hogy én nem osztom a véleményét, úgy döntött, összecsomagol és elmegy. Azt nem gondoltam, hogy a világ másik végére gondolja. Úgy hittem, a szülei házába költözik, vagy egy szállodába esetleg. Meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre megy. Nyilván még egy országban sem akart maradni velem.

- Igen, de miért pont Mianmar? Miért egy polgárháború sújtotta ország?  – vetettem fel. – Úgy értem, egy nyaralás, egy kis kikapcsolódás valahol ésszerűbb lett volna. Akár hónapokra is.

- Én is így gondoltam. Azt hittem, ha elutazik Kanadába, a másik sorozatát forgatni, egy darabig ott marad. Ezért nem is aggódtam túlzottan, amikor eltűnt. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor Mianmarból írt egy mailt nekem.

- Vagyis Önnek tényleg fogalma sem volt róla, hogy hová indult? – hajoltam előre. Azért ez meglehetősen érdekes. – Senki nem közölte Önnel? Egyáltalán tudott valaki erről az úti célról?

- Nyilván kevesek, legalábbis így hiszem – válaszolta Rachael. – A mailben, amit Dan írt, beszámolt róla, hogy miért döntött így. Több kollégája is tagja bizonyos alapítványoknak, szervezeteknek. Mr. Somerhalder a természetvédelem mellett tette le a voksát, Mr. Morgan pedig a harmadik világban segíti a tiszta ivóvízhez jutás problémáját. Azt hiszem, Dan is valami hasonlót szeretett volna csinálni. Segíteni másokon.

- Hasznosnak érezni magát az élet valamelyik területén, ha már a magánéletben nem sikerült – bukott ki a számon. – Bocsánat. Nem akarom analizálni a dolgot. Szakmai ártalom – mentegetőztem aztán.

- Ennek ellenére ráhibázott – csóválta a fejét Rachael keserűen. – A levélben Dan ugyanezt írta. És hogy a tény, hogy mások problémáján kell a fejét törnie, talán eltereli a figyelmet a saját problémáiról. Felkeresett egy segélyszervezetet, ami polgárháború sújtotta országok lakosságán próbál segíteni. Ott pedig kapóra jött egy ismert arc. Hát, bedobták a mélyvízbe. Azt hiszem, Dan sem gondolta volna, hogy ennyire mély lesz – fejezte aztán be, és felhajtotta a maradék vizet.

- Szép történet – mondtam néhány másodperces hallgatás után, és két kezembe fogtam a fejem, mielőtt szétrobbant volna ettől az információhalmaztól, amit az elmúlt öt percben zúdítottak rám.

- Remélem, valamennyit talán tudtam segíteni. Még akkor is, ha nyilván megvan a véleménye rólam – állapította meg Rachael tárgyilagosan.

- Egy lépéssel talán közelebb kerültem a történethez – mondtam elgondolkodva. Aztán már csak a saját fejemben fűztem tovább a gondolatot, hogy Gillies nyilván azért hallgat – legalábbis részben -  mert egyetlen férfi büszkesége sem engedné, hogy beismerje, csúnyán felszarvazták, és efeletti sértettségében meg dühében a világ legnagyobb marhaságát követte el.

- Ugyanakkor csodálkozom – tettem hozzá, ezt már hangosan – hogy Ön az egyetlen, akit Mr. Gillies hajlandó elviselni önmaga körül. Sem a családját, sem a kollégáit, sem a barátait. Ön igen, tekintet nélkül a meglehetősen feszült időszakra kettőjük között. És ennek nem értem az okát.

- Ha látná, milyen hűvösen viselkedik velem, akkor értené – nevetett a nő nem titkolt keserűséggel. – Nyilván csak azért akar látni, hogy szabadon utálhasson.

- És Önt tegye felelőssé a helyzetért, amibe belekeveredett – bólogattam lassan, megértve a probléma lényegét. –  Nem akarja magát sebezhetőnek, gyengének láttatni. Nem, mert akkor önmaga előtt is be kell ismernie, hogy esendő, és sérülékeny, mint fizikailag, mind lelkileg. Összetákol hát egy folyamatot itt – böktem a fejemre – amiben a körülményeket teszi felelőssé mindazért, amit el kellett szenvednie. Az események miatti dühét és elkeseredettségét másokra hárítja. Sajnos, Mr. Gillies a legrosszabb utat választotta – ráztam meg a fejem. – Nem tartom Önt hibásnak, asszonyom. A férje felnőtt ember, aki hozott egy önálló döntést. Sajnálom, hogy rosszul sült el, de tisztában vagyok vele, hogy felvilágosították a vállalt veszélyről az utazás előtt.

Láttam, hogy Rachael felkapta a fejét erre a mondatra, de csak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy azonnal magyarázatot adok, majd rámosolyogtam. Tudtam, hogy őt legalább olyannyira meg kell nyugtatnom, ahogy a férjével próbálkozom nap, mint nap.

- Kérem, egy percig se érezze magát felelősnek. Sajnálom, hogy kettejük viszonya ilyen szinten áll. Pedig talán Ön segíthetett volna rábeszélni Mr. Gilliest, hogy működjön közre velem. Jelenleg ez az egyetlen, ami elősegítheti a lelki értelemben vett gyógyulását.

- Nos, a férjem jelenleg nyilván az ördög tanácsát is szívesebben fogadná meg, mint az enyémet – válaszolta Rachael – de amit lehet, megpróbálom, Dr. Novak. Tudom, hogy a kettőnk élete visszavonhatatlanul tönkrement, de szeretném, ha sebek nélkül tudnánk mindketten új életet kezdeni. Nekem sem hiányzik a hátralévő éveim alatti önmarcangolás és lelkifurdalás.

- Remélem, együttes erővel sikerrel járunk – dünnyögtem. – Már csak azért is, mert… - hallgattam el hirtelen, és néhány másodpercig töprengtem, vajon hozzak-e radikális lépést. – Mrs. Gillies, nem szeretném, ha néhány új információ birtokában felelősnek érezné magát a történtekért, de szeretném, ha látna valamit. Ennek tudatában talán megérti, miért szeretném, ha tudnám, egészen pontosan mi minden történt a férjével – döntöttem aztán, és megnyitottam a számítógépen egy mappát.

- Az elmúlt napokban felvettem mailben a kapcsolatot a Reményt mindenkinek segélyszervezettel – néztem ismét Rachael szemébe. – Azzal a szervezettel, amelynek berkein belül a férje elutazott. Nem volt könnyű rábeszélnem őket, hogy segítsenek, de hivatkozással orvosi mivoltomra, és a betegem állapotára végül sikerrel jártam. A szervezet vezetőjének elmondása szerint nem sokkal a túszok elrablása után a túszejtők ismeretlen címről néhány fényképet küldtek a szervezet Mianmari központjába, hogy nyomást gyakoroljanak a vezetőségre, és megsürgessék a váltságdíj kifizetését. Ezekkel a fényképekkel jelezték, hogy az emberrablást komolyan gondolják. Ha a szükség úgy hozza, akkor akár halálosan komolyan is – hívtam be néhány fényképet, majd a laptopot Rachael felé fordítottam.

- Remélem megérti, Mrs. Gillies, miért akarok minden erőmmel segíteni a férjének – tettem hozzá, és ahogy Rachael meglátta a fotókat, elsápadva emelte szeme elé a kezét.