Ments meg engem! 9. fejezet

Az apró szemű kavicsok megcsikordultak a lábam alatt ahogy sietősen ráléptem a keskeny útra. Sárga színüknek köszönhetően olybá tűnt, mintha a májusi napsütés nemcsak odafentről áradna rám, hanem alulról a föld is visszaverné a meleg sugarakat, és fényes ragyogásból állna a világ.

Két oldalt selymes füvű pázsit kellette magát, néhol alacsony fák tették színesebbé a park képét, egy-két helyen pedig virágágyások illatoztak. Egészében véve, a kert egy kisebbfajta paradicsomnak tűnt. Illatos, és főképp meleg paradicsomnak jelenleg. Ezért is tudtam megérteni, ha a járni képes betegek szívesen jöttek ki ide a nap néhány órájában.

Most is jó néhány padon üldögéltek, néhányan a kórházi pizsamában és a fölé húzott köntösben. Egy idősebb néni egy bácsi kezét fogva sétálgatott, öreges, kimért, lassú léptekkel, mégis mosolyogva, kicsit arrébb egy kerekesszékes férfit tolt egy aranyhajú nő, körülöttük egy hat év körüli kisfiú ugrált. A férfi nevetett, és néha megálltak, hogy egy simogatást, vagy futó csókot váltsanak a nővel.

Balra fordulva elkanyarodtam a látványtól, és nem kellett már sokáig kutatnom hogy ráleljek arra, akit keresek.  A park ezen része kissé néptelenebb volt, ráadásul hiányoztak az enyhet adó árnyékú fák.  Gillies egy padon ült a sétánytól kissé távolabb, benn, a pázsit közepén. Csak egy egyszerű szabadidő nadrág, és póló volt rajta. Kényelmesen kinyújtotta lábait, karjait pedig a pad támláján pihentette. Lehunyt szemekkel adta át magát a napsütés örömeinek.

Két gondolat villant át a fejemen gyors egymásutánban. Az első az volt, hogy már szemmel láthatóan jobban fest, mint eddig. Eltűnt róla a kórházi sápadtság, barna haja kissé kócos volt, a pár napos borostát pedig láthatóan ismét nem volt hajlandó levakarni magáról. Összességében inkább látogatónak tűnt már, mint kórházi betegnek. A másik gondolat pedig az volt, hogy istentelenül jóképű ez a pasas, és alighanem Rachael egy kötözni való bolond lehet, ha elhagyta. Aztán összeszorítottam az ajkaimat, és megráztam a fejem, hogy elhessentsem az ilyesféle gondolatokat. Nem igazán vette volna ki jól magát, ha egy hirtelen őszinteségi roham keretében ezeket az eszmefuttatásokat Gillies képébe szórnám.

Lassan lépkedtem a pad felé, és mivel a pázsit elnyelte a lépteim zaját, meg sem hallotta, hogy megálltam a padja mellett. Mikor azonban láttam, hogy füle botját sem mozdítja, valahogy tudomására kellett hoznom a jelenlétemet. A fülébe ordítást nem tartottam célravezetőnek, így hát megköszörültem a torkomat, és vártam a hatást.

Arra nem kellett sokat várnom. Úgy pattant fel a szeme, és rezzent össze egész testében, mintha a pokolbéli ördög állt volna meg mellette. Riadt, ijedt pillantást vetett rám, és csak akkor nyugodott meg kissé, mikor látta, hogy a „támadója” nem a mitológiai patás, hanem emberi lény.

- Dr. Novak… - dünnyögte, aztán arrébb húzódott a padon, hogy helyet szorítson nekem. – Mondja, az a célja, hogy végleg itt tartson a kórházban? A szívbajt hozta rám.

- Pedig a legfinomabb módszert választottam, Mr. Gillies – válaszoltam miközben helyet foglaltam mellette. Igazam volt, ugyanakkor gyötört némi lelkifurdalás. Az isten szerelmére, fél, rémült, rémálmai vannak, én meg rádobok még egy lapáttal. Anélkül viszont napestig itt álldogálhattam volna, várva, hogy felfigyeljen rám.

- Remekül néz ki, Mr. Gillies – mondtam aztán ki, mikor közelről is jó alaposan szemügyre vettem. A bőre napbarnítottnak, egészséges színűnek tűnt, és a szemében is volt valami olyan csillogás, amit eddig nem láttam. Férfi tusfürdő illata csapott meg, és hirtelenjében valahogy meg tudtam érteni, miért hevernek a nők ennek a pasasnak a lábai előtt.

- Kösz – jött a válasz röviden és tömören. – Untam már a fekvést, meg azt, hogy vagy a plafont, vagy a tévét bámulom. Nem is tudtam erről a kis parkról… Bebarangoltam kávé után a kórházat, akkor láttam meg. Gondoltam, itt egész jól el tudnám tölteni a délutánt.

- Igen, látom – bólogattam. – Nyilván jobb programnak tűnt nálam is. Három óra már régen elmúlt, Mr. Gillies – toltam a karomat az orra alá, hogy jól láthassa a karórám mutatóit. – Fél négyig vártam magára a kórteremben, hogy valahonnan majd csak feltűnik, aztán remélem megbocsátja, de kénytelen voltam a keresésére indulni.

- Gondoltam, nem olyan nagy ez a kórház, hogy előbb-utóbb ne találjon rám – vont vállat Gillies, majd féloldalasan felém sandított. – Nem is értem, miért tartott ennyi ideig, hogy felbukkanjon. Emlékeim szerint a múltkor épp azt ecsetelte, hogy bárhol rám találna, mert a kórháznak remek beépített kamerái vannak – vigyorgott rám.

Nocsak, humorizál? Meglepődtem a tényen, azon meg végképp, hogy ezúttal egy mosolyra is hajlandó volt. Eddig mindig olyan morcosan és dühösen nézett rám, mintha szorulása lenne, és én tehetnék róla.

- Lehet, hogy inkább poloskát rakok magára. Az biztosabb módszer – válaszoltam hasonló, halvány mosoly kíséretében, majd én is kényelmesen kinyújtottam a lábaimat, és hátrasöpörtem a hajamat, hogy a nyakamat is érje kissé a napfény.

- Beszélt már Dr. Mirsával, Mr. Gillies? – kérdeztem aztán, és Danielre néztem, aki érdeklődve figyelte bűvészkedésemet a hajfürtjeimmel.

- Igen, beszéltem. Két nap múlva kiengednek – sóhajtott Gillies olyan módon, mint mikor a rab szabadul a börtönből. – Ideje is volt. Egy életre elég volt a kórházszagból. Meg a fekvő semmittevésből is. Amint hazaérek, felhívom Juliet… remélem minél hamarabb visszamehetek dolgozni.

- Azért ne olyan hevesen, Mr. Gillies – hűtöttem le a lelkesedését. – Dr. Mirsa nyilván azt is elmondta, hogy néha vissza kell fáradnia kontrollra. Na és persze engem se felejtsen el – hallgattam el hirtelenjében. Az utolsó mondat valahogy kissé kétértelműre sikeredett.

- Nem is tudnám. Maga olyan, mint egy vadászkopó – dünnyögte Gillies. – Nézze Dr. Novak, őszinte leszek. A hátam közepére kívánom magát. Ne értse félre, és ne sértődjön meg, ez nem az ön személyének szól. Csak semmi szükségem pszichiáterre. Remekül vagyok, tényleg. Amit el akartam mondani, már elmondtam, amit meg nem akarok, arról ne is faggasson. Azt magammal viszem a sírba. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha figyelmen kívül hagynám magát, képes lenne akár a küszöbömön is éjszakázni, hogy elkapjon. Sem kedvem, sem türelmem a macska-egér játékhoz, hát az tűnik a legjobb megoldásnak, ha beadom a derekam. Még ha nem is szívesen.

- Tehát ha jól értem, ez azt jelenti, hogy hajlandó találkozni velem? Mint az orvosával… - hebegtem utána gyorsan a kiegészítést, még mielőtt félreértené, és azt hinné, valamiféle randira hívom. Te jó ég, milyen lehet vajon olyan körülmények között? Biztos kedves, aranyos, rengeteget nevet, és… és ezen a ponton jó alaposan belecsíptem a saját lábamba, hogy visszajöjjön a józan eszem.

- Igen, hajlandó vagyok. De két feltételem van. Kössünk kompromisszumot, rendben? – fordult felém Gillies egész felsőtestével, én meg kétségbeesve igyekeztem a mondandójára koncentrálni. Nem volt túl könnyű annak tükrében, hogy egyenesen a szemébe néztem, és a szél pedig felém hozta férfias illatát.

- Halljuk a feltételeket – biccentettem. – Aztán meglátom, teljesíthetőek-e vagy sem. Előre nem ígérek semmit, Mr. Gillies – mosolyogtam.

Megcsóválta a fejét kissé elnéző módon, majd felemelte kezét, és feltartotta egyik ujját.

- Jól van. Az első feltétel: hagy engem élni. Úgy értem, tegnap itt volt Rachael, és közölte, hogy mire kérte magát. Nem kell hozzám költöznie, Dr. Novak. Remekül megleszek magam is, higgye el. Szükségem van privát szférára, és nem tűnök majd el nyomtalanul. Megígérem.

- Ezt teljesíthetem – válaszoltam. – Én is szerettem volna elmondani Önnek a felesége tegnapelőtti látogatását nálam, csak fogalmam sem volt, mikorra időzítsem ezt az információt. Mintha ahogy elmondtam Mrs. Gilliesnek is, a legutolsó szóba jöhető verzióként tartottam számon a költözködést. Nekem ugyanúgy kell a privát szféra Mr. Gillies, ahogy önnek. Otthon végzem a munkám egy részét, és szeretem a lakásomat.

- Akkor ebben megegyeztünk – válaszolta Daniel, majd felemelte másik ujját is. – A második feltétel: bárhol hajlandó vagyok magával találkozni, de itt, a kórházban nem. Nyomaszt az egész – intett a távolban látszó épület felé. – Jöhet hozzám arra az egy órára, de akár el is mehetünk valahová, ami nem túl népes hely, és nem zavarnak minket. Akár egy pincébe is, nem érdekel. Bármi jobb, mint ez itt.

- Öööö…. – hökkentem meg kissé, aztán némi gondolkodás után rábólintottam a tényre. – Rendben. Azt hiszem, ez is megoldható, feltéve ha nem Hold, vagy Marsutazást tervezett be. Jól van, Mr. Gillies. Teljesíthetőek a feltételei.

- Remek – mosolygott rám Gillies, majd elfordult, és újra felkínálta arcát a napsütésnek. – Van még valami, Dr. Novak? – kérdezte rám sem pillantva.

- Oh, igen. Hogy akar hazamenni holnapután? – érdeklődtem.

- Taxival, nyilván – rántott egyet a vállán, majd látta, hogy úgysem hagyom békén, hát egy sóhajjal visszafordult felém. – Rachael nem tud értem jönni. De ha tudna sem akarnám, hogy ő vigyen haza. Ő már nem lakik ott, én pedig… szóval, nem akarom, hogy ott legyen. Egy percig sem. Tudom, hogy elmondta magának, hányadán állunk – tette aztán hozzá, hogy ne is próbálkozzak valami csodálkozó, ártatlan pofa vágásával.

- Értem – szusszantam egyet, majd támadt egy ötletem. – Akkor holnapután én magam furikázom haza. A kórház délben bocsátja haza a betegeket. Viszont olyankor nem nagyon fog taxit találni. Nekem elhiheti, tapasztalatból mondom. Ülhet itt délutánig is, mire lesz egy szabad kocsi. Dr. Mirsa elmondása szerint viszont maga még két hétre el van tiltva a vezetéstől. Bizony, Mr. Gillies… - vigyorogtam – tudok ám erről is.

- Orvosi összeesküvés – dörmögte Daniel, aztán széttárta a két karját, mintha jelezte volna, hogy nem lát más megoldást vagy lehetőséget. – Jól van. Ha nincs más dolga, mint a betegét fuvarozni hazafelé, akkor köszönettel igénybe veszem a segítségét.

- Van ebben egy adag okosság is, Mr. Gillies – válaszoltam vihorászva. – Ha mégis meggondolná magát és felszívódna, legalább tudom, hol próbáljam keresni először – álltam aztán talpra. – Hagyom még napozni, amíg teheti. Holnapután találkozunk, Mr. Gillies – mosolyogtam rá kedvesen, majd sarkon fordultam, de még alig tettem néhány lépést, mikor egy kezet éreztem meg a vállamon.

Csodálkozva fordultam hátra, és csak szaporán pislogtam, mikor Gillies közvetlenül előttem állt. Olyan közel, hogy akár a szempilláit is képes lettem volna megszámolni. Gyorsan hátráltam egy lépést, mielőtt a közelsége ésszerűtlen és logikátlan, elhibázott lépésre késztetett volna.

- Van még egy feltételem – vonta fel a szemöldökét „támadóm”. – Utálom a hivatalos formulákat. Kérem, szólítson Danielnek.

- Oké, Mr… Daniel – krákogtam néhányat, hogy visszanyerjem a hangom. – Szívesen. Az én nevem pedig Patrícia – éltem hasonló gesztussal.

- Akkor örülök, hogy megismertem Patrícia. Maga szimpatikusabb nekem, mint Dr. Novak. Még akkor is, ha a kettő egy és ugyanaz – nyújtotta ki Gillies a kezét, én pedig tenyerébe tettem a kezem, és megráztam. Láttam, ahogy szeme gyors egymásutánban többször is megrebben, így hát egy gyors biccentés után sarkon fordultam, és sietve átvágtam a füvön. Csak mikor már beértem a kórház épületébe vettem szemügyre a tenyerem, mert Gillies érintése olyan volt, mintha elektromos áram futott volna át minden idegszálamon, ahol bőröm érintkezett a bőrével.

És a meglepő az egészben, hogy a reakcióját látva ő is alighanem ugyanezt érezte.

Folyt. köv.