Ments meg engem! 11. fejezet

Hatalmasat nyeltem, mert jókora gombóc lett a torkomban, pedig még nem is hallottam a történet folytatását. Egyrészt szerettem volna minél hamarabb túl lenni már a dolgon, másrészt szívesen elodáztam volna a meghallgatását mondjuk úgy az idők végezetéig.

- Nem értem, egyáltalán honnan tudták, hol kell magukat keresniük? – tettem fel aztán a kérdést töprengve, mire Coslow vállat vont.

- Tudja doktornő, ma már a harmadik világ fegyveresei sem olyan barbár hordák, mint ahogy azt mindenki elképzeli. Vagyis, technikailag nem azok. A viselkedésük már más lapra tartozik – gyújtott rá újabb cigarettára, és nem volt nehéz észrevennem, hogy néha finoman megreszket a keze. Nála sem múlt el nyomtalanul az a négy kínkeserves hét.

- Tehát követhették önöket? – érdeklődtem újra, csak mert elég nehéz volt elképzelni, hogy amolyan tű a szénakazalban módon találjanak egy csapat embert, akiért váltságdíjat követelhetnek.

- Lehetséges. De azt se feledjük el, hogy akár így, akár úgy, de a polgári lakosság is állást foglal a hatalmi harcokban. A többségük kimarad a politikából, műveli a földjét, eteti az állatait, és eljár imádkozni a legközelebbi szentélybe, hogy ne szakadjon fejére a háború ege. Viszont olyanok is vannak, akik hasznot húznak abból, hogy információkat adnak el. Hol a kormányerőknek, hol a szakadároknak. Az ember elhajt valaki mellett az úton mondjuk, akit egyszerű parasztnak néz, és nem is sejti, hogy néhány óra múlva a megjelenésünk információja valamelyik főhadiszálláson pihen – fújta ki a füstöt Coslow.

- Ez olyan, mintha beleharapnának az őket etető kézbe – fintorodtam el, és magamban ismeretlenül is a pokol kínjait kívántam annak, aki előidézte az eseményeket.

- Az egy másfajta kultúra, doktornő. Más emberek, más mentalitás. Mi sosem fogjuk megérteni a helyzetüket – dőlt hátra Coslow, és lepöckölte a hamut a cigarettájáról.

- Meg akarja érteni őket? – tágultak ki a szemeim. – Azok után, amit magukkal tettek? Azok után, hogy az életüket fenyegették, hogy véresre verték, vagy épp megcsonkították magukat? – emelkedett a hangom meg kissé. – Nézze el nekem, de én ezt képtelen vagyok elfogadni. Olyan, mintha máris megbocsátott volna nekik mindenért.

- Megbocsátottam Miss Novak, de el nem felejtettem – nézett a szemembe vendéglátóm komoran. – Keresztény vagyok, doktornő. A megbocsátás a legfőbb erény. És ha nem tenném, sokkal tovább hordoznám magamban a sebeket. Azokat, amik ezzel ellentétben – emelte fel jobbját – láthatatlanok. Igen, megbocsátottam. De elfeledni sosem fogom.

Némán hallgattam, és valahol a lelkemben mélyen tisztelni kezdtem ezt a férfit. A megbocsátás a legnagyobb lelkierőről tanúskodó tény. Inkább nem osztottam meg vele a véleményemet, hogy ha módomban állna, egy gépfegyverrel végeznék az összes rohadékkal, akik bántották őket. Én nem vagyok keresztény, és megbocsátó típus meg aztán végképp nem.

Coslow tartott néhány másodperc szünetet, míg a csikket körülményesen elnyomta a hamutartóban, aztán újra belefogott a történetbe.

- Ott fenn, a teherautón, nem tudom mennyi ideig tartott az út. Próbáltam számolni, mérni kissé az időt, de lehetetlennek tűnt. A félelem bennem éppúgy dolgozott, mint bármelyikünkben. Hallottam Mr. Gillies zihálását, néha próbáltunk szót váltani egymással, de volt rajtunk kívül a platón egy fegyveres, és ilyenkor kaptunk egy kis bökdösést a fegyver csövével, vagy egy rúgást. Nem durván, csak figyelmeztető jelleggel. Legalábbis ekkor még – tette hozzá megvetően.

- Lehet, hogy órákig utaztunk, az is lehet, hogy csak öt percig. Össze-vissza kanyargott az út, arra emlékszem, mert összekötözött kézzel kapaszkodni sem tudtunk. Néha csak átgurultunk egymáson, mint a krumpliszsákok. Egy valamit tudok: amikor megállt az autó, és lerángattak minket, köveken botladoztam át. Sejtéseim szerint valahol a hegyekben lehettünk. Amikor kiszabadultunk, ez bizonyossá is vált.

Ez alkalommal odaadtam volna minden vagyonomat, ha nem lettem volna világéletemben vizuális típus. Már most beleborzongtam az elképzeltekbe, pedig még alig hallottam valamit.

- Végigvonszoltak minket egy jókora szakaszon, aztán ajtó nyikorgását hallottam, és belöktek valahová – folytatta Coslow a történetet. - Egy jókora koppanás, meg egy nyögés tudatta velem, hogy Mr. Gillies is megérkezett, ugyanúgy elzuhanva, ahogyan én is. Még a földön feküdtünk, mikor levették a szemünkről a kendőt, és a kezünkről a kötelet. Egy férfi állt előttünk, talpig fegyverben, és maszkban. Csak a két fekete szeme látszott ki, és attól, amit abban láttam, meghűlt bennem a vér. Tíz éve csinálom már ezt a munkát Dr. Novak, kerültem már párszor zűrös helyzetbe, de most először éreztem azt az iszonyatos, és jeges döbbenetet. Most először éreztem azt, hogy akár véget is érhet az életem.

Újra tartott néhány másodperc szünetet, amíg összeszedte a gondolatait. Az is lehet, hogy felállított magában egy szűrőt, hogy a nagyon durva dolgokat ne mondja el nekem. Nyilván feltűnt neki, hogy már most belesápadtam ebbe az egészbe. Pedig nekem csak hallgatnom kellett…

- Néhány órán át békén hagytak minket – folytatta Coslow olyan hirtelen, hogy kissé összerezzentem. – Legalább volt időnk kicsit szétnézni, meg megnyugodni. Nos, doktornő, nyilván nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem egy Hilton volt, ahová minket vittek – nevetett. – Egy ágy, matrac nélkül, csak a puszta sodrony, egy takaró, egy koszos illemhely a sarokban, meg egy búra nélküli villanykörte a plafonban. Ennyi volt a berendezés. Nem éppen hosszadalmas tartózkodásra találták ki az a nyomorult helyet. Ablak nem volt, nem tudtuk mikor van kinn világos nappal, vagy mikor éjszaka. A fejünk felett viszont hallani lehetett a lépteket. Nyilvánvaló volt, hogy egy pincébe dobtak be minket – hallgatott aztán el, és a szemöldökét összehúzva meredt rám.

- Jól van, Dr. Novak? – kérdezte. – Sápadtnak tűnik. Felzaklatja a történet?

- Egy kissé – válaszoltam remegő hangon. – Olyan szürrealisztikus ez az egész… olyan, mint egy valóra vált rémálom. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez megtörténhetett.

- Mint a mellékelt ábra mutatja, megtörtént – vetett Coslow egy pillantást a bekötözött kezére, majd újra rám. – Biztos, hogy akarja hallani a folytatást?

- Igen, egészen biztos – válaszoltam hezitálás nélkül. – Nekem csak a hallgatóság szerepe jutott, uram. Önöknek ennél több is, mégis bátran viselték. Nem lehetek gyáva hát én sem. Megbirkózom vele, csak kérem, folytassa.

- Rendben – dünnyögte a férfi, aztán újra felvette az elbeszélés fonalát. – Mint mondtam, egy darabig békén hagytak minket. Néhány órán keresztül legalábbis. Igyekeztem megnyugtatni Mr. Gilliest, mert ami azt illeti, ő elég közel állt a teljes pánikhoz. Nem ítélem el érte. Én már tapasztalt harcos vagyok a magam módján, de én sem álltam messze ettől – köszörülte meg a torkát. – Egyszer aztán meghallottuk a közeledő lépteket. Kinyílt az ajtó, és három fegyveres lépett be. Köztük az is, akit akkor láttam, mikor leszedték rólunk a köteleket. Azt hiszem, ő lehetett ott a főnök. Térdre kényszerítettek bennünket, tarkóra tett kézzel kellett várnunk, amíg ők valamin hevesen vitatkoztak. Aztán hirtelen, egy másodperc alatt odaugrottak Mr. Gillieshez, felrángatták a földről, és kicipelték. Nem tudtam, hogy hová, csak imádkoztam érte, hogy… - harapott az alsó ajkába, és nem fejezte be a mondatot. Kitaláltam magamtól is, hogyan szólt volna a vége.

- Imádkozott, hogy ne vegyél el az életét – suttogtam kerekre nyílt szemekkel, mire Coslow bólintott.

- Nem akarok a hős szerepében tetszelegni, remélem elhiszi, doktornő. De akkor és ott úgy éreztem, ha erre kerül a sor, akkor vigyenek el inkább engem. Idősebb vagyok, és mindig is tisztában voltam a veszéllyel, minden utam előtt. Ragaszkodom az élethez, de akkor úgy kívántam, hogy inkább én, és ne ő… ne az a szegény fiú – sóhajtott fel, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.

- Az egyetlen, ami segített megőrizni a józan eszemet, a matematika volt – folytatta aztán, és meglepődött tekintetem láttán elmosolyogta magát. – Számoltam az időt. A másodperceket. Amikor letelt egy perc, húztam egy jelet a föld porában. Főképp akkor merültem bele a számolásba, amikor meghallottam a fejem fölül a hangokat. Akkor már tudtam, hogy nem fognak megölni minket. Ne kérdezze honnan, valamiféle hatodik érzék lehetett… valami tiszta, különös bizonyosság, ami elfogja néha az embert. Nyilván ön is élt már át hasonlót. De azok a hangok, amik odafentről leszűrődtek, rosszabbak voltak a halál gondolatánál is. Angol kiabálást hallottam, kérdéseket… aztán fojtott nyögéseket, és puffanásokat. Én pedig csak számoltam, mert bármit megtettem volna, hogy elvonjam a figyelmem arról, ami ott történik. És számoltam, mert tudni akartam, meddig tart ez az egész. Ötvenhárom perc, Dr. Novak. Ötvenhárom percen át vallatták és verték Mr. Gilliest odafenn.

- Istenem… - leheltem elhaló hangon, és azt hiszem, még sosem kívántam úgy egy pohár italt, mint ebben a pillanatban.  – És mégis, mi az ördögről vallatták? Mit akartak tudni?

- Olyan információkat, amiknek Mr. Gillies nem volt birtokában – válaszolt Coslow. – Főleg olyasmit, hogy láttunk-e az idefelé vezető úton kormánykatonákat, illetőleg mennyi pénz van a segélyszervezet számlaszámán. Nyilván akkor már a váltságdíj minél nagyobb összegében reménykedtek. Csak épp nem jó embert kérdeztek – fintorgott, aztán legyintett. – Mint mondtam, doktornő, ötvenhárom perc. Ennyi idő telt el, hogy újra nyíljon az ajtó, és belökjék rajta Mr. Gilliest, mint egy zsákot. A fegyveres, aki lecipelte, mellé dobott két flakon vizet, aztán távozott. Magunkra maradtunk. Villanyt gyújtottam, és amikor megláttam abban a sápadt fényben szegény fiút, hát…. – sötétedett el a tekintete, és megrázta a fejét, mintha csak el akarná magától hessenteni az emléket.. - Véresre verték. Félájult volt. Megitattam, és lemostam a sebeit, ennyit tehettem. Javarészt nem volt magánál, csak néhány percre nyerte vissza a tudatát. Egy mondatára viszont tisztán, és élesen emlékszem. Olyan tisztán, mintha itt és most súgná a fülembe. Szó szerint ezt mondta: „a rohadékok végigfényképezték az egészet”. Először azt hittem, félrebeszél. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem, mert kicsivel később bejött egy lázadó, és… és lefényképezte. Érti, Dr. Novak? – telt meg hangja heves, és dühös felháborodással. – Lefotózta, ahogy ott fetreng az a fiú a saját vérében, félig eszméletlenül. Miféle hideg, aljas cinizmus van egy ilyen emberben? – vágott nagyot a fotel karfájára ép bal kezével, aztán vett néhány hatalmas levegőt, hogy lecsillapítsa magát, majd újra cigaretta után nyúlt.

- Vegyen bátran – követte a pillantásomat. – Van belőle bőven.

- Köszönöm – motyogtam rekedten. – Általában nem dohányzom, de azt hiszem, most mindennél jobban szükségem van rá – csattintottam fel az öngyújtót, és igyekeztem úrrá lenni a kezem reszketésén. – És mi történt aztán?

- Semmi – csóválta a fejét Coslow. – Békén hagytak minket. Nem bántottak, nem jöttek újra, viszont sem enni, sem inni nem kaptunk. Nagyjából két nap telt el, nem vagyok biztos benne. Amikor legközelebb jöttek, engem rángattak ki magukkal. Felkészültem rá, hogy ezúttal én leszek az, akit vallatnak, de nem ez történt. Legalábbis még akkor nem. Ismét megkötöztek, bekötötték a szemem, és újra fellöktek a teherautóra. Máshová vittek. Különválasztottak bennünket. Akkor láttam utoljára Mr. Gilliest, egészen a kiszabadulásunkig. Nyilván akkor már rájöttek, hogy én vagyok a csoport vezetője, mert nem sokkal később már engem vertek puhára, hol megtudják, vajon mennyi váltságdíjat remélhetnek értünk. És tudja, mi a legszörnyűbb? Hogy nálam is végigfotózták az egészet. Minél véresebb voltam, ők annál jobban élvezték. Ugyanúgy, ahogy azt is lefényképezték, mikor megszabadítottak három ujjamtól – állt fel a fotelból, majd a szekrényhez lépett, és elővett egy jókora borítékot.

- Mint bennfentes, hozzájutottam a fotókhoz. Még a fogságunk idején eljuttatták az összest a szervezet központjába, hogy így gyakoroljanak nyomást rájuk – tette le elém a borítékot. – Tessék, Dr. Novak. Végignézheti őket.

Egy darabig mérlegeltem magamban a „biztos, hogy akarom én ezt?” kérdést és a morbid kíváncsiságot, aztán kinyitottam a borítékot, és lapozni kezdtem a képek között. Öt ember… véresre verve, megkötözve, fegyverek előtt, kiszolgáltatottan. Három közülük ismeretlen. A negyedik itt ül velem szemben. Az ötödiket pedig már jól ismerem. És attól a képtől, ahogy most itt láttam, valami megmagyarázhatatlan érzés kapott el legbelül.

- Ezt a képet csinálták akkor, amikor…?  – leheltem, de Coslow a szánalmas nyekergésemből is találta a kérdés lényegét.

- Igen. Miután visszahozták a cellánkba – dörmögte, és ez alkalommal színtiszta dühöt láttam a szemében.

Csendben néztem végig a hátralévő képeket, az utolsónál pedig hajszál híján kiejtettem a kezemből mindent, mert egy kezet ábrázolt. Egy véres kezet, és nem messze tőle három gazdátlan ujjat.

- Irgalmas isten – nyögtem, és szaporán nyeltem, hogy úrrá legyek az émelygésemen. Mindenesetre örültem, hogy kihagytam a reggelit, és tisztában voltam vele, hogy ezek után az ebédről is lemondok.

- Oh, igen – bólogatott vendéglátóm cinikus derűvel. – Az én valaha volt ujjaim. Nos, igazán nem panaszkodhatom. Hét még így is megmaradt – vont vállat, majd a Danielt ábrázoló képet külön tette. – Ezt elviheti, ha gondolja. A többit meg azt hiszem, albumba rakom. Van már jó néhány az eddig bejárt útjaim szépségeiről. Most nyitok egy ellen-albumot is. A kevésbé szép dolgokról, teszem azt – humorizált, mire én borzadállyal bámultam fel rá.

- Ne vegye ezt komolyan, doktornő – komorult el Coslow. – Morbid a humorom, tisztában vagyok vele. De tudja… valahogy nekem is túl kell élnem. Itt, belül – mutatott a mellkasára, aztán lehajtotta a fejét, és elfordult. Kimondatlanul is tudtam az okát.

- Nos, remélem tudtam segíteni – nézett aztán rám Coslow néhány perc múltán, miután kissé összeszedte magát.

- Azt hiszem, valamennyit igen – álltam talpra. – Jobban megértem a történtek után Dan… Mr. Gillies lelkiállapotát. De arra még mindig nem derült fény, hogy mi történhetett vele azok után, hogy önöket elválasztották egymástól.

- Erre csak ő maga adhat választ, Dr. Novak – mormogta vendéglátóm. – Adjon neki időt. Még neki is fel kell önmagában dolgoznia mindent. Eljön az idő, amikor megnyílik majd… csak legyen vele türelmes. Álljon mellette… és egy kicsit szeresse úgy, ahogy minden ember megérdemli, hogy szeressék.

Biccentettem a szavaira, aztán odaléptem elé. Nem tudom hogyan vettem a bátorságot, de ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam a kezét, majd hevesen, és hálásan átöleltem.

Ő maga is megérdemelte azt a szeretetet, amiről beszélt.

Vége

Folyt. köv.

A következő részben: Daniel végre hazaérkezik, de nem megy minden zökkenőmentesen, Trish pedig hirtelen szorongatott helyzetben találja magát...