Ments meg engem! 8. fejezet

Néma csendben vártam, míg Rachael elvette szeme elől a kezeit, és halálos sápadtan meredt a képekre, majd rám.

- Ezt… ezt tették vele? – suttogta, én pedig megkönyörültem, és bezártam a mappát. Nem volt értelme, hogy tovább fokozzam a rémületét és az önvádat a lelkében.

- Igen, ezt. És még valószínűleg sok mást. Talán rosszabbat is – sóhajtottam. – Ezért szeretném megtudni, mi minden történt vele. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni, mások kénye-kedve szerint… nem tudni, mit terveznek velünk, és rádöbbenni arra, hogy idegen emberek döntenek az életünkről, és a halálunkról, bárkit felőrölne lelkileg. És ha a tetejében még bántalmazzák is, olyan sebeket tud ütni, amit önmagában már feldolgozni senki nem képes. Ezért kellek én. És ezért kellene, hogy Mr. Gillies megnyíljon nekem. Ezért kell tudnom, hogy mit tettek vele MÉG. Mert valamit titkol. Akár még önmaga előtt is. Talán van valami, amit szégyell.

Rachael visszaroskadt a kanapéra, aztán vetett rám egy halálra rémült, mégis beszédes tekintetet, én pedig azonnal tudtam, mire gondol.

- Nem, szó sincs erről – mondtam határozottan, és talán kissé hevesebben is a kelleténél. – Szó sincs szexuális bántalmazásról. Azt az orvosi vizsgálatok azonnal megállapították volna. Nem, ezt az eshetőséget szerencsére kizárhatjuk.

Rachael nagy levegőt vett, aztán a hajába túrt. Nem tudtam eldönteni arckifejezése láttán, hogy most révetegen mereng-e az elmúlt időszak eseményein, amelyeknek ez lett a vége, vagy enyhe sokkot kapott a látottaktól.

- És a többiek? – vetette fel hirtelen. – Úgy értem, a kollégái, akiket szintén foglyul ejtettek. Ők sem tudnák elmondani, mi történt?

- Már próbálkoztam – biccentettem kissé fáradtan. – Sajnos nagyon úgy fest, hogy csak egy bizonyos pontig ér össze az öt történet. Egészen pontosan, csak hogy Ön is értse, arról van szó, hogy az elrablás helye, és talán első öt perce mindnyájuknál megegyezik. De külön-külön vitték el, és zárták be őket. És ahogy a papírokból kiderül – mutattam a halom jegyzetre az asztalon – kissé másképp bántak mind az ötükkel. Volt akivel kissé finomabban, míg másokkal… nos, kevésbé finoman – nyeltem nagyot. Inkább megtartottam az információt, hogy volt köztük egy, aki rosszabbul járt Danielnél is. Ő három ujjával áldozott a túszejtőknek.

- Dr. Novak, ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy meggyőzzem Dant, hogy legyen Önnel közlékenyebb – nézett rám Rachael, és láttam a tekintetén, hogy teljesen komolyan és őszintén gondolja, amit mond. – Ugyanakkor van valami, amiért még eljöttem Önhöz. Előre szólok, megértem, ha nemet mond, vagy elutasít…mégis úgy érzem, meg kell próbálnom.

- Nocsak – hökkentem meg. A mai nap úgy tűnik a meglepetéseké. Kíváncsian vártam hát, hogy mit is fog majd kibökni.

- Dan a legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta nekem, hogy nem vágyik pszichiáterre. És hogy legszívesebben megszökne minden alkalommal, amikor maga betér hozzá.

- Kedves – húztam félre a számat. – Bár ezt nagyjából magam is tudtam eddig. Még arra nem jöttem rá, hogy ez az ellenszenv a szakmámnak, vagy önnön személyemnek tudható-e be.

- Nem, ne értse félre! – tiltakozott Rachael vehemensen. – Az ön személyével semmi baja. Dan állítása szerint mikor csak úgy, simán beszélgetnek mindenféléről, kimondottan kedveli az ön társaságát. De közben mégis feszélyezi, hogy tudja, célja van minden látogatással. Konkrétan, hogy őt előbb-utóbb szóra bírja.

- És nem vagyok az a fajta, aki feladja – állapítottam meg halvány mosollyal. – És szeretném, ha ezzel a férje is tisztában lenne.

- Tisztában van – sóhajtott nagyon a látogatóm. – Épp ezért, ehhez kapcsolódik a kérésem – köszörülte meg a torkát, aztán úgy vágott bele, mintha sietősen túl akarna lenni egy kellemetlen feladaton.

- Dr. Novak, én már nem lakom a volt házunkban. Elköltöztem, a jelenlegi társamhoz. Természetesen felajánlottam Dannek, hogy ha kiengedik a kórházból, hazamegyek vele, és ápolom, de erről hallani sem akar. Amit valahol a lelkem mélyén magam is megértek – felhősödött el az arca néhány pillanatra. – Ugyanakkor Dan azt is elmondta, hogy ha végre kiengedik a kórházból, hát esze ágában sem lesz visszajárni oda, hogy – az ő szavaival élve – ön tovább turkáljon az agyában. Bottal ütheti majd a nyomát.

- De hát… - húztam magam egyenesre a székben döbbenten – ez a legnagyobb őrültség, amit hallottam!

- Igen, én tudom. De higgye el, ismerem a férjem. Makacs, mint egy öszvér. Ha egyszer ezt vette a fejébe, senki nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről, vagy arról, hogy gondolja meg magát.

- Azt viszont még mindig nem értem, hová akar kilyukadni, asszonyom – dörzsöltem meg fáradt mozdulattal a szememet. Az elmúlt fél órában ide-oda pattogó információk az én számomra is soknak bizonyultak hirtelenjében.

- Költözzön oda – szaladt ki hirtelen Rachael száján, én meg úgy meredtem rá, hogy alighanem a számat is nyitva felejtettem. Aztán meggyőztem magam, hogy nyilván nem hallok tökéletesen.

- Tessék? – kérdeztem vissza, reménykedvén, hogy mást hallottam, mint amit ő kimondott.

- Költözzön oda, kérem. Persze, nem örökké, csak a kezelés idejére – telt meg Rachael hangja könyörgéssel. – Tudom, hogy amit kérek, az hatalmas dolog, és nagy áldozat, de… de nem tudom, mi mást tehetnék.

- Nem tehetem meg – válaszoltam röviden, és csendesen mikor végre feldolgoztam az információt. – Mrs. Gillies, én a férje orvosa vagyok. Nem élhetek vele egy fedél alatt. Etikátlan is lenne, és azt hiszem, felesleges feszültségeket is generálna, ahogy kerülgetjük egymást, mint kutya és macska. Mégis, hogy gondolta? Ő menekül előlem, én meg üldözöm szobáról szobára, a jegyzetfüzetemet lobogtatva a kezemben?

Rachael elhallgatott, és lehajtotta fejét, de még így is láttam, hogy a vörös legmélyebb árnyalatában kezdett pompázni az arca. Ettől pedig jelenleg valahogy jobban megsajnáltam, mint az átkozott, fafejű, makacs férjét.

- Mi történhet, ha Dan nem vesz részt a további kezeléseken Önnél? – kérdezte aztán a nő halkan, szemével még mindig a szőnyeget pásztázva.

- Talán soha nem fogja feldolgozni a történeteket – válaszoltam azonnal. – És ez hosszú távon több problémát is okozhat. Az egész személyiségét is megváltoztathatja. Dühösebbé válhat, türelmetlenebbé. Dühkitörések, agresszivitás jellemezhetik a jövőben, de akár épp a másik véglet is lehetséges. A világtól való elzárkózás, alkoholizmus, vagy akár tudatmódosító szerek használata. Bármi, ami a gyors és könnyű menekülés ígéretét hordja magában.

- Tehát a férjemből vagy egy agresszív állat lesz, vagy egy drogos csatornatöltelék – jegyezte meg Rachael keserűen, és reménytelenül.

Nagyot sóhajtottam. A fene vigye el az átkozott jó szívemet, meg a hülye fejemet, hogy engem mindig rá tudnak venni minden létező marhaságra. Lehet, néha saját magamat is kezelni kellene.

- Mrs. Gillies, nem mondom, hogy igent mondok önnek. Maradjunk annyiban, hogy gondolkodom az ajánlatán. Ha férje nem változtatja meg az álláspontját, és továbbra is elutasítja, hogy a kórház után bejárjon a kezelésekre, meglátom mit tehetek, hogy ne maradjon magára, és ne szívódjon fel nyomtalanul. Mint mondtam, nem vagyok az a fajta, aki feladja. Az Ön férje a legkeményebb dió, amivel eddig dolgom volt, de előbb-utóbb feltöröm. A saját érdekében.

- Tehát ha minden kötél szakad, hajlandó lenne odaköltözni hozzá? – emelte fel Rachael a fejét, és valamiféle remény csillant meg az arcán.

- Talán. Ismétlem, talán. Ha valami módon összeegyeztethető lesz a dolog az orvosi etikával, és a saját lelkiismeretemmel. De előbb ha megengedi, megpróbálom meggyőzni a férjét. A költözés lehetőségét a legutolsó verzióként tartanám számon – álltam aztán fel, finoman jelezve, hogy az est további részét szeretném egyedül tölteni, és ideje lenne hogy a vendégem távozzon, még mielőtt újabb extra kívánságokkal állna elő.

- Hogyne – vette a lapot Rachael, aztán felállt, és a kezét nyújtotta felém. – Dr. Novak, bocsásson meg még egyszer a zavarásért. És köszönök mindent... ha mást nem is tesz ezek után, már csak azt is köszönöm, hogy próbálkozik Dannél… és hogy meghallgatott. Ne, ne fáradjon – tette hozzá. – Egyedül is kitalálok. Viszontlátásra, Dr. Novak.

- Viszontlátásra – dünnyögtem, és hatalmasat sóhajtottam, ahogy látogatóm után bezáródott a bejárati ajtó. Visszahuppantam a székbe, és megnyitottam azt a mappát, ami a Rachaelnek megmutatott képeket is tartalmazta.

Kikerestem a legutolsó képet, amelynek a látványától megkíméltem Dan feleségét, és keserűen meredtem a monitorra.

- Daniel Gillies… miért vagy te egy ilyen csökönyös, fafejű barom? – kérdeztem keserűen. – Miért nem fogod fel, hogy segíteni akarok? – kérdeztem a képet, ahonnan persze nem kaptam választ. De minél tovább néztem a fotót, annál inkább facsarta a sajnálat a szívemet.

Folyt. köv.