Ments meg engem! 19. fejezet

Sziasztok.

Nos, meghoztam az új fejezetet, és úgy döntöttem, viszek némi rendszert a dologba. Ezentúl minden hónap első hétvégéjén jelentkezem dupla résszel, és minden hónap harmadik hétvégéjén egy általatok kért oneshoot történettel. Így kéthetente mindig dupla bejegyzést olvashattok. A mostani fejezethez pedig jó szórakozást!


19. fejezet

Mire előkerültem a fürdőszobából – tisztán, megfésülködve, és egy alapos fogmosás után – Danielt már a konyhában találtam. Épp a tűzhely előtt álldogált nagy elhatározással, az asztalon pedig egy csésze gőzölgő fekete kellette magát.

- Ez most aranyat ér. Köszönöm – vettem el a kávét, cukrot szórtam bele, és az első korty után lehunytam a szemem.

- Mindig nehezen megy az ébredés, vagy tudjam be az általam okozott kínos éjszakádnak? – lépett oda hozzám Daniel, és meglepve konstatáltam, hogy nemcsak megborotválkozott, de meg is fésülködött, és a friss mentolos lehelet bizonyította, hogy ő is igénybe vette a saját fogkeféjét.

- Odafenn is van egy fürdőszoba – bökött magyarázat gyanánt a mennyezet irányába mikor elkapta a tekintetemet. Bólintottam ennek nyugtázásra, majd vállat vontam a kérdésre.

- Igazság szerint kávéfüggő vagyok. Addig egy reggel sem vagyok képes normálisan magamhoz térni, míg a koffein ki nem tölti az ereimet – vallottam be, aztán a tűzhely felé pislogtam. – Mi készül?

- Bacon és tojás – kotorászott közben Daniel az egyik fiókban. – Remélem megfelel, mert bevallom, a konyhában nem vagyok nagy mester. Ennél többet ne várj tőlem.

- Tökéletes reggeli lesz – nyugtattam meg. – Akarod, hogy segítsek?

- Nem, megoldom – hallottam Daniel dünnyögést ekkor már nagyjából térdmagasságból, mert leguggolt, hogy feltúrjon egy szekrényt. – Csak egy habverőt keresnék. Ha tudnám, Rachael hol tartotta… - vakargatta a fejét.

- Úgy csinálsz, mintha nem is te laknál itt – jegyeztem meg, majd beszálltam a kutatásba. – Fogalmad sincs, mit hol találsz, ugye?

- Két sorozatban játszom egyszerre. Ingázom az Államok és Kanada között. Heti egy napot tudtam itthon lenni a feleségemmel. Ezek után nyilván megérted, ha akkor pont nem a konyhában töltöttem minden időmet – mormogta a kérdezett. – Én sem lehetek mindenben tökéletes.

Megforgattam a szemeimet, mikor érezhetően megnyomta a „mindenben” szócskát.

- Mondták már, hogy az egód a csillagos ég tájékát veri? – nyúltam be találomra egy fiókba, előhúztam a keresett eszközt, és Daniel kezébe nyomtam. – Biztos, hogy ne segítsek? Még mielőtt totálkáros lesz a konyhád.

- Éppenséggel azt sem bánnám – fordult vissza a tűzhely felé Daniel, én pedig csodálkozva meredtem rá.

- Megőrültél? Mondd, hogy csak a gyógyszerek hatása beszél belőled. Pazar házad van. Az én lakásom ehhez képest csak egy két szobás kis egérlyuk.

- Ami azt illeti, én szívesebben laknék jelenleg egy kis egérlyukban. Túl nagy ez a ház egyedül magamnak – törte Daniel a tojásokat egy tálba. – Gondolkodom, hogy talán eladom.

- Csakugyan azért, mert nagy neked, vagy a közös emlékek miatt? – kérdeztem, aztán gondolatban fejbe vertem saját magam. Tessék, egy korty alkoholt nem ittam, és máris képtelen vagyok befogni a számat.

- Is-is – válaszolt Daniel némi mérlegelés után, és úgy kezdte püfölni a tojásokat a habverővel, mintha őket okolná a jelenlegi helyzetért.  – Amennyire haragszom Rachaelre, szívem szerint felgyújtanám. Mármint a házat – tette hozzá, nehogy azt higgyem, a volt feleségének kíván kínhalált. - Mindazonáltal anyagilag kész csőd lenne egy ilyen cselekedet. De úgy élni sem akarok itt, hogy úgy kerülöm a volt hálószobánkat, mintha kísértetek laknák, és ha körbenézek, az jut eszembe, hogy példának okáért itt a konyhapulton is hányszor… - harapta el a mondatot, aztán egy csomag bacont rántott elő a hűtőből.

Nagy levegőt vettem, hogy uralkodjam azon a vágyamon, hogy újfent feltúrjam a fiókokat, és egy húsbárddal verjem szét az említett konyhapultot. Valahogy nem akartam elképzelni, ahogy ő és Rachael éppenséggel itt… nos, szórakoztatták egymást.

Mivelhogy nem volt kedvem továbbra is egy régi szextett helyszínét támasztani, így inkább odasétáltam mellé, és élénk érdeklődéssel figyeltem, hogyan kevergeti a tojást még mindig az indokoltnál nagyobb erőkifejtéssel.

- Csak ellenőrizlek – pislogtam rá, mikor látta, hogy szinte bedugom a fejem a karja alatt a serpenyőbe.

- Nem kell félned, nem mérgezlek meg – mosolygott Daniel. – Ennyire rosszul nem főzök.

- Csak csodálkozom, szegény tojások és szegény tál vajon mit követtek el ellened – fogtam meg óvatosan a kezét. – Nyugi, rendben? Ők nem bántottak téged.

- Sajnálom – dünnyögte Daniel. – Egyszerűen a Rachael-téma eléggé fel tud dúlni engem. Túl nagy érvágás volt, amit tett, tekintve a hátunk mögött lévő tíz évet. Ne… – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy kinyitom a számat – kérlek, ne kezdd el analizálni a helyzetet, hogy ki milyen mértékben volt a hibás. Tisztában vagyok vele magam is, hogy én is elszúrtam. Ennek ellenére engem szarvaztak fel.

- Őt okolod a történtekért? – kérdeztem halkan.

- Nem, egyáltalán nem – vonta össze Daniel a szemöldökét, és hagyta, hogy kivegyem a kezéből a habverőt – de tény, ha nem keres valakit, vagy épp máshogy tálalja, akkor talán én is másképpen reagálok. Nem kellemes úgy hazarepülni némileg korábban, mindezt meglepetés gyanánt, hogy a feleségemet valakivel rajtakapom. Ráadásul abban az ágyban, ahol velem töltötte az éjszakáit – csapott egyet dühösen a konyhapultra, aztán mikor észrevette riadt pillantásomat, elernyedt az ökölbe szorított keze.

- Bocsáss meg – sóhajtott. – Azt hiszem, inkább megterítek.

- Rendben, de kérlek, ha lehet, ne a tányérokon állj bosszút – mondtam, mire Daniel beszédesen megforgatta a szemeit, aztán két terítéket varázsolt az asztalra, miközben én a felvert tojásokat a serpenyőbe zúdítottam a bacon mellé.

Ebben a pillanatban valahonnan távolról zenélni kezdett egy mobiltelefon. A zsebemhez kaptam, de az én készülékem néma volt, és különben is, a csengőhangom teljesen másképpen szólt. Nem volt nehéz kitalálni, kié lehet a hívás.

- Menj csak, én itt ura vagyok a helyzetnek – kaptam el Daniel pillantását, aki kisietett a konyhából. A zenebonálás nemsokára abba is maradt, csak valami halvány, kivehetetlen dünnyögést hallottam a beszélgetésből. Mindenesetre igyekeztem hangos csörgéssel tálalni a reggelit, nehogy azt higgye, akár csak szándékomban is állna a hallgatózás.

Már az asztal mellett ültem, mikor Daniel újra megjelent, és bosszús arckifejezéssel tette a telefonját az asztalra.

- Rossz hír? – érdeklődtem óvatosan, mikor úgy ült le velem szemben, mintha hirtelen az ő vállára rakták volna a világ súlyát.

- Ahogy vesszük – fogott villát a kezébe, és dühödten szúrt rá egy falat bacont. – Patrícia, a mai találkozónkat le kell mondanom.

- Oh… - kaptam fel a fejem meglepetten. – Hát… persze. Ha más dolgod akadt…

- Julie beígért nekem egy délutáni látogatást – mormogta Daniel. – Az egyik sorozatom producere – egészítette ki az információt, ha nem lennék teljesen tisztában az illető kilétével. – Másfél hét múlva, ha dr. Mirsa gyógyultnak nyilvánít, visszamegyek dolgozni, ő pedig szeretne tisztában lenni azzal, mire számíthat tőlem.

- Nem tűnsz boldognak attól a ténytől, hogy legalább érdeklődik irántad – tüntettem el újabb falatot a számban, igyekezve visszafogni a csalódott felhangot a szavaimban.

- Ez így nem egészen igaz – ingatta a fejét Daniel. – Kedvelem őt. Csak valahogy most pont a részvétnyilvánító látogatások nem hiányoznak. Mert hidd el, lesz részem benne. Meglehetősen szókimondó a hölgy. És ha belelendül a mondókájába, eléggé levakarhatatlan is. Jobb, ha belenyugszom, hogy a ma délutánomat és estémet vele töltöm.

- Jól van, megértem – motyogtam, aztán felkeltem, és a mosogatóba tettem az immár üres tányéromat. – Egyébként is, megígértem neked még a kórházban, hogy nem akaszkodom rád, és hagylak élni.

- Elég könnyedén lemondasz rólam, úgy látom – dőlt hátra Daniel, és morcosan méregetett.

- Mégis mit vársz tőlem, mit csináljak? – hökkentem meg, és széttártam a karjaimat. – Nem láncolhatlak magam mellé. Nem vagyok boldog a ténytől, hogy egy napot elvesztünk a gyógyulásodra szánt időből, de elfogadom. Ennyit tehetek.

- Én talán örülök ennek? – lökte ki Daniel a széket maga alól ingerülten, és olyan harag szikrázott fel a szemeiben, hogy azonnal hátráltam két lépést. Ma reggel egyszerűen olyan, mint egy időzített bomba. És nem nagyon akartam a közelében lenni, mikor felrobban.

- Istenem… ne haragudj – kapott észbe Daniel, mikor látta, hogy érezhetően megrettentem, majd odasétált hozzám. A hátam a mosogatóhoz ért, nem volt menekülési útvonalam, ő pedig olyan közel állt meg, hogy összeért a testünk. – Nem akartalak megijeszteni – dünnyögte, aztán megfogta a kezem, és a mellkasához szorította. – Hogy őszinte legyek, azt hiszem, a csalódás beszél belőlem. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok, de vártam a ma délutáni alkalmat. Ami most fuccsba ment.

- Lesz rá alkalom holnap – hebegtem, mert a közelsége érezhetően megzavart. Tenyerem alatt éreztem a szíve gyors és heves dobbanásait, és mikor felemeltem a fejem, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne olvadjak el a konyhája sarkában, és koncentráljak arra, ami most meglehetősen zavart.

- Daniel, nem voltál még ennyire feszült, mióta találkozgatunk. Mi van veled? – faggatóztam roppant óvatosan. – Bevetted a gyógyszereket ma reggel?

- Nem – ismerte be a kérdezett, és elengedte a kezem. – Nem szándékozom szedni őket tovább. Túlságosan is leszedálnak.

- Viszont némileg le is csillapítanak – csóváltam a fejem. – Kérlek, szedd őket. Nem viccből kaptad. Megteszed, a kedvemért? Ha szépen kérlek rá?

Daniel újfent a szemembe nézett, aztán megadóan bólintott egyet.

- Tudd, hogy senki más kérésére nem tenném – mormogta, aztán hátrébb lépett kissé, és kihalászta az egyik kis szekrényből a dobozt, majd a markába szórt belőle két tablettát. – Egyébiránt igazad van. Valahogy tényleg kissé idegesnek érzem magam ma reggel. Nem értem az okát.

- Gyere – fogtam meg ezúttal én a kezét határozottan, majd az asztalhoz vezetve lenyomtam a konyhaszékre. – Van egy nagyon jó módszerem, csak bízz bennem – álltam a háta mögé, és finoman masszírozni kezdtem a halántékát. – Ez majd ellazít. Tapasztalatból beszélek.

Néhány perces néma csend következett. Daniel lehunyt szemekkel átadta magát a mozdulataimnak, én pedig magamban megállapítottam, hogy tisztában vagyok a feszültsége okaival. Mint ahogy néhány napja Rachaelnek is kifejtettem, a feldolgozatlan lelki folyamatok lecsapódhatnak a páciensnél dührohamok formájában. Nos, Daniel szemmel láthatóan most ért el erre a nem túl kellemes szintre.

- Jobb már? – kérdeztem halkan, mikor pár perc elteltével a kezem lecsúszott a halántékáról a vállára, és erőteljes, mégis lágy mozdulatokkal igyekeztem belőle kihajtani a feszültséget.

- Sokkal jobb – érkezett a halk válasz, egy jóleső nyögés kíséretében. – Ez csodálatos érzés – mormogta lágyan, mint egy doromboló macska, én pedig megköszörültem a torkomat, majd elvettem a kezeimet a vállairól.

- Mondd, nem lehetne ezt kapnom minden reggel dr. Mirsa gyógyszerei helyett? – nézett fel rám ültéből Daniel, és megkönnyebbülve láttam, hogy ezúttal már egy félmosoly ül az arcán.

- Azt hiszem, a jó doktor csalódott lenne. Tudod, ő is a betegeiből él – válaszoltam vidáman, aztán az órámra néztem. – Nekem viszont lassan indulnom kell. Vár otthon egy jó nagy adag papírmunka. Tekintve, hogy a ma délutánom szabad, beleásom magam az adminisztrációba.

- Akkor holnap találkozunk, ha nem tévedek – tápászkodott fel Daniel. – És hol? Itt nálam, vagy…

- Még nem tudom – ráztam a fejem. – Holnap reggel felhívlak, és megbeszéljük, ha így megfelel. Alkalmazkodom a holnapi hangulatodhoz. Ha akarod, akár ide is jöhetek. Fekhetsz a kanapén, míg én beszélek – nevettem fel röviden, mire Daniel mosolya szélesebbé vált. – De találhatok más programot is, ami azt illeti. Sőt… - villanyozódtam fel hirtelen – azt hiszem, már találtam is.

- Ezek szerint lemondhatok arról, hogy csak egyszer is kényelmesen végighortyogjam az időszakot, amit veled töltök – jegyezte meg Daniel, mire bosszúsan és némileg megütközve meredtem rá.

- Vegyem ezt úgy, hogy ennyire unalmas a társaságom? Vagy a módszereimmel van bajod?

- Ugyan már Patrícia – csóválta a fejét a kérdezett. – A társaságod a legjobb dolog, ami mostanában történhetett velem. És még a módszereidet is elviselem. Ugratlak, ha nem vennéd észre.

- Oh – motyogtam, és leengedtem, mint egy lyukas gumilabda. – Bocsánat. Tényleg nem vettem észre.  Azt hittem, komolyan gondoltad, amit most mondtál.

- Úgy tűnik, kettőnk közül nem csak én vagyok feszült – fürkészte Daniel figyelmesen az arcomat. – Vagy csak régen voltál már igazán kikapcsolódni. Mindenkire ráfér néha. Azt hiszem, teszünk majd erről is.

- Most már te találsz ki közös programokat? – nevettem fel a hirtelen megfordult helyzeten, mire Daniel is elvigyorogta magát. – Te engem csak ne analizálgass.

- Néha önmagadat kellene – válaszolta.

- Ez sosem fog megtörténni – mondtam bűbájos mosollyal. – Félő, hogy még aznap visszaadnám a diplomámat – pislogtam ismét az órámra. – Jól eltelt az idő. Tényleg indulnom kell.

- Jól van. Ha ennyire szabadulni akarsz innen, akkor hagyj csak itt, magányom bánatos mocsarában – szavalta Daniel színpadiasan, én pedig ismét elnevettem magam.

- Ne legyen ennyire drámai, uram – fogtam meg a táskámat. – Köszönöm a kávét, és a reggelit. És ha bármi gond lenne, csak hívj nyugodtan, rendben? Viszlát holnap, Daniel.

- Kikísérlek – jött velem a házigazda egészen a bejárati ajtóig, és ott egy határozott mozdulattal szembe fordított magával. – Én köszönöm, hogy eljöttél, hogy vigyázz rám. Viszlát holnap, Patrícia – ejtette ki a nevemet lágyan, és mire bármit is reagálhattam volna, egy csókot nyomott az arcomra.

Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a kocsi feljáróig, aztán szinte beestem a volán mögé. Daniel már eltűnt az ajtóból, így óvatosan megtapogattam magam ott, ahol a szája a bőrömhöz ért. Különös, de mintha nem is az arcom, hanem a lelkem parázslott volna jobban apró csókjától.

Vége

Folyt. köv.