Ments meg engem! 21. fejezet

A bárban kellemes félhomály volt, csak az elszeparált bokszok felett világított egy-egy apró lámpa, és a benzinkút kintről beszűrődő neonfényei villództak a padlón. Nem volt nagy tömeg, néhány ember ült az asztaloknál, páran a pultot támasztották, és a tulajjal együtt bámulták a felszerelt mini tévén az épp aktuális baseball meccset, néha hangosan kommentálva a történteket. A kis étterem egészében kellemes, szinte családias légkört nyújtott. Úgy éreztem magam, mintha hosszú vándorúton lennék valahol az amerikai préri kellős közepén.

- Tetszik a hely – kortyoltam bele a turmixba. – Nem voltam még itt soha. Sőt, azt sem tudtam, hogy létezik. Ritkán hagyom el a belvárost.

- A szüleim Montgomeryben laknak, Alabamában – válaszolta Daniel, miközben szertartásosan két kézre fogta a hamburgerét. – Ha eljön az a ritka alkalom, hogy elmegyek hozzájuk, és autóval indulok, mindig megállok itt. Szeretem ezt a kis éttermet.

- Megértem – locsoltam meg a sült krumplimat bőven ketchuppal. – Bár a zene még hagy kívánnivalókat maga után - böktem fejemmel a sarokban álló zenegép felé, amelyből szerencsére még viszonylag elfogadható hangerővel szólt Alan Jackson.

- Nem szereted a countryt? – vigyorgott Daniel. – Valahogy pedig ez hozzátartozik a hangulathoz.

- Hát, technóval tényleg nem lenne igazi – nevettem, aztán megtöröltem a számat.  – Igazad van. Azt hiszem, itt adják a város legjobb hamburgerét – nyeltem le a falatot, és megnéztem a már erősen hiányos bucit.

- Mit mondtam? – tömte Daniel is magába a kaját, mint aki már hetek óta nem jutott normális ételhez. – Kár, hogy nem fogadtam veled ebben.

- Jaj, azt nem – ráztam a fejem. – Pocsék vagyok fogadásokban. Általában veszítek, viszont most azt sem bántam volna. Ezt a kaját vétek lett volna kihagyni. Bár nyilván lelombozó látni, ahogyan zabálok.

- Épp ellenkezőleg! – tiltakozott azonnal Daniel. – Végre egy nő, aki képes tisztességesen étkezni. Már elegem van az állandóan salátázgató libákból. Oké, nem mondom, hogy egy nő hízzon hordó nagyságúra, de minek az állandó önsanyargatás, meg kalóriaszámlálgatás? Rachael képtelen volt bármikor is úgy leülni az asztalhoz, hogy ne számolta volna össze, mennyi edzésbe fog kerülni, amit éppen megeszik.

Beállt némi csend, amikor mindketten hallgattunk, miközben Alan Jackson egy icipici álomról és icipici világról énekelt teljes átéléssel.

- Nagyon szeretted őt, ugye? – szólaltam meg aztán, kitartóan szemezve a sült krumplival, és nem néztem volna fel az istenért sem.

- Mi ez itt, az őszinte vallomások órája? – mormogta Daniel, mire vállat vontam.

- Csak kérdezem – dünnyögtem, aztán igyekeztem kifejezéstelen pofát vágni, mikor végre felemeltem a fejem.  – Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Nem fogok halálra sértődni miatta.

- Igen, szerettem – felelte Daniel pár másodperces hallgatás után. – Ha nem így lett volna, nem veszem el. Hét évig tökéletesen ment minden. Nem is értem, hol siklott ki az egész – gondolkodott el, majd nagyot kortyolt a shake-ből. – Talán a gyerek-kérdésen. Én nagyon akartam, Rachael viszont nem igazán.

- Pedig általában fordítva szokott lenni – kotyogtam közbe.

- Nálunk a kivétel erősítette a szabályt. Próbálkoztunk néhányszor, de nem sikerült. Azt hiszem, Rachael tudat alatt örült is neki. Nem mondta ki, de féltette az alakját, a karrierjét, meg mindent, amivel egy gyerek járt volna.

- Ezt azért nehezen tudom megérteni ­– ráztam a fejem.  – Ha én találnék valakit, akivel szeretjük egymást, mindenképp szeretnék gyereket. És ha ez a munkám útjába állna, hát tojnék magasról a karrierre. Az végül is csak munka, nem? Változhat is… de a szerelem más.  

- A szerelem is változhat, ahogy a példa mutatja – világított rá Daniel, majd eltolta maga elől az üres tányért. – Na és te?

- Mi van velem? – rágcsáltam a krumplim utolsó darabjait. – Most világítottam rá, én hogyan látom a munka és a szerelem kapcsolatát.

- Úgy értem, hogyhogy melletted nincs senki? – hajolt előre Daniel, és könyökére támaszkodott az asztalon. – Okos vagy, kedves, és szép. Elég hihetetlen, hogy nem tapossák egymást a férfiak a sarkadban. Vagy van valakid, csak én nem tudok róla? – kérdezte, és nem volt nehéz észrevennem, hogy kissé elkomorult a feltevésre.

- Nem, senkim nincs – ráztam a fejem. – Már jó néhány hónapja. Volt egy barátom… igazából már az összeköltözést is megejtettük, de vége lett. Nem igazán bánom.

- Ez nem úgy hangzik, mint az őszinte, határtalan szerelem – tett megjegyzést Daniel, mire zavartan játszani kezdtem a hajammal.

- Az volt. Legalábbis először. Az összeköltözésig. Csak hát, a mondás szerint lakva ismerni meg a másikat. Nálunk is ekkor kezdődtek a gondok.

- Hanyag volt? Tévé előtt sörivós? Felhajtva hagyta a wc deszkát? – sorjáztak a kérdések.

- Nem, ez még nem indok a szétválásra – fintorogtam. – Csak épp a kelleténél féltékenyebb volt. Szó szerint betegesen. Az utolsó néhány hónapban már a lábam ki sem tehettem a házból nélküle, még a boltba sem. Meg volt róla győződve, hogy bárkivel kikezdek, aki az utcán szembejön. Érthetően nem viseltem el ezt sokáig.

- De ha szó szerint érted, hogy betegesen féltékeny volt, nem tudtál tenni ez ellen semmit? Pszichiáter vagy – tárta szét a karjait Daniel értetlenül, mire felnevettem.

- Csak azon lehet segíteni, aki hagyja is, hogy segítsenek rajta. Ő nem kimondottan volt ez a típus. Pedig hidd el, igyekeztem. Bevetettem mindent, de hiába. A helyzet nem lett jobb, sőt, csak rosszabb és rosszabb. Mikor már odáig fajult, hogy féltettem a testi épségemet, kimondtam a kapcsolat végét. Azóta visszatért a nyugalmam, és helyrerázódott az életem. Igaz, azóta nem is volt senkim. Semmilyen téren – nyeltem le a shake maradékát, aztán Danielre néztem. – Nem csak a te magánéleted volt zűrös.

- Igen, de te legalább nem követtél el akkora baromságot, mint én. Konkrétan nem mentél a világ másik végébe.

- Szóval most már elhamarkodott lépésnek tartod? – kérdeztem kíváncsian. Ez váratlan fordulat volt. Ha képes belátni, hogy nemcsak elfutott a problémák elől, hanem még újakat is szerzett mellé, már fél siker. És fontos momentum.

- Mondjuk inkább úgy, hogy jót akartam, de rossz időben, és rossz módszerekkel – dünnyögte Daniel, és kapirgálni kezdte körmével az asztal fáját.

- Azért arra kíváncsi vagyok, hogy… - fogtam bele, de egy felemelt tenyér megállított.

- Stop – mondta Daniel határozottan. – Nem, doktornő… látom én, hogy mire megy ki a játék. Többet nem szedsz ki belőlem.

- Utálatos vagy – húztam fel az orromat, mire Daniel közelebb hajolt, és cinkosan rám hunyorított.

- Mondd, mennyire vagy bevállalós? Meddig vagy hajlandó elmenni? – suttogta, mint egy összeesküvő.

- Mit értesz egészen pontosan bevállalós jelző alatt? – nyeltem nagyot, és biztos, ami biztos alapon a kezem ügyébe készítettem egy kiadós pofont, ha valami perverz ötlettel állna elő.

- Kíváncsi vagy, de nem adom könnyen a titkaimat, Patrícia – mosolygott Daniel. – Viszont ajánlok egy fogadást. Mit szólsz egy darts meccshez? – mutatott a falra, ahol az ismerős tábla díszelgett. – A vesztes pedig teljesíti a győztes kívánságát.

- Hm… Az előbb fejtettem ki, hogy nem vagyok túl jó a fogadásokban. De talán meg tudsz győzni - fürkésztem hol Daniel tekintetét, hol a táblát, majd bólintottam. – Miért is ne? Aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Jól van, benne vagyok! – mondtam határozottan. – Na és mi legyen a fogadás tárgya?

- Mit szólsz ehhez? – emelte fel egyik ujját Daniel. – Ha te nyersz, kérdezhetsz tőlem bármit… úgy értem, akármit. Amit csak akarsz.  Válaszolni fogok, akkor is, ha nehezemre esik. Még akkor is, ha talán nagyon-nagyon nehezemre esik majd – vett nagy levegőt.

- Elfogadva – biccentettem. – És ha te nyersz?

- Akkor jössz nekem egy masszázzsal – válaszolta magabiztosan. – A tegnap reggeli ugyanis varázslatos volt. De ezúttal kissé többet kérek belőle. És alaposabbat.

- Szóval kényeztesselek el? – nevettem. – Lásd, kivel van dolgod, ezt is elfogadom.

- Imádom a belevaló nőket! – vigyorgott Daniel is, aztán kinyújtotta a kezét, és belecsaptam a tenyerébe, megpecsételendő a fogadást.

Azt inkább elhallgattam előle, hogy életemben most játszom másodszor. Előre borítékoltam a vereségemet.

Vége

Folyt. köv.