Ments meg engem! 20. fejezet

Úgy éreztem magam az ablakban állva, mint egy maximumra kapcsolt szaunában, mert a május délutáni nap egyenesen rám tűzött. Ennek ellenére nem mozdultam, inkább vállaltam a hőgutát is, mert az aggodalom meglehetősen dolgozott bennem. Minden közeledő és lassító autóra megfeszültek az izmaim, aztán lemondó sóhajjal néztem a távozó jármű után. Közel volt a négy óra, és Daniel még sehol.

Egész délután vertem a fejem a falba – képletesen persze – amiért engedtem annak a csökönyös szamárnak. Délelőtt ugyanis addig kérlelt, duzzogott és zsörtölődött a telefonba, míg rá nem bólintottam, hogy ma estére felfüggesszem a vezetési tilalmát. Azóta folyamatosan azon izgultam, nehogy rosszul legyen menet közben, és felcsavarodjon egy fára. Nem csak a betegemmel, de a lelkiismeretemmel is nehéz lett volna elszámolnom.

- Na, mi lesz már, Daniel Gillies? – morogtam, egyre sűrűbben pillantgatva az órára, de csak akkor sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor egy ezüstszínű Audi R8-as lassított, majd leparkolt a ház előtt. Kiszállt belőle Daniel, aztán – mintha csak valami belső érzék súgta volna meg neki, hogy figyelik – fejét tekergetve felnézett a házra, és mikor meglátott engem az emeleti ablakban állni, széles vigyorral intett egyet. Visszaintettem, aztán kisasszéztam az üveg elől, és szembefordulva a tükörrel még utoljára beletúrtam a hajamba, aztán siettem beengedni ezt a féleszűt.

Már így is elkéstem, ugyanis felhangzott a szapora kopogás, és mikor ajtót nyitottam egyenesen a félfának támaszkodó Danielre esett a pillantásom.

- Mint látod épen, és egészségesen – mutatott magán végig. – Egyébként szép napot, Patrícia. Kérlek, mondd, hogy hiányoztam.

- Szia, Daniel – dünnyögtem, hozzá pedig akkorát sóhajtottam, mint egy kisebbfajta tornádó. Közben akaratlanul is megállapítottam, hogy iszonyú dögösen néz ki, ma ráadásul – a jelek szerint – a kedvesebbik arcát mutatja. Ugyanis igencsak szépen pislogott rám.

- Ezt a bánatos sóhajt most magamra vegyem? – érdeklődött miközben félreálltam, hogy beléphessen, és tekintetét elég látványosan végighordozta rajtam. Főképp a kivágott felsőmön.

- Megkönnyebbült sóhaj volt, nem bánatos. Amolyan „hála az égnek” jellegű. De igen, vedd magadra. Remélem megérted, hogy kissé ideges voltam. Rossz perceimben egy összetört autóban láttalak lelki szemeimmel.

- Patrícia, lehet, hogy vannak problémáim, de vezetni azért még tudok – jegyezte meg. – A te engedékenységed viszont egyszer még legendás is lehet. Mi lesz, ha ez dr. Mirsa fülébe jut?

- Most azt akarod elérni, hogy megbánjam a döntésemet, és innentől szigorúan kössem az ebet a karóhoz? – fontam karba a kezeimet harciasan. – Mert ha igen, már most átadhatod a slusszkulcsot. Nem vezetsz.

- Dehogynem – nevetett fel Daniel, aztán egy futó csókot nyomott a homlokomra. Hogy a nevetés, vagy ez az apró gesztus tette-e, de azonnal elfelejtettem minden szigorúságot, és úgy kezdtem el pislogni, mint akinek homok ment a szemébe.

- Hozom a felszerelést, és máris indulhatunk – fordultam sarkon, és noha nem néztem hátra, éreztem, hogy Daniel tekintete hosszan követi a farmeromat, ami meglehetősen látványosan simult a fenekemre.

- Mit találtál ki? Hová lesz a séta? – kérdezte Daniel, mikor behúztam magam mögött az ajtót, és lebaktattunk a lépcsőkön. – És ebben mi van? – mutatott a hosszúkás, vékony táskámra.

- Nos, tegnap elég feszült voltál. Kitaláltam egy remek indulat levezetési módszert – válaszoltam, és csodálkozva láttam, hogy prüszkölve felnevet.

- Én ismerek egy ilyen módszert. Bár azt nem az utcán végzik, hanem a hálószobában – mondta Daniel pimaszul, mire lehunytam a szemem, és türelemért fohászkodtam. Tényleg nem volt kedvem megütni, pedig esküszöm, néha megérdemelte volna.

- Csak álmodban – válaszoltam aztán fogaim között szűrve a szót, mire az égnek fordította a szemeit, de továbbra sem tűnt el a jókedve. Vidáman ült a volán mögé, míg én az anyósülésre kanalaztam be magam.

- Ismered a külvárost? – érdeklődtem a biztonsági övvel bajlódva, de képtelen voltam megoldást találni a becsatolás problémájára. – Mi a fene ez?

- Hárompontos biztonsági öv – válaszolta. – Lehet, hogy a kelleténél óvatosabb vagyok, de preferálom a mindennél biztonságosabb közlekedést. Várj, segítek – fordult oda hozzám, és miközben beállította és bekapcsolta rajtam a szíjakat, az ujjai egy pillanatra a melleimhez értek.

Felkaptam a fejem, és szinte tíz centire láttam magam előtt az arcát, amin most némi döbbenet tükröződött. Nyilván arra számított, hogy teszek egy megsemmisítő megjegyzést, esetleg lekiabálom. Nem ez történt. Már csak azért sem, mert ha kinyitottam volna a számat, nem szavak, hanem egy halk nyögés tört volna utat magának. Így csak szótlanul meredtünk néhány másodpercig egymásra, és nem volt nehéz észrevennem, hogyan csillognak a szemei.

- Most már jó lesz – húzódott el aztán Daniel, a torkát köszörülgetve. – Szóval, mi van a külvárossal?

- Tudod, merre van a Railroad Street? – érdeklődtem, és igyekeztem magabiztos hangon megszólani, hála az égnek, sikerrel.

- Nagyjából igen – bólintott Daniel. – Az tényleg a külváros. Gyárak vannak arrafelé, ha jól tudom. Ritkán járok arra. Az egy gettó.

- Hát ma oda megyünk – biccentettem, mire Daniel kissé összevonta a szemöldökét.

- Érdekesen hangzik. Mi lesz a feszültség-levezetés? A menekülés?

- Jaj, ne lásd már ilyen drámaian – csóváltam a fejem. – Csak bízz bennem, rendben? Már délelőtt elrendeztem mindent.

- Jól van. Eddig bíztam benned, most is fogok. De előre szólok, ha bandák fognak üldözőbe venni minket, néhány napig ne várd, hogy mosolyogva nézzek rád – indított Daniel, és besorolt a forgalomba.

- Egyébként hogy telt a tegnapi napod? – érdeklődtem, és kissé lehúztam az ablakot, hogy megfürdessem az arcomat a menetszélben, és a nap aranyló sugaraiban.

- Kimondottan jól – válaszolta. – Julie várakozáson felül kedves volt. Igaz, még mindig képes rá, hogy elkapja a szómenés – mosolygott. – De azt hiszem, jó volt vele találkozni. Egész estig beszélgettünk. Munkaügyek, hasonlók – vont aztán vállat. – A lényeg, hogy már tűkön ülve várnak vissza. Ja, és még mielőtt elfelejtem, üdvözöl téged.

- Hogyan? – hökkentem meg totálisan, aztán leesett a megfejtés. – Te beszéltél neki rólam?

- Igen – bólintott Daniel. – Miért ne beszéltem volna? Ne aggódj, csupa szépet és jót mondtam – fordította fejét az anyósülés felé, és cinkosan rám hunyorított. – Melyik részén vagy meglepve ennyire? Azon, hogy jókat mondtam rólad?

- Azon, hogy egyáltalán megemlítettél neki – válaszoltam még mindig csodálkozva.

- Hát, Julie megállapította, hogy rosszabbra számított nálam – kopogtatta meg Daniel a saját homlokát. – Szóval elmondtam, hogy azt, hogy itt tartok, neked köszönhetem. Remélem, nem baj.

- Egyáltalán nem. Igazság szerint, jólesik – vallottam be nagyon halkan, de Danielnek persze olyan füle volt, mint a nyúlnak. Fél kézzel átnyúlt hozzám, és markába fogta a tenyeremet, hüvelykujjával lágyan cirógatva az ujjaimat.

- Jobbra fordulj – motyogtam aztán, elhúzva a kezemet, pont abban a pillanatban, mikor magától is megtette volna, ő pedig engedelmesen ráfordult a Railroad streetre.

Néma csend volt a kocsiban. Én igyekeztem a lehúzott ablakon keresztül, a menetszéllel lehűteni a fejemet, nem sok sikerrel. Egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy ha ennek a fickónak az érintése is remegést vált ki belőlem, mi történne, ha… ha teszem azt megcsókolna? Biztos meghalnék. Vagy az intenzíven kötnék ki.  Daniel pedig olyan arcot vágott, mintha azon töprengene, hogy ha átlépne egy határt, vajon önként és dalolva csatlakoznék hozzá, vagy dühömben és felháborodásomban letekerném a legnemesebb szervét.

Elhagyatott, szegényes utcán haladtunk, a kis gyártelepek épületei mögött pedig fel-felvillant a városi vonat pirosló kígyója.

- Ez az. Ide jövünk – mutattam aztán balra, mire Daniel engedelmesen fordult, és megállt a rozsdás vaskapu előtt.

- A roncstelepre? – meregette a szemeit felém. – Mi az ördögnek?

- Mondtam, feszültség-levezetésnek – válaszoltam, aztán kidugtam a fejem, mikor egy overálos, baseball-sapkás pasi ballagott a kocsihoz.

- Melyikük a doki? – kérdezte, mire úgy emeltem fel a kezem, mint az iskolában a jelentkező növendékek. – Aha. Akkor menjenek – nyitotta ki a kaput. – Az első keresztútnál jobbra. Lesz ott pár lakókocsi, meg pár munkás. Na, ott van a gyönyörűség, az magukra vár.

- Köszönöm – ráztam meg a férfi kezét az ablakon kinyúlva, Daniel pedig lépésben behajtott a telepre. Az arcán még mindig ott ült a teljes értetlenség. Még akkor sem oldódott fel, mikor a jelzett helyen kiszálltunk, és szemügyre vettük a kissé zilált állapotban lévő fekete autót.

- Le akarod cserélni a kocsidat? – rázta a fejét Daniel. – Ha engem akarsz rávenni ugyanerre, már most felejtsd el.

- Nem, szó sincs róla – nevettem, és kibányásztam a hátsó ülésről a hosszúkás csomagot. – Ez a kocsi másért vár ránk – húztam le a táska cipzárját, és mikor felegyenesedtem, végre láttam a Daniel arcára kiülni, hogy leesik neki az egycentes.

- Arra gondoltál, amire most én gondolok, hogy csináljuk? – tette fel a kérdést, én pedig válasz helyett a kezébe nyomtam a baseball-ütőt.

- Nos, nem tudom, te mire gondolsz, tekintve hogy ilyen téren néha iszonyú pimasz és perverz vagy – mosolyogtam – de jelen pillanatban egy dolgot tudsz csinálni. Verd szét a kicsikét – intettem a fekete autó felé, miközben Daniel úgy járta körbe a már így is félig-roncsot, mint a héja a csibét. – Gondolj oda bárkit. Érted? Bárkit, bármit… az lebegjen a szemed előtt, hogy ez most nem egy autó. Annak fogsz behúzni, aki ártott neked – tettem a kezem egy pillanatra a vállára, és a szemébe néztem. – Rajta, Mr. Gillies. Csinálja!

Daniel még átsétált a másik oldalra, és megállt az anyósülés ajtaja mellett. Az arca elmerengő lett, és inkább nem akartam tudni, vajon kinek-kiknek a képét vetíti most maga elé. Aztán hirtelen meglendítette az ütőt, és lecsapott, akkora erővel, amekkorával csak bírt.

Az oldalsó visszapillantó tükör leesett, hogy néhány bakugrás után eltűnjön egy halom alkatrész között, Daniel pedig újra és újra ütésre emelte a kezét. Mint egy gép… lesújtott újra, és újra, és újra, egészen addig, míg teljesen kifulladva megállni nem kényszerült. A fekete autót ekkor már csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kocsinak nevezni.

- Ez… ez… klassz volt! – nyögte Daniel, mikor végre levegőhöz jutott, és megtörölte verejtékes homlokát. – De most te jössz – nyújtotta felém az ütőt. – Ne mondd, hogy benned nincs feszültség.

- Akad – dünnyögtem, hezitálva, hogy hozzam-e elő az orvos-beteg viszonyt, miszerint még én mondom meg neki, mit csináljon, aztán úgy döntöttem, miért is ne próbáljam ki magam is a törés-zúzás élményét? Átvettem az ütőt, és jó néhány csapást mértem az immár teljesen elgyötört roncsra, bár én hamarabb kifulladtam, mint Daniel. Egy utolsó ütéssel még szilánkokra robbantottam a szélvédő üvegét, majd lihegve elnevettem magam.

- Ez tényleg klassz – mondtam, a hajam hátrasimítva, és ledobtam az ütőt, miközben Daniel odasétált elém.

- Nem – válaszolta halkan. – Te vagy a klassz – tette hozzá, és a kezét felemelve végigsimított a hajamon. Olyan közel állt hozzám, hogy arcomon éreztem a leheletét, és szinte meg tudtam volna számolni a szempilláit. Nagyot nyeltem, ahogy láttam, hogy pillantása a szemem és az ajkam között cikázik, és noha egyrészt sikítozva tiltakoztam az ellen, amire érezhetően készült, másrészt viszont magamhoz rántottam volna, mint a mágnes a vasat.

- No, végeztek? – szólalt meg egy recsegős hang a hátunk mögött, mire mindketten megrezzentünk, én pedig sietve hátráltam egy lépést, a biztonságos távolságba, ahol remélhetőleg már nem jutnak az eszembe hülyeségek.

- Végeztünk – köszörültem meg a torkomat. – És nagyon köszönöm, hogy segített.

- Hát, ezeknek az autóknak úgyis mindegy. Vagy egy baseball-ütő, vagy a zúzógép jut nekik – vont vállat.

- Azért mégis kedves volt magától – válaszoltam, és újra megráztam a férfi kezét. – Ha valamikor is az Emory Purse kórházban jár, jusson eszébe, hogy adósa vagyok.

- Ne haragudjon, de ha lehet, nem venném igénybe a segítségét. Kerülöm a kórházakat, jó messze – köpött aztán a földre, babona gyanánt.  – Hát, isten áldja doki. Meg magát is – biccentett Daniel felé.

Visszaszálltunk az autóba, és kihajtottunk a telepről, de még alig jutottunk túl a vaskapun, Daniel lehúzódott a járda mellé.

- Valami baj van? – pislogtam felé kíváncsian, mire ő megrázta a fejét.

- Patrícia, tartozom egy vallomással – babrálta a kormányt, mire azonnal a frász kezdett kerülgetni. Mit művelt ez a szerencsétlen, amiről még nem tudok?

- Vallomással? – hebegtem össze-vissza kalapáló szívvel, és lélekben felkészültem bármire. Te tényleg bármire.

- Az az igazság, hogy piszkosul beleéheztem a dologba – tette Daniel a tenyerét a gyomrára keserves képpel, mire egy halk sóhajtással engedtem ki a hirtelen ijedtségemet. – Szóval, mit szólnál, ha meghívnálak egy jókora hamburgerre, és egy nagy csokis shake-re? – érdeklődött. – Ismerek egy nagyon jó helyet.

- Benne vagyok! – válaszoltam lelkesen. – Innentől átadom az irányítást. A tiéd a terep – bólogattam. Azt hiszem, kínvallatás alatt sem vallottam volna be, hogy a rosszullétig is képes lennék zabálni magam, hogy még egy órát eltölthessek a társaságában.

Vége

Folyt. köv.