Ments meg engem! 22. fejezet

Szépen kérek kommenteket! :)

- Valami azt súgja, hogy nemsokára isteni masszázsban lesz részem – jegyezte meg kaján képpel Daniel, miközben az egyik cél tévesztette nyilamat a falból húzgáltam ki, a másik kettőt pedig a legalacsonyabb mezők közepéből szedtem össze. – Mondd, dartsoztál már egyébként életedben?

- Hát persze – füllentettem egy aprót. – Csak kijöttem a gyakorlatból. De pár perc, és visszarázódom.

- Ezt mondtad negyed órája is – jegyezte meg Daniel, átvéve a helyemet a tábla előtt. Ő bezzeg úgy dobálta a nyilakat a legmagasabb pontszámokba, mintha nem is a keze, hanem lézer vezérelte volna őket.

- Mert negyed órája is ezt hittem – csóváltam a fejem, látva az újabb köreredményét. – De még nincs veszve semmi. Még innen is visszahozhatom a meccset. Még csak harminc ponttal vezetsz – cseréltünk ismét helyet.

- Hát, ahogy látom, ez a különbség nem is lesz kevesebb. Tripla egyessel semmiképpen – mondta Daniel, szemmel látható élvezettel figyelve a szerencsétlenkedésemet. Vetettem rá egy megsemmisítő erejűnek szánt pillantást, aztán mikor a következő körben újra növelte az előnyét, leengedtem, mint egy gumilabda.

- Utolsó menet – adta át Daniel a kis nyilakat, aztán megállt az ablak előtt. – Bár hogy őszinte legyek, már biztosra veszem a győzelmemet – fonta karba a kezeit, és szélesen elvigyorogta magát, ahogy meglátta, hogy darts játékosként csúfosan megbuktam.

- Elég, ha annyit mondok, hogy megalázó vereség, vagy akarod, hogy keressek még jelzőket? – érdeklődött olyan ábrázattal, hogy legszívesebben kiutaltam volna neki egy bokán rúgást.

 - Nem, kösz – sóhajtottam. – Ez az egy jelző is megüli a lelkivilágomat. Győztél – állapítottam meg aztán apró sóhajjal. – Mikor óhajtod behajtani a tartozásomat?

- Annyira azért nem sürgős – nevetett Daniel, én pedig egy fiatal srác kezébe nyomtam a nyilakat, aki a barátaival szemmel láthatóan az üres játéktérre várt, és már percek óta remekül szórakozott azon, amit én darts címszóval műveltem.

- Mehetnénk – állapítottam meg, mikor a srác az első kör után kissé gúnyos arccal nézett rám. – Ezek rajtam fognak szórakozni.

- Nem fognak – sötétedett el Daniel pillantása, és valami olyasmi jelent meg az arcán, amit nagyon nem szerettem rajta látni. – Hé! – kiáltott oda a srácoknak, és meg is indult volna, akár egy gőzmozdony, ha el nem kapom a karját.

- Ne csináld ezt! – suttogtam kissé ijedten. Valahogy nem hiányzott egy tömegverekedés, csak mert valamiféle páncélos lovagot akar játszani, hogy megvédjen engem némi kellemetlenségtől. – Csak gyerekek. Szórakoznak.

- Igen, éppen rajtad – szűrte fogai között a szót Daniel mérgesen, és úgy méregette a négy fiút, hogy csodáltam, amiért azok nem estek holtan össze a puszta tekintetétől is.

- Az isten szerelmére, akkor éppen rajtam – tettem a kezem a mellkasára, igyekezve lecsillapítani. – Daniel, könyörgöm ne csinálj cirkuszt. Ez nem te vagy… Az a férfi, akit megismertem, nem tesz ilyet – kérleltem szépen, és úgy tűnt, ez használ. Hatalmas sóhajjal engedte ki a levegőt, aztán pénzt dobott az asztalra.

- Jól van, akkor menjünk, ha szeretnél – egyezett bele az ésszerűbbik megoldásba, de csak akkor engedtem fel megkönnyebbülten, mikor tényleg kiléptünk a bárból. Igaz, még odakinn is minden mozdulatából sütött az ideges feszültség.

- Nem engedlek így haza – döntöttem el. – Atyaég, szikrázik körülötted a levegő – motyogtam, mire magához húzott úgy, hogy a mellkasunk összeért.

- Akkor csillapíts le – súgta, és lehunyta a szemeit, kezemet pedig visszahúzta a mellkasára, ahonnan egy perce levettem.

Néhány másodpercig nem nagyon tudtam, mit csináljak. Körözzek a feje felett egy varázspálcával, és mormoljak varázsigéket? Aztán a jelen helyzetben szóba jöhető egyetlen megoldást választottam. Átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem.

Szótlanul átfonta rajtam a karjait, magához szorított, és ahogy nagy levegőket vett, éreztem hogyan emelkedik-süllyed a fejem a mellkasával egyetemben. Kezeivel lágyan cirógatni kezdte a hátamat, és én sem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig néhányszor lágyan a gerincén.

- Jobb már? – suttogtam pár perc elteltével, és szinte éreztem, hogyan huny ki benne a háborgás tüze, mintha csak a saját nyugalmamból adtam volna át neki valamit.

- Igen. Sokkal jobb – érkezett az ugyanolyan halk válasz, aztán mondott volna még valamit, de csak felnyögött a hátába csapódó ajtó érzésétől.

- Csak nekünk lehet ennyi eszünk, hogy a küszöbön állunk meg – kaptam észbe, elkormányozva onnan a kettősünket, de ekkor már kibontakozva egymás karjaiból. – Nagyon fáj? – néztem a háta irányába.

- Ugyan, nem vészes – legyintett, aztán olyan gyorsan szólalt meg, mintha hirtelen nekifutással akarna túljutni valami akadályon.

- Nem akarok még hazamenni – mondta. – Szeretnék még veled lenni egy kicsit… ha nem bánod.

- Nem bánom – válaszoltam kedvesen, majd átnéztem az út túloldalára. Egy apró tavacska vizén villantak meg a lámpák, és az égbolt csillagainak fényei. Daniel is követte a tekintemet, aztán – mintha szavakkal is megbeszéltük volna – teljes egyetértésben indultunk el arrafelé. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyen természetességgel fogta közben meg a kezemet, mintha mindig is így sétáltunk volna.

- Kérlek, ne – mondta halkan, mikor érezte, hogy el akarom húzni az ujjaimat a markából. – Tudom, hol a határ, esküszöm. De ne kérd, hogy ne fogjam a kezed. Olyan furán elveszettnek érzem magam úgy. Jó hozzád érni, Patrícia. Hagyd meg nekem ezt az apró örömöt.

Felé fordítottam az arcomat, de a jelek szerint ezúttal ő határozta el, hogy semmi körülmények között nem néz rám. Így hát csak egy apró szorítással adtam tudtára, hogy rendben van, engedek az óhajának. Már csak azért is, mert valahogy nekem is jó érzés volt az egész. Méghozzá túlságosan is jó.

- Csak arra kérlek, ne járjuk körbe az egész tavat – nyögtem aztán egyet. – Felhívom a figyelmedet, hogy egy komplett vacsorát cipelek magammal – mutattam szabad kezemmel a gyomrom tájékára, mire a szemem sarkából is láttam, hogy Daniel vigyorog egyet.

-Gyere. Üljünk le - húzott finoman a kezemnél fogva egy kidőlt fatörzs felé, ami közvetlenül a tó partján feküdt a fűben. Engedelmesen követtem, de az ajkamba haraptam, hogy ne nevessem el magam. Nekem ugyanis feltűnt valami, ami neki szemmel láthatóan még nem.

- Mi az? – tűnt el a vigyor az arcáról, és gyanakodva kezdte fürkészni az arcomat, mire megráztam a fejem. Nem tudtam megszólalni, mert már így is minden erőmre szükségem volt, hogy képes legyek uralkodni az arcizmaimon. Daniel szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a pukkadozásomat, majd nyilván arra az elhatározásra jutott, hogy a bőséges vacsora az agyamat is megterhelte, aztán elengedte a kezem, és leült a rönkre. Azaz csak ült volna, ugyanis a hely már foglalt volt. Egy tenyérnyi béka terpeszkedett ott és várta a szájába repülő vacsorát, de arra nem számított, ami most következett. Szegény jószág méltatlankodó brekegéssel díjazta a felé közelítő hátsót, és próbált elugrani, de elkésett. Egyenesen Daniel fenekének ütközött, aki erre meglepetten egyenesedett fel, a béka pedig gyorsan kihasználta a hirtelen szabadulás lehetőségét és két ugrással eltűnt a sötétségben. Daniel zavartan bámult utána, belőlem pedig immár kitörhetett az eddig magamba fojtott nevetés.

- Te láttad, hogy itt van, ugye? – hallottam Daniel hangját valahonnan már a fejem felől, mire csak bólintottam, és újra elkapott a nevetés. Annyira tombolt bennem a jókedv, hogy meg kellett törölnöm a vidámságtól könnyes szemeimet.

- Ez a jelenet… – nyüszítettem. – Ne haragudj, de ezt nem tudtam kihagyni – robbant ki belőlem újra a hahota, és még a lábaim is megrogytak a röhögő görcs hatásától. Egy pillanatig félő volt, hogy a térdeim nem tartanak meg, és egyszerűen fenékre ülök a tó partján.

Daniel is látta ezt, és hogy megakadályozza, megfogta a karomat, és magához szorított, én pedig jólesően bújtam az ölelésébe, bár még mindig fel-felkuncogtam.

- Te kis nyavalyás boszorkány – csóválta a fejét „fogvatartóm”, de hallottam, hogy a nevetés az ő hangjában is ott vibrál. – Hát most mondd meg, mi az ördögöt csináljak én veled?

Elhallgattam, és összeszorítottam a számat. A választ, ami erre a kérdésre szinte ösztönösen tolult volna az ajkamra, egészen egyszerűen nem mondhattam ki.

*****

- Ez egy nagyon jó délután volt – mondtam, mikor Daniel megállt a házam előtt, és kikapcsoltam magamon a biztonsági övet, bár ehhez is igénybe kellett vennem a segítségét.

- Igen, szerintem is. Még a békát leszámítva is az volt – válaszolta Daniel mosolyogva, az én számból pedig kiesett az a kérdés, amit egy-két nappal korábban nem valószínű, hogy feltettem volna.

- Van kedved feljönni? – nyeltem egy aprót. – Ha van időd, akár le is tudhatnám a tartozásomat. Még jövök neked egy masszázzsal.

- De, nagyon szívesen – válaszolta Daniel kapásból, mintha csak várta volna a kérdésemet. – Ennyire sietősen szeretnéd megfizetni a vesztes fogadásodat?

- Gondoltam, mivel ma kissé feszült voltál a bárban, ez tökéletes levezetés lenne, mielőtt hazamész – adtam meg a választ, miközben kinyitottam a lépcsőház ajtaját. – És ne felejtsük el, hogy gerincen vágtak egy ajtóval. Talán annak sem fog ártani egy kis lazító dögönyözés.

- Ennyi észérv felsorolása mellett tényleg képtelen vagyok nemet mondani – csóválta a fejét Daniel mikor beengedtem a lakásba, és villanyt gyújtottam.

- Ne nagyon nézz szét – pirultam. – Mint mondtam, ez csak egy kis kétszobás lyuk. A te lakásodhoz képest… szóval, a te igényeid nyilván felülmúlják ezt.

- Ne hidd… - sétált körbe Daniel a szobában, és kinézett az ablakon, ahonnan délután én leskelődtem, várva hogy megérkezzen. – Azt hiszem, egy ilyen lakásban is tökéletesen meglennék. Otthonos. De tényleg – fordult aztán felém, és megrázta a fejét, mikor kérdő mozdulattal megemeltem felé egy üveg ásványvizet.

- Igaz is, Patrícia – nyúlt a zsebébe Daniel, majd előhalászott onnan egy apró dolgot. Nem igazán láttam az ujjai között, hogy mit, egészen addig, míg a tenyerembe nem nyomta.

- Egy pendrive? – néztem a szemeibe csodálkozva, mire látványosan nézni kezdte a szőnyeget.

- Tudom, hogy nem mindig vagyok túl közlékeny – dünnyögte. – Számtalanszor kérdeztél már rá, hogyan érzem magam, de nem tudom kimondani a választ. Nem könnyű beszélni erről, ahogy arról sem, mi történt velem. Talán, ez segít egy kicsit. Elmondja helyettem azt, amire én nem vagyok képes. De kérlek – fogta meg a kezem, mikor elindultam volna a számítógép felé – csak akkor hallgasd meg, ha már nem vagyok itt.

- Jó, rendben – válaszoltam, igyekezve eltitkolni, hogy kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Ugyanakkor éreztem, hogy bármit is tartalmaz a kis szerkezet, az olyan intim módon enged betekintést Daniel lelkének a legmélyére, hogy tényleg jobbnak tartottam, ha akkor nem lesz a közelemben.

- Akkor hát… hozhatom a masszázs olajat? – kérdeztem, és letettem a pendrive-ot az asztalra.

- Ejha – biccentett Daniel elismerően. – Ennyire széles és teljes körű kiszolgálást kapok?

- Kénytelen vagyok, különben legközelebb a fejemre olvasnád, hogy csak ímmel-ámmal teljesítettem a fogadás rém eső részét – jelentettem ki, mire Daniel csodálkozva felvonta a szemöldökét.

- Miért… – kezdett bele a kérdésbe, de a szavába vágtam.

- Mert már jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, hogy imádod szívni a véremet – mondtam elnéző fejcsóválással, mire ő felnevetett, és mosolyogva néztünk egymás szemébe.

- Jól van, akkor feküdj ide – mutattam a kanapéra, és mire visszajöttem a fürdőből az olajjal, ő már engedelmesen hasra terült.

- Így megfelel? – érdeklődött, mire habozva szólaltam meg.

- Igen, csak… az olajat nehéz kiszedni a ruhából, ha rámegy – motyogtam, mire Daniel nemes egyszerűséggel feltérdelt, lerángatta magáról a pólóját, és meztelen felsőtesttel feküdt vissza. Ettől viszont hajszál híján kiejtettem a kezemből a flakont, és képtelen voltam levenni a szemem a hátáról, ahol – miközben mocorgott – láthatóan kirajzolódtak az izmai.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és az ég felé rebegtem egy néma fohászt, lelkierőért könyörögve, aztán letérdeltem a kanapé mellé, olajat csorgattam a kezemre, kissé összedörgöltem őket, hogy felmelegítsem, aztán lágyan gyúrni kezdtem Daniel hátát.

- Atyaisten – mondtam döbbenten. – Minden izmod tiszta csomó… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, és igyekeztem, hogy ellazítsam a görcsöket a hátán. Végigdolgoztam a nyakát, a lapockáját, a gerincét, egészen le a derekáig, és igyekeztem becsukni a fülem, vajmi kevés sikerrel. Daniel ugyanis hangos nyögésekkel, és sóhajokkal díjazta a munkámat, és óhatatlanul is csak arra tudtam gondolni, hogy nyilván ilyen hangokat adhat ki akkor is, miközben… szóval, más tevékenység közben. Ennek a gondolatnak a hatására viszont össze kellett szednem minden normális, ép eszemet, mert legszívesebben lehajoltam volna, hogy csókot nyomjak a kezem alatt átforrósodó bőrére.

Fél óra elteltével verejtékesen, de roppant elégedetten hagytam abba a munkát, egy utolsó simogatással beledörgölve egy maradék cseppnyi olajat még a bőrébe.

- Készen vagy – rebegtem, aztán felkeltem mellőle, mert ha most a szemembe nézett volna, hát gyaníthatóan nem lettem volna ura a cselekedeteimnek.

Daniel felült, próbaképpen megforgatta a karjait, meg a fejét, aztán elismerően nézett rám.

- A kezed aranyat ér Patrícia, ha még nem mondták volna – jegyezte meg kedvesen. – Ez nagyon jól esett. Köszönöm.

- Szívesen – válaszoltam zavart kis mosollyal, és néztem, hogyan húzza ismét magára a pólóját. – A vesztes fizessen, ezt kívánja a tisztesség – fordultam sarkon, hogy visszavigyem az olajat a fürdőbe, és egyúttal le is hűtsem a fejem, de ekkor egy kéz kulcsolódott a kezemre, és olyan hirtelen húzott vissza, hogy egyenesen az ekkor már szintén álldogáló Daniel karjába szédültem.

- Patrícia – vett nagy levegőt a karok tulajdonosa – valamit muszáj kérdeznem tőled. Alig több, mint egy hetünk van még, ugye? – érdeklődött, mire bólintottam. Az a tény ugyanis, hogy alig öt centire láttam magam előtt a szemeit, meglehetősen elvette a hangomat.

- Ez azt jelenti, hogy kilenc nap múlva már nem leszel az orvosom? – faggatott tovább Daniel, mire ismét biccentettem egyet.

- Akkor azt hiszem, már úgyis mindegy – suttogta Daniel, és a következő pillanatban odahajolt, és az ajkamra tapasztotta a száját. Lágyan, mégis szenvedélyesen, én pedig egy másodperc gondolkodás nélkül kezdtem viszonozni a csókját.

                                          

Vége.

Folyt. köv.