Ments meg engem! 27. fejezet

Lágy csend vett körül minket, legalábbis egy kívülálló számára nyilván így tetszett. Én magam szinte megsüketültem a saját szívem hangos zörejétől, ahogyan a bordáimat verte. Szinte biztosra vettem, hogy nemcsak Daniel, de még a szomszédság is meghallja ezt a szapora, erős hangot, ami többet árul el az érzéseimről az ölemben fekvő férfi iránt, mint amit szeretnék. Ugyanakkor ezen a hangon át is hallottam az említett szinte reszelős lélegzetvételét, ami úgy lett egyre hevesebb, ahogy minden simítással feljebb és feljebb haladt a lábamon.

- Valami whiskyt emlegettél – szólaltam meg rekedten, mert féltem, ha esetleg a combomig jut, szegény szívem azt már nem fogja kibírni, és itt a kanapén halálozom el infarktusban. Ami azért harminckét évesen elég korai, és csúf halál.

- Te meg olyasmit, hogy csatlakozol hozzám – dörmögte Daniel felnézve rám, mire bólintottam, aztán némileg megkönnyebbülve, némileg csalódottan konstatáltam, hogy feltápászkodott, és egy kis szekrényhez lépett, ahonnan néhány üveget varázsolt elő.

- Megfelel tisztán? – érdeklődött. – Jegem momentán nincs itthon.

- A mai este után hidd el, inkább töményen szeretném – sóhajtottam magam is felkelve, és a cd lejátszóval kezdtem babrálni. – Van egyébként még valami, amit sikerrel szoktam ajánlani a pácienseimnek feszültség levezetés gyanánt – magyaráztam, elkapva Daniel tekintetét. – A zene. Persze, nem trash-metálra gondolok. Valami csendes, lágy zenére – kattintottam néhányat a szerkezeten, mire azonnal felcsendült egy fülbemászó dallam Michael Bublé hangján.

- Jó választás – bólintott Daniel, miközben odasétáltam mellé, és átvettem tőle a poharamat. – Szeretem ezt a fickót, meg a jazzt. Viszont Patrícia, valami hiányzik a teljes relaxációhoz – nézett a szemembe.

- Mire gondolsz? – remegett meg a hangom, mert még az előző érintéseinek a hatása sem múlt el a testemből. Félő volt, hogy ha folytatni akarja, szétfolyok a szőnyegen, mint az olvadt fagylalt.

- A táncra, doktornő – kortyolt bele Daniel az italába, megvárta, hogy én is így tegyek, aztán felém nyújtotta a kezét. – Táncolj velem, Patrícia.

- Oh… - jöttem zavarba, és – ahogy ilyenkor szoktam – játszani kezdtem a hajammal. – Elég béna táncos vagyok – rebegtem aztán.

- A lábamra léphetsz, ahányszor csak akarsz – mosolygott Daniel, majd kivette a kezemből a poharat, és a kanapé meg a kandalló közti üres részre vezetett. Olyan egyszerűen és magától értetődően húzott magához, mintha már ezerszer lejtettünk volna együtt. Két karját átfonta a derekamon, én pedig magamban fohászkodtam, hogy legalább annyira összeszedjem magam, hogy holnap virradóra ne legyen tele véraláfutásokkal a lába, áldásosnak nem mondható szerencsétlenkedésem következtében.

- Lazíts, Patrícia – suttogta Daniel a fülembe. – Jól mozogsz. Csak hagyd, hogy vezesselek… - tette hozzá, mire hatalmas levegőt vettem, és végre felemeltem a fejem a padlóról, amit eddig bűvöltem, mert nem akartam elhibázni a lépést. Ennek a mozdulatnak a következtében viszont a mellkasával kezdtem szemezni, és megcsapott a már ismert kissé fahéjas illat, amitől az érzékeim megborzongtak. Lehunytam a szemem, és ebben a pillanatban szinte lebegni kezdtem, szárnyalni a felhők felett, valami eddig szinte soha nem tapasztalt, boldogító mámorban.

- Istenem Patrícia… én ezt nem bírom tovább – hallottam Daniel halk nyögését közvetlenül a fülem mellett, a következő pillanatban pedig a nyakamat kezdte csókolni úgy, ahogy már egyszer megtette, de most – talán a whisky hatására – eszemben sem volt tiltakozni. Engedelmesen hátrahajtottam a fejem, hogy minél nagyobb hozzáférést biztosítsak magamhoz, és csak sóhajtozással díjaztam a tevékenységét, biztatva ezzel a folytatásra. Még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel újra nagyon veszélyes közelségbe kerülök a tűzhöz.

Csak akkor pattantak fel a szemeim, mikor Daniel óvatosan húzni kezdett magával, a következő pillanatban pedig a kanapéra huppant. Mivel még ekkor sem engedett el, számomra csak egy lehetőség volt adott: az ölébe húzott. Persze, nem mintha erőteljesen tiltakoztam volna ellene, és mikor tekintetem újra találkozott az ő mámorosan csillogó pillantásával, már nem volt megállás. Ezúttal én voltam az, aki az ajkai után kapott, és hajába túrva húztam őt még közelebb magamhoz.

Persze őt sem kellett biztatni, szorosan ölelt meg, szenvedélyesen csókolt, és talán ennek volt köszönhető, hogy észre sem vettem, mikor kerültem a kanapén fekvő helyzetbe… Ő követett, félig-meddig rám feküdve, és úgy tartotta továbbra is fogva az ajkaimat, mintha soha többé el sem akarna engedni.

- Daniel… - ziháltam, elszakítva magam tőle, de nem tudtam eldönteni, biztatni akarom-e a folytatásra, vagy épp ellenkezőleg, le akarom-e állítani, még mielőtt teljesen elveszítem a fejem, és átlépek vele egy olyan határon, ami jelen helyzetünkben nem megengedett. Ő mindenesetre az előbbi verzióként fogta fel nyöszörgésemet, mert újra végigsiklott nyelvével a nyakamon, de ezúttal lejjebb merészkedett, és a ruha által félig szabadon hagyott melleimet kezdte csókolni. Úgy éreztem, egyszerűen hamuvá égek a kezei között, és még soha senkire nem vágytam úgy, mint erre a férfira… mikor pedig a ruha anyagán át óvatosan megharapta a mellbimbómat, megfeszült a hátam, és elemelkedtem a kanapétól.

- Patrícia… - mormolta a nevem Daniel, aztán szemével megkereste a tekintetem, és láttam rajta, hogy utolsó erőtartalékaival tartja féken magát. – Maradj itt velem… maradj itt éjszakára – kérte, mire hatalmasat nyeltem.

- Nem… nem lehet. Ha itt maradok, mindketten tudjuk, mi lesz a vége… - hebegtem kínban.

- És mi rossz van abban? – dünnyögte Daniel. – Vágysz rám. Tudom, érzem… és én is vágyom rád – szorította nekem a testét, és a csípőm táján megéreztem valamit, ami alátámasztotta a szavait. Ettől végképp úgy éreztem magam, mint valami skizofrén: egyrészt érezni akartam még többet, és még jobban, másrészt azonnal, kézzel-lábbal tiltakozva másztam volna ki alóla.

- Mellesleg, amúgy sem tudnál mivel hazamenni – hunyorgott rám kínzóm még könyörtelenebbül. – Ittál, ergo nem ülhetsz kocsiba.

- Hívok egy taxit… - motyogtam, és megpróbáltam kikúszni a veszélyes közelségéből, elég eredménytelenül. – Haza kell mennem, Daniel – határoztam el végül magam, és két kezem a mellkasának feszítve letoltam magamról. Csodák csodájára engedelmeskedett, bár olyan képpel, mint a király, aki most jött rá, hogy elvesztette a fele országát.

- Képes vagy engem így itt hagyni? – hallottam a hangját, és felsóhajtottam, mikor rájöttem, hogy nem adja fel ennyire könnyen. Már a szőnyegen álltam – meglehetősen ingatagon – mikor megfogta a könyökömet, és noha nem volt erőszakos, mégis csapdában tartott. – Teljesen felhúztál, és most lelépsz? Tényleg ennyire könyörtelen vagy? – kérdezte, és noha harag nem volt benne, csalódás jócskán.

- Daniel, nézd… - kezdtem magyarázkodásba, kínosan igyekezve, hogy nehogy a feltűnően domborodó nadrágja felé essen a pillantásom, mert istenuccse, hogy végképp elvesztettem volna fejem – igazad van. Akarom. Vágyom rád, igen… de nem tehetem meg. Még most is az orvosod vagyok. És ha kiderül, hogy mi ketten… nos, közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél, azon nyomban búcsút mondhatok a munkámnak. Ezt nyilván te sem akarod…

- Nem, persze hogy nem – morgott Daniel, elengedve a könyökömet. – De ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad – tette hozzá, aztán megadó, beletörődő sóhajjal a nyakamba temette a fejét. – Van kb. két perced, hogy eltűnj. Mert ha utána is itt maradsz, berángatlak a hálószobába, és nem lesz lehetőséged tiltakozni, mert végkimerülésig fogok szeretkezni veled.

A számba haraptam, nehogy kimondjam, miszerint „rajta, mire vársz még”? Ehelyett nagy levegőket vettem, és sűrűn kezdtem mantrázni magamban az „orvosa vagy, az orvosa vagy” kifejezést. Hatott, többé-kevésbé. Inkább kevésbé.

- Akkor… indulok– köszörültem meg a torkom, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a lábaim képesek önálló életet élve az ajtó felé igyekezni. – Holnap eljövök… segítek rendet rakni – tettem hozzá még, hátha ettől a menekülésszerű búcsúzásom kevésbé lesz kínos. – Jó éjszakát, Daniel.

- Jó éjt, Patrícia – szólt utánam Daniel, és a küszöbről visszanézve láttam, ahogy még mindig vágytól tüzelő tekintettel néz utánam, ettől pedig gyorsabb iramra kapcsoltak a lábaim.

Az udvarra kiérve kotorászni kezdtem a slusszkulcsom után. Ez alkalommal inkább vállaltam egy rendőrségi büntetést is, ha elkapnak ittas vezetésért, minthogy vissza kelljen mennem a kísértés bugyrába taxi után telefonálni. Bevágtam magam a volán mögé, aztán teljesen letekertem az ablakot, reménykedve, hogy a menetszél képes lesz lehűteni vágytól izzó testemet.

Nem jött össze.

*****

A hajnal a nappaliban, a fotelban kuporogva ért. Nem mintha sokat aludtam volna az éjjel… Ahogy hazaértem, már a hideg zuhany sem használt, hogy kioltsa bennem a vágy tüzét, és az sem segített sokat az állapotomon, hogy minden másodpercben a csókok, és az ölelések jártak az eszemben. Egy ideig álmatlanul forgolódtam az ágyban, aztán feladtam a kilátástalan küzdelmet, és a fotelba kuporodtam, egy pohár vörösbor társaságában.

Mint kiderült, az ital rossz tanácsadó. Legalábbis én mintha hangokat hallottam volna kortyolgatás közben, amik egyenesen arra biztattak, hogy azonnal menjek vissza, omoljak Daniel karjaiba, és adjam meg neki azt, amire mindketten őrjítően vágyunk. Hogy lebeszéljem magam erről az őrültségről, néhányszor a homlokomnak csaptam az immár üres poharat. A helyzet nem sokkal lett jobb, bár a fájó élmény legalább kissé elterelte a figyelmemet a perverz gondolataimról.

Az alvás viszont továbbra is elkerült, már csak azért is, mert ahányszor lehunytam a szemem, kettőnket láttam, meglehetősen intim pozícióban, és rájöttem, hogy alighanem a pokol kínjai sem lehetnek rosszabbak a karnyújtásnyira lévő, mégis teljesíthetetlen vágytól. És a következő napokban igencsak észnél kell lennem, és az alapvető feladatomra koncentrálnom: rájönni Daniel féltve őrzött titkára. Nem hagyhatom, hogy az általa gerjesztett vágy elvegye az eszemet.

A mentális és fizikai kínlódás mégis beletaszított az álom karjaiba, igaz, alig egy-két órás pihenést engedélyezett nekem. Még a madarak sem kezdték el kinti koncertjüket, mikor a szemeim úgy pattantak fel, mintha valaki beletrombitált volna a fülembe. A hirtelen mozdulattól levertem a poharat, ami szilánkosra tört a padlón, és nagy sóhajjal konstatáltam, hogy ez a mai nap sem kezdődik jobban, mint ahogy a tegnapi véget ért.

Kezemben az üvegszilánkokkal teli szemeteslapáttal slattyogtam a konyha felé, amikor is megtorpantam. Egy gondolat jelentkezett a fejemben, valami, ami felett tegnap elsiklottam. De most olyan tisztán hallottam a fülemben Daniel hangját, mintha csak itt állna egyenesen mellettem.

„Ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad” – ezt mondta nekem tegnap, és fel sem figyeltem erre az apró, látszólag lényegtelen közlendőre. Vajon mit értett ez alatt? A vágyat, amit egymásban gerjesztettünk? Vagy talán többet annál? Talán azt akarta a maga módján a tudomásomra hozni, hogy ő is úgy érez irántam, ahogy én iránta? Vagy csak bebeszélem magamnak ezt az őrültséget, mert hinni akarok abban, hogy nem csak ágybetétnek használna? Nem találtam meg a választ. Egy dologban voltam biztos: tisztáznom kell a történteket Daniellel, és meghúzni a határvonalat, amit a továbbiakban egyikünk sem léphet át. Mert ha ez nem következik be, a következő, akit kezelnem kell, én magam leszek.

*****

Lassan bekanyarodtam Daniel háza elé, aztán leállítottam a motort. Átnyúltam az anyósülésre, az ölembe húztam a papírzacskót, amiben a meglepetés-békülős reggelinek szánt hamburger lapult, és épp kicsatoltam a biztonsági övemet, mikor felfigyeltem a félig-meddig a bokrok takarásában álldogáló, idegen autóra. Egy tűzpiros Porsha díszelgett ott, büszkén hirdetve saját fenségét, én pedig meghökkenten vakargattam meg a fejemet. Ki az ördög érkezhetett ezzel, méghozzá ennyire korán? Hiszen még nyolc óra sincs…

Nem kellett sokat várnom, alig néhány pillanatot, hogy megkapjam a választ, és a látványtól úgy éreztem magam, mint akinek egy súlyos ólomgolyóval bokszolnak bele a gyomrába. Mert kinyílt Daniel házának az ajtaja, és fürgén, mint a nyíl, Rachael jelent meg az udvaron, sietős léptekkel igyekezve a kocsija felé. Az összevissza begombolt ruhái pedig nyilvánvalóvá tették, hogy nemrégen, és meglehetős sietséggel öltözködhetett fel.

Kissé lehúztam a fejemet, ahogy elhajtott mellettem. Ő  nem vett észre engem, én viszont a másodperc töredékéig tisztán láttam a tükörben az arcát, és a kifejezésétől törni-zúzni támadt volna kedvem. 

Ugyanis a világ legelégedettebb mosolya ült az ábrázatán.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 26. fejezet

Sikerült viszonylag zökkenőmentesen átesni a vacsora procedúráján, a felállás a lényegét tekintve viszont nem sokat változott. Grace továbbra is elbűvölően kedves volt, és szinte éreztem, hogy közte és köztem teljes a lelki összhang. Ami Robertet illeti, szívem szerint legalább háromszor álltam volna fel, hogy a fejére borítsam a pudingot.

Ennek ellenére sikerült a kávéig eljutni anélkül, hogy a két férfi teljes páncélzatban, kopját szegezve rohant volna egymásnak, én pedig az asztal alatt összekulcsolt ujjakkal szorítottam azért, hogy azt a kb. egy órát, ami még hátravan az indulásig, mind megússzuk véráldozat nélkül.

- Gratulálok, Miss Novak – szólalt meg Robert, mire azonnal lehámoztam egymásról az ujjaimat. – Ha a főztjét nézem, meg nem mondtam volna, hogy ön orvos. Méltán indulhatna a legjobb szakás díjért is.

- Köszönöm, uram – mosolyogtam. – Anyámé az érdem. Gyerekkoromtól tanítgatott a konyhában. Mindig az volt a szlogen, hogy mindenképp hasznát veszem. Ha férjhez megyek azért, ha meg nem, akkor azért.

- Na és szándékozik majd férjhez is menni? – vette át a szót Grace, mire kissé elvörösödtem.

- Nos, egyszer majd igen. Ha megtalálom azt, akihez hozzámennék. És aki persze engem is elvenne – nevetgéltem kissé zavartan. – De igen, egyszer szeretnék majd családot. Meg persze fehér kerítéses házikót, örök boldogságot, és minden ilyesmit, amit a habos lelkű filmekben és regényekben látni.

- Azért ne várjon túl sokáig – szürcsölte a kávét Robert. – Maga sem lesz fiatalabb.

- Apa! – emelte meg a hangját méltatlankodva Daniel. – Patrícia még épp hogy túl van a harmincon. A legkevésbé sem mondhatod öregnek.

- Egy szóval nem mondtam – jött a válasz. – De hát a nők biológiai órája is ketyeg. Aztán negyven felé kap majd észbe, mikor már reménytelen a család, a gyerek meg főképp.

Néhány pillanatig nagy levegőket vettem, hogy ne váljak magam is Gyogyóbogyóvá, és ne kezdjek – a jelképes és valós – karmaimat is kivillantva támadásba. Mindenesetre beleittam a hideg gyümölcslébe, hogy kissé kioltsa bennem a lázongás tüzét. A jelek szerint egyedül Robert nem fogta fel megnyilvánulásának bunkó voltát, mert kényelmesen feketézett tovább, míg Daniel és Grace sokatmondó pillantást váltottak az asztal felett.

- És mondja kedvesem, hol élnek a szülei? – próbált az asszony más témát találni. – Mindenesetre mondja meg az édesanyjának, hogy gratulálok, és büszke lehet a lánya tudományára.

- Köszönöm, átadom – feleltem kedvesen. – New Yorkban élnek mindketten. Sajnos ritkán találkozunk, de nagyon sokat beszélünk telefonon.

- És a szülei is orvosok? – érdeklődött Grace tovább, én pedig éreztem, hogy elkezdtünk elég ingoványos talajra tévedni a témaválasztást illetően.

- Nos, nem – adtam végül választ. – Vállalkozók. Miután összeházasodtak, minden vagyonukat egy üzletbe fektették. Nyitottak egy boltot a 12. utcában, Manhattan-ben, és azóta is ebből a szerencsére szépen jövedelmező ötletből élnek.

- Azért ez meglepő – szólt közbe Robert. – Vannak, akik bármit megtesznek, hogy orvosok legyenek. Nyilván ön is, Miss Novak, hiszen nyilván kedvet érzett ehhez a szakmához, sikerrel tanult, és vette az akadályokat. Másoknak ölükbe hullik a lehetőség, mégsem élnek vele. Inkább az orvosi hivatásnál sokkal lejjebb adják – tette hozzá, mire Daniel szeme felszikrázott, és úgy vágta a szalvétáját az asztalhoz, hogy csak úgy csattant.

- Nyilvánvalóan rám célozgatsz – sziszegte, olyan vörös fejjel, hogy szülők ide vagy oda, finoman megérintettem a kezét. Félő volt, hogy teljesen elveszíti az önkontrollját, magamban pedig azon szurkoltam, hogy csak fogná már be ez a kellemetlen, tapló alak végre a száját.

- Elég egyértelmű fiam, talán nem? – kérdezte Robert hűvös nyugalommal, sőt, mintha morbid élvezetet talált volna abban, hogy minden szavával lábbal tapossa a fia lelkét és amúgy is ingatag idegrendszerét. – Ha nem bohóckodásra adtad volna a fejed a belgyógyászat helyett, most nyugodtan, kényelmesen élhetnél, és nem kellene pszichiáter melléd, hogy képes legyél feldolgozni, amit a saját önfejűségeddel szereztél magadnak – tárta szét a karjait, mire Daniel szinte fuldokolni kezdett a benne felgyűlő tömény haragtól.

- Remélem megbocsátjátok, de a vacsorának ezennel vége – csikorogta felállva, és már erőteljesen szorítanom kellett a kezét, hogy helyben tartsam, nehogy a végén akár tettlegességig is fajuljanak a dolgok. Ijesztő látvány volt Daniel ebben a formájában, még sosem láttam ennyire féke- és kontrollja vesztettnek.

- A saját fiam kidob a házából? – emelkedett fel Robert is, letéve az eddig ölében szorongatott szalvétát.

- Csodálkozol? – lövellt villámokkal kevert lángokat Daniel tekintete. – Elég volt, apám! Elég volt az éveken át hallgatott célzásaidból, és piszkálódásaidból. Nem vagyok már kisgyerek, akinek megszabd, mit csináljon, és ha nem az elvárásaid szerint cselekszik, akkor megverd, vagy megbüntesd! Vagy tartsd tiszteletben az akaratomat, a döntéseimet, az egész életemet, vagy menj! Most azonnal!

- Menjünk, Grace – nyújtotta kezét Robert a felesége felé. – A fiatalúrba a jelek szerint a szülők iránti tiszteletet nem sikerült belenevelni.

- Vagy talán csak annak adja meg, aki megérdemli – szólaltam meg én is. Eddig néma csendben ültem, szinte véresre marva a saját lábamat, hogy képes legyek magam visszafogni, és ne olvassak be ennek a bunkó seggfejnek úgy, ahogy szívem diktálná. De a türelmem eddig tartott, már csak azért is, mert éreztem Daniel kezemben tartott markán, hogy remeg az idegességtől.

- Oh – emelte meg Robert a szemöldökét. – Látom, vehemensen védelmezi a fiamat, doktornő. Az első pillanatban sejtettem az okát, bármennyire tagadják is. De vigyázzon. Daniel képtelen megtartani a nőket. Köztük a saját feleségét is.

- Ne! – sikítottam fel, és Daniel elé kerültem, akit szemlátomást egy másodperc választott el attól, hogy gőzmozdonyként meginduljon az apja felé. Hogy valamennyire visszatartsam, tenyeremet a mellkasára nyomtam, és nekisimultam egész testtel, imádkozva, hogy szerény súlyom is elég legyen a megállítására, és ne passzírozzon a talajba engem is. Szemem sarkából közben láttam, ahogy Grace szinte kirángatja Robertet a szobából. A bejárat irányából hangos veszekedést lehetett hallani, majd egy jókora ajtócsapódást, aztán az ebédlő küszöbén félszegen megjelent a könnyáztatta arcú Grace, mire azonnal leváltam Danielről, hogy ne adjak további táptalajt Robert feltételezéseinek.

- Apád az autóban ül – rebegte. – Engem vár. Sajnálom fiam… ne haragudj.

- Nem rád haragszom, anya – dünnyögte Daniel rosszkedvűen. – Nem te tehetsz róla. Tudom, hogy neked sem könnyű mellette.

- Pedig kértem, mikor elindultunk – lépett közelebb Grace, és megállt a fia előtt – hogy fogja vissza magát, mert jelenleg nyilván erre van a legkevésbé szükséged. Elmondtam, miféle szörnyűségeken mentél keresztül, de…

- Apa már sosem fog változni. Ilyen volt, ilyen is marad – rázta Daniel a fejét zordan. – De te nem apa vagy. Ezt nem felejtem el.

- Ó fiam… - sírta el magát Grace, aztán átölelte Danielt, aki szintén átfonta a karjait az anyján, én pedig szaporán pislogtam, hogy ne bőgjem el magam, csatlakozva a női zokogó kórushoz.

- Semmi baj – simogatta meg Daniel az anyja hátát. – Bármi legyen is, mindig te leszel a kedvencem. Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek, Dan – szipogta Grace, aztán egy csókot nyomott a fia arcára, és felém fordulva megtörölte a szemeit.  - Vigyázzon a fiamra, doktornő, helyettem is.

- Azon vagyok, asszonyom – rebbentem meg, ahogy Daniel keze az enyémhez ért, és láttam, hogy Grace szeme is arrafelé fordul. Kimondatlanul is tudtam, hogy megértette a köztünk lévő kapcsolatot, amit még magam sem tudtam volna néven nevezni. – Megígérem, hogy vigyázok rá. Eddig is ezt tettem, ezt fogom ezután is.

- Az ég áldja meg magát, kedvesem – hajolt oda Grace, és megsimogatta az arcomat, aztán összerezzent, mikor hangos dudaszó hangzott fel kintről. – Mennem kell fiam – nézett Danielre – apád türelmetlen. És ideges. De ne aggódj. Otthon majd megkapja tőlem a magáét – mosolyogta el magát halványan, aztán elindult kifelé. A küszöbről még visszaintett, majd utána is csukódott a bejárati ajtó – lényegesen finomabban, ahogy a férje után – és néhány pillanat múlva teljes csend borult ránk.

*****

- Ez kemény volt – jött meg a hangom egy-két perc elteltével, mert úgy álltam az ebédlőben, mint egy szobor, és még nem jutottam túl a dermedt döbbeneten, miközben Daniel lerángatta az ingjét és a nyakkendőt, hogy előbukkanjon alóla a fekete pólója.   – Esküszöm, sejtettem, hogy apád nem könnyű természet, de nem gondoltam, hogy…

- Ne – vágott közbe Daniel. – Kérlek, ne. Hagy felejtsem el inkább ezt az egészet, mert ha csak rá gondolok, elveszítem a fejem. Sértegetett téged is, aztán engem, és hazafelé nyilván anyát is. Én… - hallgatott el, és szinte kézzel tapintottam a keserűséget, ami a szavaiban ült.

- Gyere ide… - suttogtam, aztán a mellkasához fúrtam magam, és átöleltem, ő pedig azonnal úgy viszonozta, mintha az élete múlna rajta, és döbbenten érzékeltem, hogy még mindig úgy reszket – az ideg utóhatásaként – mintha legalábbis egy jégtáblán álldogálna.

- Jól jönne egy nagy pohár whisky – mormolta Daniel. – Vagy kettő. Vagy akármennyi, amennyi elmossa bennem az elmúlt néhány óra emlékét.

- Lehet szó róla – válaszoltam. – Sőt, csatlakozom is hozzád. Egy kicsit később. Most van jobb módszerem is arra, hogy megnyugodj - fogtam meg a kezét, és finoman vezetni kezdtem a nappali felé.

Leültem a kanapéra – miután átraktam a fotelba a kényelmesen elnyúló macskát –  Daniel pedig lefeküdt, az ölemben nyugtatva a fejét. Lehunyta a szemeit, de kezével a lábamat simogatta folyamatosan, amitől a szívem kétszázas ütemre kapcsolt, a kezem pedig akaratlanul indult meg a maga útján. Ujjaimmal lágyan beletúrtam a hajába, néha végigsimítottam arcán, mellkasán, és ebben a pillanatban már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Robertnek legalább egy valamiben igaza volt.

Visszavonhatatlanul és menthetetlenül beleszerettem Danielbe.

Vége

Folyt. köv.

Rád találtam (oneshoot)

(Zita kérésére)

Az erős fényű lámpák sárgás színe visszaverődött az autó metál fényezéséről, mintha ezer apró tűzijáték gyúlt volna fel a műhelyben. A levegő teli volt a vasszikrák égett szagával, zsibongással, zenével és halk morajlással, ahogyan mások beszélgettek.

Végigsimítottam az autó motorháztetőjén, mint egy gyermeke betegágya felett álldogáló aggódó anya, aztán szemügyre vettem az alváz alól kikandikáló lábakat.

- Nagyon nagy a baj? – érdeklődtem, mire a lábak apró mozdultak.

- Nem, nem vészes – válaszolt a tulajdonosuk, bár az alváz meglehetősen fémes csengést adott a hangjának. A következő pillanatban kifelé kezdett araszolni, először csak a dereka bukkant fel, aztán a hasa, a mellkasa, majd a vállak, végül a feje is a szabadba került, aztán feltápászkodott.

- Folyik a szervóolaj. Van hozzá alkatrészünk, néhány óra alatt megcsinálom – húzott elő a farzsebéből egy rongyot, és megtörölgette a kezét. Fel sem tűnt neki, hogy az arcán is csillog egy borsószem nagyságú fekete pötty. – Mennyire sürgős?

- Nos, meglehetősen – bólogattam nyomatékosan. – Épp félúton vagyok Mystic Falls felé. Az országúton kezdett rendetlenkedni a kormány, muszáj volt megállnom.

- Jól tette – válaszolt a fiú, és beletúrt világosbarna hajába. – Ha kiér a városból, arrafelé már nem talál műhelyt. És ezt a tragacsot kormányozni jelenleg életveszélyes.

- Hé, ne sértegesse az autómat. Régi darab, de kedvelem – mondtam felháborodva, mire a srác arcán megjelent egy mosoly. – És ne vigyorogjon. Ennek a kocsinak eszmei értéke van számomra.

- Akkor elnézését kérem. Jöjjön, intézzük el a papírmunkát – intett a fal mellett meghúzódó hosszú asztalok felé, aztán felvett egy mappát, levágta magát a székbe, és szapora körmölésbe kezdett.

- Tessék – nyújtotta aztán felém a papírlapot. – Három óra múlva végzek a mai munkámmal, és ígérem, addigra készen lesz az autója. Ezzel tud érte jönni.

- Alkatrészcsere – mormoltam, végigfutva az apró betűkkel írt sorokat, aztán amikor a várható végösszeg felé fordult a pillantásom, csuklottam egyet.

- Én… nekem… nincs ennyi pénzem – hebegtem, és vörösödni kezdtem. - Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyibe kerül egy javíttatás!

- Ez az alkatrész nem olcsó – ráncolta össze a fiú a szemöldökét. – Mégis, honnan jött? Mert valami azt súgja, nem a közelből.

- Pocatelóból – válaszoltam elkeseredve. – Minden pénzem összeszedtem erre az útra. Talán a kártyámon akad még egy százas, és ezzel ennyi.

A srác felkelt a székből, ahol eddig ült, és közvetlenül elém állt. A zöldes színű szemek mintha a lelkem mélyét pásztázták volna, ahogy tekintetünk találkozott, majd lassan elmosolyogta magát, és kihúzta a papírlapot a kezemből.

- Intézhetjük máshogy is – dünnyögte, aztán összegyűrte a munkalapot egy jókora galacsinná, és a nadrágja zsebébe rejtette, és míg én meglepődve és értetlenül pislogtam, körmölni kezdett egy másik papírra.

- Motorolaj csere – futott a tekintetem végig a sorokon újra, mikor kezembe nyomta a papírt. Még mindig döbbenten álldogáltam, és alighanem elég vicces látvány lehettem így, mert a fiú elnevette magát.

- Ez így sokkal olcsóbb lesz – súgta. – Egy óra múlva kiürül a műhely, csak én maradok. Senki nem fogja ellenőrizni, mit babrálok a kocsijával.

- De hát miért… – makogtam, mire ő vállat vont.

- Mondjuk úgy, kedvességből. Amúgy is, a szülővárosomba igyekszik. Valahogy úgy érzem, illendő, ha segítek ebben.

- Mystic fallsból jött ide? – csillantak fel a szemeim. – Mondja, milyen a város? Sosem jártam még ott, de hallottam róla, és…

- Stop – emelte fel a kezét a srác, mire bennem akadt a következő kérdés. Ő kényelmesen nekidőlt az asztal szélének, és karba fonta a kezeit.

- Válaszolok, ha ön is válaszol egy kérdésemre. Mondjuk ezt adósságtörlesztésnek – hunyorgott rám, mire megadóan bólintottam.

- Hát jó, kérdezzen. Bár valami azt súgja, ezt az adósságot még így sem törleszthetem le – ráztam meg kissé a papírt.

- Miért éppen Mystic Falls? – döntötte a fejét félre a fiú. – Van valami különleges oka annak, hogy kézzel-lábbal igyekszik oda?

- Ami azt illeti, van – sóhajtottam. –  Nem a legjobb apropóból utazom oda. Élnek ott barátaim, tudja… még a régi, főiskolás korunkból. Igaz, nekik már családjuk van, gyerekeket nevelnek. Az egyikük kisfia súlyos beteg lett – komorult el az arcom. – Egyedül neveli a kicsit, és jókora teher szakadt a nyakába. Én meg, mivel úgyis munka nélkül vagyok jelenleg – jöttem kissé zavarba – úgy döntöttem, engedek a kérésének, és besegítek neki, ahol tudok, meg ahol lehet. És egy másik városban talán munkát is könnyebben kapok.

- Értem – hümmögött a fiú. – Mindenesetre talán Mystic Falls nem a legbiztonságosabb város.

- Nem hinném, hogy a bűnözési ráta magas lenne – csodálkoztam, aztán felnevettem. – Oh, értem mire céloz. A régi mesékre boszorkányokról, vámpírokról, és ilyesmiről. Higgye el, nem vagyok már kislány. Kinőttem a mesekorszakból. És a saját árnyékomtól sem ijedek meg. Visítani meg olyan hangosan tudok, hogy minden szörny esze nélkül menekülne előlem – vágtam mókás fintort, mire a srác elnevette magát.

- Talpraesett lány – mondta elismerően. – Maradjon is ilyen. És ha elfogad egy tanácsot: azért tartsa nyitva a szemét – fordult vissza az asztal felé, felvett egy üres papírt, és néhány sort rótt rá.

- Tessék. Keresse meg Mystic Fallsban a Grill nevű bárt, és ott Matt Donovant. Jó ismerős, barátnak is mondhatnám, úgy hiszem. Talán tud segíteni munkakérdésben is. Nem álommeló, de ideiglenesen megteszi, amíg nem talál valami mást.

- Oh, istenem! – virultam ki, mint eső után a virág, és ha szégyelltem volna magam, azonnal a nyakába ugrok. – De hát ez csodálatos! Komolyan… tényleg nem tudom, hogyan köszönjem meg ezt az egészet. Manapság nem sokan segítenek önzetlenül egy idegennek – mondtam aztán meghatottan és hálásan. – Egyébként, a nevem Sarah – nyújtottam aztán a kezem.

- Az enyém pedig Tom – válaszolt a srác, és megrázta az ujjaimat.

Ahogy hozzám ért, mintha olyanok lettünk volna, mint a mágnes, és a vas. Szinte alig bírtam elszakítani az ujjaimat tőle, mintha egy ősi mágia hozott volna közel minket egymáshoz.

- Szép gyűrű – siklott tekintetem a kezére, és megnéztem a jókora, ezüst keretbe foglalt kék követ. – Lapis lazuli, ha nem tévedek. Imádom az ásványokat – tettem hozzá magyarázóan, ahogy Tom tekintetébe láthatóan valamiféle különös gyanakvás költözött. – Már gyerekkoromban is ez volt a hobbim. Kár, hogy nem láthatja otthon a gyűjteményemet. Ritka darabok is vannak köztük – fűztem tovább a szavakat, mire Tom tekintetében kialudt az előbbi óvatos tűz.

- Akkor azt hiszem, jobb ha hozzáfogok az autójához – bökött fejével a kocsim felé. – Így még sötétedés előtt beérhet Mystic Fallsba.

- Persze… - biccentettem, aztán elgondolkodva néztem rá. – Mondja, nem viszonozhatnám valamivel a szívességét? Ha végzett, meghívom valamire. Nem is tudom… egy sör, egy kóla, egy hamburger… benne van?

- Nos, általában tartom magam ahhoz az elvhez, hogy a férfiak hívják meg a nőket – gondolkodott el Tom – de ez alkalommal talán kivételt tehetünk. Van egy egész jó kis hely két utcával arrébb – mutatta kezével az irányt.  – A gyros, amit adnak, a maga nemében kategória győztes, úgy hiszem.

- Remek! – vigyorogtam el magam szélesen. – Én is éhes vagyok. Akkor hát, ott várom. Viszlát nemsokára, Tom – kacsintottam rá, aztán kisétáltam a műhelyből. Mire az ajtóból visszanéztem, már újfent csak a lábait láttam a kocsi alól kikandikálni.

*****

Tom nem hazudott, a gyros tényleg isteni volt. Egyet már ettem, a másik iránti igényemet kissé félretettem. Azt majd akkor, ha ő is itt lesz… és rendeltem egy üveg italt is. Az alkohol valahogy mindenkit sokkal oldottabbá tesz. Ősi tapasztalat beszél belőlem.

Ősi… ó igen. Szó szerint. A magam kétszáz évével meglehetősen öreg Utazónak számítok. És momentán az egyetlen élő Utazónak is. A többiek mind otthagyták a fogukat Mystic Fallsban. Az legalábbis tény, hogy a Grillben nem fogok munkát kapni. Hacsak azóta már újjá nem építették.

Beleittam a sherrybe, és az utcát pásztázta a tekintetem. Vártam, mikor tűnik fel a jól ismert alak.

Néha megéri dezertőrnek lenni. Nekem semmi kedvem nem volt letelepedni Mystic Fallsban, mint Marcosnak, és a többieknek. Sosem volt a kedvencem a csordaszellem, és mentem a saját fejem után. Persze, azóta alighanem már halott lennék… Marcos nem tűrte az árulást. De a felhő elvonult a fejem felől, és végre élhettem azt a szabad életet, amit mindig is akartam. Gondatlanságra vágytam… a boldogság talán halvány árnyékára, és szerelemre.

Ezt az arcot, Tom arcát, láttam már hosszú életem folyamán. Igaz, messziről, neki sejtése sem lehetett róla, hogy valaki figyeli. De láttam rossz és jó napjait, láttam ripperként és érző emberként. És láttam szerelmes férfiként is… és már akkor rabul ejtette a szívemet. És ezúttal, hogy Elena Gilbert kiesett a nyeregből, eljött az én időm.

Felemeltem a kezem, és integetni kezdtem Tom felbukkanó alakja felé, aztán újra magamra öltöttem a naiv, hétköznapi kislány álarcát, miközben legszívesebben győzedelmes mosoly ült volna ki az ábrázatomra.

Évtizedekig kerestem, vártam, hívtam, reméltem… és most itt van.

Rád találtam, Stefan Salvatore.

Vége

Ments meg engem! 25. fejezet

- Azt hiszem, megérkeztek – léptem be a kis hálószobába, ahol Daniel – immár teljes ünnepi díszben – az ágyon üldögélt, és szemlátomást feszengett. – Legalábbis egy fehér autó most fordult be a ház elé.

- Akkor ők azok – nézett fel Daniel, és nem volt nehéz nem észrevenni, hogy mennyire ideges. – Biztos undorító dolog ilyet kívánni a szülőkkel szemben, de már nagyon várom az estét, mikor újra élvezhetem az egyedüllétet.

- Figyelj… - léptem közelebb, és a kezem nyújtva felhúztam az ágyról. – Csak nyugalom, oké? Nem fogják leszedni a fejed. És itt vagyok én is, ma kimondottan villámhárító szerepben. Ígérem, nem engedem, hogy apád ma is elfenekeljen – haraptam a számba, hogy elfojtsam a mosolyomat.

Daniel dünnyögött valamit válaszul, amiből csak a „pimasz”, és az „elviselhetetlen nők” szavakat értettem meg, aztán – még mindig a kezemet szorongatva – közelebb húzott.

- Tudod, az a szerencséd Patrícia, hogy egy percen belül nem leszünk egyedül – mormolta. – Mert, ahogy rád nézek ebben a ruhában… olyan gyönyörű vagy, hogy legszívesebben most azonnal, minden tiltakozásod ellenére levenném rólad – nyomott hirtelen egy csókot a nyakamra, aztán elment ajtót nyitni, és ott hagyott a szobában, leesett állal ácsorogni.

Úgy nézhettem utána, mint egy félnótás, aztán megigazgattam magamon az előbb említett ruhát. Nos, lehet, hogy tényleg mást kellett volna hoznom ma magammal. A ruha térdig ért, felül félig rálátást engedett a melleimre, és amúgy is, túlságosan testhez simuló volt. Momentán a páncél jobb választásnak tűnt, főképp úgy, ha Daniel a két méteres körzetemben tartózkodott.

Idáig jutottam a merengésben, mikor hangok ütötték meg a fülemet, és felvettem a vidám „isten hozta Önöket” arckifejezést. Tényleg nem engedhettem Danielt, hogy egyedül nézzen szembe a családi vizit rémével. Igaz, kétlem, hogy már a küszöbön elindulna a verbális háború, de jobb a lehetőségét is elkerülni.

Kisompolyogtam hát a nappaliba, és a hangok csakhamar közeledni kezdtek, míg végül Daniel visszatért, egy idősebb nővel és férfival kiegészítve.

- Legközelebb repülővel jövünk – mondta épp a férfi – anyáddal rémálom az autós utazás. Minden útba jövő benzinkútnál meg kellett állni – mosolygott, aztán hirtelen felém fordult a tekintete, és meglepetés tükröződött benne, kíváncsisággal vegyesen.

- Anya, apa, remélem nem bánjátok, ha ma nem leszünk egyedül – lépett oda hozzám Daniel, és vállamnál fogva finoman kissé előre tolt. - Patrícia, ők a szüleim, Robert és Grace. Ő pedig dr. Patrícia Novak – mutatott be minket egymásnak, én pedig kezet ráztam először a nővel, majd a férfival.

- Örvendek – mosolyogtam. Első látásra nem tűnt egyik szülő sem véres szájú kannibálnak, szóval nem volt okom rá, hogy csúnyán méregessen őket. Sőt, kimondottan rokonszenvesnek látszottak.

- Dr. Novak? – visszhangozta a szavakat a férfi, aztán Daniel felé fordult a tekintete. – Ez gyorsan ment, fiam!

- Oh nem, nem… - jöttem zavarba, és éreztem, hogy elpirulok. – A fiuk orvosa vagyok. Mi nem… - hallgattam el, és nem tudtam, mit kezdjek a hirtelen jött cikis helyzettel.

- Ne is figyeljen rá, kedvesem – vette át a szót a nő. – A férfiak számára minden helyzet egyértelmű. Csak sajnos mindig egy bizonyos értelemben gondolkodnak – tette hozzá kedves mosollyal, mire elvigyorogtam magam. – Örülök, hogy találkoztunk. Azt hiszem Ön az, akiről Dan már ódákat zengett nekem a telefonban.

- Csakugyan? – néztem meglepetten az említettre, aki makacsul nézett a szobában mindenfelé, csak épp rám nem. Elhatároztam, hogy a szülei távozása után kifaggatom ezt a szemtelen frátert, hogy miket is mesélt rólam. Ha csupa jót, akkor fontolóra veszem, hogy megbocsássak neki.

Beállt néhány másodperces zavart csend, és míg a nő kedves mosollyal nézett rám, a férfit szemmel láthatóan nem sikerült meggyőzni róla, hogy nem ágymelegítőnek vagyok a fia házában.

- Üljetek le… - terelt aztán mindnyájunkat a házigazda a kanapé és fotelok felé, majd kigombolta a zakóját. – Mit isztok, apa?

- Nekem valami hideget, és gyümölcsöset – dőlt hátra kényelmesen Robert. – Jól esne egy sör, de visszafelé is nekem kell vezetnem.

- A gyümölcslé nekem is tökéletes lesz – tette hozzá az asszony, aztán a következő másodpercben felsikított a hirtelen ijedtségtől, mikor Gyogyóbogyó – valahonnan a semmiből teleportálódva – nemes egyszerűséggel az ölébe ugrott.

- Jaj Bogyó, viselkedj – húztam magamhoz a bohém kis jószágot, mire Robert fejcsóválva nézte a kis állatot.

- Mi az fiam, már állat menhelyet is nyitottál? – vette át az italát, és jólesően nagyot húzott belőle.

- Nem, ő nem az enyém. Csak néhány napig vigyázok rá – simogatta meg Daniel a macskát – ezzel egyidejűleg kissé az ujjaimat is. Úgy kaptam el a kezem, mintha parázshoz értem volna. Nem hiszem el, hogy ez a félkegyelmű még a szülei szeme láttára is ezt csinálja. Innentől le nem mosom magamról, hogy több van köztünk az orvos-beteg viszonynál.

Csak küldtem felé egy amolyan „bírj magaddal” jellegű pillantást, aztán leraktam Bogyót a földre, aki azonnal összedőlt a szőnyegen, és szinte álló helyében elaludt.

- Jól tetted, Dan – vette át a szót Grace. – Legalább nem vagy annyira egyedül. A te jelenlegi helyzetedben szükség van a társaságra.

- Azért kár volt Rachaelt egy macskára cserélni – jegyezte meg Robert nem épp tapintatosan és – a kezdeti benyomástól eltérően - valahogy másodpercről másodpercre ellenszenvesebbé kezdett válni nekem ez a férfi. Már kezdtem érteni, miért nem kedveli Daniel a családi látogatásokat.

- Apa kérlek, ezt a témát hanyagoljuk, rendben? – morogta Daniel rosszkedvűen. – Nem én cseréltem le őt, hanem ő engem. Innentől felesleges beszélni erről az egészről.

- Na és mondja kedvesem, hogy van a fiam? – vágott közbe Grace, mielőtt a férje néhány újabb, nem épp szívet melengető megjegyzéssel tovább szította volna a kényelmetlen légkört. A tekintetéből mindenesetre ki tudtam olvasni, hogy hazafelé Robert kap majd egy jókora beolvasást.

- Napról napra jobban – válaszolt helyettem Daniel. – Néha még kissé feszülten, de hála Patríciának, javuló tendenciát mutatok. Megtesz mindent azért, hogy jobban érezzem magam – nézett rám Daniel angyalian ártatlan képpel, míg én kissé elpirultam. Azt már csak ketten tudtuk, hogy a „minden” címszó alatt alighanem a csókolózás és egymás ölelgetése villan fel az agyában.

- És mondja doktornő, minden betege családjával ilyen meghitten találkozik? – szegezte nekem a kérdést Robert, mire kissé felment a fejemben a pumpa.

- Ha megkérnek rá, akkor igen – válaszoltam. – Ez a munkám, uram. Nem csak a kórház falain belül tart a praxisom. Magánemberként ugyanúgy megteszek mindent a betegeim gyógyulásáért.

- Patrícia azért van itt apa, mert én hívtam – tette hozzá Daniel, és nem volt nehéz észrevenni, hogy a hangja nyugodt felszíne alatt kezd gyűlni a harag. – Ő főzte a mai vacsorát nektek.

- De hát ez csodálatos! – mosolygott rám Grace kedvesen, és különös volt észrevennem, mennyire más karakter a két ember. Robert nyers volt, méghozzá bántóan nyers és szókimondó, Grace viszont szimpatikus volt nekem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ő maga is azért lett volna itt, hogy ne engedje háborúvá fajulni a fia és a férje találkozását.

- És mi a menü? – lette le a poharat Robert az asztalra, várakozás teljesen nézve rám.

- Marhasült, franciás krumplival, és csokoládé puding. Minden száz százalékosan természetes alapanyagokból – válaszoltam. – Remélem, megfelel.

- De még mennyire! – kelt fel a férfi.  – A családunk kedvenc ételei. Ön gondolatolvasó, doktornő.

- A fiáé az érdem, uram – válaszoltam. – Daniel tökéletesen informált engem a főzéssel kapcsolatban.

- Akkor azt hiszem, asztalhoz is ülhetnénk – állt fel az említett is. – Nyilván éhesek vagytok az egész napos út után. Gyertek… az ebédlőben terítettünk – mutatott utat a szüleinek, akik elindultak a jelzett irányba, és nemsokára eltűntek a szemünk elől. Csak a hangjukat lehetett hallani a konyha melletti helyiségből.

- Istenem, adj nekem türelmet – használta ki Daniel a néhány másodpercet, míg egyedül maradtunk a nappaliban. – Még mielőtt nyakon vágnám a saját apámat. Ne haragudj Patrícia. Nem gondoltam, hogy még önmagát felülmúlva is bunkó lesz.

- Semmi baj. Tényleg. Tudom kezelni a helyzetet – simítottam végig az arcán. – Két óra, és túl leszünk az egészen.

- Tarthatnánk már a búcsúzásnál – nyomott Daniel apró csókot a tenyerembe. – Mindenesetre doktornő, én ma nem fogok megvetni egy pohár whiskyt vacsora közben.

- De hát a gyógyszerek… - tiltakoztam rögtön, mire Daniel cinkosan rám hunyorított.

- Számítottam rá, hogy teljesen józanon nehéz lesz elviselnem apámat – válaszolta. – Szóval ma be sem vettem őket.

- Az a szerencséd, hogy jelen helyzetben megértelek – sóhajtottam. – És nem köplek be dr. Mirsánál. Egy feltétellel. Ha megosztod velem a whiskydet.

- Örömmel – vigyorogta el magát Daniel. – Gyere, menjünk utánuk, még mielőtt apám agyában szöget ver a gondolat, hogy biztos összesimulva csókolózunk. Láttad, milyen arccal nézett rád. Meg van róla győződve, hogy mi ketten…

- Nyugalom – szorítottam meg a kezét. Aztán már inkább megtartottam magamnak, hogy - a tegnap estét tekintve - az apja nem sokat tévedett. – Megesszük a vacsorát, még némi bájcsevej után elköszönünk a szüleidtől, és ha akarod, itt maradok veled még egy órát, hogy lecsillapodj. Meglátod, nem lesz az égvilágon semmi baj.

Nem sejtettem, hogy a jóslatom ezúttal nem válik valóra.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 23-24. fejezet

23. fejezet

Számomra megszűnt a világ. Egyszerűen eltűnt az idő, a tér, és minden gondolat a fejemből. Semmi mást nem éreztem, csak a puha ajkait, ahogy óvatosan, szinte tapogatózva érintik az én ajkaimat. Csodálatos érzés volt, vibráló, borzongató, és önkéntelenül is belesóhajtottam a csókba, Daniel pedig kihasználta a helyzetet, hogy nyelvével immár utat találjon az én nyelvemhez. Két karjával szorosan magához ölelt, és az egyetlen, amit képes voltam felfogni az volt, mennyire gyorsan, és hevesen ver a szíve. Talán a pólóján keresztül is láthattam volna a feszes dobbanásokat.

Beletúrtam lágyan, mégis szenvedélyesen a hajába, a tarkóját simogattam, mire a csókja hevesebbé vált. Egy halk nyögés tört ki belőle, és nagyon közel álltam hozzá, hogy teljesen elveszítsem a fejem… néhány pillanatig. Mert a következő másodpercben megéreztem, ahogy kezével utat talál a felsőm alá, végigsimítva forró bőrömön, vészes közelségbe kerülve a melleimhez. A szemem felpattant, és elszakítottam tőle a számat.

- Ne… - nyöszörögtem, és nagyot nyeltem. – Kérlek, Daniel…

- Mi a baj? – dünnyögte, csillogó szemekkel nézve rám, és még a süket is meghallotta volna, milyen hevesen és kapkodva veszi a levegőt.

- Semmi, ez csak… szóval, ez nagyon rossz ötlet – ráztam meg a fejem, és azt kívántam, bárcsak lenne lehetőségem nemes egyszerűséggel a konyhába vonulni, és magamra zárni a hűtő ajtaját. A hideg talán gyorsan helyére rántaná a meglehetősen bódult fejemet.

- Igen, viszont nagyon jó érzés… - dorombolta Daniel, és apró csókot nyomott a nyakamra. – Ne mondd, hogy neked nem tetszett. Látom, amit látok, és érzem, amit érzek – nézett a mellkasomra, és elpirultam, ahogy megláttam, hogy a mellbimbóim csaknem átszúrják a rajtam lévő vékony felsőt.

- Igen, jó érzés… de még mindig rossz ötlet – tettem kezem a mellkasára, hogy eltoljam magamtól, és – csodák csodájára – engedett az akaratomnak, én pedig azonnal biztonságos távolságra talpaltam tőle. Konkrétan a szoba túlsó végében álltam meg.

- Sajnálom. Elvesztettem a fejem… ennek sosem lett volna szabad megtörténnie – fordítottam neki hátat, és igyekeztem nagy levegővételekkel lecsillapítani magam. – Az orvosod vagyok.

- Az orvosod, aki épp most csókolózott a betegével – jegyezte meg Daniel, aztán odasétált mögém, és két kezével megfogta a két vállamat. – Megbántad talán?

- Nem – ráztam a fejem, és nagyon igyekeztem, hogy véletlenül se pillantsak hátra. A tény, hogy az orromban éreztem arcszeszének fahéjas illatát, így is eléggé megnehezítette számomra a normális viselkedés elvárásait. – Nem bántam meg, de ez nem történhet meg újra. Daniel, én az állásommal játszom. Nem tehetem meg, értsd meg, kérlek…

- Jól van, felfogtam – mormogta az említett csalódott hangon. – Felfogtam, Patrícia. De hagy mondjak valamit – simult hozzám teljes testével, és átfogta a derekamat. – Azt hiszem, nem kell nagy logika ahhoz, hogy mindketten tudjuk, ha kissé rámenősebb lennék, nagyon könnyen el tudnám érni, hogy teljesen elveszítsd a fejedet. A tested elárul, doktornő – mosolygott, aztán lehajolt, és nyelve hegyét végighúzta a nyakamon, mire felsóhajtottam. – Látod? Most is elárult – hallottam a mormolást a fülemben. – De tiszteletben tartom az akaratodat. Akkor is, ha nehezemre fog esni. Nem vagyok vadállat, Patrícia – engedett aztán el, én pedig a szemem lehunyva fohászkodtam lelkierőért, hogy csak addig legyek képes visszatartani magam, amíg elhagyja a lakást.

- Akkor azt hiszem, most talán jobb, ha megyek – szólalt meg Daniel újra, ellépve tőlem, és mikor úgy ítéltem meg, már elég biztonságos távolságra van, megfordultam.

- Igen, talán tényleg jobb. Pihenned kell, ahogy nekem is – simítottam fülem mögé zavartan az egyik hajtincsemet. – Daniel… ne haragudj.

- Nem haragszom, Patrícia. Sosem tudnék haragudni rád – nézett Daniel rám, és láttam rajta, hogy teljesen őszintén beszél. – Kitalálok, maradj csak. És holnap? Találkozunk, vagy leírtam magam a szemedben?

- Ne légy bolond – mosolyogtam el magam. – Nem írtad le magad. És még mindig az orvosod vagyok. Persze, hogy találkozunk. Sőt, kipróbálunk valami újdonságot. Talán a regressziós hipnózist. Nem fog fájni – tettem hozzá, ahogy láttam, Daniel tekintete hogyan válik meglepetté, és egyben rémültté.

- Igen, gondolom – mormogta, aztán a szoba ajtajából visszanézett. – Szép álmokat, Patrícia. Holnap látjuk egymást – lépett ki, és nemsokára hallottam, hogyan kattan a bejárati ajtó zárja mögötte.

Beleszédültem a fotelba, és most éreztem csak igazán, hogy mennyire reszketnek a lábaim. Minden, de szó szerint minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy képes legyek neki nemet mondani, és ne omoljak a karjába úgy, ahogy a szívem mélyén már régóta vágytam rá.

*****

A digitális óra világító kijelzője lassan éjfélt mutatott, amikor én még mindig ébren fetrengtem az ágyban, és szokásom szerint – ha nagyon elmerültem egy gondolatban – egy hajtincsemmel játszottam. Egy még nyirkos hajtincsemmel, ugyanis egyedül úgy voltam képes lehiggadni, hogy a fürdőben benyomtam a fejem a hideg vizes csap alá. Többé-kevésbé használt, a hideg zuhannyal kiegészítve. Így legalább már azt nem éreztem, hogy egy merő parázs az egész testem. Legfőképpen a testem egy bizonyos pontja. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy jelen pillanatban – valószínűleg – Daniel is így érezheti magát.

A gondolataim ide-oda szökellő szarvas módjára követték egymást a fejemben. Lassan biztosra vettem, hogy a következő, akit kezelnem kell, én magam leszek, aztán egy hirtelen sugallat hatására úgy ültem fel az ágyon, mintha bomba robbant volna a párnám alatt. A történések közepette ugyanis teljesen megfeledkeztem az apró „ajándékról”, amit itt hagyott. A pendrive… azt mondta, akkor hallgassam meg, ha ő már nincs itt. Ennél pedig nem létezett tökéletesebb alkalom.

Nem gyújtottam villanyt, a sötétben tapogatóztam el a laptopig, aztán a kijelző halvány fényénél megkerestem a kis eszközt. Kíváncsi voltam, vajon mit akart nekem üzenni Daniel ezen a rejtélyes módon… ugyanakkor kissé tartottam is tőle, mit fogok látni vagy hallani. Lehet, hogy most fogom megtudni, mit rejteget előlem? Talán annyira szégyelli, vagy annyira fáj neki, hogy nem képes a szemembe mondani? Az ördögbe, még mindig nyitva áll a kérdés, hogy vajon mi történhetett vele? Talán most megkapom a választ.

A pendrive-on egyetlen file volt. Egy számomra ismeretlen zeneszám. Elindítottam, és ahogy sorról sorra meghallottam a dalszöveget, kezembe temettem a fejem, és kiperdültek a könnyeim.

Daniel, hogyan értessem meg veled, hogy nem kell félned? Bármi is történt, bármit is tettek veled, nem változtat semmit azon, amit irántad érzek.

http://dalszovegforditasokmagyarul.blogspot.de/search/label/Jason%20Walker

*****

Túl korán jött el a reggel, és meglehetősen nyűgösen nyitogattam a szemem, mikor a reggeli napfény az ablaküvegen át egyenesen a képembe tűzött. Este elfelejtettem leengedni a redőnyt – már megint.  Aztán ahogy morcosan megdörgöltem az arcomat, megéreztem a duzzadt szemhéjamat, erről pedig lassanként visszaemlékeztem az egész őrült estére, és éjszakára.

Mire meghallgattam Daniel küldeményét, addigra konkrétan vörösre és dagadtra bőgtem a szemeimet. Még az ágyba visszamászva is perceken át szipákoltam, mint akinek meg akar szakadni a szíve. Azt hiszem, valahol ez meg is történt. Ennyi bizonytalanságot, félelmet, és segítségkérést még nem hallottam soha, mint ami ebből a dalból áradt. És a legrosszabb az volt, hogy még mindig nem tudtam, hogyan segítsek rajta. El kell érnem, hogy közel engedjen magához… és itt nem kimondottan a tegnap esti közelségről beszélek. Mert a lelkében még mindig van egy hatalmas kapu, amit betonfallal vett körbe, és ahová még mindig nem enged nemhogy belépést, de betekintést sem. Le kell döntenem ezt a falat… bárcsak megtalálnám hozzá már a tökéletes tervet.

Kimásztam a paplan alól, és pizsamában kiszédelegtem a konyhába. Miközben a kávémat kortyolgattam, volt időm járatni kissé az agyam. Vajon mit szólna Daniel, ha tisztában lenne azzal, hogy tegnap este csaltam, és színészkedtem kicsit? Történetesen ugyanis – annak ellenére, hogy mindössze kétszer játszottam – tudok dartsozni. Megnyerhettem volna a fogadást… de féltem megtenni. És nem is tartottam volna tisztességesnek, hogy úgy szedjek ki belőle vallomást, hogy egy fogadásnak megfelelve legyen kénytelen nekem válaszolni. Azt akartam, hogy ő maga nyíljon meg előttem, és saját akaratából „valljon”. Egy kikényszerített, kierőltetett válaszadással talán leromboltam volna mindent, ami az elmúlt egy hétben felépült köztünk.

A mosogatóba raktam az üres bogrét, aztán előhalásztam egy serpenyőt, meg néhány tojást a hűtőből.  Miközben bekapcsoltam a gázt, úgy döntöttem, az egyetlen értelmes dolog, amit jelenleg tehetek, ha reggeli után elmegyek, és futok. Legalább lemozgom a felesleges energiáimat. Igaz, kellemesebb lett volna tegnap éjjel Daniel gondolatai és vágyai szerint lemozogni őket, és nyilván sokkal élvezetesebb is. Vajon milyen lehet vele lenni? Biztos az ágyban is kedves… és szenvedélyes… és gyengéd.

- A francba, hagyd már abba! – förmedtem magamra, mikor tudatosodott bennem, már megint hol jár az agyam, és úgy méregettem a serpenyőt, mintha ki akarnék osztani magamnak egy jókora fejbevágást. Talán meg is tettem volna, ha ebben a pillanatban nem szólal meg a telefonom, és a pulzusom az egekbe emelkedett, mikor megláttam, hogy a hívó fél Daniel. Vagy létezik telepátia, vagy egészen eddig ő maga is rám gondolt.

- Jó reggelt, Daniel – szóltam bele a telefonba, és nagyon igyekeztem tárgyilagos és hétköznapi hangon beszélni. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült. – Nincs még túl korán?

- Jó reggelt, Patrícia – hallottam meg azt a hangot a vonal túlsó feléről, ami azonnal megdobogtatta a szívemet. – Nyolc óra van. Aludtál még? Sajnálom, ha felébresztettelek.

- Nem, már a konyhában vagyok. Szerencsédre – adtam meg a választ, aztán fél kézzel a serpenyőt kezdtem igazgatni. – Mi újság, Daniel?

- Nyűgös vagy? – pattintotta nekem az említett a kérdést, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mintha kissé morcos lennél.

- Nem, nem vagyok! – tiltakoztam azonnal. – Csak keveset aludtam. Kissé zűrös éjszakám volt.

- Ahogy nekem is – ismerte el Daniel halkan. – Patrícia, én… szóval egész éjjel rád gondoltam – tette hozzá, én pedig nagyot nyeltem. Jobbnak tűnt, ha erre most nem válaszolok. Az igazat, miszerint én is, nem akartam neki elmondani, egy „én meg a legkevésbé sem” mondat egyrészt hazugság lett volna, másrészt belegázoltam volna a lelkébe. Egyik verzióhoz sem fűlött a fogam.

- Hm… mmm – reagáltam mindössze ennyit, mikor várakozásteljes csend volt a telefonban.

- Köszönöm az őszinte, és kimerítő választ, doktornő – nevetett fel Daniel, mire én is elmosolyogtam magam, igaz, ezt ő nem látta. Hát, a jelek szerint legalább nem morog, és nem duzzog a visszautasításom miatt.

- Igazából egyébként a délután miatt hívlak – tette aztán hozzá, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

- Történt valami? – faggattam váratlanul rosszkedvűen. – Le akarod mondani a mai találkozót?

- Nem, eszemben sincs! – vágta rá Daniel. – Találkozunk. Csak éppen a program változott meg kissé. Nem leszünk kettesben, úgy hiszem.

- Daniel, kifejtenéd, mire gondolsz? – lepődtem meg, és csak reméltem, hogy nem Rachael fog társulni hozzánk. Nehezen tudtam volna egy légtérben megmaradni azzal a nővel.

- Telefonban meglehetősen hosszú lenne a dolog – jött a sóhaj az éteren át. – De személyesen elmondom. El tudnál jönni hozzám most? Még a délelőtt folyamán?

- Igen, persze – válaszoltam, és sutba dobtam a futást. Nem mintha nagy erőfeszítésembe került volna. – Egy órán belül ott leszek. Megfelel?

- Tökéletes – válaszolt Daniel, aztán kissé habozva feltett egy olyan kérdést, amire végképp nem voltam felkészülve.

- Patrícia… ugye, tudsz főzni?

24. fejezet

- Rendben, akkor megtudhatnám végre, hogy mi ez az egész? – kérdeztem, ahogy Daniel kivette a kezemből a becsomagolt ruhámat, és úgy követtem a nappaliba, mint egy kiskutya. – Hahó, neked beszélek! – noszogattam, mert ahogy lerakta a csomagot az egyik fotelba, szembe fordult velem, és vakargatni kezdte a fülét, mintha nem is igazán tudná elkezdeni a mondandóját. Odaléptem elé, elhúztam kezét a fejéről, és kedves unszolással néztem a szemébe.

- Daniel, mire készülsz? Nem értek semmit. Miért kérdezted, tudok-e főzni, miért kellett lóhalálában megjelennem itt, és miért kérted, hogy hozzak magammal valami ruhát? – érdeklődtem, aztán nyeltem egy nagyot. – El akarsz… el akarsz csábítani? – hebegtem már alig hallhatóan az utolsó szavakat.

- Mi? – rebbent meg Daniel szeme, és kissé elmosolyogta magát. – Nos, Patrícia, nem tudom, miféle férfinak gondolsz engem, de ha ez lenne a célom, nem veled főzetném a közös este vacsoráját.

- Oh… - reagáltam zavartan. – Ez igaz.

- Vagyis ezek szerint nem lenne ellenedre, ha elcsábítanálak? – vigyorgott Daniel, mire azonnal csúnyán kezdtem el nézni.

- Ha most szórakozol, fogom a ruhámat, és hazamegyek – böktem meg ujjammal a mellkasát fenyegetően, mire azonnal összekapta magán a kaján mosolyt. Sőt, hirtelenjében kimondottan olyan képet vágott, mintha citromot nyalogatna.

- Meglátogatnak a szüleim – bökte ki végül, nem túl nagy lelkesedéssel. – A ma reggeli ébresztő telefonban bejelentették, hogy már úton vannak, és ma délután érkeznek.

- Ez remek. Vagy nem? – kérdeztem bambán. – Tudom, nem túl jó a viszonyod velük, de nyilván aggódnak érted, és érdekled őket. Máskülönben nem jönnének.

Daniel csak biccentett egyet, mintha többé-kevésbé elismerné, hogy igazam van, de láttam rajta, hogy nem fogja körbe cigánykerekezni a nappalit boldogságában.

- Viszont azt még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe – töprengtem hangosan. – Beavatnál?

- Be – sóhajtott Daniel, majd lerogyott a kanapéra, és megpaskolta maga mellett az üres helyet, hogy kövessem. – Kérlek, rángass ki a bajból. Nem tudom, kihez fordulhatnék. Oké, néhány dolog a szüleimről – emelte fel a kezét, ahogy látta, hogy közbe akarok vágni. – Mint orvosok, a szuperegészséges otthoni táplálkozás hívei. Nem nagyon esznek bolti kaját, a rengeteg tartósító és miegymás miatt. Csak házi kosztot, de mint kifejtettem, én nem tudok főzni – magyarázta, és legalább már az felderengett, miért érdeklődött az én szakácstudományom iránt.

- Szóval főzzek nektek valamiféle ebéd-vacsorát? – hümmögtem, mire Daniel kissé félve nézett rám.

- Megteszed… értem? Már úgy értem, a szüleimért? – fogta meg a kezem finoman.

- Megteszem – válaszoltam, noha az ujjaimat kihúztam az ő ujjai közül. – Tudod, hogy csak kérned kell rá – mosolyogtam, aztán nagy levegőt vettem. – Na és a ruha?

- Maradj itt délutánra – szakadt ki hirtelen Danielből, mire a szó szoros értelmében leesett az állam. – Maradj itt velem.

- Na, várjunk – állítottam meg. – Azt kéred, legyek itt veled, amikor a szüleid megérkeznek? Legyek itt az egész látogatás alatt? De hát minek, az isten szerelmére?

- Támasznak – válaszolta Daniel egyszerű tárgyilagossággal, mire megcsóváltam a fejem.

- De hát ők a szüleid, nem az apokalipszis lovasai – mormogtam. – Annyira nem lehet rémes velük tölteni néhány órát.

- Amikor legutoljára találkoztunk, apám dührohamot kapott, anyám sírógörcsöt, én pedig tajtrészegre ittam magam. Ez eleget elmond, vagy akarod, hogy fokozzam még? – dünnyögte Daniel, mire kétségbeesett arcot vágtam.

- Ezt jelenleg meg ne próbáld! – emeltem meg a hangom. – A gyógyszereidre egyetlen korty alkoholt sem ihatsz! Elég kemény következményekkel járna!

- Akkor az egyetlen megoldás az, hogy itt maradsz, elhárítod az esetlegesen lecsapó villámokat, mielőtt ma délután telenarkóznám magam a gyógyszerekre ivott piával – jegyezte meg Daniel, mire morcosan karba fontam a karjaimat.

- Zsaroló – szűrtem a szót a fogaim között. – Ha itt leszek, nem lesz az olyan, mintha… mintha nem az orvosod lennék? – jutott aztán eszembe a gondolat, aminek hatására kissé elvörösödtem. – Te jó ég, a szüleid még azt hiszik, hogy te meg én…

- Jogukban áll azt hinni, amit akarnak – vont vállat Daniel, mire én kinyitottam a számat, hogy vázoljam a véleményemet. De mindössze egy hangos jajgatás volt képes kitörni a torkomon, mert ebben a pillanatban olyan fájdalmat éreztem, mintha tűz égetné a lábamat.

- Sajnálom! Elfelejtettelek titeket bemutatni egymásnak – szabadkozott Daniel, lehajolt, megszüntette a kínjaimat, és mikor felemelkedett, egy apró kölyökmacska izgett-mozgott a markában.

- Ő a tiéd? – tátottam el a számat, és némileg elmerengtem a nem mindennapi látványon. Daniel és egy apró macska valahogy szokatlan párost alkottak, ennek ellenére az alkalmi duó kimondottan aranyos volt. Mindkét tagja méghozzá.

- Nem, nem az enyém – cirógatta Daniel nagy tenyerével az apró állat fejét. – A szomszédjaimé. Elutaztak néhány napra, és megkértek, vigyázzak erre az istencsapására. Aki egyébként a Munter névre hallgat, bár én csak Gyogyóbogyónak hívom – tette hozzá, mire kipukkant belőlem a nevetés.

- Gyogyóbogyó? – ismételtem, és kinyújtottam a kezem, beletúrva a macska bundájába. – És miért erre a nem épp hízelgő névre esett a választásod?

- Majd meglátod, ha rájön a bolondok órája. Hidd el, olyankor rászolgál az újsütetű nevére – tette le Daniel Bogyót a földre, aki azonnal játéknak nézte, és betámadta a zokniját. Egészen addig nem is volt képes leállni, míg Daniel megadó sóhajjal le nem húzta az említett ruhadarabokat magáról, gombócot formált belőlük, és eldobta. A macska ragadozó génjeinek teljes vehemenciájával vetette magát a játék után, és olyan „vadászatot” művelt, hogy a hasamat fogtam a nevetéstől.

- Szóval? – vette aztán fel Daniel újra az események fonalát. – Akkor maradsz? Ha nagyon-nagyon szépen megkérlek? – tette hozzá, és végigsimított a karomon, mire azonnal kétszáz fölé ugrott a vérnyomásom.

- Egy feltétellel – válaszoltam kiszáradt torokkal. – Nincsenek kétes megjegyzések, nincs fogdosás, nincs tapizás. Ellenkező esetben hazamegyek, te meg nézhetsz, mire mész magadban. Megegyeztünk? – vontam fel a szemöldökömet, és Daniel bólintott. Azt már csak magamban gondoltam végig, vajon melyikünknek lesz nehezebb betartania ezt a feltételt.

*****

- Mit szólsz marhasülthez, franciás sült krumplival, desszertnek pedig csoki pudinggal? – húztam ki a fejem a hűtőből. – Ezekből a hozzávalókból ezt tudom összehozni.

- Azt, hogy remek – vágta rá Daniel. – Az egész családunk imádja a marhahúst.

- És a csoki puding? – kérdeztem, miközben kiszórtam a konyhapultra mindazt, amire szükség lehetett.

- Mutass olyan amerikait, aki nem szereti – vigyorgott Daniel. – Egyszer, gyerekkoromban találtam a konyhában egy pudingkonzervet. Két kilós volt, ha jól emlékszem. Elcsentem, kimentem az udvarra, a fára épített kis faházba, tudod, milyenre gondolok – tette hozzá, mire bólintottam. – Felzabáltam. Az egészet – tárta szét a kezét, mire elnevettem magam.

- Bele sem gondolok, mi lehetett az eredménye – ráztam a fejem, mire Daniel vállat vont.

- Képzelheted pedig. Alul-felül jött belőlem a puding, napokon át. Apám a nadrágszíjával magyarázta el, hogy marhaságot csináltam.

- Hogyan? – állt meg a kezem a marhahús felett, és döbbenten meredtem Danielre. – Az apád vert téged gyerekkorodban?

- Nem, dehogyis – rázta Daniel a fejét. – Nem voltam bántalmazott gyerek soha, ha most erre gondolsz. Nem, a szüleim szépen neveltek minket. De néha apámnak kissé keményebb eszközökkel kellett elmagyaráznia, mit lehet meg mit nem. Hajlamos voltam nagyon átlépni bizonyos határokat. Makacs és önfejű kölyök voltam. Szóval egyszer-egyszer kiporolták a nadrágomat.

- És használt? – érdeklődtem, miközben szeletelni kezdtem a húst.

- Mindig csak rövid ideig – nevetett Daniel. – Néhány nap múlva ugyanúgy nekimentem a falnak, mint azelőtt. Sőt, néhányszor a nővéremet is magammal rángattam. Őt bezzeg sosem fenekelték el. Mindig én kaptam a javát.

- Mert a felbujtónak mindig több jár – mosolyogtam, aztán Daniel elé toltam a krumplikat, meg egy hámozót. – Tessék, láss hozzá. Remélem, ez még belefér a konyhaművészetedbe.

- Megbirkózom vele – vette kézbe Daniel a felszerelést, és csakhamar krumplihéj borította a fél konyhapultot. – Fogadom, te bezzeg angyali gyerek voltál.

- Ahogy vesszük – válaszoltam tűnődve. – Néha csináltam én is őrültségeket, melyik gyerek nem csinál? De emlékeim szerint sosem adtam okot a szüleimnek a korai őszülésre – hajoltam le, és még időben elkaptam Bogyót, aki annyira érdeklődött a pulton történtek iránt, hogy mászórúdnak akarta használni Daniel lábát.

- Ellentétben velem – nosztalgiázott a lábak tulajdonosa. – Volt a kertünkben egy óriási cseresznyefa. Tényleg hatalmas. Persze, mindig a legfelső ágakon voltak a legszebb gyümölcsök, ahová már a létra sem ért fel. Vagy a madarak zabálták fel azokat a szemeket, vagy elrohadva a földre potyogtak. Meg volt tiltva hogy felmásszunk erre a fára, de ez nekem olyan volt, mint a bikának a vörös posztó. Egyik nap, amikor a szüleim délutáni szieszta gyanánt aludtak egyet, a nővéremmel kimentünk a kertbe. Én felmásztam, egészen addig, míg nem találkoztam egy túlságosan vékony ággal, ami nem bírta el a súlyomat. Lezuhantam, elég magasról. Szerencsére a nővéremre estem, szóval nem esett nagy bajom. Neki sem, de néhány napig nem szólt hozzám. Nyilvánvalóan büntetésnek szánta, bár én nem vettem annak. Aztán kaptam két nap vacsoramegvonást a hülye ötletemért – söpörte aztán a végén a szemetesbe a hulladékot, majd a konyhapultra támaszkodott.

- Kár, hogy nem láttalak kisgyerekként – mosolyogtam. – Aranyos lehettél.

- Most nem vagyok az? – vonta fel Daniel a szemöldökét megjátszott duzzogással.

- Inkább nem válaszolok, ha nem baj – toltam be a sütőbe a hússzeleteket, mellé dobálva a krumplikat is. Csak akkor ugrottam egyet ijedtemben, mikor a sütő belsejéből kihúzva a fejemet egyenesen Daniel tekintetével találkoztam.

- Miért nem válaszolsz? – kérdezte. – Azért, mert megbántanál vele, vagy azért, mert be kellene vallanod az igazságot, hogy túlzottan kedvelsz engem? – nyújtotta ki a karját, és nemes egyszerűséggel átölelte a derekamat. – Nyugi. Nem csókolgatlak, nem tapizlak. Ez csak egy ölelés – dörmögte a nyakam bőrébe.

- Igen, de veszélyes közelségben – bontakoztam ki a karjaiból, mire olyan arcot vágott, mint amikor a macska elől elveszik a tejszínhabot. – Készítsük el a pudingot, aztán hozzuk rendbe magunkat. Mennyi időnk van a szüleid érkezéséig?

- Kb három óránk – pislogott Daniel a faliórára. – Menj csak nyugodtan. Egy pudinggal még én is elbírok. Az emeleti fürdőszobában kád is van, ha fürödnél.

- Elég lesz egy zuhany – mondtam zavartan. – És nem ajánlom, hogy utánam gyere.

Daniel olyan engedelmesen bólogatott, mint egy összeszidott kisgyerek, én pedig kisasszéztam a konyhából, hogy nemsokára – a ruhával egyetemben – eltűnjek az emeleti fürdőszobában.

Ahogy magamra zártam az ajtót, lerogytam a kád szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Valahogy előre sejtettem, hogy ez a mai nap embert próbáló lesz a számomra. Minden létező értelemben.

Vége

Folyt. köv.