Ments meg engem! 25. fejezet

- Azt hiszem, megérkeztek – léptem be a kis hálószobába, ahol Daniel – immár teljes ünnepi díszben – az ágyon üldögélt, és szemlátomást feszengett. – Legalábbis egy fehér autó most fordult be a ház elé.

- Akkor ők azok – nézett fel Daniel, és nem volt nehéz nem észrevenni, hogy mennyire ideges. – Biztos undorító dolog ilyet kívánni a szülőkkel szemben, de már nagyon várom az estét, mikor újra élvezhetem az egyedüllétet.

- Figyelj… - léptem közelebb, és a kezem nyújtva felhúztam az ágyról. – Csak nyugalom, oké? Nem fogják leszedni a fejed. És itt vagyok én is, ma kimondottan villámhárító szerepben. Ígérem, nem engedem, hogy apád ma is elfenekeljen – haraptam a számba, hogy elfojtsam a mosolyomat.

Daniel dünnyögött valamit válaszul, amiből csak a „pimasz”, és az „elviselhetetlen nők” szavakat értettem meg, aztán – még mindig a kezemet szorongatva – közelebb húzott.

- Tudod, az a szerencséd Patrícia, hogy egy percen belül nem leszünk egyedül – mormolta. – Mert, ahogy rád nézek ebben a ruhában… olyan gyönyörű vagy, hogy legszívesebben most azonnal, minden tiltakozásod ellenére levenném rólad – nyomott hirtelen egy csókot a nyakamra, aztán elment ajtót nyitni, és ott hagyott a szobában, leesett állal ácsorogni.

Úgy nézhettem utána, mint egy félnótás, aztán megigazgattam magamon az előbb említett ruhát. Nos, lehet, hogy tényleg mást kellett volna hoznom ma magammal. A ruha térdig ért, felül félig rálátást engedett a melleimre, és amúgy is, túlságosan testhez simuló volt. Momentán a páncél jobb választásnak tűnt, főképp úgy, ha Daniel a két méteres körzetemben tartózkodott.

Idáig jutottam a merengésben, mikor hangok ütötték meg a fülemet, és felvettem a vidám „isten hozta Önöket” arckifejezést. Tényleg nem engedhettem Danielt, hogy egyedül nézzen szembe a családi vizit rémével. Igaz, kétlem, hogy már a küszöbön elindulna a verbális háború, de jobb a lehetőségét is elkerülni.

Kisompolyogtam hát a nappaliba, és a hangok csakhamar közeledni kezdtek, míg végül Daniel visszatért, egy idősebb nővel és férfival kiegészítve.

- Legközelebb repülővel jövünk – mondta épp a férfi – anyáddal rémálom az autós utazás. Minden útba jövő benzinkútnál meg kellett állni – mosolygott, aztán hirtelen felém fordult a tekintete, és meglepetés tükröződött benne, kíváncsisággal vegyesen.

- Anya, apa, remélem nem bánjátok, ha ma nem leszünk egyedül – lépett oda hozzám Daniel, és vállamnál fogva finoman kissé előre tolt. - Patrícia, ők a szüleim, Robert és Grace. Ő pedig dr. Patrícia Novak – mutatott be minket egymásnak, én pedig kezet ráztam először a nővel, majd a férfival.

- Örvendek – mosolyogtam. Első látásra nem tűnt egyik szülő sem véres szájú kannibálnak, szóval nem volt okom rá, hogy csúnyán méregessen őket. Sőt, kimondottan rokonszenvesnek látszottak.

- Dr. Novak? – visszhangozta a szavakat a férfi, aztán Daniel felé fordult a tekintete. – Ez gyorsan ment, fiam!

- Oh nem, nem… - jöttem zavarba, és éreztem, hogy elpirulok. – A fiuk orvosa vagyok. Mi nem… - hallgattam el, és nem tudtam, mit kezdjek a hirtelen jött cikis helyzettel.

- Ne is figyeljen rá, kedvesem – vette át a szót a nő. – A férfiak számára minden helyzet egyértelmű. Csak sajnos mindig egy bizonyos értelemben gondolkodnak – tette hozzá kedves mosollyal, mire elvigyorogtam magam. – Örülök, hogy találkoztunk. Azt hiszem Ön az, akiről Dan már ódákat zengett nekem a telefonban.

- Csakugyan? – néztem meglepetten az említettre, aki makacsul nézett a szobában mindenfelé, csak épp rám nem. Elhatároztam, hogy a szülei távozása után kifaggatom ezt a szemtelen frátert, hogy miket is mesélt rólam. Ha csupa jót, akkor fontolóra veszem, hogy megbocsássak neki.

Beállt néhány másodperces zavart csend, és míg a nő kedves mosollyal nézett rám, a férfit szemmel láthatóan nem sikerült meggyőzni róla, hogy nem ágymelegítőnek vagyok a fia házában.

- Üljetek le… - terelt aztán mindnyájunkat a házigazda a kanapé és fotelok felé, majd kigombolta a zakóját. – Mit isztok, apa?

- Nekem valami hideget, és gyümölcsöset – dőlt hátra kényelmesen Robert. – Jól esne egy sör, de visszafelé is nekem kell vezetnem.

- A gyümölcslé nekem is tökéletes lesz – tette hozzá az asszony, aztán a következő másodpercben felsikított a hirtelen ijedtségtől, mikor Gyogyóbogyó – valahonnan a semmiből teleportálódva – nemes egyszerűséggel az ölébe ugrott.

- Jaj Bogyó, viselkedj – húztam magamhoz a bohém kis jószágot, mire Robert fejcsóválva nézte a kis állatot.

- Mi az fiam, már állat menhelyet is nyitottál? – vette át az italát, és jólesően nagyot húzott belőle.

- Nem, ő nem az enyém. Csak néhány napig vigyázok rá – simogatta meg Daniel a macskát – ezzel egyidejűleg kissé az ujjaimat is. Úgy kaptam el a kezem, mintha parázshoz értem volna. Nem hiszem el, hogy ez a félkegyelmű még a szülei szeme láttára is ezt csinálja. Innentől le nem mosom magamról, hogy több van köztünk az orvos-beteg viszonynál.

Csak küldtem felé egy amolyan „bírj magaddal” jellegű pillantást, aztán leraktam Bogyót a földre, aki azonnal összedőlt a szőnyegen, és szinte álló helyében elaludt.

- Jól tetted, Dan – vette át a szót Grace. – Legalább nem vagy annyira egyedül. A te jelenlegi helyzetedben szükség van a társaságra.

- Azért kár volt Rachaelt egy macskára cserélni – jegyezte meg Robert nem épp tapintatosan és – a kezdeti benyomástól eltérően - valahogy másodpercről másodpercre ellenszenvesebbé kezdett válni nekem ez a férfi. Már kezdtem érteni, miért nem kedveli Daniel a családi látogatásokat.

- Apa kérlek, ezt a témát hanyagoljuk, rendben? – morogta Daniel rosszkedvűen. – Nem én cseréltem le őt, hanem ő engem. Innentől felesleges beszélni erről az egészről.

- Na és mondja kedvesem, hogy van a fiam? – vágott közbe Grace, mielőtt a férje néhány újabb, nem épp szívet melengető megjegyzéssel tovább szította volna a kényelmetlen légkört. A tekintetéből mindenesetre ki tudtam olvasni, hogy hazafelé Robert kap majd egy jókora beolvasást.

- Napról napra jobban – válaszolt helyettem Daniel. – Néha még kissé feszülten, de hála Patríciának, javuló tendenciát mutatok. Megtesz mindent azért, hogy jobban érezzem magam – nézett rám Daniel angyalian ártatlan képpel, míg én kissé elpirultam. Azt már csak ketten tudtuk, hogy a „minden” címszó alatt alighanem a csókolózás és egymás ölelgetése villan fel az agyában.

- És mondja doktornő, minden betege családjával ilyen meghitten találkozik? – szegezte nekem a kérdést Robert, mire kissé felment a fejemben a pumpa.

- Ha megkérnek rá, akkor igen – válaszoltam. – Ez a munkám, uram. Nem csak a kórház falain belül tart a praxisom. Magánemberként ugyanúgy megteszek mindent a betegeim gyógyulásáért.

- Patrícia azért van itt apa, mert én hívtam – tette hozzá Daniel, és nem volt nehéz észrevenni, hogy a hangja nyugodt felszíne alatt kezd gyűlni a harag. – Ő főzte a mai vacsorát nektek.

- De hát ez csodálatos! – mosolygott rám Grace kedvesen, és különös volt észrevennem, mennyire más karakter a két ember. Robert nyers volt, méghozzá bántóan nyers és szókimondó, Grace viszont szimpatikus volt nekem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ő maga is azért lett volna itt, hogy ne engedje háborúvá fajulni a fia és a férje találkozását.

- És mi a menü? – lette le a poharat Robert az asztalra, várakozás teljesen nézve rám.

- Marhasült, franciás krumplival, és csokoládé puding. Minden száz százalékosan természetes alapanyagokból – válaszoltam. – Remélem, megfelel.

- De még mennyire! – kelt fel a férfi.  – A családunk kedvenc ételei. Ön gondolatolvasó, doktornő.

- A fiáé az érdem, uram – válaszoltam. – Daniel tökéletesen informált engem a főzéssel kapcsolatban.

- Akkor azt hiszem, asztalhoz is ülhetnénk – állt fel az említett is. – Nyilván éhesek vagytok az egész napos út után. Gyertek… az ebédlőben terítettünk – mutatott utat a szüleinek, akik elindultak a jelzett irányba, és nemsokára eltűntek a szemünk elől. Csak a hangjukat lehetett hallani a konyha melletti helyiségből.

- Istenem, adj nekem türelmet – használta ki Daniel a néhány másodpercet, míg egyedül maradtunk a nappaliban. – Még mielőtt nyakon vágnám a saját apámat. Ne haragudj Patrícia. Nem gondoltam, hogy még önmagát felülmúlva is bunkó lesz.

- Semmi baj. Tényleg. Tudom kezelni a helyzetet – simítottam végig az arcán. – Két óra, és túl leszünk az egészen.

- Tarthatnánk már a búcsúzásnál – nyomott Daniel apró csókot a tenyerembe. – Mindenesetre doktornő, én ma nem fogok megvetni egy pohár whiskyt vacsora közben.

- De hát a gyógyszerek… - tiltakoztam rögtön, mire Daniel cinkosan rám hunyorított.

- Számítottam rá, hogy teljesen józanon nehéz lesz elviselnem apámat – válaszolta. – Szóval ma be sem vettem őket.

- Az a szerencséd, hogy jelen helyzetben megértelek – sóhajtottam. – És nem köplek be dr. Mirsánál. Egy feltétellel. Ha megosztod velem a whiskydet.

- Örömmel – vigyorogta el magát Daniel. – Gyere, menjünk utánuk, még mielőtt apám agyában szöget ver a gondolat, hogy biztos összesimulva csókolózunk. Láttad, milyen arccal nézett rád. Meg van róla győződve, hogy mi ketten…

- Nyugalom – szorítottam meg a kezét. Aztán már inkább megtartottam magamnak, hogy - a tegnap estét tekintve - az apja nem sokat tévedett. – Megesszük a vacsorát, még némi bájcsevej után elköszönünk a szüleidtől, és ha akarod, itt maradok veled még egy órát, hogy lecsillapodj. Meglátod, nem lesz az égvilágon semmi baj.

Nem sejtettem, hogy a jóslatom ezúttal nem válik valóra.

Vége

Folyt. köv.