Rád találtam (oneshoot)

(Zita kérésére)

Az erős fényű lámpák sárgás színe visszaverődött az autó metál fényezéséről, mintha ezer apró tűzijáték gyúlt volna fel a műhelyben. A levegő teli volt a vasszikrák égett szagával, zsibongással, zenével és halk morajlással, ahogyan mások beszélgettek.

Végigsimítottam az autó motorháztetőjén, mint egy gyermeke betegágya felett álldogáló aggódó anya, aztán szemügyre vettem az alváz alól kikandikáló lábakat.

- Nagyon nagy a baj? – érdeklődtem, mire a lábak apró mozdultak.

- Nem, nem vészes – válaszolt a tulajdonosuk, bár az alváz meglehetősen fémes csengést adott a hangjának. A következő pillanatban kifelé kezdett araszolni, először csak a dereka bukkant fel, aztán a hasa, a mellkasa, majd a vállak, végül a feje is a szabadba került, aztán feltápászkodott.

- Folyik a szervóolaj. Van hozzá alkatrészünk, néhány óra alatt megcsinálom – húzott elő a farzsebéből egy rongyot, és megtörölgette a kezét. Fel sem tűnt neki, hogy az arcán is csillog egy borsószem nagyságú fekete pötty. – Mennyire sürgős?

- Nos, meglehetősen – bólogattam nyomatékosan. – Épp félúton vagyok Mystic Falls felé. Az országúton kezdett rendetlenkedni a kormány, muszáj volt megállnom.

- Jól tette – válaszolt a fiú, és beletúrt világosbarna hajába. – Ha kiér a városból, arrafelé már nem talál műhelyt. És ezt a tragacsot kormányozni jelenleg életveszélyes.

- Hé, ne sértegesse az autómat. Régi darab, de kedvelem – mondtam felháborodva, mire a srác arcán megjelent egy mosoly. – És ne vigyorogjon. Ennek a kocsinak eszmei értéke van számomra.

- Akkor elnézését kérem. Jöjjön, intézzük el a papírmunkát – intett a fal mellett meghúzódó hosszú asztalok felé, aztán felvett egy mappát, levágta magát a székbe, és szapora körmölésbe kezdett.

- Tessék – nyújtotta aztán felém a papírlapot. – Három óra múlva végzek a mai munkámmal, és ígérem, addigra készen lesz az autója. Ezzel tud érte jönni.

- Alkatrészcsere – mormoltam, végigfutva az apró betűkkel írt sorokat, aztán amikor a várható végösszeg felé fordult a pillantásom, csuklottam egyet.

- Én… nekem… nincs ennyi pénzem – hebegtem, és vörösödni kezdtem. - Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyibe kerül egy javíttatás!

- Ez az alkatrész nem olcsó – ráncolta össze a fiú a szemöldökét. – Mégis, honnan jött? Mert valami azt súgja, nem a közelből.

- Pocatelóból – válaszoltam elkeseredve. – Minden pénzem összeszedtem erre az útra. Talán a kártyámon akad még egy százas, és ezzel ennyi.

A srác felkelt a székből, ahol eddig ült, és közvetlenül elém állt. A zöldes színű szemek mintha a lelkem mélyét pásztázták volna, ahogy tekintetünk találkozott, majd lassan elmosolyogta magát, és kihúzta a papírlapot a kezemből.

- Intézhetjük máshogy is – dünnyögte, aztán összegyűrte a munkalapot egy jókora galacsinná, és a nadrágja zsebébe rejtette, és míg én meglepődve és értetlenül pislogtam, körmölni kezdett egy másik papírra.

- Motorolaj csere – futott a tekintetem végig a sorokon újra, mikor kezembe nyomta a papírt. Még mindig döbbenten álldogáltam, és alighanem elég vicces látvány lehettem így, mert a fiú elnevette magát.

- Ez így sokkal olcsóbb lesz – súgta. – Egy óra múlva kiürül a műhely, csak én maradok. Senki nem fogja ellenőrizni, mit babrálok a kocsijával.

- De hát miért… – makogtam, mire ő vállat vont.

- Mondjuk úgy, kedvességből. Amúgy is, a szülővárosomba igyekszik. Valahogy úgy érzem, illendő, ha segítek ebben.

- Mystic fallsból jött ide? – csillantak fel a szemeim. – Mondja, milyen a város? Sosem jártam még ott, de hallottam róla, és…

- Stop – emelte fel a kezét a srác, mire bennem akadt a következő kérdés. Ő kényelmesen nekidőlt az asztal szélének, és karba fonta a kezeit.

- Válaszolok, ha ön is válaszol egy kérdésemre. Mondjuk ezt adósságtörlesztésnek – hunyorgott rám, mire megadóan bólintottam.

- Hát jó, kérdezzen. Bár valami azt súgja, ezt az adósságot még így sem törleszthetem le – ráztam meg kissé a papírt.

- Miért éppen Mystic Falls? – döntötte a fejét félre a fiú. – Van valami különleges oka annak, hogy kézzel-lábbal igyekszik oda?

- Ami azt illeti, van – sóhajtottam. –  Nem a legjobb apropóból utazom oda. Élnek ott barátaim, tudja… még a régi, főiskolás korunkból. Igaz, nekik már családjuk van, gyerekeket nevelnek. Az egyikük kisfia súlyos beteg lett – komorult el az arcom. – Egyedül neveli a kicsit, és jókora teher szakadt a nyakába. Én meg, mivel úgyis munka nélkül vagyok jelenleg – jöttem kissé zavarba – úgy döntöttem, engedek a kérésének, és besegítek neki, ahol tudok, meg ahol lehet. És egy másik városban talán munkát is könnyebben kapok.

- Értem – hümmögött a fiú. – Mindenesetre talán Mystic Falls nem a legbiztonságosabb város.

- Nem hinném, hogy a bűnözési ráta magas lenne – csodálkoztam, aztán felnevettem. – Oh, értem mire céloz. A régi mesékre boszorkányokról, vámpírokról, és ilyesmiről. Higgye el, nem vagyok már kislány. Kinőttem a mesekorszakból. És a saját árnyékomtól sem ijedek meg. Visítani meg olyan hangosan tudok, hogy minden szörny esze nélkül menekülne előlem – vágtam mókás fintort, mire a srác elnevette magát.

- Talpraesett lány – mondta elismerően. – Maradjon is ilyen. És ha elfogad egy tanácsot: azért tartsa nyitva a szemét – fordult vissza az asztal felé, felvett egy üres papírt, és néhány sort rótt rá.

- Tessék. Keresse meg Mystic Fallsban a Grill nevű bárt, és ott Matt Donovant. Jó ismerős, barátnak is mondhatnám, úgy hiszem. Talán tud segíteni munkakérdésben is. Nem álommeló, de ideiglenesen megteszi, amíg nem talál valami mást.

- Oh, istenem! – virultam ki, mint eső után a virág, és ha szégyelltem volna magam, azonnal a nyakába ugrok. – De hát ez csodálatos! Komolyan… tényleg nem tudom, hogyan köszönjem meg ezt az egészet. Manapság nem sokan segítenek önzetlenül egy idegennek – mondtam aztán meghatottan és hálásan. – Egyébként, a nevem Sarah – nyújtottam aztán a kezem.

- Az enyém pedig Tom – válaszolt a srác, és megrázta az ujjaimat.

Ahogy hozzám ért, mintha olyanok lettünk volna, mint a mágnes, és a vas. Szinte alig bírtam elszakítani az ujjaimat tőle, mintha egy ősi mágia hozott volna közel minket egymáshoz.

- Szép gyűrű – siklott tekintetem a kezére, és megnéztem a jókora, ezüst keretbe foglalt kék követ. – Lapis lazuli, ha nem tévedek. Imádom az ásványokat – tettem hozzá magyarázóan, ahogy Tom tekintetébe láthatóan valamiféle különös gyanakvás költözött. – Már gyerekkoromban is ez volt a hobbim. Kár, hogy nem láthatja otthon a gyűjteményemet. Ritka darabok is vannak köztük – fűztem tovább a szavakat, mire Tom tekintetében kialudt az előbbi óvatos tűz.

- Akkor azt hiszem, jobb ha hozzáfogok az autójához – bökött fejével a kocsim felé. – Így még sötétedés előtt beérhet Mystic Fallsba.

- Persze… - biccentettem, aztán elgondolkodva néztem rá. – Mondja, nem viszonozhatnám valamivel a szívességét? Ha végzett, meghívom valamire. Nem is tudom… egy sör, egy kóla, egy hamburger… benne van?

- Nos, általában tartom magam ahhoz az elvhez, hogy a férfiak hívják meg a nőket – gondolkodott el Tom – de ez alkalommal talán kivételt tehetünk. Van egy egész jó kis hely két utcával arrébb – mutatta kezével az irányt.  – A gyros, amit adnak, a maga nemében kategória győztes, úgy hiszem.

- Remek! – vigyorogtam el magam szélesen. – Én is éhes vagyok. Akkor hát, ott várom. Viszlát nemsokára, Tom – kacsintottam rá, aztán kisétáltam a műhelyből. Mire az ajtóból visszanéztem, már újfent csak a lábait láttam a kocsi alól kikandikálni.

*****

Tom nem hazudott, a gyros tényleg isteni volt. Egyet már ettem, a másik iránti igényemet kissé félretettem. Azt majd akkor, ha ő is itt lesz… és rendeltem egy üveg italt is. Az alkohol valahogy mindenkit sokkal oldottabbá tesz. Ősi tapasztalat beszél belőlem.

Ősi… ó igen. Szó szerint. A magam kétszáz évével meglehetősen öreg Utazónak számítok. És momentán az egyetlen élő Utazónak is. A többiek mind otthagyták a fogukat Mystic Fallsban. Az legalábbis tény, hogy a Grillben nem fogok munkát kapni. Hacsak azóta már újjá nem építették.

Beleittam a sherrybe, és az utcát pásztázta a tekintetem. Vártam, mikor tűnik fel a jól ismert alak.

Néha megéri dezertőrnek lenni. Nekem semmi kedvem nem volt letelepedni Mystic Fallsban, mint Marcosnak, és a többieknek. Sosem volt a kedvencem a csordaszellem, és mentem a saját fejem után. Persze, azóta alighanem már halott lennék… Marcos nem tűrte az árulást. De a felhő elvonult a fejem felől, és végre élhettem azt a szabad életet, amit mindig is akartam. Gondatlanságra vágytam… a boldogság talán halvány árnyékára, és szerelemre.

Ezt az arcot, Tom arcát, láttam már hosszú életem folyamán. Igaz, messziről, neki sejtése sem lehetett róla, hogy valaki figyeli. De láttam rossz és jó napjait, láttam ripperként és érző emberként. És láttam szerelmes férfiként is… és már akkor rabul ejtette a szívemet. És ezúttal, hogy Elena Gilbert kiesett a nyeregből, eljött az én időm.

Felemeltem a kezem, és integetni kezdtem Tom felbukkanó alakja felé, aztán újra magamra öltöttem a naiv, hétköznapi kislány álarcát, miközben legszívesebben győzedelmes mosoly ült volna ki az ábrázatomra.

Évtizedekig kerestem, vártam, hívtam, reméltem… és most itt van.

Rád találtam, Stefan Salvatore.

Vége