Ments meg engem! 26. fejezet

Sikerült viszonylag zökkenőmentesen átesni a vacsora procedúráján, a felállás a lényegét tekintve viszont nem sokat változott. Grace továbbra is elbűvölően kedves volt, és szinte éreztem, hogy közte és köztem teljes a lelki összhang. Ami Robertet illeti, szívem szerint legalább háromszor álltam volna fel, hogy a fejére borítsam a pudingot.

Ennek ellenére sikerült a kávéig eljutni anélkül, hogy a két férfi teljes páncélzatban, kopját szegezve rohant volna egymásnak, én pedig az asztal alatt összekulcsolt ujjakkal szorítottam azért, hogy azt a kb. egy órát, ami még hátravan az indulásig, mind megússzuk véráldozat nélkül.

- Gratulálok, Miss Novak – szólalt meg Robert, mire azonnal lehámoztam egymásról az ujjaimat. – Ha a főztjét nézem, meg nem mondtam volna, hogy ön orvos. Méltán indulhatna a legjobb szakás díjért is.

- Köszönöm, uram – mosolyogtam. – Anyámé az érdem. Gyerekkoromtól tanítgatott a konyhában. Mindig az volt a szlogen, hogy mindenképp hasznát veszem. Ha férjhez megyek azért, ha meg nem, akkor azért.

- Na és szándékozik majd férjhez is menni? – vette át a szót Grace, mire kissé elvörösödtem.

- Nos, egyszer majd igen. Ha megtalálom azt, akihez hozzámennék. És aki persze engem is elvenne – nevetgéltem kissé zavartan. – De igen, egyszer szeretnék majd családot. Meg persze fehér kerítéses házikót, örök boldogságot, és minden ilyesmit, amit a habos lelkű filmekben és regényekben látni.

- Azért ne várjon túl sokáig – szürcsölte a kávét Robert. – Maga sem lesz fiatalabb.

- Apa! – emelte meg a hangját méltatlankodva Daniel. – Patrícia még épp hogy túl van a harmincon. A legkevésbé sem mondhatod öregnek.

- Egy szóval nem mondtam – jött a válasz. – De hát a nők biológiai órája is ketyeg. Aztán negyven felé kap majd észbe, mikor már reménytelen a család, a gyerek meg főképp.

Néhány pillanatig nagy levegőket vettem, hogy ne váljak magam is Gyogyóbogyóvá, és ne kezdjek – a jelképes és valós – karmaimat is kivillantva támadásba. Mindenesetre beleittam a hideg gyümölcslébe, hogy kissé kioltsa bennem a lázongás tüzét. A jelek szerint egyedül Robert nem fogta fel megnyilvánulásának bunkó voltát, mert kényelmesen feketézett tovább, míg Daniel és Grace sokatmondó pillantást váltottak az asztal felett.

- És mondja kedvesem, hol élnek a szülei? – próbált az asszony más témát találni. – Mindenesetre mondja meg az édesanyjának, hogy gratulálok, és büszke lehet a lánya tudományára.

- Köszönöm, átadom – feleltem kedvesen. – New Yorkban élnek mindketten. Sajnos ritkán találkozunk, de nagyon sokat beszélünk telefonon.

- És a szülei is orvosok? – érdeklődött Grace tovább, én pedig éreztem, hogy elkezdtünk elég ingoványos talajra tévedni a témaválasztást illetően.

- Nos, nem – adtam végül választ. – Vállalkozók. Miután összeházasodtak, minden vagyonukat egy üzletbe fektették. Nyitottak egy boltot a 12. utcában, Manhattan-ben, és azóta is ebből a szerencsére szépen jövedelmező ötletből élnek.

- Azért ez meglepő – szólt közbe Robert. – Vannak, akik bármit megtesznek, hogy orvosok legyenek. Nyilván ön is, Miss Novak, hiszen nyilván kedvet érzett ehhez a szakmához, sikerrel tanult, és vette az akadályokat. Másoknak ölükbe hullik a lehetőség, mégsem élnek vele. Inkább az orvosi hivatásnál sokkal lejjebb adják – tette hozzá, mire Daniel szeme felszikrázott, és úgy vágta a szalvétáját az asztalhoz, hogy csak úgy csattant.

- Nyilvánvalóan rám célozgatsz – sziszegte, olyan vörös fejjel, hogy szülők ide vagy oda, finoman megérintettem a kezét. Félő volt, hogy teljesen elveszíti az önkontrollját, magamban pedig azon szurkoltam, hogy csak fogná már be ez a kellemetlen, tapló alak végre a száját.

- Elég egyértelmű fiam, talán nem? – kérdezte Robert hűvös nyugalommal, sőt, mintha morbid élvezetet talált volna abban, hogy minden szavával lábbal tapossa a fia lelkét és amúgy is ingatag idegrendszerét. – Ha nem bohóckodásra adtad volna a fejed a belgyógyászat helyett, most nyugodtan, kényelmesen élhetnél, és nem kellene pszichiáter melléd, hogy képes legyél feldolgozni, amit a saját önfejűségeddel szereztél magadnak – tárta szét a karjait, mire Daniel szinte fuldokolni kezdett a benne felgyűlő tömény haragtól.

- Remélem megbocsátjátok, de a vacsorának ezennel vége – csikorogta felállva, és már erőteljesen szorítanom kellett a kezét, hogy helyben tartsam, nehogy a végén akár tettlegességig is fajuljanak a dolgok. Ijesztő látvány volt Daniel ebben a formájában, még sosem láttam ennyire féke- és kontrollja vesztettnek.

- A saját fiam kidob a házából? – emelkedett fel Robert is, letéve az eddig ölében szorongatott szalvétát.

- Csodálkozol? – lövellt villámokkal kevert lángokat Daniel tekintete. – Elég volt, apám! Elég volt az éveken át hallgatott célzásaidból, és piszkálódásaidból. Nem vagyok már kisgyerek, akinek megszabd, mit csináljon, és ha nem az elvárásaid szerint cselekszik, akkor megverd, vagy megbüntesd! Vagy tartsd tiszteletben az akaratomat, a döntéseimet, az egész életemet, vagy menj! Most azonnal!

- Menjünk, Grace – nyújtotta kezét Robert a felesége felé. – A fiatalúrba a jelek szerint a szülők iránti tiszteletet nem sikerült belenevelni.

- Vagy talán csak annak adja meg, aki megérdemli – szólaltam meg én is. Eddig néma csendben ültem, szinte véresre marva a saját lábamat, hogy képes legyek magam visszafogni, és ne olvassak be ennek a bunkó seggfejnek úgy, ahogy szívem diktálná. De a türelmem eddig tartott, már csak azért is, mert éreztem Daniel kezemben tartott markán, hogy remeg az idegességtől.

- Oh – emelte meg Robert a szemöldökét. – Látom, vehemensen védelmezi a fiamat, doktornő. Az első pillanatban sejtettem az okát, bármennyire tagadják is. De vigyázzon. Daniel képtelen megtartani a nőket. Köztük a saját feleségét is.

- Ne! – sikítottam fel, és Daniel elé kerültem, akit szemlátomást egy másodperc választott el attól, hogy gőzmozdonyként meginduljon az apja felé. Hogy valamennyire visszatartsam, tenyeremet a mellkasára nyomtam, és nekisimultam egész testtel, imádkozva, hogy szerény súlyom is elég legyen a megállítására, és ne passzírozzon a talajba engem is. Szemem sarkából közben láttam, ahogy Grace szinte kirángatja Robertet a szobából. A bejárat irányából hangos veszekedést lehetett hallani, majd egy jókora ajtócsapódást, aztán az ebédlő küszöbén félszegen megjelent a könnyáztatta arcú Grace, mire azonnal leváltam Danielről, hogy ne adjak további táptalajt Robert feltételezéseinek.

- Apád az autóban ül – rebegte. – Engem vár. Sajnálom fiam… ne haragudj.

- Nem rád haragszom, anya – dünnyögte Daniel rosszkedvűen. – Nem te tehetsz róla. Tudom, hogy neked sem könnyű mellette.

- Pedig kértem, mikor elindultunk – lépett közelebb Grace, és megállt a fia előtt – hogy fogja vissza magát, mert jelenleg nyilván erre van a legkevésbé szükséged. Elmondtam, miféle szörnyűségeken mentél keresztül, de…

- Apa már sosem fog változni. Ilyen volt, ilyen is marad – rázta Daniel a fejét zordan. – De te nem apa vagy. Ezt nem felejtem el.

- Ó fiam… - sírta el magát Grace, aztán átölelte Danielt, aki szintén átfonta a karjait az anyján, én pedig szaporán pislogtam, hogy ne bőgjem el magam, csatlakozva a női zokogó kórushoz.

- Semmi baj – simogatta meg Daniel az anyja hátát. – Bármi legyen is, mindig te leszel a kedvencem. Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek, Dan – szipogta Grace, aztán egy csókot nyomott a fia arcára, és felém fordulva megtörölte a szemeit.  - Vigyázzon a fiamra, doktornő, helyettem is.

- Azon vagyok, asszonyom – rebbentem meg, ahogy Daniel keze az enyémhez ért, és láttam, hogy Grace szeme is arrafelé fordul. Kimondatlanul is tudtam, hogy megértette a köztünk lévő kapcsolatot, amit még magam sem tudtam volna néven nevezni. – Megígérem, hogy vigyázok rá. Eddig is ezt tettem, ezt fogom ezután is.

- Az ég áldja meg magát, kedvesem – hajolt oda Grace, és megsimogatta az arcomat, aztán összerezzent, mikor hangos dudaszó hangzott fel kintről. – Mennem kell fiam – nézett Danielre – apád türelmetlen. És ideges. De ne aggódj. Otthon majd megkapja tőlem a magáét – mosolyogta el magát halványan, aztán elindult kifelé. A küszöbről még visszaintett, majd utána is csukódott a bejárati ajtó – lényegesen finomabban, ahogy a férje után – és néhány pillanat múlva teljes csend borult ránk.

*****

- Ez kemény volt – jött meg a hangom egy-két perc elteltével, mert úgy álltam az ebédlőben, mint egy szobor, és még nem jutottam túl a dermedt döbbeneten, miközben Daniel lerángatta az ingjét és a nyakkendőt, hogy előbukkanjon alóla a fekete pólója.   – Esküszöm, sejtettem, hogy apád nem könnyű természet, de nem gondoltam, hogy…

- Ne – vágott közbe Daniel. – Kérlek, ne. Hagy felejtsem el inkább ezt az egészet, mert ha csak rá gondolok, elveszítem a fejem. Sértegetett téged is, aztán engem, és hazafelé nyilván anyát is. Én… - hallgatott el, és szinte kézzel tapintottam a keserűséget, ami a szavaiban ült.

- Gyere ide… - suttogtam, aztán a mellkasához fúrtam magam, és átöleltem, ő pedig azonnal úgy viszonozta, mintha az élete múlna rajta, és döbbenten érzékeltem, hogy még mindig úgy reszket – az ideg utóhatásaként – mintha legalábbis egy jégtáblán álldogálna.

- Jól jönne egy nagy pohár whisky – mormolta Daniel. – Vagy kettő. Vagy akármennyi, amennyi elmossa bennem az elmúlt néhány óra emlékét.

- Lehet szó róla – válaszoltam. – Sőt, csatlakozom is hozzád. Egy kicsit később. Most van jobb módszerem is arra, hogy megnyugodj - fogtam meg a kezét, és finoman vezetni kezdtem a nappali felé.

Leültem a kanapéra – miután átraktam a fotelba a kényelmesen elnyúló macskát –  Daniel pedig lefeküdt, az ölemben nyugtatva a fejét. Lehunyta a szemeit, de kezével a lábamat simogatta folyamatosan, amitől a szívem kétszázas ütemre kapcsolt, a kezem pedig akaratlanul indult meg a maga útján. Ujjaimmal lágyan beletúrtam a hajába, néha végigsimítottam arcán, mellkasán, és ebben a pillanatban már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Robertnek legalább egy valamiben igaza volt.

Visszavonhatatlanul és menthetetlenül beleszerettem Danielbe.

Vége

Folyt. köv.